Berniczky Éva

A pók lebontja hálóját

Szvitelszki nem válogatta szét a bűnöket, inkább egymásra halmozta, az egyik bűn pontosan olyannak látszott, mint a másik. Apja árulása egybemosódott a tanfelügyelő álnokságával, aki most ugyanazzal az ördögi küldetéssel érkezett Jónára ellenőrizni őt, a felnőtt embert, amellyel egykor egészen apró korában lemondott róla az apja, s minden bejelentés nélkül elhagyta. A két férfi cselekedetének ugyan semmi köze nem volt egymáshoz, Szvitelszki mégis ragaszkodott a képtelen kapcsolathoz. Betegesen várta a kényszertalálkozásokat, amelyektől ugyanakkor rettegett is. Ernesztovics, a tanfelügyelő valamiért az elmaradt apai szigort testesítette meg számára, ezért találta elkerülhetetlennek feltétlen megjelenését az iskolájukban. Képzeletében apja szállította hozzájuk a gyűlölt férfit, aki önerőből meg sem találta volna ezt az eldugott porfészket, ha valaki nem súg neki. Az állomás épületéről hiányzott a kiírás. Néhány éve már, hogy lelopták a nagy fémbetűket, s azóta se raktak fel újakat a homlokzatra. Miért is pótolták volna, hiszen a helyiek közül mindenki időben felismerte a jellegtelen lerobbant épületet. Aki ide talált, nem lehetett idegen.

Az időtlen változatlanságot havonta egyszer felülről ellenőrizték. Mindenki tudta már, hogy ezzel a közönséges feladattal megbízott ember rendesen a korareggeli vonattal érkezik, mégis valószerűtlennek érezték a feltűnését. Mintha a szokásos közlekedési eszközt mellőzve az égből ereszkedett volna le az iskolába, ahol Szvitelszki történelmet tanított. A látogató érkezéseinek hajnalain a történész álmai a 5.40-es kerekei alatt véreztek el. A súlyos vasak feltartóztathatatlanul zakatoltak keresztül valamennyin, hiába gyűrtek azonban mind többet belőlük maguk alá, a szerelvény utasai nem láttak messzebbre. A jelek szerint álomból lényegesen kevesebb volt, mint dombból. Az utóbbiak magasabbra szöktek, a közelükbe érve a szirtek éle fenyegetően villant a szerelvény koszos ablakain. Aztán az utolsó kanyarban az ébresztőóra sipító hangja fegyverként szegeződött a mozdonyvezető tarkójának. Az öreg nem fordult meg, a fejformájáról Szvitelszki mégis azonnal ráismert az apjára. Halvány és meglehetősen kusza emlékeiben egyetlenegyszer sem nézett vissza rá, akárcsak most, érzéketlenül távolodott. Mielőtt elérte az állomást, tovább araszolt mozdonyával a hegyek közé, tehetetlenül tekeredett fia ébredés előtti álmaiba.

A folytatás rendszerint a kaptatón szakadt meg, ott, ahol a hajdani gőzös leginkább okádta a füstöt. Ismerte jól a helyet, számtalanszor becserkészte, ide hordta a mamácskája levegőzni szamárköhögős korában. A többi sápatag kölyökkel prüszkölve szívták és fújták a szénport, áttetsző orrcimpájuk, mint először befogott vadóc lovaké, nedvesen remegett. A lukakból szivárgó sötét lé lecsorgott, feketéje hajszálvékonyan rajzolt a hóba. Álmában az olvadás sem tehette tönkre a szénrajztárlatot, éppen ellenkezőleg, az idő múlása felnagyította a miniatűröket. Közöttük futott a fekete pálya, amelyen most már az elektricska írta le az iszonyatos köhögés, vartyogás, harákolás útvonalát. A kilométerkövek sejtelmesen bukkantak elő, majd vesztek el a reggel sűrű tömjénjében. Egymástól azonos távolságra idézték meg a fáradhatatlan és kitartó anyákat, akik évtizedek múltán is türelmesen gurnyasztottak bebugyolált betegeikkel a karjukon. A csúcsok felől megállíthatatlanul gomolygott a gumigyanta, s a sínek mentén kuporgók közösen hittek áldásos hatásában. Célszerűtlenné vált külön-külön létezniük, az egyetlen és oszthatatlan anyácska fehérlő csontocskáiként, porcaiként, zsigereiként épültek a ködbe. A fenséges olibanum visszaélt önfeláldozó készségükkel, nem mozdult, ráérősen pipázott felettük, édeskés, halványsárga öléből indította útjára gonosz szellemét, a tanfelügyelőt. A magasból lógatta le láthatatlan, s éppen ezért elszakíthatatlan szálon rendtartóját a városka iskolájába, csakis így lehetett biztos hűségében és mindenkori visszatérésében.

Szvitelszki kimerülten ébredt ezeken a kiválasztott hajnalokon. Nem jöhetett rá, egyáltalán miért foglalkoztatja, hogy vajon arc nélkül vezette-e mozdonyát a számára olyannyira fontos ember. Még mindig abban bízott, egy napon úgyis kiderül majd, ki a gyávább, az, aki nem fordult hátra, vagy az, aki azért maradt inkább a masiniszta mögött, mert attól tart, ha elé kerül, azt kell látnia, egyetlen luk tátong a szeme, a szája, az orra helyén. Mihez kell több bátorság, valamit bevallani, vagy ugyanazt tudomásul venni? Akárhogyan erőlködött, nem emlékezett apja arcára. Amikor elhagyta őket, sokáig azzal mentegette, egészen biztosan nem tehetett róla, a gőzös ragadta magával, s olyannyira felgyorsult, hogy már nem ugorhatott le. A kaptatón azonban minduntalan érvényét vesztette a felmentése. Hegyre fel érzékelhetően lassultak a gépek, s ott mégsem történt meg, amire már kölyökként az anyja karján bebugyolálva várt. Zavarában köhögött a többiekkel együtt, elviselhetetlenül köhögött, és kétségbeesésében abban reménykedett, éktelen rohama alatt szalaszthatta el az apját. Az anyját sem hibáztathatja, hiába rostokolt kitartóan a sínek mentén, nem válhatott azzá a nővé, aki miatt a férje elhagyta. Erről soha nem beszéltek egymással, egyikük sem vallotta be, mire vár. Különben azóta szinte minden megváltozott körülöttük, egyedül az 5.40-es gördült be a jónai állomásra kisebb késésekkel bár, de ezzel együtt megbízhatóan. A távozások és érkezések a dombok takarásában ugyanazon a pályán váltak értelmetlenné, a magasban bármi megtörténhetett.

Szvitelszki élete sokkal bonyolultabb volt álmaiban, mint ébredés után. Pedig azon a téli napon olyan magától értetődően hagyta el az anyját apja, a mozdonyvezető, ahogyan ő is szokásos módon vészelte át akkoriban a szamárköhögést. Mégis ennek a teljesen mindennapi történetnek a televényén nőttek, duzzadtak a képek, zsúfolták tele, írták túl az éjszakáit. Miután nem boldogult velük, a nappaloknak ellent mondva hordozta magában valamennyit, miközben az élete reggeltől estig tovább üresedett, lépésről lépésre egyszerűsödött, vákuum szippantotta ki a maradék élményeit. Néha olyan érzése támadt, az apja és anyja tartja szigorú ellenőrzése alatt, büntetik az éjszakai tobzódásért. Gyerekként kukoricán térdepeltették, most a magasból eresztik rá a tanfelügyelőt. Soha nem fog rájönni, hogyan keveredtek alászállásaiba. Álmában is szégyellte, hogy közük lehet hozzá, hiába mentette fel őket a derék Havackóné.

Az iskola takarítóasszonya mély meggyőződéssel vetett keresztet, nincs annak a szálnak a másik végén senki és semmi, a saját nyálából sodorja ereszkedés közben a gyalázatos Ernesztovics. Nem elég, hogy hívatlanul jelenik meg minduntalan, átlépi az ajtó elé terített fekete szvettert, nem töröli meg a cipője talpát, nem vár, amíg leolvadhatna róla a hó. Havackóné idegesen taszította hátba ablaknál bámészkodó fiacskáját, mire vár, szedje a lábát, szaladjon a hírrel. Azok ott benn abban bíznak, nincs folt, amely el nem tűntethető, fel nem súrolható a folyosó kopott padlójáról. Megint hiába hagyták rá a piszkos munkát, na, szedje a lábát, ábrándítsa ki a hiszékenyeket ott benn, megjött a tanfelügyelő.

A gyerek csak a fejét dugta be a tanáriba, de még így is kinyelte az összes levegőt, s amikor a rosszhírrel együtt visszaeresztette, mosószappanszag árasztotta el a kicsiny helyiséget. Erőszakosan lúgozta ki belélegzői fejéből a napokat, heteket, amelyek a bejelentett jövevény legutóbbi távozása és érkezése között teltek el. A fiúnak többre nem maradt ideje, ő lehetett az egész iskolában az, aki az utolsó természetes mozdulatokkal megelőzte a világra szóló látszatot. Szvitelszki sohasem felejtette el megköszönni a takarítóasszonynak a riasztást, kedves Havackóné, ez a szemfüles gyerek vált majd meg bennünket egyszer, meglátja. Akkor még nem számított arra, hogy a végletekig leegyszerűsített képlet használat közben önállósítja magát. Agyafúrt csapda, amelyből nincs kiút.

Mire a kopaszodó férfi lenyomta a kilincset, mindannyian elfoglalták helyüket a tanáriban. Kopogtatás nélkül nyitott be, úgy jelent meg, mintha néhány perces távollét után tért volna vissza. Ennek megfelelően minimális gesztussal fogadták. Valaki azért megkérdezte, Erneszt Ernesztovics, mikor eszi már meg a kutya a telet, de csak azért, hogy könnyedséget, közvetlenséget játszva megszólíthassa. Valójában az ajtó nyílásától, egészen a délutáni végleges távozásáig feszülten őrizték a vértelen tanfelügyelőt. Akkor végeztek kifogástalan munkát, ha a nap végéig semmi említésre méltó nem történt. Különösen az első órában igyekeztek százszázalékos érzéketlenségben tartani a jövevényt. Ilyenkor nem hibázhattak, vendégük semmiképpen sem vehette tudomásul saját megérkezését, hiszen hallgatólagos játékszabályaik szerint folyamatosan itt tartózkodott. Szokásos ásványvizét jól elérhető és látható helyre készítették az asztalon. A poharát félig töltötték, megerősítve alibijét, miszerint a hiányzó részt nem sokkal ezelőtt nyelte le, már belépését megelőzve kortyolgatott az odakészített italból. Ezzel az aprósággal finoman ellensúlyozták Ernesztovics nyilvánvaló zugivását.

Néhány perc elteltével már hóna alá kapta aktatáskáját, és szaladt is az udvar végébe, a pottyantós vécére. Az első óra alatt legalább kétszer-háromszor tette meg ezt a hatvan métert. Eleinte még találgatták, vajon mit szorongat, mit visz ki táskájában ilyen gyakorisággal, vajon mit zuttyint fiókjaiból, zsebeiből a sötét lukakba. A fiatalabbak abban reménykedtek, hogy egyszer majd nem jön vissza az árnyékszékről, az idősebb kollegák azonban erősen kételkedtek, sőt az iskola bölcs matematikusa ki is számolta, kár erre várniuk, a pottyantósban a lukak mélysége megegyezik a tanfelügyelő öltönyének a kékségével. És mintha Ernesztovics őt kívánta volna igazolni, apránként hordta be ruháján a hideg, a szesz- és a vécészag elegyét a tanáriba. Az első óra végére a három elengedhetetlen összetevő rejtélyes keveredésétől hiábavalóan ugyan, de rövidesen visszaköltözött belé az élet, az egyébként tökéletesen fölösleges élet. Tétova fényei kizárólag azért gyulladtak szemében, hogy összetörhessenek. A parányok lustán, kásásan torlódtak szivárványhártyáján, aztán szürkéje beállt lassan. Attól kezdve, hogy szemgödrében tompán csillant a jég, környezetében főleg arról gondoskodtak, arra ügyeltek, fel ne olvadjon. Legfőképpen az intimitástól ódzkodtak, nem szerettek volna váratlanul a szürke jég mögé látni. Akkor már inkább vacogva burkolóztak meleg felsőjükbe, szorosabbra kötötték gyapjúsáljukat, hálát adva az égnek azért, hogy kabátban, sapkában vészelhetik át a teleket a hideg tantermekben, fagyoskodhatnak még a hidegebb tavaszi és nyirkosabb őszi napokon is.

Rendszerint a második vagy a harmadik szünet után vezették át Ernesztovicsot óvintézkedésből a legcúgosabb északi fekvésű nyolcadik osztályba. Az órára készülő tanár tudta a dolgát, előzékenyen adta át a helyét a vendégnek. Az asztalhoz ültették, elhelyezték előtte a megbontott ásványvizes palackot, valaki mindig akadt, aki utána hozta a tanáriból félig töltött poharát. A történelemkönyvet annál a paragrafusnál ütötték fel, ahol a tanmenet szerint éppen tartottak, és odaillesztették a jövevény sárgás mutatóujját a vastagon szedett cím alá, hogy követhesse a feleleteket. Vele egy időben lapozták fel otromba könyveiket a tanulók, a felelésnek nevezett komédiában jobbról balra indultak el. Az első padsorban felkászálódott a legszélső fiú, és szóról szóra felolvasta az alcím alatti szöveget. Amikor befejezte, Ernesztovics nagyot húzott a palackból, a poharat meg sem érintette, talán az ujjlenyomata sem került rá. Soha nem ő fogta a kezébe. Mások vitték és hozták utána odaadóan. Az egész tantestület beazonosítható lett volna erről a pohárról, egyedül az nem, akinek a vizet kitöltötték.

Letette a palackot az asztalra, alig észrevehetően biccentett a mondandóját befejező, majd leülő gyerek padszomszédjának, folytassa. Az első együttlét után a résztvevők már kiválóan ismerték a rendet, amely többé nem, vagy alig változott. Kérés és felszólítás nélkül álltak fel, ültek le, lapoztak. Mesterien lapoztak, ültek le, álltak fel. A termen monoton sustorgással hullámzott végig a tenger, Ernesztovics a ráeső időközökben nyelt a vizéből. Mire kicsengettek, az osztály harmadszor ért ugyanannak a paragrafusnak a végére. A kiürült másfél literes palack alján szürkésfehéren csapódott ki a só, de a pohárból a hidegnek köszönhetően alig párolgott el valamicske, szinte ugyanannyi víz csillogott benne, akár az óra kezdetén. Csak a szünetekben cserélték ki a tanulókat az osztályban, a tankönyveket a padokon és a tanári asztalon. Havackóné fiacskája most is határozottan és hevesen nőtt ki a többiek közül. Elmaradhatatlan pulóverének zsiráfmintázata csúfondárosan emelt a fiú apró termetén. Akkorát nyújtott rövid nyakán, hogy még azoknál is messzebbre lásson, akik a valóságban nála legalább húsz centiméterrel magasabbra nőttek. Törpezsiráf, teste hol zsugorodott, hol képtelenre nyúlott, csak a pulóverét nem cserélhette másikra. Valami érthetetlen úton-módon ennek ellenére patyolat tiszta maradt. A folyamatosan titokban mosott és állandóan hordott felsőrész mintája persze vészesen kopott, s ezzel együtt fogyott viselőjének drága ideje is, amíg rendelkezhetett a ruhadarab rejtett adottságaival. Ezért pattant fel sürgősen, amikor kicsengettek az utolsó óráról, mint aki végérvényesen késésbe került, mégis rendet kíván tenni. Szolgálatkészen takarította el az asztalról a kiürült palackot, itt nincs már szükség rá, a piacon esetleg pár fillért vetnek érte a tejesasszonyok. Ernesztovics ijedten a lábához kapott, majdnem felborult vele a szék, s miközben összegörnyedt, orrán-száján szivárgott a szénsavgáz. A leghátsó padsorban is kivehető sziszegése a defektes bicikligumit jutatta a fiúk eszébe. Na, ennek annyi, röhincséltek kuncogva, Törpezsiráf kiszúrta az öreget. A tanfelügyelő gyanakodva húzta közelebb aktatáskáját. Arra az eshetőségre nem készítették fel, mit tegyen, ha egyszer a táskáját veszik el tőle a kiürült palack helyett. Erre a váratlan fordulatra egyáltalán nem volt felkészülve. Megbízói valószínűleg éppen ezért találták alkalmasnak feladatának ellátására.

A nap végén összeszedték a padokról az otromba tankönyveket is, belapátolták a szekrénybe az egész készletet, majd gondosan kulcsra zárták. Így tették egyértelműbbé azt a meghatározhatatlan azonosságot, amely a könyves szekrényt a még mindig merev tanfelügyelő aktatáskájával összekötötte. Csak Szvitelszkit nem csaphatták be, egyre erősebben érzékelte az ellentétet, amely a két szigorúan elzárt tartomány között feszült. Már első találkozásaik után sejtette, hogy a tanfelügyelő a vodkás flaskón túl egyebet is őrizget aktatáskájában, amit felettesei bizalmi embereként természetesen nem vehet elő, ebben a helyzetében nem lenne semmi értelme. Aztán azon a napon, amikor utoljára járt az iskolájukban, többéves kapcsolatuk alatt először, Szvitelszki rajtakapta a pottyantósban. Éppen meghúzta a félliteres üveget, s a leleplezés annyira váratlanul érte, hogy ijedtében a légcsövébe nyelte a maró löttyöt. Feje az első pillanatban nyaktövéig lefagyott, aztán mintha forró vízbe dugta volna, vértelen arca foltokban kékült el. Hosszan fulladozva köhögött, míg kínkeservesen, részletekben vissza nem öklendezte a félrecsúszott kortyot az utolsó cseppig. Végül már a tüdejét köhögte a sötét lukba, mintha életében most vett volna először szeszt a szájába, rohama percekig nem csendesedhetett. Szvitelszki segítőkészen veregette rázkódó hátát, a mélykék öltönyből porzott a hideg, a szesz- és vécészag. Ennél lényegesen rosszabbul esett neki, hogy egészen közelről, legapróbb részleteiben figyelhette meg a tanfelügyelőt. Hiába kapta el róla időnként a tekintetét, láthatatlan erők parancsolták vissza, néznie kellett nedvesen remegő orrcimpáját, elcseppenő nedveit, vékony gumiként rugózó nyálát, amely a folyamatos utánpótlás miatt nem szakadt el szájszélétől. Másik vége belelógott a sötét lukba, összekötötte a mélységgel. Talán a felfelé áramló melegtől vagy a szüntelen rázkódástól kezdett rianni szemében a jég. Szvitelszki halálra váltan ácsorgott a fulladozó mellett, nem hagyhatta sorsára. Tehetetlenül várta be a szerencsétlen pillanatot, amikor beláthatott Erneszt Ernesztovics szivárványhártyájának felolvadt szürkéje mögé, s akaratlanul koronatanúja lett a minőségi fogyatkozásnak, a tökéletes üresség bekövetkeztének. Most már hiába hagyta volna magára, részesévé vált a folyamatnak, amelyen sikertelenül próbált kívül rekedni. Nála sokkalta fürgébb mester bontotta vissza mesterművét, s ő babonából nem bántotta, hagyta, hadd használja ki a végső perceket, fossza csak le a sérült darabokat.

Végül kitámogatta a sportpályára, vonszolta az összecsukló testet a közeli pad felé. Közben erősen émelygett a tudattól, hogy valójában nem támogat senkit, de mert becsülettel megtanulta, hát úgy emeli egyik kezét, mintha átölelné valakinek a hátát, a másikkal pedig a karját ragadná meg. Amikor elértek a lócáig, annak sem tapasztalta határozott jelét, hogy megszabadult terhétől. Mintha le sem ültette volna, Ernesztovics szétfolyt a padon, elkínzott arca a megtévesztésig hasonlított a nedvességtől duplájára duzzadt, elformátlanodott faanyagra.

Szvitelszki örült, hogy legalább pár percre eltávolodhat látványától, sietve ment vissza a pottyantósban felejtett aktatáskáért. Úgy vitte oda, úgy adta át tulajdonosának, mint aki ezentúl már nem tagadhatja el előle azt, ami a táska mélyén mindkettőjüket megilleti. Ernesztovics remegő kézzel nyitotta ki, előkotorta valahai fehér zsebkendőjét, miközben bontogatta, tétován meglengette, úgy tűnt, megadja magát. Amikor arcához emelte, a használatlanságban beszürkült, elkoszlott anyag semmivel sem látszott jobban a padnál, a rajta ülő sárgás ujjainál. A legtöbb, amit tehetett, hogy felszárította vele a gyöngyöző cseppeket fejtetőjéig szökő homlokáról, halántékáról, majd kifújta bele az orrát. Megnyugodott, lassan, tagoltan azt mondta, nem jön többet. Aztán hogy véglegesen visszafordíthatatlanná tegye elhatározását, újra felpattintotta aktatáskájának a csatját. A leghátsó fiókból emelte ki a négyrét hajtott papirost, és átnyújtotta Szvitelszkinek. Amióta felmondtak neki a tanfelügyelőségen, a hegyekben dolgozik egy eldugott falucska elemijében. Már az elmúlt tanév végén elbocsátották, de hiába szűntették meg a státuszát, a hosszú évek óta ránehezedő kényszer tovább hajtotta, jönnie kellett. A szabadnapjait áldozta ezekre az utazásokra. Nézze meg, nem állít valótlant, igazat beszél, és döntse el, ér-e ez a bejelentés legalább egy üveg vodkát az iskolának.

Szvitelszki a biztatás ellenére sem olvasta el a felmondólevelet, szótlanul visszaadta. A tanfelügyelő jelenlétében eddig kizárólag nem létező színű tankönyveket volt hajlandó fellapozni, amelyeknek a felmondása közben tudomást sem vettek egymásról. Hogyan szembesülhetett volna azzal, hogy ezt hónapok óta tényleges kényszer nélkül tették? Látni sem akarta a négyrét hajtott papirost, egyenesen rettegett tőle, mert szürke volt, mint Ernesztovics befagyott szivárványhártyája. Minél hamarabb szabadulni szeretett volna, amilyen gyorsan csak tudta, leszámolta a padra a vodkányi papírpénzt. A továbbiakban nem kívánt az önkéntessel közösködni. Letagadhatatlan összetartozásukat így is sokallta. Ügyes helyezkedésének köszönhetően mindvégig háttal állt az iskola épületének. Szándékosan tartotta takarásában a padon ülőt. Havackóné biztosan most is szemmel tartja az udvart az ablakból. Nem akarta, hogy lássa az arcukat, még inkább összezavarnák szegényt. Türelmesen, ahogyan azt az anyjától tanulta, kivárta, amíg senki nem figyelt rájuk.

Mire elindultak, jócskán összeállt a köd. Hol Szvitelszki tűnt elő szakadozott vattájából, hol Ernesztovics, mintha nem is együtt tartottak volna valahová. Pár méter után nem lehetett megkülönböztetni a távolodókat. Mielőtt véglegesen bezáródott hátuk mögött a köd, már csak egyetlen emberalak imbolygott a láthatatlan szál végén.

Megjelent:
Bárka, 2005/3