Berniczky Éva

Egy test szövegmintái

Bár szememet
sas ette meg –
de ha te nem, ki szánna!
Morgenstern

Selyemfüggő

Sajnálom, védekeztem ügyetlenül, úgy látszik, nem vagyok igazi nő.

Az ötvösművész a pillanat töredékéig döbbenten meredt rám, aztán felháborodás villant a szemében. Arca hullámzott a sértődöttségtől, bőre alatt finom szerszámként művelte a csontokat az indulat. Nem adta egykönnyen a meggyőződését, neki eddig a nemek megkülönböztetése soha nem okozott gondot. Hogy jön ahhoz ez a kis szürke veréb, aki már első ránézésre a nőstények jelentéktelenségét juttatja eszébe, hogy azt állítsa, valójában nem igazi nő. Jobban tenné, ha az elé rakott fehér arannyal kombinált karikákért rajongana.

Férfias zavaromban mindig megalkuszom, pontosan úgy viselkedem, ahogyan egy nőtől elvárják. Annyira igyekeztem, mintha életem további alakulása függött volna attól, sikerül-e bekínlódnom a fülbevalókat a három lukból legalább kettőbe. És ebben a megfogalmazásban fikarcnyi túlzás sincsen. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak az efféle luxust. Úgy hemzsegnek körülöttem a valós személyek, moccanni nem lehet tőlük, nemhogy fantáziálni. Ha belegondolok, sokkal régebbről ered az én bajom, pontosabban: rontásom akkortól veszi kezdetét, amikor a bába, aki a mi utcánkban az újszülött leánygyermekek szépségfelelős tisztét is ellátta, félrefúrta a fülemet. A félrefúrás nem derült ki azonnal, csak a szokásos gyógyulási idő lejártakor. Hiába fűzték a bevált hagyomány szerint a vérző lukacskába nagyanyám legselymebb függönyének a szálát. Eltelt egy hét, majd a következő, de a szúrás helyén a seb továbbra is konokul lüktetett. Környezetem azonban a begyulladt szöveteknél csökönyösebben ragaszkodott korábbi elhatározásához. Hívatták ismét a bábát, az pedig, kapálódzásommal megküzdve, eredeti művénél valamivel lejjebb, kalauzi elszántsággal lukasztotta ki újfent a fülemet. Nagyanyám pedig, ahogyan déd-, ük- és szépanyáim tették hajdan, boszorkányos pókmozdulattal húzott szálat megint az utca firhangjából, ahogyan ő nevezte (jogosan, hiszen akkoriban a sor kölyöklányai mind a mi függönyünkből fosztott selyemmel a cimpájukban szaladgáltak), de a kelmén csak nem fogott a számtalan fosztogatás. Ha mégis, akkor sem igen illett beszélni arról, hol hiányzik belőle feltűnően. Sejtésem szerint közeli és távolabbi szomszédjaink hallgatása mögött húzódott a selyemút áldott-átkozott vonala, amelynek bűnös erőit ügyesen kijátszva a szükséges anyagmennyiség időben a helyére került. A mi utcánkban nemhiába bíztak a függönyből kiszedett részek szakadatlan pótlódásában. Bárki meggyőződhetett arról, hogy az előző napokon felhasznált darabokat, ahonnan éppen hiányoztak, visszaszőtte a folytonosság.

Hamarosan az is kiderült, hogy nevezett folytonosság nemigen válogat, sőt egyáltalán nem kivételez. Mézein a bába addig gyűjtögette cukrait, mígnem beérett szemén a hályog, eszével együtt a lába is megkurtult, orrára sárgás szemölcsöket, azokra pápaszemet eresztett. Mind nehezebben húzta potrohát, ennek ellenére az elkövetkező riasztáskor mégis felkerekedett. Házának bejárati ajtajánál tovább nem araszolhatott, mert alig csapta ki a súlyos diófaszárnyakat, nyomban hátratántorodott az útját álló esőfüggöny előtt. Szerencsémre megijedt attól, hogy öregsége ronggyá ázik a kíméletlen szakadóban, meg aztán figyelmeztető ómennek vehette a hirtelen égszakadást. Biztonságosabbnak találta a messzeségből zümmögni inkább, látni sem akarom azt a kölyköt, annak nem olyan a füle, mint a többinek. Így menekültem meg a cimpámban három lukkal. Azóta nem merészkedett hozzám hártyás szárnyú, egészen a mai napig szerencsésnek gondolhattam magam.

Nem így az álmaimban, mert sokszereplős szentivánéjeken rendre elfogy a függöny, kiszedik belőle az utolsó selyemfoszlányt, a fülem rostává likad, teleaggatják apró karikákkal, ráadásul tollakkal díszített vének táncolnak körülöttem. Az álom végén rendszerint beleszédülök a méhboly közepébe, ahol féktelen imágók addig hintáztatnak, míg meg nem esznek. Az álmoskönyvek szerint réges-rég menthetetlen vagyok, de fölöslegesen olvasnának holmi varázsszöveget a fejemre ébredéskor, a fülemen több a luk a kelleténél, az egyiken be, a másikon ki.

Egyszer egy valódi hamisítatlan nő azt kérdezte tőlem, nem lenne praktikusabb az igazi furatot használnom, ha már olyannal is rendelkezem? Azt válaszoltam, hiszen azon vagyok, csakhogy valami génhiba folytán állandóan a benőtt járatba tévedek. Holott józan eszem azt súgja, ideje lenne elfelejtenem, emlékét befalaznom, mint vakablakot, funkcióját veszített rést, vagy körbevarrnom, mint a zsebet, amely bizonyos reflexek bizonyítására való csupán. Ehelyett azóta is hagyom, hogy elnyeljen a járat, és mélységes mélyén gyermeki kétségbeeséssel tapadok a sötétségre. Azon keresztül még hallani vélem nagyanyám fogatlan szájából a vigasztalást: megládd, nem kell soká füledben viselned az idegen szálat, ha türelemmel kivárod, hogy meggyűljön az emlékezés, magától fakad ki, és többé nem fáj majd a tisztulás. Ezt szerettem nagyanyámban, ezt a titokzatosságot, amit vétek lenne leegyszerűsíteni azzal, hogy nekiveselkedek és kötelező érvénnyel megfejtem. Örök talány marad, holtából nekem címzett mondatát közönséges vigasznak szánta-e, vagy a folytonosság pótolta-e ezúttal éppen az ő közvetítésével a hiányzó részt. Az a folytonosság, amelyből akkor próbáltam kiszállni, amikor még naivan azt hittem, szabadulhatok a mítoszok fogságából, amikor még nem sejtettem, hogy helyzetem csakis a körülöttem zajló átrendeződések viszonylatában változhat. Soká tartott, míg megértettem, magamon kívül senki mással nem vehetem fel a versenyt.

Eszmélésem óta legfeljebb pillanatokra nyerhetek csekélyke előnyt önmagammal szemben. A nehezen megszerzett fórral azonban kizárólag napfényes napokon kezdhetek valamit. Derűs délelőttökön önkényesen azt írok, amit akarok. Csak akkor hatalmasodik el rajtam a pánik, akkor válok védtelenné, ha az eső elered. A szemerkélésben azonnal ráismerek az engem évtizedek óta csigalassúsággal üldöző bába csoszogására.

Nem vártam meg, amíg hozzám ért. Mielőtt az ötvösművész segített volna, magam szakítottam át a függő éles végével a benőtt furatot a fülemen. Közben a tükörből mindvégig szemmel tartottam. Mire learathatta elismerésemet, vészjóslóan villámlott, dörgött odakinn, és egyszerre, minden átmenet nélkül, már zuhogott is. Az égből lelógó súlyos esőfüggöny az ablak közvetlen közelében szakadt szét. Riadtan figyeltem, mikor törik be a táblákba csapódó vízdarabok az üveget. A fülbevaló készítője megérezte a levegőben a felőlem áramló feszültséget, s mintha félelmemmel keveredő bizonytalanságomtól kapott volna erőre, ott folytatta az egykor félbehagyott műveletet, ahol akadályoztatása miatt a bába megszakította. Továbbra is a tükörből követtem mozdulatait. Hunyorgott kicsit, majd résnyire nyitotta a szemét, és mintha ekkor nyerte volna vissza időlegesen elveszített éleslátását, magabiztosan indult felém. Hihetetlen lassan halad, arra gondoltam, talán soha nem ér a közvetlen közelembe. A szobán át-átcikázó fények alaposan megvágták mozdulatait, egyes léptei teljességgel hiányoztak a járásából. Csak akkor győződhettem meg az addigra egész arcát uraló elégedettségről, amikor már bőrömet perzselte forró lehelete. Ezúttal nem térhettem ki keze elől, ellentmondást nem tűrve nyúlt felém. Óvatosan érintett meg, elővigyázatosan vette ujjai közé a fülemet. Nem okozott fájdalmat, ügyesen emelte ki a vérző cimpából az ékszert, hogy selyemre cserélje. Henger alakú táskájából előkotorta a Steril feliratú dobozkát, abból fejtette ki a szabvány méretű selyemfüggönyt, amely érthetetlen, miképpen férhetett el képtelenül parányi fészkében. Úgy húzta ki belőle, mintha egyenesen a begubózott bábról orsózta volna le a szálat. A végén már eléggé sietősen gombolyította, nehogy kifusson az időből, ujjai villámsebesen motolláltak. Nem akartam közbeavatkozni, álltam bénán, megadó tehetetlenségben, meg sem próbáltam kibújni a beteljesedés alól. Hagytam, végezze zavartalanul a dolgát, mielőtt hernyóvá változna a nemes anyag, selyemlepkéje felröppenne, és nem maradna a helyén más, csak a csipkésre rágott eperfalevél.

Fagyalvér

Még hogy nem vagyok igazi nő, micsoda rejtett pózolási hajlam! Már kisgyerekként gyanakodtam magamra, amikor idegesen rázta a szél a mogyoróvesszőn a sárgás virágot, én meg tetszhalottnak feküdtem alá. Elsősorban azért, mert holtamban tetszettem magamnak. Nem lehet véletlen, hogy imádok súgólyukban szerepelni saját díszleteim között, vágyakozva valaki után, aki bemászik hozzám szűk odúmba, és kizárólag azért nem tapsol meg, mert nincs rá hely.

Néha azért már akkoriban is kénytelen voltam előbújni rejtekemből, de a módszereimen odakinn se sokat változtattam. Biciklizni ugyancsak teátrálisan tanultam meg, megadtam a módját, no és az árát is, természetesen. Akkoriban az eszközökben sem igen válogathattam, megtette az apám ócskavasa. Folyton leesett róla a lánc, igaz, visszarakni nem számított boszorkányságnak. Azon a napon valamiért nem mentem óvodába, ráértem hát a hosszas, alapos készülődésre. Nagy gonddal öltöztem be a drámai eseményhez, mint három keménygalléros Stuart Mária, merthogy kétszárnyú tükrünkben legalább hárman billegtem. Elegánsnak találtattunk. Vadonatúj bézs színű szivacskabátunk, amelyek mindegyikét tizenkét füles aranygomb díszítette két sorban, vetekedett három krinolinnal. Felhúztam fehér térdzokninkat, fekete lakkcipőnket, egyedül a rizspor maradt el. Azért megfésültem fiúsra nyírt hajunkat, azon a részen, ahol konok szarvacskák dudorodtak, megnyálaztam, hogy letapadjanak, és a tükör elől ellépve is tessünk mindenkinek.

Kicipeltem a fáskamrából a biciklit, s elindultam valami jó kis eldugott vidékre, ahol minél kevesebb számú tanúja lehet ügyetlen próbálkozásomnak. Tolni se volt valami könnyű a járgányt, mert magasságunk nagyjából megegyezett, jókorát kellett nyújtanom a kezemen, hogy felérjem a kormányt. Így iparkodtam a világ végére. Az meg elég magasan, a hegyen bújt meg, pontosan ott, ahová egyébként óvodába jártam. Akkoriban messzebb még nem jutottam. Szemben az aprócska kastéllyal katonák gyakorlatoztak, ha kértünk, kaptunk tőlük csillagot. Nem ám a mellünkre tűztük, igazi mulatságot az jelentett, ha hadra indultunk miniatűr szúrófegyverünkkel a fagyalbogyók ellen. Pukkantak sorra a hólyagok, kibuggyant a mérgünk, a bokrok közén lecsorgott a szabadságig, a Mély útig. Így emlegették a környékbeliek a domboldalban méretes árokként kanyargó földutat, amely leginkább egy bob-pályához hasonlított. Bár tavasztól a havas tél beálltáig nem számított versenyképesnek, mert a soros olvadások után eléggé egyenetlenül, főleg a lezúduló víz nyomvonalát követve szórták fel.

Ezúttal is meggyűlt a bajom az izgelődő kavicsokkal, el-elsüppedtek közöttük a kerekek, de azért elszántan vonszolódtam felfelé, azzal bíztattam magam, lefelé könnyebb lesz, akkor majd felülhetek végre a járgányomra. Kimelegedtem a hurcolkodásban, haragudtam a kőrisfákra, erősödött pisiszaguk, s ehhez semmi köze nem volt annak, hogy az óvodában hetente egyszer kifőzték a biliket. Szerintem a fekete ribizli is önerőből áraszt poloskaszagot. Idáig juthattam bölcselkedésben, amikor elértem a tetőt, ott aztán átdugtam a lábam a váz alatt, fölötte átvetni akkoriban még nem értem fel. Hát lógtam féloldalasan, alig tekertem a pedálon, máris gurultam, mit gurultam, szálltam, repültem. Arra nem gondoltam, hogyan is fogok majd megállni, boldoggá tett, hogy nem nyaltam fel a Mély utat már az elején. A baj ott kezdődött, amikor elhittem, megy ez magától, nekem semmit sem kell tennem. Dagasztott a büszkeség, sejtjeim egyre messzebb kerültek egymástól, mintha élesztőt futtattak volna cukraimban. Elhagytam az óvoda épületét, távolodtam a szakácsnétól, aki péntekenként közkívánatra fánkot sütött, s éppen abban a pillanatban lépett ki levegőzni a konyha gőzéből, amikor felindulásomban anyámnak kiáltoztam.

A mi családunkban az ükanyámig visszamenőleg minden nőszemély a Piroska nevet kapta, pechemre ez mindig összejött nekem, még az óvodai szakácsnét is Piroska mamának szólítottuk, talán ezért vetődött utánam. Szépen kelt fenekével hömpölygött a nyomomban végig a Mély úton, sápítozott, ahogy a szuszából tellett, állj meg, Pipike, megölöd magad, te büdös kölyök, állj meg! Hát ezt azért nem vártam, ez a Pipike rosszabb volt a fagyalbogyónál, az utolsó kanyarban megkíséreltem örökre lehagyni a rám ragasztott csúfos nevet. Azért szálltam a biciklimnél is gyorsabban, hátha magam mögé tudhatom a családi hagyományt, mert a gyilkos repülés közben értettem meg, az, hogy engem másként kereszteltek, semmit nem jelent. Nem is. Piroska mama összeszedett a porból, meglapogatott, s csak akkor lágyult el, amikor megbizonyosodott arról, épségben nyekegek párnás kezei között. Ezután lassan négykézlábra ereszkedett, s elindult felfelé, mintha vissza akarna csinálni mindent. No ez nemigen fog menni neki, gondoltam szivacskabátom maradványait porolgatva, de a fánkszagú asszonyság nem hagyta annyiban, feltápászkodott és visszacsörtetett hozzám. Na nesze, Pipike, tartsd a markod, és beleszámolta égő tenyerembe a tizenkét füles gombot. Keserves tud lenni a csúnyán lehorzsolt elegancia.

Amikor végre egyedül maradtam, lekuporodtam a Mély út szélén a fűbe, mert eszembe jutott, hogy nem ártana fertőtlenítenem a sebeimet. Más szerem nem lévén, nyalni kezdtem vérző tenyeremet. Először az egyiket, azután a másikat. A nyálam mind a kettőt kellemetlenül csípte, de nem hagytam abba, amíg a por ízét éreztem a számban. Nyaltam, szívtam, köptem, nyaltam, szívtam, köptem és így tovább, változtatás nélkül, ugyanebben a ritmusban. Az éles fájdalom ellenére egészen addig folytattam, míg a sebek halvány rózsaszínre nem világosodtak a tenyeremen, és holtbiztos nem lettem abban, hogy csak színtiszta vérem émelyít. Még akkor is éreztem ezt a jellegzetes édeskés, fémes ízt, amikor már számban a fagyalbogyókkal vigasztalódtam. Mire végeztem, a nyelvem befeketedett.

Azután felraktam a leesett láncot, átügyeskedtem a lábam a váz alatt, és zsebemben leszakadt gombjaimmal a világ legtermészetesebb módján hazakerekeztem. A fáskamrában tornyosodó hasábok alatt biztonságos rejtekhelyet találtam a kabátomnak. Sikerült időben eldugnom. Senki sem vette észre, hogy megtanultam biciklizni.

Tüdőszalon

Akkor történhetett, amikor későkamasz koromban elmeszesítették a tüdőmet. Az élettelen gócot egy ideig precízen dokumentálták, adatolták, aztán a sárgás-barnás kórtörténet a röntgenfelvételekkel együtt a dohos archívumba került. Amint nyilvántartott részem megszabadult árgus felügyeletétől, eltervezhettem nagyszabású megszűnésemet. Hamar rájöttem, hogyan vonulhatok vissza a ballebenyembe, ahol is zavartalanul hozzáláttam felfejteni a hibás szövetet. Az ép részeimnél mindig sokkal inkább izgatott az összeugrott kráteres felület, amelyen úgy akadt meg az ujj, mint molyrágta, bevarrt göbön. Kéjesen fejtettem le saját anyagomat, kedvemre szedtem szét a csomókat, vágtam bele az önfeledt kísérletezgetésekbe, gyermeki örömmel szövögettem nemlétezésem újabb rétegeit. Egészen addig, mígnem kinőttem a behatárolt terepet, s egyszer csak azt tapasztaltam, hogy a belső kép együtt mozdul a külsővel, ahogyan a mágnest követi a vasreszelék. Eleinte szórakoztatott ez a játék, de idővel ráuntam a kiismert technikára, amellyel valómhoz illesztettem valótlanságomat.

Akkor történhetett, amikor futás közben véletlenül rájöttem a meszesítés csínjára. Azon a közönséges nyári napon a copfom ugyanúgy lobogott a szélben, mint annak előtte, csak odabenn a mellkasomban eresztett le a ballebeny léghólyagocskáinak némelyike. Levegő híján összelappadt, összepréselődött, a júdáspénzhez hasonlatosan aszott össze. Kénytelen voltam pikkelyre emlékeztető virágaimra némi nedvességet ereszteni, így találtam igazán humorosnak: döglött hal kipukkadt és összecuppant úszóhólyagjaira emlékeztettek. Világossá vált, nagymenő akkor lehetek, ha elérem, hogy az én szirmokat bontó makrélámban a halas kofák portékájukra ismerjenek, a biológusok besorolják a zártúszóhólyagosok közé, a halász zsákmányként vigye haza, a szakácsné megsüsse, a fájnsmekker pedig mind megegye. Az iciri-picirinek ne maradjon semmi se.

Körülbelül ennyi méteren fogy el a levegőm, futás közben mindig kifulladok. Ilyenkor aztán azt gyanítom, nem mandinerből (makrélából) tátogok, hanem azért, hogy lekottázzák hallgatásomat, sőt valaki megátalkodott esetleg még le is fordítsa. Mielőtt azonban ez megtörténhetne, általában beismerem, hogy kimondhatatlanul utálok magammal együttfutni. Kifejezetten rühellem, ha be kell osztanom a szuszomat. A porciózástól kiver a hideg, felszökik bennem a higany, tipikus öntoxikózisban szenvedek. Hát inkább lemondok mindenről, csakhogy lemaradhassak.

Különben, amióta nem létezem, utánozhatatlanul meszesítek. Ez olyankor derül ki, amikor a szokásos tüdőszűrésen esem át. A keményített fejfedőjű asszisztenseket még mindig elborzasztja bal tüdőlebenyem esedékes felvétele. Egytől egyig vissza akarnak helyezni hajdani létezésembe, amely évekkel ezelőtt szakadt meg. Mindannyian a múltból vizslatnak, néznek rám, halálraítéltre. Szemükben betöredezik a szomorúság, és kihulló darabjai mögül hóhérok bámulják meztelen testemet. Zavaromban széttárom kezem, szégyentelenül elfelejtem elfedni szemérmemet, hja, se mentségem, se textilem, finom selyem köntösöm magukkal vitték a sírba a derék lyoni takácsok. És ilyenkor siralomház helyett mehetek a tüdőgyógyászhoz, aki összehasonlítja a régi filmet a legújabbal, és elégedetten csettint, gyönyörű, nincs ma már ilyen minőségi meszesedés, felöltözhet, kedvesem, kutyabaja.

Más bőrében

Gyakran azért kerülök a Káptalan felé, hogy tágas magányomban kényelmesen elférjenek a platánok. Csak azt tudnám, miért jó nekem, ha benépesít közöttük az óvoda kertje, a mozdíthatatlan betonba foglalt virágágyak, mellettük a nyomorúságos lilára mázolt padok, még ragadnak, nem szárad meg rajtuk soha a festék. Furcsa értelmetlen nyomokat hagynak a szoknyán, mint igazi gyerekrajzon, lobognak a szélben a lila lócák. Legszívesebben a padokkal szállnék, mert annyira azért mégsem jó nekem. Ezt meg abból sejtem, hogy feltűnően elszemtelenedtem, gátlástalanul nyitom meg magamban azt az irdatlan műtermet, amelyben Dalí-legények halmozzék egymásra vadul és elszántan a bőröket, ne látsszon ki a hibátlan piros gyümölcs. Ám hiába hantolják el a mesterek, a bűnös alma könnyedén kiemelkedik a síkból, az álságos domborműből kinyúlik kényes orrom, és válogat, és fitymál, és fölöttébb kételkedik. Közben mindig arra a következtetésre jutok, praktikusabb, ha nem zárunk le véglegesen semmit. Beteges rejtőzködésem ellenére határozottan szeretek nyitva hagyni és nyitva tartani, bármit, szekrényajtót, könyvet, villanyt, a szememet, csakhogy lelki rendetlenségemben időnként elfeledem visszacsavarni a kupakokat, s a nyitott festékes tubusokból tehetetlenül tekereg zsigereimbe a színezék, mígnem festékrög állja el a folyás útját. A legnehezebb a beszáradás folyamatában fenntartani a keringést. Ilyenkor addig fohászkodom, míg meg nem jelenik Picasso apja, aki éles szemmel kiszúrja az egyetlen és pótolhatatlan gyümölcsmodellt, felkapja és könnyelműen beléharap.

Kissé strapás, hogy nem tehetek mást, hogy ugyanazt kell minduntalan végigjátszanom, a láthatatlan és kiismerhetetlen erők újra és újra az eltűnt alma nyomába kényszerítenek. Pedig az már rég nem érdekel, még maradék csutkája sem, inkább a magházban megbújó kukac, de leginkább annak a szabadságnak a képtelensége, amelyet a pondró tapasztal, amikor leeszik róla az almát. Ez persze most jut eszembe, annak idején fel sem merülhetett. Annyira valóságosnak tűnt a műanyag alma, körte, azokba aztán nem lehetett beleharapni, belebújni. Épp ezért tetszettek, vagy ennek ellenére, ma már kideríthetetlen, csak hát lerajzolnom nem sikerült. Azt gondoltam, ehhez nálam sokkalta komolyabb emberek kellenek. Mivel a keresztapám volt az egyetlen okleveles mérnök ember a közelemben, őt találtam alkalmasnak arra, hogy leutánozza a tányérra rakott hibátlan világot. Amikor elmentem hozzá ezzel a fontos megbízással, láthatóan nem lelkesedett, pedig őt akkorra alaposan megtanították a piros műanyag alma és rikító sárga körte építésére. Csodálkoztam is azon eleget, miért nem boldogítja a képesség, amely belőlem teljességgel hiányzik. Olyan tökéletesre sikeredtek a keresztapám csendéletei, díszítőjelzői, hogy utána úgy áradt napokig a bőrömből a tehetségtelenség, mint a bétizenkettő a vitaminkúra tizedik napján pisilés közben. Azóta nem merészeltem rajzolni, kérem, én még nem rajzoltam, nem rajzoltam, most is csak a lila lócát, azt is kamikázeként magamra.

Nézem, ahogyan a Káptalan utcai óvoda bejáratánál a hirdetőtáblára rajzszögezik a gyerekek rajzait, rajtuk az óvó néni kicentizett szirmai, körei, vonalai. Messziről megcsap a hajdani dicsérőtáblák sivársága. Hűvösödik, talán már megint az ősszel van a baj. Tavasszal nyitnikék sok-sok óvodát, ahol egybeolvadnának a mindenféle kis- és nagycsoportok a Margaretta Vasziljevnák egyetlen gyönyörű almafenekében. Az óvó nénikre mindenhol egy-egy gyerek felügyelne, aki hagyná őket azt rajzolni, amit akarnak. Sőt így bíztatná kicsit irigykedve a társaságot, kedveseim, könnyű nektek, ti, mint teknős vagy csiga a házát, feneketeken hordjátok a párnát, bátran lekuporodhattok a földre, nem fáztok fel, ne tartson vissza a hónapokban az er, dugjátok pergő nyelvetek a pocsolyákba, lássuk, gyorsabbak vagytok-e az ebihalaknál.

És újra csillogó akvarellben úszna a kopott szőnyeg a terem közepén, mint mikor ebédelés közben a Szircsák-lányok, akik fegyelmezett ikerpárként egyszerre ültek le, egyszerre álltak fel, váratlanul felpattantak az asztaltól, és pontosan a nagyterem közepén kihányták az aznapi cseresznyelevest. Emlékszem, hiába terelgetett féltékenyen bennünket a helyünkre a rózsaszínű tócsa közeléből a takarítóasszony és Piroska mama. Mindannyian ott tolongtunk, bámultuk a szégyellnivalót, hogy kellőképpen elborzadjunk, utálkozzunk, undorral öltsük ki a nyelvünk, legalább mozdulataiban utánozzuk az öklendezőt, és sosem hallott artikulálatlan hangokat csalogassunk elő torkunkból, amitől aztán halálra válik Margaretta Vasziljevna, lám, most már mi is, egyszerre, együtt, egy óriásit, s akkor végünk, mert huszonvalahány adag biztosan elárasztja az egész óvodát. Melyik nagycsoportos merte volna bevallani akkor, hogy csodálja a Szircsák-lányokat, akik büszkén feszítettek művük mellett, hiszen senki sem akadályozhatta meg őket abban, hogy az a kis tányér cseresznyeleves özönvízként ki ne ömöljön belőlük, s egyedül a fizika törvényeinek engedelmeskedve, szét ne folyjon a szoba közepén.