Berniczky Éva

Mentesítő szerelmény

A fények meghosszabbították a hegy zöldjében éktelenkedő jókora sebet. Mintha a kőbánya völgyig nyúló fehérsége eresztett volna függönyt a vagon ablakaira, a 17-es hálókocsi délibábként úszott a sínen. Itt lenn az erős kezű vállas emberek nem sokat adtak a látszatra, érzéketlenül kapcsolták a magasba illő kocsit a valamikori posta- és teherszállító szerelvény közé. Ezek szomszédságában még inkább feltűnt tisztasága, az ablakaira húzott gyolcs makulátlansága arról árulkodott, hogy rendszeresen mossák, keményítik, vasalják. A bakter is úgy gondolta, ha van lelke ennek a mocskos se vége, se hossza szerelvénynek, akkor annak itt kell lennie. Mucsicska, miután beszopogatta pálinkáját, odáig ragadtatta magát, hogy egyenesen a lánnyal azonosította a 17-es hálókocsit. Oktalanul azért az ital hatására sem teremtek volna benne ilyen szép gondolatok, ha Alla nem jelenik meg rendszeresen tiszta függönnyel és ágyneművel. Egyszer meg is kérdezte tőle, mi szükség erre, nem koszos az még, minek azt cserélni. A lány elmosolyodott, s azt felelte, muszáj, soha sehová nem utazik váltás tiszta ágynemű nélkül. Az öreget kielégítette a válasz, arra nem volt kíváncsi, ugyan hová tarthat szegényke az álló vonaton. Amióta meg sejteni vélte a valódi okot, azóta egyenesen törvényszerűnek ítélte a különösnek tetsző mániát.

Előkotorta kabátja zsebéből a kilincset, kicsit igazgatta a lukban, aztán amikor a helyére kattant, kinyitotta az ajtót, és beeresztette a lányt oda, ahová szerinte amúgy is tartozott. Mióta itt randevúzott a szerelmeivel, az öreg nem találkozott egyik párjával sem. Alla rendszeresen egyedül érkezett. Nem mintha kínosan vigyázott volna a férfiak inkognitójára, inkább a bakter nem győzte kivárni őket, a szélhámos gazemberek közé sorolta valamennyit, amiért visszaéltek igencsak véges türelmével, s nem voltak képesek megjelenni időben. Mire megérkeztek, addigra mindig visszavonult az ajándék flaska tartalmát benyakalni. Úgy tett, mintha nagyon készülne a párocska meglesésére, számtalanszor fogadkozott, eltökélte, hogy legközelebb türelmesebb lesz. Aztán csak nem sikerült beváltania az ígéretét, soha le nem mondott volna az ital mámoráról a leselkedés javára. Reggel pedig már hiába szállt fel a 17-es kocsiba, s próbált utánajárni a történteknek, nyomát se lelte a légyottnak. Érintetlenül, tisztán találta, gyűrődések és hajszálak nélkül a takarót. Két szélén gondosan behajtogatva, a tetején ellenségesen meredezett a cápauszonnyá formázott párna. Az öreg bakter nem adta fel egykönnyen, megemelte a lepedőbe hajtott pokrócot, egészen belehajolt a kényelmetlen fekvőhelybe. A mindenre kiterjedő alapos mustra sem indította be a fantáziáját, az alkohol jótékony bódulata nélkül a képzelete fabatkát sem ért. Nem létezik, hitetlenkedett, hogy elnyelte a falánk ágy, megemésztette mind az árulkodó jeleket, és egyetlen ruhafoszlány sem maradt utánuk, amiből akár az egész estét összerakhatná magának. Tapasztalata szerint, aki vagy ami a fennhatósága alá került, eddig még nem tűnt el nyomtalanul.

Jogosan könyvelte el meg nem történteknek a találkákat, errefelé szelektíven felejtettek az emberek. Amihez ragaszkodtak, nem múlhatott el egyik napról a másikra, egyik évről, sőt évtizedről a másikra sem. A monoton zakatolás, a csikorgások, fémes csattanások kivehetően hallatszottak, pedig már időtlen idők óta nem tolattak vonatok, nem is robogtak át a kis állomáson. A dombok között, ahol az időjárást változtató frontok sem vonultak át annak rendje-módja szerint, az egykori szerelvények hangjai is örökre megrekedtek. A helyiek ugyanúgy szokva voltak a csikorgásokhoz, zakatoláshoz, csattanásokhoz, mint a völgybe tartósan és kiűzhetetlenül befészkelődő hideghez vagy meleghez. A legkeményebb fagyok beálltakor sem vacogtak hiába, s ha attól függött a boldogságuk, hát a legelviselhetetlenebb rekkenőben érzékelték mozgásában a mozdulatlant. Sőt azoknak az idegeneknek is jóhiszeműen megidézték a tolató vagy megállás nélkül tovarobogó szerelvényeket, akiknek az emlékezete nem helyettesíthette a hiányzó zajokat olyan pontossággal, mint az övék.

A hajdani bakter elszántan segítette a múltidézőket, cserébe ugyanúgy felügyelhette a sínek környékét, ahogyan régen. Mióta megöregedett, kielégítette egyetlen vonata, amellyel teljhatalmúan rendelkezhetett, s amelyre bármikor nyugodt lélekkel hivatkozhatott. Bakterságának letagadhatatlan tárgyi bizonyítéka ott rostokolt felségterületén, napjában annyiszor inthetett be neki, ahányszor csak kedve szottyant rá. A mozdulatlan szerelvény, mint óriáskígyó levetett bőre, úgy tekergett elhagyatottan a bakterház előtt. Senki sem kérte számon, hová csúszott belőle az élet. Az egykori utasok szemében pillanatra sem villant fel a szomorúság, meséjük együtt pusztult a valósággal. Jobbnak látták nem keresni a kígyózó vonat végét, mert leplezni szerették volna, hogy elfelejtették, melyik irányból érkezett, s azt is, eredetileg hová igyekezett a náluk ragadt járat. A mozdony, amely idevontatta a rozsdás szerkezetet, mára ugyanúgy a messzeségbe veszett, akár az utolsó kocsik. Az itt lakókat kizárólag a középső belátható és használható rész érdekelte. Azért tartották a hunyorgó vaksi öregeket, hogy könnyes homályaikon keresztül rendszeresen egybemossák a szerelvény valóságos hosszát az elképzelttel. Ha meg vasárnap szentséges napján feltették a pápaszemüket, a kiélesített monstrumban gyönyörködtek, amely mozdulatlanságában egyszerre vált az elutazás és a megérkezés szentségtelen totemévé. A keveredés semmilyen kárt és zavart nem okozott már sem a bakter, sem a többiek fejében.

Az álló vonat akaratuktól független növekedése természetesnek tűnt, akár az idő múlásának megállíthatatlansága. A hasznavehetetlen vonatrészeket észrevétlenül tolatták ide. Se szeri, se száma nem volt a szétrozsdállt tartály-, posta- és étkezőkocsinak, lepusztult, balesetveszélyesnek minősített teherszállító részlegnek, amellyel a síneken veszteglő szerelvény hosszát idegen kezek ismeretlen utasításra folyamatosan meg-megtoldották. Az egyre rendetlenebb láncot tarkító kivénhedt mozdonyok a meg nem valósult indulásokat idézték. A helybeliek azonban ezzel már nem foglalkoztak, csak a végeredménnyel. Azzal, hogy végtelenbe nyúló vonatuk megkerülhetetlen, se kezdete, se vége, természeti akadályként választja el a dombokat a folyóvölgytől. A találékonyabbaknak, akik gyakorta keltek át hegyen, szoroson, folyón, most sem okozott komoly fejtörést az átjutás. A gyerekek is könnyedén csusszantak a túloldalra a kerekek között, de ügyesen másztak át az ütközők alatt vagy fölött is. Az idősebbek pedig hamar megtanulták, melyik részen nyitja ki az öreg bakter kevéske itókáért az egymással szemben lévő ajtókat. Aztán már senki sem szorult útbaigazításra, a kitaposott csapás messziről világított, irányította a túloldalra igyekvőket. Erre jártak át a gombászók, az áfonyás asszonyok, favágók, csavargók és sátorozók, mindenki, akinek dolga akadt odaát. Mentek is csőstül, egészen addig, amíg Mucsicska váratlanul útjukat nem állta, ilyenkor semmivel sem lehetett lekenyerezni, megmakacsolta magát. Megint rájött a vénemberre a hoppáré, majd észhez tér, nyugtatgatta a falusiakat a lánya. Próbálta ugyan jobb belátásra bírni, de fölöslegesen szidta vagy kérlelte, semmivel sem lágyíthatta meg az apja szívét. Mintha meg sem hallotta volna fenyegetőzését, számonkérését, könyörgését, továbbra is zárva tartotta az átjárót, meglehet, maga sem emlékezett, hová rejtette el a kilincseket. Valami rejtélyes sugallatra azonban időben megtalálta őket, még mielőtt kiderülhetett volna, a Sztolicsnáját kevesellte-e, vagy egyszerűen a helyzeten kívánt változtatni. Mindenesetre néhány méterrel lejjebb, mintha mi sem történt volna, újra megnyitotta a soros átkelőhelyet. A benne működő láthatatlan műszer érezhetően a falubeliek türelmi idejéhez igazodott, sosem várta meg, amíg fellázadnak ellene azok, akik emlékezetből nevezték bakternak. Úgy tett, mintha kizárólag a következő nyarat szeretné közöttük megérni, azért hajlandó még egyszer újra kezdeni, semmi másért.

Valójában, bár soha be nem vallotta volna, leginkább arra vágyott, hogy feljebbvalói legyenek, ugyanúgy, mint régen, akik rendelkeznek vele, akárcsak ő a vonatával. Az intézkedés, amely egy napon szálláshellyé minősítette a veszteglő szerelvényt, mégis éktelen haragra gerjesztette. Először betolakodókként fogadta a ráküldött idegeneket, aztán az idővel együtt enyhült dühe is, az ismétlődés kiengesztelte, engedelmességre kötelezte. Később már akkor indult számára az év, amikor hangos csérogással beköltözött a hálókocsiba az elmaradhatatlan turistacsoport. Úgy lakták be, mint útszéli fogadót szokás, budit, tusolót kinn tákolt össze nekik az öreg a szabad ég alatt. Hatalmas fekete hordóban melegedett a víz a napon, délután a legkellemesebb aláállni, figyelmeztette a jövevényeket. Ha szót fogadtak, szabályosan közlekedő vonatokként kezelte őket, ha nem, kénytelen volt emberszámba venni a színes soknyelvű társaságot. A menetrendből semmiképpen sem zökkenthették ki, egyformán ivott értük és ellenük.

Alla is az egyik csoporttal érkezett, s ő volt az egyetlen, aki már az első napon sem bosszantotta fel, akit jövetelétől nem számított idegennek. A különös, öntörvényű lány boszorkányosan illett az öreg rendjébe, mint minden egyéb, ami nem múlt el körülötte, a hegyről guruló kövek, végeláthatatlan vonata, fejében a monoton zakatolás. A szögletes, durva vonású, idegen asszonyok beszélgetéseiből rövidesen az is kiderült, hogy jó a szeme az öreg Mucsicskának, itt született ezen a vidéken a fekete hosszú hajú lány. A fiatal bába majdhogynem műhibából, merő véletlenségből hozta erre a világra. Aztán, amíg elkötötte a kislány köldökzsinórját, hosszú ujjaival gyorsan helyrehozta, amit elrontott. Miután lemondott róla, a keze megszűnt remegni, úgy ragadta meg, ahogyan bármelyik a vinnyogó porontyot, s miután nem tartotta sajátjának, már meg is nyugodott. Nem eshetett baja sem a csecsemőnek, sem neki, akiben el sem indult a tej, s egyetlenegyszer sem adott enni a nyöszörgő embercsomagnak. Hibátlan alakjától nyugodtan letagadhatta, hogy gyereke született.

Amikor a lány az utolsó csoporttal sem utazott el, hanem hosszabb időre leköltözött a faluba, a bakter véglegesen a vidék megváltoztathatatlan és kikezdhetetlen rendjének igazolását látta itt maradásában. Nem firtatta, ki nevelte fel, hol élt mostanáig, mert sorsában észrevétlenül csúsztak egybe az évek korábbi évtizedekkel. Ösztönei akkor parancsolták haza, amikor már kiválthatta a bűnösségből az anyját, felcserélhette a mindenkori bűbájos asszonyt. Mucsicska saját könyörtelen törvényükre ismert abban, hogy a visszatérő cseppet sem kívánja, nem is keresi a találkozást azzal, aki életet adott neki, s lemondott róla. Senki sem akadályozhatta meg Allát abban, hogy innen folytassa.

Hetente egyszer-kétszer jött fel a vonathoz. Az öreg kinyitotta neki a 17-es hálókocsit, és úgy engedte be, mintha vezekelni mászott volna fel ide, azért cseréli eszelősen makulátlan fehérre a tiszta huzatokat és függönyöket. Pedig Alla sohasem titkolta, miért jött. Sorra megnevezte, kinek csavarta el a fejét, kinek a férjét, apját, fivérét várja éppen. Aztán bűnbánó és cinkos mosollyal ugyanabba a feneketlen zsebbe csúsztatta az üveget, amelyikből a bakter korábban a kilincset előkotorta. Magának váltotta meg a felmentést, a jegyet szeretőinek. Amíg nyitva állt a 17-es hálókocsi, a feltűnő tisztaság védelmét élvezték az ide belépő idegenek. Mucsicska szédelegve támolygott végig a folyosón, a kupékba ilyenkor be sem nézett. Tartott tőle, hogy nincs hová leroskadnia, foglaltak már az ágyak, minden takaró alatt fekszik valaki. Nem látszanak ki a különböző méretű talpak, fejek, kezek, a folytonosság egyformán domborul. Kimondhatatlanul nyomasztotta a személytelenség, ezért hagyta el mindig feltámadás előtt diszkréten a vonatát. Aztán másnap reggel fejében, lábában a józanodás kínkeservével caplatott végig a vagonon, sorban emelgette a fehér lepedőket, de senkit sem talált alattuk.

Azok az időszakok, amikor a lány hetekre eltűnt, nagyjából egybeestek azokkal hetekkel, amikor a bakter lezárta az egész vonatot. Dacosan elrejtette a kilincseket, és óvakodott a tiszta percektől. Naphosszat ivott, hogy ne kelljen rettegnie a védencében megfogant nem kívánt élettől. Akkor könnyebbült meg, mikor Alla újra megjelent, nyúzottan, talán éppen soros vetélése után. Gyorsan eloszlatta a bizonytalanságot, kicserélte a huzatokat, a függönyöket, megnyugtatta az öreget, semmi sem változott. Marad minden a régiben, az írás ideig-óráig segít ugyan, de aztán kénytelen idejönni, hogy a vonatról nézhessen le az esti sötétségben pilácsait gyújtó falura. Holnap pedig csalódottan megy haza, hogy szobája ablakából az égen keresse a tovasuhanó szerelvényt, amely egyre távolabb ragadja tőle a vágyait. Így jár az, aki előbb megírja, s csak utólag keres igazolást a boldogságra. Mióta gyanítja, hogy a völgyben pislákoló házak lakóinak békéje soha nem ülheti meg lelkét, múlhatatlan nosztalgiával nyomja homlokát, orrát, száját a vonatablakhoz.

Az öreg Mucsicska ellenben nem különböztette meg az írástudókat az írástudatlanoktól, boldogan nyelte az ajándék vodkát, már az első fél literbe beletöltötték a tökéletes megoldást, amit csak átélni lehet, megírni nemigen. Az üveg aljának erős dioptriája mind közelebb hozta az utolsó napot, amikor férjhez adja Allát. Nászajándékba, ahogyan a lakodalmazók kocsiját szokták, gyönyörűen feldíszíti neki az egész vonatot. Miután helyükre kerülnek a kereszthímzéses kendők, színes masnik, hullámpapírok, élő- és művirágok, kinyitja valamennyi vagont, s beköltözteti az egész ünneplőbe öltözött falut. Zsúfolásig telnek a fülkék, örömükkel, fájdalmukkal mindannyian benn szoronganak. Az ismerős és ismeretlen arcok sokaságában elvegyül a hajdani mozdonyvezető, örömapa, örömanya. Nem bírt betelni ragyogó ötletével az öreg bakter, szerencséjére rég elveszítette a szaglását, nem érezte maga körül a nyomor bűzét. Azóta meg csak tovább ferdült az orra, szinte már keresztbeállt arcában. A roskatag sorompó most is becsülettel útját állta a szagoknak, nem engedte, hogy kisiklassák pompás gondolatát. Nyelés közben a nyelvére is ügyelt, ne érjék keserű ízek, a mámor kellőképpen nyomja el a kísértő háborúk, menekülések felsejlő emlékét. Húzott még néhányat az üvegből, mert kevésnek találta maga körül az embert. Senki sem maradhat lenn a faluban, itt a helye mindenkinek a vidám zsibongásban.

Végtelenül folyik a vonat a szépséges menyasszony után, valamenynyien az uszályán taposnak. Képtelenség elrabolni, mégis belekarol a lányba, húzza, emeli át a tömegen, a sokaság alázatosan növeszt alájuk gólyalábakat. Mások lépnek alattuk, de a magasban ők az ünnepelt mutatványosok. Azért mindkettőjüket nem szívesen engedik oda az ablakhoz. Nagylelkűen hagyja, hadd furakodjon tovább egyedül a lány, nyomja csak kíváncsian forró homlokát a hideg üveghez. Erőltesse a szemét, ahogyan szokta, keresse odakinn a pislákoló fényeket. Úgysem láthat semmit, vastag áthatolhatatlan kötegeivel veszi körül a sötétség a falut a vonaton. El kell hinnie végre, hogy itt benn rekedt mindaz, amire vágyott, az is, amire nem. Nincs már értelme leszállni. Az utolsó korty után, ha egyáltalán életben maradnak, különben sem szoronganak többé, ugyanannyi a széle, mint a hossza a szerelvénynek, egybenyílik a hegy a völggyel.