Berniczky Éva

Szt. Arkagyija part

Elhatározták, hogy nem Velencébe mennek nászútra. Azt elolvassák irodalomnak. Maradjon meg kísértetvárosnak, süllyedő ékszerpalotáival, itt-ott pislákoló mécseseivel. Nem akarnak lakatlan sikátorokban bolyongani, hangos amerikai turistákkal találkozni, akik üvegből készült Szt. Márk tereket, Doge-palotákat vásárolnak, s a zsebükbe rejtett üveggyöngyökkel hullanak részegen a Piazzetta méregdrága gondoláiba. Vajon mit gondol a becsapódás pillanatában a finoman egyensúlyozó gondoliere, találgathatják hűvös könyvtárszobában. Nem lépnek a Sóhajok hídjára sem, pedig a lepedőről táskákat áruló négerek ismerősek valahonnan, ahogyan dagálykor a csatornákból visszafelé folyó víz is. Azok az elegánsan mozgó, türelmes rendőrök, ahogyan karjukat mellük előtt összefonva megvárják mosolyogva, szelíden, míg összeszedi motyóját a suvikszos képű, viszont meglehetősen bosszantóak. Ezek ne lennének! Értük meg nem érdemes. Velencéről úgyis lemondott rég a civilizáció. Hát ezért nem mennek nászútra Velencébe, némi túlzással. Mert mi tagadás, őket még csak nem is érintette az a sokat emlegetett civilizáció. Arról meg, amit isten igazából tudomásul sem vettünk, nemigen lehet lemondani. Beszélni éppen az ellenkezőjéről, na ja, azt igen.

A reggel csípős sójában még biztosak voltak abban, hogy ez nem Velence. Bár megfogadva az útikalauz tanácsát, a tenger felől közelítették meg a várost. A part menti víz monoton játékkal hintáztatott a felszínén palackokat, málladozó deszka-, papír- és textildarabokat; még halk zenefoszlányokat is kiszűrt a morajlásból a hallgatózó. Az érkezők a bőrükön érezték a valami utániságot, mintha másodpercekkel ezelőtt nyelte volna el a tenger mindazt, mi megtekintésre érdemes. Mégsem kívántak visszafordulni, pedig...

Az Arkagyija ilyenkor nyomorúságos szardíniás doboz. Emberhalak szorosan egymás mellett, egy tűt sem lehet leejteni, nemhogy moccanni, nyújtózkodni. Alig foglalták még el az egyetlen szabad helyet, amikor megjelent. Állig begombolkozva, sötét öltönyben, kalapban, aktatáskával a kezében közeledett a napozók között szlalomozva. Ruhájának fekete szövete szinte felszippantotta a színeket, mélységét valahol a távolban megismételte a tenger. Eduárd Vengerszkij, mutatkozott be. Az egész kínosan protokollszerűen zajlott, a nyaralók oda nem illő nevetséges vetített háttérnek tűntek. Burleszkben csetlettek-botlottak tovább. Megmozdultak festett alakok a képen, nagyot léptek, és nyomukban széthullottak a kiszáradt keretek, vissza nem térhettek, a behatárolt részeket bekebelezte a határtalan. A kívül rekedtek nem tehettek egyebet, nyomasztóan telepedtek rá az adott szerkezetre.

Utánuk jött, utánuk küldték, másképp nem lehet. Borsózott a hátuk, gorombán végigtapogatta őket a tenger felől felélénkülő szél. Fázni kezdtek a remegő hőségben. Többszáz napozó hever itt a lába előtt, s ez a sötét figura őket választotta, ez nem lehet véletlen, vagy éppen hogy a gyilkos véletlen műve. Eduárd Vengerszkij, artikulálta nyomatékkal, erősen koncentrálva, ahogyan azok szokták, akik attól rettegnek, hogy véletlenül a nekik a bemutatkozó nevét ismétlik majd el a maguké helyett. Miközben kezet nyújtott, egy pillanatra kiesett szerepéből, belehunyorgott a napba. Bosszantó ez a vakuvillanás, borult el az arca, de máris mosolygott, mit lehet tenni, viselkedni illik, akár egy fogadáson. Ettől kezdve nem érzékelte a perzselő hőséget, nem izzadt, nem törölte homlokáról a verejtéket. Kalapját lekapva és hátra lendítve udvariasan kérdezte meg, nem szorítanának-e helyet a feleségének, mert az aludni szeretne. Így mondta, aludni. És egy agyonmosott, kifakult kis asszonyt terelgetett finomkodva a pad felé. A szerencsétlen némber egyáltalán nem látszott álmosnak. Bár rózsaszínű harangformájú vászonsapkájában, hálóingre emlékeztető itt-ott fodros pongyolájában, mint a többi tisztes korú helyi asszonyság, önszántából lemondott rég a nappalokról. Ahhoz a fajtához tartozott, amelynek egyedei évente egyszer kifakadnak a szomszédasszonyuknak, elegük van, örökre elmennek innen, soha többé nem jönnek vissza, szedik a cókmókjukat, a vacak kis vinnyogó ölebüket és hazautaznak a rogyinájukba a vodkától bűzlő uruk elől. Hogyan kerülhetett Eduárd Vengerszkij oldalára, aki egész más szintről keveredett közéjük, mint ez a nő? Nincs itt valami tévedés, villant át az agyukon. De hamar napirendre tértek fölötte, nem foglalkoztak vele sokáig.

Annyira meglepte őket az udvarias hangnem, hogy szólni sem tudtak. Bólintottak, lemondva egyetlen napozóágyukról. Már csak azért is, mert elég furcsán festettek volna négyen egy padon, amelyet nevezett feleségével, s a rokoni kapcsolat jogán természetesen Eduárd Vengerszkijjel is kénytelenek lettek volna megosztani. A jövevények azonnal birtokukba vették a napozót, az pedig egyikőjüket sem zavarta, hogy a jogos helyfoglalóknak a kedvükért a forró homokra kell áttelepedniük. Sőt, olyan érzésük támadt, a kalapos egyszerű kellékeknek tekinti őket. A feleségének sem jutott mellette valami fényes szerep, mintha mandinerből cipelte volna magával. Mert alig hogy a rózsaszínű asszonyság befordult, azontúl nem igen adott semmilyen életjelet. Fontosságát tekintve átvette szerepét a titokzatos aktatáska. Eduárd Vengerszkij a feleségét maga mögé fektette, mint más ember az aktatáskáját, az aktatáskáját pedig úgy szorította, ölelgette, mint nászutas a feleségét a tengerparton.

Van táskája, komoly tudós, imejet portfelj . Ha sejtenék, őket tartották a legjobbaknak, őt és Hruscsov fiát. De az a másik – okosabb volt vagy áruló, ez nem derült ki egyértelműen mondandójából – időben lelépett Amerikába. Így egyedül maradt kutatásaik megosztott eredményével. Nézzék, ebben, ebben őrzi azóta is a részét – emelte a magasba a műbőr aktatáskát –, ennyit sikerült megmentenie.

Makacsul, megátalkodottan tűzött a nap a fekete táskára, annak titokzatos tartalmára. Párolgott a szellem, puhuló műbőr szaggal. Tudósunk továbbra is szemtelenül üdén, csontszárazan ült fekete kimenőjében a napozóágyon a halvány alvó asszony mellett. Csoda, ha egyre erősödött a hitele?! Ahol ő ült, ott nem volt rekkenő egy szem sem. Azon kapták magukat, hogy egy ideje mindent elhisznek neki.

Ez mi, kérdezte Eduárd Vengerszkij, utálattal emelve fel a forró homokból Lem Visszatérés-ét. I-ro-da-lom, ejtette ki undorral. Mintha azt mondta volna kérődzve, rá-gó-gu-mi. Pfuj! Olvasni – effélét? Hogy feltételezhetnek róla ilyet?! Életében egyetlenegy regényt sem. Akkor a zene, azt ugye szokott hallgatni? Miket képzelnek, ilyen haszontalanságot?! Fölösleges, ámítás, ebből nem épül fel semmi, értik, kedveseim, semmi. Ami itt van, idebenn, ütögette meg homlokát, abból világok húznak el messze, messze fölöttünk. No ebben aztán egyetértettek. Törökülésben csak a szemetet görgető tengert látták a zsúfolt Arkagyijáról, az említett rohamos fejlődést valószínűleg máshol másvalakik tapasztalhatták egy másik kontinens partjainál, ahová a két nagy tudós kutatási eredményeinek másik fele jutott. Talán ez ötlött éppen Eduárd Vengerszkijnek kivételes agyába is, mert mielőtt elbűvölte volna hallgatóságát képleteivel, visszahúzta művészetkaszaboló karmait. Felháborodott tudósunk váratlanul megszelídült.

A festés, az más. Magam is művelem. Abból élek, hogy képeket festek Ajvazovszkij stílusában. Megrendelésre, természetesen. Melyik tengerjáróhajóval parancsolják? A Druzsbával, a Mirrel vagy éppen az Admirala Nahimovával? Háromszáz pozíciót szoktam felkínálni. Kapitánnyal a fedélzeten vagy nélküle, viharban, esetleg (ha nem vastag a pénztárcájuk!) szélcsendben... De hát biztosan ismerik a mestert, igaz, én nála sokkal jobb vagyok, lényegretörőbb. Nekem célom van. Az a szegény nem mindig tudta, mit akart. És az emberek vevők erre a kőkemény határozottságra. Olyannyira, hogy nem is győzöm a tengernyi megrendelést. Már az unokám is besegít, a feleségem is. Megmondják, a háromszázból hányas számút kérik, és én már festem is. Ez más, ennek van értelme, ugye. Mellesleg szép is. Az amerikaiak a delfineseket szeretik, némelyikük magát is ráfesteti az állat hátára. És meghatottan könnyeznek, veregetik a vállamat. Én megcsinálom, meg én, hadd ámuljon az a szomszéd Kaliforniában, milyen csodálatos ez a mi vidékünk. Jónak beszélek, látom én, a művészethez sem értenek. Ez itt, ez kell az efféléknek, dobta a forró homokba a Visszatérés-t. És ott folytatta, ahol abbahagyta, a képleteknél, amelyekből felépülhetett volna az a világ, amely nem épült fel. De Eduárd Vengerszkij ezt nem vette tudomásul, már a következő fázisnál tartott éppen, amikor váratlanul felült a felesége és belehányt a homokba, kis híján a Visszatérés-re. Semmiség, tért napirendre a történtek felett a tudós, szokott így lenni. És akkor visszaszívták a megállapítást, miszerint a feleség abból a fajtából való, akik évente egyszer kifakadnak a szomszédasszonyuknak, elegük van, örökre elmennek innen, soha többé nem jönnek vissza, szedik a cókmókjukat, a vacak kis vinnyogó ölebüket és hazautaznak a rogyinájukba a vodkától bűzlő uruk elől. Mert mi mást gondolhattak, gyorsan ellenkező előjelet rakva gyanújuk elé, mint hogy Eduárd Vengerszkij józanodni hozta ki az Arkagyijára rózsaszínű társát. Szinte ugyanebben a percben fedeztek fel tudósunk homlokán egy apró gyöngycseppet, amely pillanatok alatt patakká, majd folyóvá szélesedett.

Mégis csak ember, sóhajtottak fel megkönnyebbülten. És Eduárd Vengerszkij hálásan pislogva egyre erősebben verejtékezett. Megértéssel hátat fordítottak neki, bámulták a nyílt tengerre kifutó Admirala Nahimovát, felkínálva a lehetőséget, hogy elővehesse a zsebkendőjét, becsomagolhassa a feleségét, bepakolhassa a műbőr aktatáskába, és eltűnjön az Arkagyija napozóágyáról minden további magyarázkodás és bejelentés nélkül.

Amikor a révhajó elvégezte munkáját és visszaindult a kikötőbe, követték tekintetükkel. Úgy tettek, mintha nem tudnák, hogy útjának vonala behozza a képbe kölcsönkért napozóágyukat, amelyet szándékosan hagytak felügyelet nélkül az előbb. Talán csodálkoztak is, hogy megüresedett, de ezt mímelték inkább. Leginkább az kötötte le őket, mivel töltsék ki a fennmaradó időt. Eduárd Vengerszkij nem akármilyen űrt hagyott hátra. Kalandra vágytak, de nem úgy, mint a hegymászók vagy a mélytengeri búvárok. Kockázatmentes, kamatozó kalandra. Biztonságos lebegésre. Csak úgy, finoman, ahogyan a gondoliere egyensúlyoz.

Úgy döntöttek, nem térnek vissza a szállásukra, itt maradnak éjszakára. Addig, amíg nem mozdultak, nem is történt semmi baj. Dagálykor azonban elérte őket a víz, a tenger részévé váltak, s megesett az, ami ilyen esetekben a legtermészetesebb. Pedig mikor idefelé jöttek, galambok helyett macskák kísérték őket, sejthették volna, rossz vége lesz ennek. A nászutasok el szokták felejteni, hogy szeretkezni a tengerparton szigorúan tilos, különösen zárás után, az éj leple alatt. Általában azt csak a szerelmes regényekben lehet, ahol a lány gyönyörű, a fiú szintúgy gyönyörű, s együtt még önmaguknál is tökéletesebbek.

Ahogyan tegnap is a füvészkertben. Milyen érdekes termésű növény! Olyan szép ez a virág, mintha művirág lenne, bukott ki valakiből a nászutasok háta mögött. Nekik pedig egyből eszükbe jutott a fotós, aki az esküvői képen hosszan, aprólékos gonddal alkotta őket olyanná, amilyenekként nem léteztek és nem is fognak létezni soha. Képtelenség. Szerencsére ennyire elviselhetetlenül unalmas nem lehet. Még ez az automatára állított világ sem képes ilyen ritmusban forogni. Hát valóban nem, mert ott áll fölöttük a mogorva rendőr, nem is rendőr, elég a finomkodásból, közönséges milicista.

Na szedelőzködjenek, micsoda fertő, ezért keményen megfizetnek, kérem, értse meg, nem ért meg semmit, a két szemével látott mindent, nincs más megoldás, elő kell állítania az egész társaságot az őrszobán. A nászutas pár vihogva ült be a rácsos autóba, azt azért sajnálták, hogy útközben nem szirénázhatták végig az éjszakát, mert néhány hete valaki ellopta a kék villogó lámpát. Amikor kikászálódtak a dzsipből, kezdték azt hinni, ezen a napon semmi nem történt még velük, egyszerűen képzelegnek. Ahová megérkeztek, a rendőrségi épület bejárata, a kései óra ellenére forgalmas helynek tűnt. Autók, biciklik, emberek, macskák. Tülköltek, csöngettek, kiabáltak, nyávogtak, olykor szerepet is cserélve. A kavarodásban a láthatatlan is láthatóvá vált és fordítva. Vadul dörzsölték a szemüket, mert nem messze tőlük egy másik uniformis takarásából Eduárd Vengerszkij nőtt ki életnagyságban, mögötte pedig ott masírozott elmaradhatatlan rózsaszínű felesége.

Ugyanabba a sivár, üres szobába vitték be mind a négyüket. A helyiséget mintha a napokban ürítették volna ki. Talán a hajdani gazda szándékosan ittfelejtette azt a néhány darab használhatatlan, széteső, meneteit, csavarait, gombjait, pántjait vesztett, lötyögős tákolmányt, s az új tulaj még nem döntötte el, modern vagy antik darabokkal veszi körül magát. Addig is jobb híján négyükkel bútorozták be. A szobában derékig ért az olajfestékkel mázolt salátazöld, azon felül kék alapon kis aranyozott kozmonautákat lebegtetett a falon a hengerminta. Ilyen háttérrel Eduárd Vengerszkij nem lehetett más, mint egy rossz statiszta, akit menten kiküld az ingerlékeny producer. Furcsamód mégsem zavarták ki. Így ismét négyen ültek. Ezúttal egy libikóka padon, amelyről csak egyszerre állhattak fel, mert az ülve maradók rövidesen a földön találták volna magukat, ha figyelmetlenül nem ezt teszik. Ezt a bevetésre kiképzett társaságot azonban alaposan felkészítették. Amikor a milicista utasította valamelyiküket, hogy álljon fel, minden esetben tömegesen pattantak fel, mintha egy rugóra jártak volna. Mint egy olcsó kabaréjelenetben. A kérdező megszokhatta, vagy igen sekélyes humorérzékkel áldotta meg a feljebbvaló. Nem nevetett a gegen, még csak el sem mosolyodott, inkább csőlátással bámulta azt, akivel éppen dolga akadt, a többi ácsorgó hidegen hagyta. A nászutas pár hol ülve, hol állva leste gyanakodva a padtársakat, csak nem ugyanazt a bűntényt követték el, amit ők?! Még a sejtés is bizarrnak tűnt, hogy a mellettük ülők, illetve állók ugyanarra vetemedtek, amire ők. Bár ennek legalább lett volna némi varázsa. De a varázsokra a hivatalban minden áron jegyzőkönyveket kívántak húzni.

Igazolványt, csapott rá a roskatag asztalra a rend nyeszlett őre. Pedig a felpattanó négyek már kezdték azt hinni, szerepük nem több annál, mint hogy megjelenésükkel berendezzék a hiányos bútorzatú őrszobát. A nászutasok zavartan kotorásztak az okmányaik után, de sehol sem találták. Az ifjú férj pontosan emlékezett rá, hogy – nincsennélbiztonságosabb-felkiáltással – mindkét igazolványt betette az övtáskájába.

Nálam tartják, szólalt meg mellettük a világ legtermészetesebb hangján Eduárd Vengerszkij. Pisszenés nélkül, elképedve figyelték, amint felpattintotta fekete műbőr aktatáskáját. Nem nyitotta ki teljesen, mégis feltűnt, hogy azon a két bordó igazolványon kívül, amit kiemelt belőle, van még egy pár ugyanilyen odabenn. Ez azért elindította a nászutasok fantáziáját. Kezdett krimi ízűvé válni a dolog, de ahhoz semmi kedvük nem volt, hogy ebben az ocsmány szobában vádaskodni kezdjenek. Ráadásul feljelentsék az egyetlen normális színezetű embert ebben a körzetben. Amúgy is eléggé bonyolult és tisztázatlan a státusuk. Elfogadták hát az eléggé érthetetlen helyzetet. Ezért csak bólogattak szótlanul, úgy látszik, előfordul az ilyen, egyesek maguknál tartják az igazolványukat, az övékére azonban ez a sötét figura vigyáz.

Az más, lett elege az egész kihallgatásból az egyenruhásnak. Azért mégis nekik nyújtotta vissza a paszportjukat, és nem a táskás közös képviselőnek. Felállt, kezét háta mögött összefűzve, szórakozottan tett még két kört a szoba falára festett aranyozott gagarinokhoz hasonlóan. Majd minden átmenet nélkül, kedvesen az itteni klíma jótékony hatásáról kezdett csevegni, ami egyet jelentett azzal, hogy vége a játéknak, most már le lehet őt fizetni, s egyből elmehetnek. Eduárd Vengerszkij nagyvonalú bankárként ismét felcsattintotta aktatáskáját, nem várva meg, hogy a pár a pénze után nézzen, amit – ezek után senki számára sem kétségesen – úgysem találtak volna. Leszámolta – természetesen az ő nevükben is – az őrmester orra elé a neki szánt összeget. Üzlet. Egy előre megbeszélt befizetési akció. A rózsaszínű feleség úgy nézett a pénz után, mint amikor olyan fizet villanyszámlát, aki világéletében lopta az áramot. Belesápadt.

Semmiség, tért napirendre a történtek felett Eduárd Vengerszkij, szokott így lenni. Mire végeztek, az őrszobára megérkezett az éjféli váltás. Az ügyeletből szabaduló szürke “barát” úgy kísérte ki a társaságot, mint kedves vendégeit a jó házigazda.

Kellemes szolgálat volt a mai, nem igaz? És mintha tudta volna, merre kell menniük a szállásuk felé, még hozzátette, jöjjenek, erre rövidebb. Készségesen mutatta az utat egy masszív, kovácsoltvas betétes kapuig. Kitárta előttük a nehéz szárnyakat, s ahogy kiterelte őket, gyorsan becsukta mögöttük, nehogy visszatérjenek. Hallották, hogy csikordul a kulcs a zárban.

A hátsó kijárat egy elhagyatott, lakatlan szűk sikátorba vezetett. Hiába kémleltek reménykedve az emeleti ablakok felé, odafenn még csak egy halódó mécses sem világolt. Körülöttük hámlott, vedlett a vakolat, a levegőt penész- és vizeletszag keveréke tette súlyossá. Egyre mélyebben hatoltak bele az enyészetbe. Mígnem az a fémes kattanás... Kísértetiesen visszhangzott az üres sikátorban. Ijedten kapták fel a fejüket az ismerős hangra. Eduárd Vengerszkij fekete műbőr aktatáskájából galambokat eregetett a sikátor magasába.

De az is lehet, hogy bőregerek voltak.