Berniczky Éva

Törpezsiráf

Kevesen múlott, hogy nem lett belőle ministráns. Az iskolával szomszédos templomban a lehető legrosszabbkor rendezték be az ateista múzeumot. A legolcsóbb anyagból ugyan, de éppen elkészült a miseruhája, s Mokrinka akkor üzent, hogy este elviheti, amikor már nem is volt szüksége rá, mert még ugyanannak a napnak a délelőttjén a boltíves bejárati ajtó mellé kitették az arany betűs táblát a látogatási időpontokkal. A múzeummá átalakított templomot sajátos átadási ceremóniával szemérmesen lelakatolták, mintha a legszégyenletesebb bizonyítékokat gyűjtötték volna össze odabenn a világ teremtéséről. Később is csak ritkán, kivételes alkalmakkor nyittatták ki, olyankor néhány kitűnő előmenetelű tanuló a biológiatanár kíséretében jutalomból bemehetett. A megbízható és válogatott társaság előtt aztán felfedték az élet keletkezésének a titkát. A bebocsátottak reakcióit is kényszerből, a jelek szerint utasításra dokumentálták. Egészen közeli felvételt készítettek a hibátlan kerek arcokról. Kikezdhetetlen giccs fogta össze a két egymást tagadó hitet, szép arányos bolygók keringtek a jóisten körül. Legalábbis valami ilyesmit tapasztaltak a többiek néhány nappal később az iskola folyosóján, amikor a hirdetőtáblára kitűzött fotók előtt álltak. Némán tartották a lehulló morzsák alá az áldozótálcát, nem lehettek túlságosan válogatósak, be kellett érniük a maradékkal.

Havackóné ekkortájt jutott a zsiráfbőrmintás pulóverhez. Elégedetten igazgatta a fián, nem is viseltes, jó gyerek, micsoda áldás, hogy ilyen bő, ráadásul vadonatúj, ha nem nyúlsz meg hirtelen, felnevellek benne. Nem tévedett óriásit, a kiselejtezett ruhadarab alatt kényelmesen elfért tulajdonosa egész gyermekkora, akár hétköznapi viselet a miseruha alatt. A sötét foltok a világos alapon egyértelműen beazonosították azt, ami később aztán már nem látszott ki a fiúból. Egy csapásra véget vetettek a találgatásoknak, a kételkedők megnyugodhattak végre, s elkönyvelhették, hogy ellentmondva a józan észnek, a vézna és kis termetű gyerekbe nyakig láb, lábig nyak lény szorult. A zsiráfmintás pulóver sérthetetlenné tette viselőjét, nem bántódott meg, ha csúfolták miatta. Ha a szükség úgy hozta, kinyújtotta végtagjait, szaladt ugyan a gúnyosan kiabálók után, de hozzájuk sem ért, nem cibálta, nem agyabugyálta el egyiket sem, pedig mindig utolérte valamennyit. Szemmel láthatóan a porzó havat kívánta szétrúgni, a pocsolyákat szétfröccsenteni vagy az avart felkavarni. Egyszer mégis elárulta magát, korántsem volt olyan ártatlan, amilyennek elsőre tetszett. Szvitelszkinél tanúja lehettem annak, hogy legjobban káposztalepkét szeretett szedni a jázminbokorról.

A masszív faanyag csak látszólag fogta vissza az érzelmeket. A templomból átalakított múzeumot, mint óriási emlékkönyvet, úgy zárta el a külvilágtól a tölgyfaajtón lógó lakat. A beleillő kulcs biztonságban lapult Havackóné kötényzsebében. Az iskola takarítóasszonya erősen bízott abban, hogy így végre elégtételt nyerhet a megtűrt sárnyomokért, amelyek örökösen végigrondították a frissiben felsikált felületeket. Azt gondolta, azok, akiknek a nyomait nem kell többé eltakarítania, idővel megengesztelődnek. Majd csak megbocsátják, hogy elvállalta a körzet nem éppen hálás felügyeletét, végtére is nem úri jó dolgában hordta a kötényzsebében a templomba zárt ateista múzeum kulcsát. A kívül rekedtek azonban engesztelhetetlenek maradtak. Folyamatosan szemmel tartották, s kárörvendően vették tudomásul, hogy a lelakatolt ajtóról visszapattant jóság és gonoszság a fiacskájában gyülemlik fel.

Rendben, sorjában történtek a változások, szegény gyereknek, mielőtt szeretetre méltóvá válhatott volna, szürkévé hűlt szemében a kék, sötétszőkévé piszkosodtak világos tincsei, haja egyik napról a másikra veszített fényéből. Ugyanaz a rendelet írta elő fürtjei elszíneződését, mint a templom felszámolását, a házon kívüli bárány nem adhatott okot az elérzékenyülésre. Sokáig láthatatlan és megfejthetetlen maradt, mi olyan visszataszító a fiúban, mi az, ami a többiektől megkülönbözteti. Nem tetszett kórosan soványnak, bordái valamiért mégis abnormálisan kiugrottak a melléből, mintha a természetet csúfolva a bordája alatt hordta volna a pulóverét. Csontjainak rácsai mögött egy idegen kuporgott. Kit érdekelt az már, hogyan nyelte el Havackóné megátalkodott kölyke, békés úton fogadta-e be, vagy galádul tömték meg vele, akár a hízásra ítélt libákat csukamájolajos kukoricával. Bárhogyan is, kisméretű ketrecébe szorítva szépen fejlődött az egzotikus lény, akárki megítélte, csak hozzátett torz figurájához. Jó érzékkel még időben abbahagyták a kutakodást, mielőtt kiderülhetett volna, a fiúba gyömöszölt jószág alázatosan hajtogatta-e harmonikává a nyakát, húzta-e maga alá hosszú lábát, hogy valamiképpen elférjen mellkasában, vagy éppen ellenkezőleg, igyekezett szétfeszíteni fogva tartóját, hogy kiszabaduljon, s végre teljes életnagyságban jelenjen meg.

A zár nem nyílt ki azonnal, némi kísérletezés után pattant ki a lakat füle. Vasárnap volt, amikor először lopta ki anyja fogasra akasztott kötényének zsebéből a kulcsot. Ahogy szaladt keresztül az iskolakerten, nadrágszára magába itta a harmatot a fűszálakról. A nedves anyag hozzá-hozzáért a lábához, azt hitte, kizárólag emiatt borzong egészen addig, míg ki nem keveredik a sötétből a napfényre. Hónapokon keresztül fölöslegesen izgult, nem volt mitől tartania, ünnepnap hajnalban senki sem járt a templom közelében, a későbbiekben is ezért ragaszkodott a vasárnapokhoz. Az ismétlés elkerülhetetlen, kellemes szertartásokká változtatta a hétvégi besurranásokat. Harmadszor, negyedszer járhatott odabenn, mikorra szeme hozzászokott a hajó ürességéhez, s a belépés pillanatától természetesnek találta, hogy lámpásának imbolygó fénye nem talál semmit és senkit. Elfogadta a megmagyarázhatatlan szerencsétlenséget, amelyet követően a kiválasztott hajó bár sértetlen maradt, tartalma odaveszett, a tárgyak, az emberek nyomtalanul süllyedtek el belőle. A falak közötti levegő azon az áron emelte meg és tartotta továbbra is felszínen az épületet, hogy ezt megelőzően megszabadult minden ingó terhétől. A rendszeresen visszatérőt már nem lepte meg túlságosan a kietlenség, sőt hovatovább vonzotta. Otthonosan mozgott a részletek nélküli térben, a sötétben sem botlott meg semmiben, nem kellett a padokat kerülgetnie. Azt persze fel nem foghatta, mi módon üríthetik tovább az élettelen belsőt a falak mentén elhelyezett kiállítási tablók. Az egyetlen magyarázat, hogy a vadonatúj berendezés azért vált a bomlás részévé, mert megörökölte azoknak a tárgyaknak a sorsát, amelyeknek a helyére került, Törpezsiráfot nem rettentette el. Nem fordult vissza, mert nem ismerte fel a törvényszerűséget, vagy az idejével gazdálkodott rosszul, és félelemre nem futotta belőle. Észre sem vette, s a folyó idő változott térré körülötte. Vészes gyorsasággal azonosult környezetével, a sivárság ugyanúgy nyelte el, mint szerencsésebb helyen másokat a zsúfolt forgatag.

Türelmes búvárként mozgott odabenn, azzal a különbséggel, hogy szárazföldi merüléseinek az iránya a magasba mutatott. Nem ácsorgott lenn sokáig, már első alkalommal felkapaszkodott a karzatra. Valami az orgonasípokhoz vonzotta, illetve oda, ahol sejtése szerint lenniük kellett volna. Hetekig jól elszórakozott a falak figyelmes végigkopogtatásával, míg rá nem lelt arra, amit nem is keresett. Először csak a borítás kongása tűnt fel. Két vagy három vasárnap telt el, amíg eldöntötte, hogy megbontja a gyanús részen a burkolatot. Egyik kezében lámpását szorította, a másikban bicskáját, ügyesen feszítette ki a lötyögő deszkákat. Amikor átpréselődött a szűk résen, még nem tudta, mit talál a sötétben. Kecsesen úszott be a kajüt formájú zugba, kívülről kisebbnek hitte, meglehet, az is volt, csak a tartalma tetszett többnek, nagyobbnak magánál az egymásra halmozott köteteket befogadó üregnél. Nem is értette, hogyan férhet el ekkora mennyiségű könyv a zsebkendőnyi területen. A stószok minden centimétert kihasználva tornyosodtak körülötte. A vastag porrétegbe burkolt rakományt kibogozhatatlan összevisszaságban kötötték át meg át a pókhálók. Vigyázva, óvatosan mozgott a könyvhegy közelében, sokáig gyűjtötte a bátorságot, amíg mégis hozzányúlt.

A későbbiekben sem vetődött mohón a feltárt készletre. Alkalmanként annyit hozott ki belőle, amennyit a hét folyamán el is olvashatott, ha pedig idegen nyelven íródott, legalább a képeket átnézhette. A befejezett könyveket padlásuk legeldugottabb sarkában rakta gondosan egymásra, jólesett felidézni, pontosan és hibátlanul leutánozni az üregben kialakított rendet. A rendet, amelyen azzal a néhány példánynyal, amit magával hozott, természetesen minden vasárnap igazított keveset. A lényegen azonban semmit sem változtatott, hiszen ugyanannyival csökkent a burkolat mögött maradt könyvek száma, amennyivel több lett a házuk padlásán gyűjtötteké. Eleinte nem gondolt arra, mi lesz akkor, amikor a templom borítása mögül elfogynak a könyvek. Csak az utolsó darabok kiemelésekor bizonytalanodott el, átvillant rajta, hogy most aztán kezdheti elölről az egészet, hordhatja vissza a szerzeményeit a padlásukról az üregbe, mert a beidegződött ismétlésen kívül nemigen ismert más folytatást.

Az utolsó vasárnap hajnalán, amikor a maradékot dugta a pulóvere alá, s többé nem volt mit kihoznia, végül is örülhetett, hogy rajtakapták. Azon a napon valamivel tovább időzött odabenn, a lámpa fényénél belefeledkezett az egyik könyvbe. A szokásosnál későbben keveredett elő, igyekezett hát minél gyorsabban elhagyni a terepet. Olyan távolságra került a bezárt ajtótól, ahol már megnyugodhatott, amikor teljesen váratlanul alig néhány méternyire tőle hátizsákos férfi nőtt ki a földből. Szvitelszki egyenesen felé tartott, a legrövidebb utat választva éppen az iskolakerten vágott át a templomhoz egészen közeli buszállomás felé. A történelemtanárukról szinte mindenki tudta, hogy könyvbolond, hétvégeken eszelősen járja a vidéket, a világ végére elmegy, ha valahol éppen hagyatékot számolnak fel, padlást vagy pincét ürítenek ki. A vénségek azt beszélték, házának leghátsó szobájában padlótól a plafonig magasodik a penészes, poros kötetrengeteg. Oda még a felsége se teheti be a lábát. Sajnálták is Mokrinkát ezért, vagy egészen másért, Törpezsiráf nem mert volna megesküdni egyik feltételezésre sem, ahogyan az előtte magasodó Szvitelszkire se mert ránézni sokáig. Különösen akkor zavarodott össze, amikor a férfi megkérdezte tőle, hol járt ilyen korán. Még inkább lesütötte a szemét, fel nem emelte volna a fejét, tekintetével kétségbeesetten kapaszkodott a történelemtanár nadrágszárába. Meg is állapította, hogy a világosbarna szövet a fű magasságában egyre sötétebb lesz a harmattól. E miatt az elszíneződött csík miatt nem hazudhatott. Anélkül, hogy bármit mondott volna, előhúzta a pulóvere alá rejtett néhány könyvet, mintha a borzongástól kívánná megmenteni tanárát. Pedig inkább abban reménykedett, ez a válasz kielégíti majd a kérdezőt, és nem kíváncsiskodik tovább. A könyvész a pakkért nyúlt, ki sem nyitotta a legfelső kötetet, épp csak végighúzta rajta az ujját, máris úgy viselkedett, mintha minden megvilágosodott volna előtte. Hatalmas gyakorlatának köszönhetően talán a borítóba ivódott porból, talán jellegzetes szagából állapította meg, honnan kerülhetett elő. Sietve lekapta hátáról a zsákját, belerakta a könyveket, majd megfogta a remegő fiú jéghideg kezét, s elindult vele a templom felé. Közben se beszéltek, s amikor odaértek, a gyerek szó nélkül kereste elő zsebéből a kulcsot. Ma már másodszor fordította el a lakat zárjában, másodszor lépett be az ajtón. Továbbra is némán vezette kísérőjét a rejtekhelyhez, így is remekül megértették egymást, egyik könyvrabló a másikat, egészen addig a pillanatig, amíg a gyerek ki nem feszítette a deszkákat a borításból. Eggyel többet szedett ki, mint mostanáig, hogy a nála vállasabb Szvitelszki beférjen, de tanára nem értékelte figyelmességét, türelmetlenül tolta el a nyílás elől. Attól, hogy felsőtestét nagy nehezen átkínlódta a résen, lehalkultak, majd megszűntek a legapróbb zörejek is. Mintha a zajok nyílását dugta volna be a fejével, a korábbi percek némasága sokszorosára nőtt. A csend ugyanolyan fájdalmat okozva hasított dobhártyájukba, akárha közvetlen közelről beleordítottak volna a fülükbe. A könyvésznek ezen a kis helyen kellett szembesülnie az elmúlással, elviselnie, hogy a tárgyak végérvényesen és visszahozhatatlanul elsüllyedtek. Míg Törpezsiráfnak az egész templombelső jutott a sivárság befogadására, a másiknak néhány másodperc alatt került elviselhetetlen dózisban vérébe a semmi, pontosabban a könyvek hiánya. Amikor a hétrét görnyedt Szvitelszki kihúzta fejét a por- és könyvszagból, kábulatában elfelejtett kiegyenesedni, semmivel sem volt magasabb a közvetlenül mögötte ágaskodónál. Ráadásul olyan hirtelen fordult meg, hogy arca szinte belenőtt a másik arcába. Ha csak pillanatokra is, de egymásra torlódtak, orrhegyük összevarródott. Néhány másodpercig nem válhattak el, a lehető legközelebbről meredtek egymásra. Törpezsiráf nem jajdult fel a belehasító fájdalomtól, nyikkanni se mert, csak bámult, amíg egész feje el nem zsibbadt. Akkorra egy ijesztő küklopsz nézett vissza rá, Szvitelszki homloka alatt egyetlen luk tátongott, s ezzel a hatalmas szemmel fúródott a szanyitárka kölykének igazságába. A zsiráfbőrmintás pulóver szúrós mosószappanszaga mellett határozottan érzett még valami mást is, azt, hogy ez az elfojtott igazság, akár tetszik neki, akár nem, megegyezik az övével. Semmivel sincs több joga az eltűnt könyvek birtoklásához, mint ennek a gyereknek itt. Mégis egészen mást mondott neki, miután kimentek a sötétből. Ahogyan a történelemórán szokta, úgy magyarázta meg, miért fontos a padlásukra áttelepített készletet mindenképpen beszolgáltatnia, de csakis neki. Hazudnia sem kellett, hogy megszerezze a könyveket. Hiszen való igaz, az ateista múzeumnak semmi köze nem volt a háború végén bedeszkázott kötetekhez. Több évtizeddel ezelőtt egészen mások elől mentette a könyvtárat az öreg sekrestyés. Törpezsiráf belátta, az akkor megszakadt jogfolytonosság most nem éledhetett újra másutt, mint Szvitelszki hátsó szobájában.

Következő hétvégén már együtt indultak el, a legrövidebb utat választva az iskolakerten vágtak át a templomtól néhány méterre levő buszállomás felé. Nadrágszáruk nedves lett a harmatos fűtől, a zsúfolt autóbuszon rendesen párologtak. Idegen padlásokon, pincékben, udvarokon borzongtak, míg meg nem száradtak. Szerencsésebb napokon a könyvész tömött hátizsákját azontúl Törpezsiráf cipelte hazáig. Segített a szerzemények elhelyezésében is, minden lehetséges alkalmat felhasznált arra, hogy feltűnés nélkül megnézhesse azokat az oszlopokat, amelyekben a padlásukról tanárához áthordott kötetei tornyosultak. Azonnal feltűntek, kiváltak a poros környezetből. A pulóvere alatt idecsempészett könyvek tisztára dörzsölődtek a sokadik költözésben, borítójuk messziről világított. Szerintem szándékosan jelölte meg, sikálta fényesre válogatás nélkül valamennyi darabot. Így különböztethette meg a többitől azt, amit kényszerből bizonytalan időre itt helyezett el, de azért továbbra is sajátjának érzett.

A hátsó szobában találkoztam először vele, ott, ahol addig élő lélek ritkán fordulhatott elő, mert Szvitelszki rajtam kívül semmi pénzért be nem engedett volna senki mást. Mostanáig kiváltságosnak hittem magam, egyedülinek, aki a tulajdonos engedélyével belépést nyerhetett ide. Saját belépőmet is csak meghatározott időre kaphattam, kizárólag azokra a napokra, míg végére nem érek féltett füzeteinek, amelyeknek lefordítását elvállaltam. Órák óta ültem már a szürkés sárga oldalak fölött, s igen jól haladtam a munkával. Annyira elfáradtam, hogy nem maradt energiám visszatérni a valóságba. Ezért nem lehettem biztos a mögöttem matató létezésében, sőt abban sem, én találtam-e ki figuráját, vagy a könyvész akar ilyen rafináltan összezavarni. Bármelyikünk fantáziájának szüleménye nyert is most ide bebocsátást, tökéletesen beleillett a dohos, édeskés szentélybe. A fiú könyveket cipelt be a hátam mögötti sarokba. Hiábavalóan pakolta le terhét a földre, nem könnyebbült meg, nem tűnt felszabadultnak. A lerakott könyveknél nagyobb súly rekedt benne, amelytől jócskán kidudorodott a mellkasa. Lábát megroggyantotta, torz testében összeugrottak az izmok a folyamatos erőlködéstől. Hangosan gyűjtötte a levegőt, szuszogását gusztustalan fújtatásnak hallottam. A súlyemelőkkel ellentétben, ellenkező irányban próbálta, nem kinyomni, hanem éppen fordítva, begyűrni képtelen terhét, minden erejével igyekezett magában tartani foglyát. Bosszantott értelmetlen kicsinyessége, amellyel görcsösen megakadályozta, hogy egymással játszszon a törpe és a zsiráf. Nem értettem, miért nem engedi szabadon, miért ragaszkodik csökötten a másik lény nyomorúságos bekebelezéséhez. Kicsivel lett volna nagyvonalúbb, kedvenc figurámmá válhatott volna, de így végtelenül elkeserített, mert nyomába nem léphetett annak, akinek vonásait már első találkozásunkkor benne véltem felfedezni. Hiábavaló elvárásaimat és törekvésemet, amellyel elő szerettem volna csalogatni a törpét, hogy istenigazából felbosszantsa a végre szabadjára eresztett zsiráfot, szánalmasnak éreztem. Keserűen ismertem be tehetetlenségemet, már megint valótlan személyként közelítettem meg az ügyetlen és önző valóságot.

Legközelebbi ottjártamkor megajándékoztam Szvitelszkit a Macska és egérrel. Örült neki, a délutáni fényben lapozta fel a könyvet. Miközben asztalánál az aznapi nyersfordításokat készítettem, el nem mozdult az ablak elé húzott kényelmetlen székéről, belemerülten olvasta ajándékomat. Feje fölött a ház előtti homokkupacra láttam. Mokrinka különböző méretű miseruhákat teregetett. Április vége lehetett, vagy valamivel később, már a homokkupac is virágzott. Talán azért juttatta mégis az elmúlást eszembe, mert olyan volt, akár halottak napján a krizantémfejekkel teleszurkált sír, egészen pontosan egy mobil sírhalom. Ilyen messziről nem vehettem ki pontosan, mi fehérlik, mi repked, lebeg a homokban. Gondoltam, ha hazaindulok, feltétlenül megnézem közelebbről a különös hullámzást.

Elmenőben Törpezsiráfot az udvaron találtam. Komoly arccal vadászta a jázminbokorról a káposztalepkéket. Teste harmonikaszerűen nyúlott és húzódott össze, a legmagasabb ágakon ülőket is elérte. A szárnyuknál fogva óvatosan csippentette le őket. Ténylegesen nem bántotta egyiket sem, de ujjain ott maradt finom hímporuk, s ez a kevéske fehér elszíneződés éppen elegendő volt ahhoz, hogy hiányában szép lassan megsemmisüljenek. Egyetlen érintéssel földre küldte őket, a potrohukon landoló kényszerleszállók esetlenül bukdácsoltak a porban. Akkor aztán újra befogta a szerencsétleneket, mintha csakis az érdekükben tenné, mintha nem is sejtené, hogy soha többé nem repülnek már fel. Magabiztosan járt el, feltehetően nem először kísérletezett velük, felteszem, minden tavasszal újra és újra eljátszotta a sérült káposztalepkék megmentését. Szvitelszki bamba fiacskái buzgón segédkeztek körülötte. Tömpe ujjaikkal biztonságos alagutakat fúrtak a homokkupacba, s amikor elkészültek, a következő utasítást betartva a porban vergődő példányokat külön cellácskákban helyezték el. A kilátásra igazán nem panaszkodhattak, a homokkórházból a jázminbokorra lehetett látni. Egy-két telhetetlen lepkét ez mégsem elégített ki, maradék életüket összeszedve vánszorogtak ki cellájukból. Különös araszolással jutottak el egyik pontról a másikra, szárnyukat a legkevesebb energiát követelő evezőmozdulattal húzták és tolták maguk alá, szárazúszással haladtak előre a homokban. Egészen addig, amíg a számukra fenntartott körzeten belül maradtak, három szelíd angyal vigyázott rájuk. Amikor a zóna szélére érkeztek, s megpróbálták elhagyni, ugyanaz a három taposta el vadul az engedetleneket. A rendszert hullámzó káprázat tartotta egybe. A hullámzás kiszámíthatatlanul hol alábbhagyott, hol meg váratlanul óriásira nőtt. A nagyítás áldozatául estem, akárhányszor jártam körbe a jázminbokrot, nem tudtam százszázalékos biztonsággal eldönteni, valójában mit láthattam az ablakból a homokkupacban fehérleni, a még halódó vagy a már szétnyomott káposztalepkéket, esetleg a kötélen szálló miseruhákat. Az élő és az élettelen szárnyakat ritmusosan mozgatta az élénkülő kora esti szél.

Megjelent:
Élet és Irodalom, 2005/15. szám