Berniczky Éva

Várkulcsa

Forintost már évekkel ezelőtt másnak véltem, mint ami valójában volt. Ma pedig, ha lehet, még jobban esik többnek vagy kevesebbnek hinnem valós énjénél. Az elejétől fogva inkább tartottam késdobálónak, mint bádogosnak, ezért nem lepett meg túlságosan, amikor búcsúzáskor megajándékozott a maga fabrikálta készlettel. Büszkén rakta ki elém a gondosan kimunkált darabokat az asztalon. A kések Solingen acélként fénylettek, mintha semmi közük nem lett volna igénytelen kinézésű, használtas készítőjükhöz, pengéjük hideg eleganciája nem illett hozzá. Talán ezért mondott le róluk a javamra, mert belátta, hogy különös ajándékának a képzeletemben a helye, nem az ő konyhájában, a viaszosvászonnal letakart asztalon. Azon a napon szokásától eltérően többször és kivételesen hosszabban szólalt meg itt lenn a földön, a saját házában. Már hozzászoktam a beszédéhez, az egymásra csúszott, torlódó szavakból gyakorlottabban hámoztam ki a lényeget. Szinte mindegyiknek hiányzott vagy az eleje, vagy a vége, elvétve a közepükből is kiharapott egy-egy szótagot. Addigra megbízott bennem, rám hagyta mondandója kipótolását és behatárolását a szükséges helyeken.

Korábban egyáltalán nem szólalt meg. Hunyorgással, biccentésekkel kísérte hallgatását. Sokáig az sem derülhetett ki róla, milyen nyelven beszél. Azt azonban azonnal elérte megveszekedett szótlanságával, hogy ne őt, a kívülről házunkba vetődőt, hanem éppen fordítva, magamat érezzem megszokott környezetemben idegennek a közelében. Felülmúlhatatlan képességét, amellyel ott vált szinte azonnal a természet kényelmetlen részévé, ahol megfordult, őseitől örökölhette. Ahogyan a szögletes tárgyakat körbetapogató, babusgató gyerekes mozdulatait is. Úgy simította végig a bádoglapokat, mintha mindegyikhez a legintimebb kapcsolat fűzné, mintha nem azok lennének, aminek kívülről látszanak. Becsaphatatlan ujjaival formájuknál sokkal többet tapogatott le az élettelen lemezekről. A tapintásban halott apja tapasztalata igazította el ma is. Elsősorban az a túlhaladott tudás, amelynek rég nem vehette közvetlen hasznát. Az öreg szaki az ínséges anyaghiányos időkben mosóteknőket hajtogatott szét, azok darabjaival fedte a házakat, a lelkiismeret-furdalást pedig hanyagul az utódjára hagyta. Száradjon a fia lelkén az utolsó aszott mosónő, akitől az agyafúrt Forintos-ősök kobozták sorra el valamennyi munkaeszközét, hogy a világ fordulásával a teknők is fenekestül fordulhassanak az ég felé. Bádogosunk csak úgy titkolhatta el az átalakulást, ha belesimul apja kinőhetetlen és örökkön keserves meggyőződésébe. Szemet hunyva a piti csalás fölött, afölött, hogy a teknőknek sokkal lejjebb egészen más formában, egészen más célt illene szolgálnia, áldozatosan folyta be az élettelen anyagot, vastag bőrével borította a házat, mint az utólagos szurkos papírra öntött kátrány. Szikár vékony testének sötét és képlékeny felületéből futotta az egész tetőre. Abban bízva, hogy képes lesz nyelni a vizeket, mert a rések egybeesnek a pórusaival, jámboran vállalt felelősséget a repedésekért.

Furcsán alakuló viszonyunk kezdetén a szaporodó rétegek választottak el egymástól, de így is szót értettünk. Egyikünk közvetlen a vastagodó tető alatt figyelt, a másik közvetlen fölötte, vártuk türelmesen, amíg az égből hulló csapadék közvetít közöttünk. Aztán bekövetkezett az áhított időtelenség, amikor Forintos hátán nemcsak a jelenben kopognak az esőcseppek, de visszamenőleg is. És akkor kiderült, hogy a valahai nedvesség hiányzott a megszólalásához. A magasban azonban a szájából előtörő állati buggyanásokat vagy tárgyiasan fémes csikorgásokat a szél jól megkeverte valódi emberi hangjaival. Abban, amit ott fenn kipréselt magából, hol a zimankó csattogása váltotta fel korábbi meg nem szólalását, hol hallgatása sűrűsödött havazássá. Hogy aztán az eső kopogása nyomja el az értelmezhetetlen elegyet az élettelen bádogon, vagy a nesztelen hóval olvadjon be a padlásszobánkba. Ki gondolta volna, hogy a tető illesztékeinél utat találó és az ablak fölött behulló cseppek ilyen kiválóan helyettesítik a szótagokat. Soha véget nem érő szóvá kapcsolódtak, folyamatosan csordogáló mondatszóvá, amelynek élettere, tárgyiasult világa jóval az előtt és az után rajzolódott ki előttem, mielőtt Forintosról, a bádogosról bármi véglegesen kimondathatott volna. Megkísérelhettem elhelyezni benne visszamenőleg is.

Ha felidézem rezzenéstelen arcán a fény játékát, amint az első napfényes munkanapon végighúzta kezét az éleken, a kápráztató tükröződés miatt önkéntelenül lehunyom a szemem. De hiába nem nézek oda, világosan hallom a sercenést, amint sorra megszegi ujjait. Feketére cserzett bőre ijesztő fehéren nyílt meg, de ujjbögyei hasítékából nem vér folyt, vagy ha igen, hát színtelenül és megállíthatatlanul szivárgott. Nem a vöröset hiányoltam, a vérzés láthatatlansága borzasztott el. Bár a bádogos megjelenésének első reggelétől egészen munkája befejezéséig szenvtelenül végezte a dolgát, azért a továbbiakban mindvégig gyanítottam, hogy karjában dobásra készen feszülnek izmai, csakis az ostoba kezdetlegesség fojthatta belé a mutatványost. A kényszer többszörösen megnyomta az eleve sötét férfi körvonalát, addig vastagította a bőrét, mígnem csúnyán lelógott róla, alakját erősen torzítva tartozott hozzá, vagy mégsem. Biztos csak akkor lehettem abban, hogy nem az árnyéka, hanem valóban a bőre, amikor borús időben is ugyanúgy követte szíjas alakját, akár a derűsben. Az első délelőttön, amikor először mászott fel a tetőnkre a férfi, aki akkor még nem engedte közel magához a szavaimat, hétágra sütött a nap, de ebéd után vészesen beborult. A létra alatt állva soroltam neki a lehetséges megoldásokat, mintha én jöttem volna el hozzá, hogy segítsek a gondjain. Ő pedig érzéketlen tekintettel követte, hogyan tépdesi szét ötleteimet a felélénkülő szél, s fújja szerte az utolsó szóig. Az egyre közeledő villanások nem zavarták, az azokat követő csattanások pedig feltehetően el sem jutottak hozzá. Viselkedésének természetesen végtelenül egyszerű magyarázata volt. Forintos dobhártyáját közönséges gyermekbetegség perzselő láza égette meg sok-sok évvel ezelőtt.

A majdnem siket mestert a tetők szakavatott reparálójaként ajánlották, miért is ne ismerte volna az éleket, a villámokat. Akkor még mindig nem szólalt meg, letudott egy biccentéssel, s ebben a biccentésben benne volt annak a kiszámíthatatlansága, válaszol-e vagy sem feltett kérdéseimre. Addig merő udvariasságból kellett szóval tartanom, kényszeredetten igyekeztem kisegíteni a rászoruló embert, aki ráadásul a nevével is megtévesztett. Igaz, akaratlanul, de egy darabig meghagyott abban a tudatban, hogy egy és ugyanazt a nyelvet beszéljük.

Következő alkalommal már segítséget hozott magával, nálánál is feketébb, kamaszodó fiát. A gyerek olyasmi korú lehetett, amilyen idősen apja a hallását elvesztette. Kimondhatatlanul hasonlítottak egymásra, a fülük a megszólalásig egyformán tapadt hosszúkás fejükhöz. Szemmel láthatóan megelégedtek kagylójuk önnön zúgásával, amely a külvilág zajait többnyire kirekesztette. A fiú némaságát sem sikerült azonnal pontosan bemérnem. Időnként hirtelen feléledt az arca, néhány percre kinyílott rajta az értelem, visszajelzései feledtették suta, félszeg mozdulatait. Mégiscsak hall ez a gyerek, villant át az agyamon, de aztán elbizonytalanított megint. Felváltva tartottam elképzelhetőnek, hogy eljut hozzá a mondandóm, vagy azt éppen, hogy minden szavam elkerüli. Észbontó hasonlóságuk is a megtévesztésemet szolgálta.

Déltájt azért naponta kísérletet tettem apa és fia megszólítására. Egyszer sem ellenkeztek, amikor leterelgettem őket a tetőről. Bejöttek a konyhába, a megterített asztalhoz telepedtek, és ültek moccanatlanul, mintha csak ezért másztak volna le, hogy jól megnézzék itt lenn, amit eléjük teszek. Kitartó szomorúsággal meredtek a gőzölgő ételre. Hozzá nem nyúltak, sem a leveshez, sem a galuskához a szószos borjúpecsenyével, a kanalukat sem érintették meg. Számomra már kínossá vált az asztal felől szálló tárkonyillat, miközben szemükben enyhe zavarodottsággal még mindig nem tágítottak, maradtak ebben az értelmetlen és érthetetlen tartózkodásban. El nem dönthettem, várnak-e valamire, vagy az időérzékükre hagyatkozva illendően végignézik az ebédet, mert nagyjából addig ücsörögtek az asztalnál, amíg akár meg is ehették volna a finomságokat. Mielőtt a semmittevésből felálltak, a poharukba vizet töltöttek, és azt az utolsó cseppig kiitták, mintha kiadós ebéd után oltották volna szomjukat. Kézfejükkel megtörölték a szájukat, és ez, hasonló előzményekkel, ismétlődött meg a következő napon. Jöttek, ültek, néztek, ittak, felálltak, de az ételt továbbra sem érintették, én pedig alkalmazkodtam a kialakult rendhez, amelyből miután felvettem kötelező ritmusát, ki nem eshettem, és kezdtem azt hinni, valószínűleg meg sem változtathatom.

Harmadszor is ugyanolyan szívesen másztak le hozzám, ahogyan az ezt megelőző két napon. Ezúttal azonban valamitől már a konyhaajtóban felélénkültek, váratlanul szakítottak a bejáratott menetrenddel. Mintha be szerették volna hozni eddigi mulasztásukat, le sem ültek, álltukban ragadták fel a tányérjuk mellől a kanalat, a másik kezükkel a reggelitől az asztalon felejtett kenyereskosárba markoltak. Csak ezután foglalták el elégedett arccal a helyüket, hogy végre habzsolhassák a húslevest. Jóízűen táplálkoztak, nagyokat haraptak a nehezen kiböjtölt kenyérből, ha elfogyott a kezükből, nyúltak a következő karéj után. Alig győztem pótolni, a bőséges ebéd mellett eltüntették az utolsó darabkát is. Másnap kétszer annyit szeleteltem, mind elfogyott. Minél többet vágtam, annál párásabb tekintettel követték mozdulataimat. Apát és fiát valósággal megbolondította, megrészegítette a kenyér, és ebbe nem szívesen törődtem bele. Előszedtem legféltettebb fűszereimet, egyre több időt, mind nagyobb figyelmet szenteltem a bonyolult fogások összeállítására, hogy legalább egyszer elkápráztassam kosztosaimat. Hiábavalóan készítettem el nekik végtelen odafigyeléssel és gonddal a legínycsiklandóbb fogásokat, az étkek sorsa ugyanaz lett, mint az előzőeknek, a kenyérhez ettek belőlük. Semmire sem mentem az elővarázsolt ízkavalkáddal, a puszta életet nem győzhettem le, a rangsorolás, iparkodásom ellenére, egyértelműen és megváltoztathatatlanul a kenyér javára dőlt el.

Az utolsó munkanap után aztán felajánlottam, hogy hazafuvarozom őket a falujukba. Forintos bólintott, mintha eleve így gondolta volna, másképpen nem mehetnének haza, maradhatnának közvetlen a fejünk fölött a magasban. Mindketten elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy meggyőződjem arról, meddig nyúlik innen a vár alól ez az életemet megkeserítő, évek óta beázó, javíthatatlan lapos tető, hol húzhatom meg képzeletbeli határát. Vegyes érzésekkel indultam el velük, a kíváncsiság keveredett bennem a lemondással. Ha nem gödrös annyira az út, fél óra alatt odaértünk volna, így azonban viszonylag soká tartott, míg a kátyúkon átevickélve megérkeztünk Kljucsarkiba, Várkulcsára, a színtelen és csendes kis zsákfaluba, ahonnan, semmilyen út nem vezetett tovább.

Ezelőtt soha nem keveredtem erre a végre, azt se igen tudtam, hogy létezik ilyen nevű település. Talán nem is létezett, olyan megjegyezhetetlenül egyformára, jellegtelenre építették a soron a házakat. Abban bíztam, a visszaúton el is felejthetem, hol jártam, de nem így történt. Forintos mindenáron vendégül szeretett volna látni, és erről semmiképpen sem tudtam lebeszélni. Erőszakos invitálása alól már csak azért sem bújhattam ki, mert se szó, se beszéd, kiragadott az autóból, és suta kedvességgel cipelt befelé, valahogy ahhoz hasonlatosan, ahogyan az élettelen bádoglapokat húzta fel a tetőre, hátulról a fia taszigált vigyorogva. Úgy tetszett, a megtett néhány kilométer alatt mind a hármunkat kicserélték. Ők ketten felhagytak érzéseik fölösleges rejtegetésével, sőt mintha egyenesen az én életemmel teltek volna meg. Magam pedig az ő szokásukhoz igazodva kevesebbet szóltam, aztán végképp elhallgattam. Szótlanságommal védekeztem ellenük, a ház ellen, amely belülről is sivár volt, majdnem bútortalan. Az ablakkal szemben kékre festett ócska kredenc, középütt konyhaasztal, körötte néhány szék. Az asztalon beszürkült kendő alatt malomkerék nagyságú házikenyér. Alig léptünk be, a fiú eltűnt az egyik ajtó mögött, talán az anyja keresésére indult, ötlött fel bennem, és vártam, hogy mindjárt együtt kerülnek elő. De amint figyelmesebben szétnéztem, megállapítottam, ennek a háznak ugyan nincs asszonya, ha volt is valaha, az elég régen lehetett.

A gyerek valóban egyedül keveredett elő, hóna alatt gyanús darálmánnyal töltött öblös literes üveggel. Letette, és komótosan nekilátott a kenyér felszeleteléséhez. Akkor hagyta csak abba, mikor egész kupac tornyosodott előtte. Valami megjegyezhetetlen néven kínálták a rákennivalót. Mindegy volt, menynyit képes Forintos kimondani belőle, annyit, talán, hogy kusz, vagy valami hasonlót hallottam. Ezt hajtogatta ellentmondást nem tűrve, amiből megértettem, innen el nem megyek, amíg meg nem kóstolom legfinomabb eledelüket. A kertjükben megtermő zöldségek majd mindegyikét beledarálták, ez maga az élet, elhihetem, néztek rám biztatóan. Az élet sárgásbarna színe nemigen gerjesztette étvágyamat, de más kiutat nem látva, engedelmesen megkentem vele az elém rakott kenyérszeletet, és elszántan beleharaptam. Meglepően ízletes volt, sikerült megennem az egész szeletet. Az utolsó falatok legyűrésekor vettem észre a velem szemben lévő ajtón a késnyomokat.

Amikor Forintos vízért szaladt ki a kútra, felálltam, hogy közelebbről is megvizsgáljam. A fiú közben le nem vette rólam a szemét, úgy leste minden mozdulatomat, mint mikor a kenyeret szeleteltem nekik a saját konyhámban. Azért csak rászántam magam, és egészen az ajtó közelébe mentem, végigsimítottam tenyeremet a fán, ujjaim jelezték a pontokat, ahol megsérült a felület. Mielőtt kezemmel kirajzolhattam volna az alakot, odajött hozzám a gyerek, szembefordított magával, addig hátráltatott, míg hátammal neki nem feszített az ajtótámlának. Mindkét karomat a magasba emelte, és beillesztette a késnyomok közé. A méretemre szabták, mintha mindig is én álltam volna ott felemelt kézzel, a parányi jelek engem rajzoltak körbe a fában. Ahelyett, hogy azonnal kirohantam, beültem volna az autómba, s minél hamarabb hazaindultam volna, megbénított a felismerés. Döbbenten feszültem abba a pózba, amelyikbe a fiú igazított, kielégített, hogy megtaláltam a helyemet, semmivel sem kívántam többet. Türelmesen megvártam, amíg Forintos visszatért a vízzel teli korsóval, azt is, amíg letette, és rövid szöszmötölés után előszedte az asztalfiából a késeket. Hol a kredenc, hol a korsó üvegében tükröződött az élük. Lehunytam a szemem, nem akartam, hogy elvakítsanak. Nem emlékszem pontosan, hallottam-e suhogásokat, ha igen, feltehetően nem zavartak. A szempillám sem rezdült, éppen ellenkezőleg, soha nem éreztem ilyen biztonságban magam. Olyannyira, és erre utólag sem találok magyarázatot, hogy akkor ott fel sem merült bennem, hová lett a másik asszony, az, akinek az ajtó megérkezésemig őrizte a rajzolatát. Annyira biztos voltam abban, hogy rátaláltam a saját méretemre, nem is feltételeztem, hogy eredetileg a másé lehetett, és én egyszerűen csak beleillek.

Aztán újra az asztalnál ültünk mind a hárman. Forintos elégedetten húzta végig ujjait a kések élén, és mintha kiálltam volna a próbát, érezhetően nem hirtelen felindulásból, hanem előre megfontoltan, nekem ajándékozta valamennyit. Nagyság szerint sorakoztatta fel előttem az asztalon az egész készletet. Amikor így egymás mellé rakta az elegáns pengéket, máris inkább tartoztak hozzám, mint hozzá. El kellett fogadnom, nem utasíthattam vissza azt, ami első látszatra is az enyémnek tűnt. Valahogy azért szerettem volna közönségesebbé tenni, visszakötni eredeti tulajdonosukhoz a késeket, ezért gyorsan megneveztem sorjában, melyik lesz közülük a húsvágó, a kenyérszeletelő, a krumplipucoló, a zöldségtisztító, a papírvágó. A fiú hálás volt érte, egyesével kapta fel a késeket, s egymás után játszotta el, mit is vág vele éppen. Amikor végigpróbálta mindegyiket, az apja papírért küldte, ragaszkodott az ajándék illő becsomagolásához. Elfoglaltságukat kihasználva lassan elindultam kifelé, keresztül a sivár verandán, mígnem a lomos udvarra jutottam. Botladozva haladtam előre a lábam előtt heverő holmik között. A jelek szerint, annak érdekében, hogy a házuk üres maradhasson, idekinn halmozták fel kiszorult tárgyaikat. Végigmentem az egymásra rakott, dobált, szanaszét heverő bútordarabok, építőanyagok, munkaeszközök és dísztárgyak között, s azt, gondoltam, mindent láttam. Akkor értettem meg, hogy korántsem, mikor a kert mélyén rátaláltam a budira.

Néhány méter választott el tőle, de már hátrahőköltem, pedig igazán nem vagyok finnyás. Tulajdonképpen nem is kellett volna a roskatag építmény hatása alá kerülnöm, nagyon ismertem valahonnan. Az első percben nem is dőlt el, mi nő bennem a másik fölé, a déjà vu érzés a fejemben, a gyomromat emelő émelygés vagy a hirtelen rám törő elviselhetetlen vizelési inger. Ha valóban láttam már, akkor nem leszek roszszul, akkor sem, ha a képzeletem jottányit sem szépített rajta, ha valóban olyan, amilyennek az elmondottak vagy leírtak alapján gondolatban előttem megjelent. A rogyadozó tákolmány a szárazföldön szenvedett hajótörést, alig lehetett megközelíteni, kevés hiányzott ahhoz, hogy eltűnjön a körötte feltörő iszapos lében. A gyalulatlan deszkából összeütött formát akármelyik pillanatban elnyelhette volna a tartalma. Egészen a fekete tenger széléig merészkedtem, ott előrehajoltam, ebből a távolságból épp elértem az ajtót. Óvatosan nyitottam ki, közben vigyáztam, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat. Először csak egyik lábammal léptem be, a másikat a biztonság kedvéért még hátrahagytam. Talán attól féltem, a súlyom a híja, s velem együtt süllyed el az egész kóceráj. Aztán vállalva a kockázatot, magam után húztam a másik lábamat is. A halódásban egyedül a sötét ülőke szélén meghúzódó kenyértartó hirdette bizarrul az életet. Bár az oldaláról csúnyán lepattogzott a fehér zománc, kihívóan világított a gőzölgő mocsár felett. A papírtartóvá átminősített dobozon ezüstös fogantyú fénylett. Ekkorra legyűrtem émelygésemet és megnyugodtam, mégsem merészeltem kinyitni a kenyértartót. Talán az árnyékszék mélyéből feltörő sercegéstől riadtam vissza, eszembe juttatta a pillanatot, amikor Forintos beleszegett sötét ujjbögyeibe. Holott akkor sem történt semmi azon kívül, hogy megnyílt a bádogos bőre, és a fehér szivárgást nem lehetett elállítani.

Nem szabadulhattam a kényszerképzetemtől, ha felhúzom a dobozon a redőnyt, szégyentelenül és visszatarthatatlanul hullanak rám a kenyérdarabok, amelyek ezen a végen tapasztalataim szerint semmiben sem különböznek majd megszentségteleníthetetlen másuktól. Kimondhatatlanul taszított, mégis annak látására vágytam, hogyan keveredik a földi manna az égivel. Végül is nem kívántam lehetetlent, ha már így esett, hogy az az átkozott lapos tető egészen idáig elér.