Berniczky Éva

Balamuták repülése

Igazán nem számított veszélyes mutatványnak a korsószilvafáról átlendülni a viszonylag alacsony tetőre. Inkább mulatságos lehetett, ahogyan a két tömör gyerek elrugaszkodott, maga alá kínlódta a lábát, kiterjesztette kezét, akár századokkal korábban a kudarcai ellenére repülni tanuló ember. Szvitelszki fiai tavasztól késő őszig állati makacssággal vonultak jól bejáratott útvonalukon. Utólag megállapíthatatlan, lelki kényszernek engedelmeskedtek-e, vagy pusztán megszokott mozdulatokhoz ragaszkodtak. Végül is semmi különöset nem találtam sajátos játékukban, sőt rendjén valónak, egyenesen törvényszerűnek éreztem, amikor megtudtam, a két gyerek csupán azért kapaszkodott fel rendszeresen a tetőre, hogy vizet töltsön a kéménybe. El nem mulasztották volna, elkerülhetetlennek, már-már kötelezőnek tartották ezt a végtelenül egyszerű műveletet. Talán azért nem illett a közönséges csínyek sorába, mert túlságosan komolyan vették. Esős időszakokban az eresz alatt csurig telt hordó lényegesen könnyített a dolgukon. Ilyenkor csak egyikük mászott fel a tetőre, a másik az esővizes hordó szélére kapaszkodott fel, ahol széles terpeszállásban egyensúlyozva merítette meg a bádog locsolókannát. A következő mozdulat volt a legveszélyesebb, amikor ugyanebben a libikóka helyzetben pipiskedve felnyújtotta a tetőről lelógónak a néhány liternyi vizet. Az meg ügyesen tornászta fel, villanás alatt a kéménynél termett és beletöltötte az első adagot. A precízen rendezett szertartást jó néhányszor megismételték, nem többször, nem kevesebbszer, mint ahányszor ösztöneik diktálták, amíg be nem állt a láthatatlan egyensúly. Megtették a tőlük telhetőt, a kiálló cső végén tátongó luk megkapta, ami ezen a napon bele járt. A változatosság kedvéért szilárd anyagokat is dobhattak volna fekete szájába, de tartva attól, hogy azt esetleg felfedezheti anyjuk odalenn a konyhában, erről már legelső akciójuk során lemondtak. A víz ellenben színtelen, szagtalan, átlátszó eszközként segítette csendes lázadásukat. Egyszerűnek tetsző játékuk nagy odafigyelést követelt, akármennyit nem tölthettek a kürtőbe, gondosan ügyeltek az arányokra, a két öntés között eltelt időre. Kitartó nyári szárazság idején persze cipelhették a vizet a kútról. Észrevétlenül kellett keresztülsuhanniuk az udvaron, a nehezítés mégsem szegte kedvüket, ellenkezőleg, inkább megédesítette zugiváshoz hasonlatos szenvedélyüket. Alakjukat megnyújtotta, arcukra soha nem ült ki ennyi értelem, mint azokban a pillanatokban, amikor a szükséges mennyiséget fellopták a tetőre. Rajtuk kívül senki nem tudott a magasban kialakított rendről, amely hosszú ideje konok, s egyben bölcs hallgatásuknak köszönhette zavartalan fenntarthatóságát. Babonásan hittek abban, hogy csakis úgy őrizhetik szunnyadozó állapotban vulkánjukat, ha rendszeresen locsolják. A titok folyamatos kezelése tette elviselhetővé az udvaruk, a ház káoszos rendetlenségét. A kialakított rendet, pontosabban az ismétlések szigorú rendjét semmiféle betolakodó nem bonthatta meg. A postás sem.

Azon a sokat emlegetett napon feltolta biciklijét az udvarra, s ebből sejthették, nemcsak a leveleket és a szokásos újságot hozta meg. Messziről kiszúrták táskája gyanús dudorodásait, az alávalója már megint degeszre tömte harisnyanadrágokkal, különböző méretű bugyikkal, zoknikkal, melltartókkal. A fiúk érthetően egyre izgatottabban ugráltak a magasban. Dühödt féltékenységükben először csak nyelvüket nyújtogatták, grimaszokat vágtak, majd észbe kapva addig gyűjtötték szájukban a nyálat, mígnem utálkozva fel is használhatták. A vízöntésnél is közönségesebb játékba fogtak, figyelőállásukat el nem hagyva, a tető széléről igyekeztek a kéménybe köpni. Az ajtónyílásból hozzájuk emelkedő krumplilángos illatára sem higgadtak le, addigra annyira felhergelődtek, hogy üres gyomruk ingerei nem vehették át érzéseik irányítását. Gyűlölettel meredtek a küszöb elé pergett tésztafoszlányokra, amelyek egyértelműen arról árulkodtak, a gyalázatos postás már idekinn hozzáfogott anyjuk lemeztelenítéséhez. Elsőként a csipkekesztyűvé száradt tésztát hámozta le a kezéről, s ők bármilyen dühösen pattogtak, a soron következő borzalmakat nem akadályozhatták meg, kénytelenek voltak végignézni. Mokrinka kipirult arcának pihéin fehéres pöttyök virultak, láthatóan örömmel tessékelte be a levélhordónak öltözött alkalmi árust a konyhába. A leskelődők pedig biztosra vették, benn aztán ennél is gátlástalanabbul folytatja anyjuk vetkőztetését, hogy miután kellően lecsupaszította, ráadja a táskájából előbányászott bugyikat, melltartókat, felhúzza lábára harisnyanadrágjait, egyiket a másik után. Olcsón, potom áron. Ilyentájt szinte semmibe sem került az anyjuk, kevéske lisztből, héjában főtt, megtisztított, durvára reszelt krumpliból összeállt. A legjobban az bosszantotta őket, hogy elvesztették az illatát, vagy híres szimatuk vált ideiglenesen megbízhatatlanná. Mindenesetre a felszálló szagok hamarosan besűrűsödtek, és rövidesen súlyos bűzzé álltak össze. A fiúk zavarodottan szaglásztak, képtelenek voltak megállapítani, mi szenesedik a platton felejtve. Csak gyanították, hogy a magukra hagyott lángosok égnek el sorra, pillanatok töredéke alatt hamvadnak el, s megemelkedő párájuk gyűrűzi át feketén a levegőt. Ha rákényszerítik őket, ezekben a percekben nehezen választottak volna az anyjuk vagy a lángosok megmentése között. Képzeletük makacsul egybegyúrta az élő és élettelen anyagot. Hiába mászott le egyikük, merítette meg a locsolókannát, adta fel, töltötte a másik, amilyen gyorsan csak lehetett, a vizet a kéménybe, a szagok gyomorforgatóak maradtak, édeskésen tekeregtek a magasba. Beleszédültek az émelyítő párába, járásuk mind bizonytalanabbá vált, ezen a napon erőt vett rajtuk a tériszony.

Amikor először másztak fel, a két mamlasz kölyök közül az alacsonyabb találta ki, mivel múlassák a délutánt, a magasabbik szó nélkül követte testvérét. Az, hogy körbe-körbe járjanak a tető szélén, egyiküket sem elégítette ki. Szerencsére időben meghallották a szomszédos iskolából szálló csengőszót. Nagyszünet után most kezdődött a délután tanulók foglalkozása. Ők is elfoglalták szokásos helyüket, mintha benn ülnének a történelemórán, csak éppen míg a többiek lent fészkelődtek a padokban, ők itt mocorogtak fenn a tetőn. Ilyen távolságból szerették igazán az apjukat, le nem késtek volna szokásos mozdulatairól. Szvitelszki rendben lecsatolta karjáról a súlyos fémláncot, azt persze, hogy digitális óráját a tanári asztal jobb sarkára tette, már nem látták, de könnyen elképzelték. A csatornába kapaszkodva próbálták szélesíteni látómezőjüket, azt a vékonyka csíkot, amely megfigyelésük alá tartozott. Az iskolaablak kizárólag apjuk kezét vágta ki a teljes képből, csak makulátlan bőrét mutatta meg nekik a levetett óra helyén. Ebbe a szögbe semmiképpen nem fért bele az asztal jobb sarka, Szvitelszki arca sem. Az arcát eluraló álságos öröm sem, amellyel az egyébkor alázattal viselt goromba portékától megszabadult. Negyvenöt percig azt hihette, amikor nincs a kezén, nem húzza le az ormótlan szerkezet, olyankor elkülönülhet a belezsúfolt időktől. Fiai az egészből annyit tapasztaltak, hogy a megfigyelt elégedetten dörzsölgeti csuklóját. Aztán hosszú percekre a keze is eltűnt asztaláról, de ők továbbra is odaképzelték, mert jól ismerték a bőre alatt futó ereket, az ujjait, a körmét. Apjuk ezalatt szabadnak és függetlennek hitte magát, pedig attól, hogy az órája nem szorította a kezét, az időzónák az elvárásoknak megfelelően változatlan sorrendben halmozódtak egymásra a fejében. Akkor sem felejtette az egyik időt, mikor éppen a másik szerint élt, a harmadik szerint pedig az érvényben lévő történelmet tanította. Ha véletlenül levetett karórájára tévedt a szeme, továbbra is egyszerre fogta fel valamennyit, a sajátját, a hivatalosat. Talán elszégyelli magát, ha észre veszi, hogy gyerekei minden áldott nap a tetőről figyelik. Igaz, még mindig bízhatott a távolság jótékony kicsinyítésében, a magasból az ormótlan digitális óra törékenynek, kecsesnek tetszhet. Közelről azonban a történelemtanár önámításáról azonnal kiderült, semmi sem különbözteti meg a közönséges hazugságtól. Szvitelszki már rég képtelen lett volna egyetlen időben élni. Annyira hozzászokott ennek a néhánynak a szorításához, ha csak az egyik marad meg belőlük, összezavarodik. De ebből a tető kiállóságaiba csimpaszkodó gyerekei semmit sem sejthettek. Büszkén mutatta meg nekik a kezét, amelyről előzőleg lekapcsolta az árulkodó tárgyat, és gondosan a jobb asztalsarokra fektette. Mintha centiméterre kiszámolta volna, hol kerül ki a látószögükből a moszkvai, a kijevi és a helyi idő.

Nem számolt azonban növekvő kíváncsiságukkal, azzal, hogy mind kijjebb és kijjebb merészkednek majd. Aztán, amikor abban a szerencsétlen pillanatban a csatorna csikorogva távolodott el a tetőtől, már nem kívántak visszafordulni, a vészjelző hangok a legcsekélyebb óvatosságra sem intették a tető szélén imbolygókat. Nem éltek a kapott menekülési idővel, a csonka bádogszárny sután, esetlenül szállt el a faltól. Valószínűleg azzal hoztak volna igazi áldozatot, ha nem repülnek vele együtt. A két balamuta szíves örömest hullott a mélybe, egészen a becsapódásukig megbíztak az ezüstös pázsitban, amelynek szélei a ház és vele szemben a melléképület fala alá nyúltak. Felülről nézve az egészséges füves terület kerek egészet képezett a tákolmányokkal. Az udvar körforgását nem lehetett élőre és élettelenre bontani. A gyerekek ugrásában benne volt zuhanásuk visszafordíthatósága, halálukban az életük, ahogyan a házfalban korhadó fát is igazolta a fű zöldje. Erőszakos magvai átütötték a szuvas, üreges felületet, s a sárgásan elhaló részek egészen váratlanul hajtottak ki.

Az élő és élettelen szárnyakat idegesen kapkodta a kora délutáni szél, csak a homokkupac mellett heverő fiúkat nem bírta megemelni. Semmiképpen sem talált fogást kockás flanelingükön és barna mackónadrágjukon. Mint két egymás mellé rakott óriáskavics, úgy gömbölyödtek, domború hátuk a válluknál összeért. Mégsem csodálkoztam volna, ha váratlanul elszakadnak a földtől, ha rövidre nyírt hajuk képtelenül világos tüskéi egyszer csak ott fehérlenek a jázminbokor, a korábbi játékukban begyűjtött, hímporuktól fosztott halódó káposztalepkék és a Mokrinka keményítette, száradó miseruhák fölött a magasban. A cukros kenyértől és tejtől szépen túlkeltek, teleholdarcukat szétvetette a bumfordiság. Fejük olyan magától értetődően nyílott bóbitává, ahogyan a gyermekláncfű virágai termésbe fordulnak. Amikor végre szertefújhatta volna Szvitelszki gyerekeit, hirtelen elállt a szél, már nem is akart tőlük semmit. Errefelé mindig hirtelen szűnik meg a szándék, mintha soha, még csírájában sem létezett volna. Ugyanolyan furcsán, szelektíven felejtenek a jóravaló emberek, mint a megátalkodottak, és ez valószínűleg nem az ő hibájuk. Egyszerűen nem képesek másra, mint a hibás természet tökéletes leutánzására.

A hatalmas robajt követő tompa puffanásra először a postás dugta ki aránytalanul kicsi teknőcfejét a konyhából. Amint felfedezte a földön heverőket, sietve elindult feléjük. A nyomában Mokrinka iparkodott, idétlenül szerencsétlenkedve emelgette a lábát, ahogyan a szülés után szokták az asszonyok. A nagyjából felhúzott, ülepén lelógó harisnyanadrág a lépteinek engedelmeskedve itt-ott berepedt, mohón szaladtak rajta a szálak a szélrózsa minden irányába, de törődött is vele az asszony, akkor már rohant a fűben hasaló gyerekei felé. Azok meg, mintha csak azt várták volna, hogy a gyűlölt portéka a feszítésben szerte-szét szakadjon, fegyelmezetten nem moccantak. Belelapultak zöld gyepszőnyegbe, amely becsapódásuktól alig láthatóan rezgett-rugózott. Az utolsó másodpercben mindig jótékonyan megemelkedett, sértetlenül hagyva az alájuk szorult giccset. Nem törhetett össze az édeskés meséje annak, hogyan kerülhettek ilyen közel a földhöz. Az lett volna a környezethez illő méltó folytatás, ha felállnak, szédelegve bukdácsolnak a selymes fűben, s anyjuk kitárja feléjük kezét, könnyezve mosolyog. De nem ez történt, tovább hevertek bénán, mozdulatlanul. Bevárták, amíg a két rémült ember a közelükbe ér, s még mielőtt föléjük hajoltak, felpattantak, megakadályozhatatlanul lövelltek ki fészkükből. Egyszerre és egyenes testtel csapódtak ki fektükből, a burokban születettek gyorsaságával tértek vissza erre a világra. Mokrinka ekkor még nem könnyebbült meg, kétségek között lapogatta a fiait, azok meg, amikor már rendesen kaptak levegőt, a legkisebb érintésétől is fájdalmasan szisszentek fel. Persze sem akkor, sem később nem hitte el nekik senki, hogy egyenesen a tetőről pottyantak ide le. Különben hogyan maradhattak volna ilyen sértetlen egészben? Jogosan gyanakodtak az ellenkezőjére, azt a képtelenséget, miszerint a föld lökte ki méhéből túlhordott nagytestű jómadarait, hihetőbbnek találták. Húzhatták fel készségesen az ingüket, mutogathatták kék-zöld zúzódásaikat, a szerencsés baleset leírásában mindenki kételkedett.

Ettől kezdve nyilvánvalóan dacból másztak fel a tetőre. Gépiesen jártak körbe-körbe, a csengő, a készen kapott pontos idő örökös engedelmességre kötelezte mindkettőjüket. Megszokásból öntötték be a vizet a kéménybe, és szándékosan nem figyeltek a mennyiségre, mintha már akarták volna, hogy anyjuk odalenn a konyhában észrevegye. Időnként a postahivatal vezetője is kénytelen volt felháborodni azon, ami egyébként hallgatólagos beleegyezésével zajlott, hogy alkalmazottja a fehérneműt hordja szét a friss újság helyett. Ilyenkor a látszat kedvéért lecserélte a bűnöst. Folyton új, s még újabb postás érkezett hozzájuk a biciklijén, de ők a tetőről csak azt látták, ennek is kicsi a feje, akár a gyűlölt réginek. Ugyanúgy haragudtak rá, ahogyan az elődjére, az nem tűnt fel nekik, hogy az új alkalmazott mindig fiatalabb az előzőnél. Csak anyjuknak, aki analfabéta létére kiválóan olvasott a postásokban, esett meg mind könnyebben rajtuk a szíve. Romantikus regény helyett merült el bennük, merő sajnálatból engedte be magához az istenadtákat, végtelen jólélekkel vette ölébe abnormálisan apró fejüket. Kárpótlásul járt nekik az együttérzés, maréknyi szeretet, falatnyi krumplilángos, kevéske vaj a forró tésztára, némi fizetés-kiegészítés pár szétszakított harisnyáért.

A Szvitelszki-gyerekek felegyenesedtek a homokkupac mellől, önérzetesen húztak egyet lecsúszó nadrágjukon. Kiváló médiumra leltek bennem. Ha tehették, többedszerre is elmesélték, milyen veszélyes repülni. Mivel nem hitetlenkedve néztem rájuk, elmondták újra és újra, mintha mindennap bátran zuhannának bele az udvar közepébe, ahogyan természetükből adódóan vetődnek prédájukra a ragadozó madarak. Annak ellenére, hogy csak egyetlenegyszer szálltak az udvar felett, tántoríthatatlanul kitartottak a rendszeresség mellett. Csökött határozottságukból számomra egyértelművé vált, annál a véletlen repülésnél nincs több bennük, hiába elevenítik fel minduntalan töviről hegyire. Azt is tökéletesen megértettem, azért kell az egyetlent sok-sok kitaláltra szaporítaniuk, mert környezetük annak az egynek a valódiságában kételkedik. Mást nem tehettem, mint alkalmanként türelmesen meghallgattam jól ismert legendájukat. Nem hittem sem többet, sem kevesebbet róla, amennyi valójában, de a kedvüket sem szegtem, nem javítottam ki ferdítéseiket. Egyelőre meghagytam őket abban a tudatban, hogy az átláthatatlan rendetlenségben soha senki meg nem találja a baleset másodperceit rögzítő fekete dobozt.

Gyakran ötlik fel bennem, találkozásaink további aprólékos részletezése már fölösleges, hiszen bennük úgyis megszakad a szál. Mégis minden kicsinyes sunyiságuk ellenére Mokrinka helyett őrködöm felettük, tulajdon magzataimként vigyázok rájuk. Pedig erőszakosan és indokolatlanul előtörő emlékeim ezt hihetetlenül megnehezítik. Nem is értem, miért keveredik bennem saját vérszerinti fiam és lányom születése a kis idegen nyeborákok történetével. Sokadszori nekirugaszkodásra is képtelen vagyok szétválasztani az élőt az élettelentől. Minduntalan berendezem Szvitelszki udvarán a kietlen hodályt, ahol ugyanolyan áthatóan érzem a friss és a megfáradt vér szagát, mintha folyamatosan vetélnének el körülöttem az asszonyok. Ennek ellenére azzal áltatom magam, veszélyeztetett állapotomban sikerülhet becsülettel kihordanom a két bumfordi terhét, ahogyan saját gyerekeimet is sikerült. Pedig az idejekorán vajúdókkal már annak idején sem számolt senki. Legfeljebb az alattuk hullámzó ágyakat tartották nyilván, az élők nyöszörgését azonban, mielőtt elvegyült volna a rugók nyiszorgásával, kisöpörte a bábaképzőből a szél. Kinn a kórházkertben száradtak úgy a klórozott lepedők, mint itt a jázminbokor mellett a kiteregetett miseruhák. Hátborzongató az egybeesés, lányomat lepedő híján saját ruhámon hoztam a világra, bő szoknyámat két tolófájás között teregettem ki az ülepem alatt. Szerencsére mindkettőnk alá jutott belőle. Most pedig itt állok tanácstalanul, és képtelen vagyok eldönteni, mit fúj a kora esti szél, lepedőt vagy miseruhát. Nem választhatok a kettő között, nem szállhatok szembe a hajdani akuserkák szigorával, azóta sem bírok természetfeletti erővel. Ugyan mi értelme szelíden bizonyítanom alkalmasságomat a béranyaságra. Annyi éve már, hogy hiába mérte be a fémes hideg medencecsontomat, mit sem törődöm szűkös adottságaimmal. Gondolkozás nélkül befogadom a darabos fiúkat aprókockás flanelingestül, barnás mackónadrágostul. A természetes folyamat megfordításában sokat segít, hogy örökre megjegyeztem a gyerekeimet világra segítő bába szemét. Lámpaként világított belém az átkozott, melege beleveszett a cúgos hidegbe, a kvarclámpához hasonlatosan egyszerre irtotta életem és az engem veszélyeztető életeket. Azóta kísért ez a szétválaszthatatlan kettősség, akár akarom, akár nem, magamban hordom Odárka kegyetlen melegét, az egyetlent, amelyet akkor a nagy hidegben érezhettem. Ezért igyekszem az ő szemével babonázni a nyílást, az elvárhatónál sokkal szélesebbre tágítani a réseket, míg meg nem tanulom világra segíteni a természetes úton megszületni képteleneket.

Próbáltam én meggyőzni Szvitelszkit, de megmakacsolta magát, hajthatatlan maradt. Sokadszori unszolásomra sem engedte be gyerekeit a hátsó szobába. Mintha mindazt, amit elhallgatott, összes gyengeségét és hazugságát az ott tornyosodó könyvstószaiban rejtette volna el, s még nem jött el annak az ideje, hogy megmutassa nekik. Jóval születésük előtt zárta el összehordott kincseit a külvilágtól, ha nem is előlük, de most már velük sem tehetett kivételt. Pedig a két fiút kevés választotta el attól, hogy megértsék megmagyarázhatatlan könyvgyűjtő szenvedélyét. Hiszen azt a konok elszántságot, amellyel nap mint nap vizet öntöttek a kéménybe, teljességgel tőle örökölték. Apjuk soha el nem mesélte nekik, amit nekem ellenben igen, hogy gyerekként hosszú nyarakon át postást játszott. Hatalmas kupacokban gyűjtötte hozzá az alapanyagot: képeslapokat, használt borítékokat, bélyegeket, megsárgult lapokat, újságokat. Órákat töltött hajtogatásukkal, ragasztásukkal, leáztatásukkal, csomagolásukkal. Hosszú listáján gondosan nyilvántartotta a címzetteket, előfizetőket. A játék betetőzéseként aztán elindult és módszeresen széthordta az így előállított leveleket, csinos kis küldeményeket. Kínosan vigyázott arra, hogy mindenkinek igazságosan juttasson belőlük. Kitolta a fészerből apja biciklijét, a vázat még nem érte fel, átdugta alatta a lábát, és titokban körbekerekezte a települést. Korán reggel vagy este kézbesítette körzetében a kötelező napi postát, olyankor, amikor senki se látta. A rejtekezés igénye máig megmaradt benne. Most könyvészként űzi ugyanazt a gyűjtőjátékot, amit kispostásként, csak ellenkező előjellel, nem szétviszi féltett könyveit, hanem éppen fordítva, egy helyre hordja össze szerzeményeit, a hátsó szobába. Gyerekei megörökölték elszántságát, de honnan tudhatták volna, hogy apjuk sóvárgása megegyezik az övékkel. Pedig egészséges ösztönnel régóta megfigyelték a tetőről, persze fogalmuk sem volt arról, miért olyan fontos szemmel tartaniuk. Odalenn az osztályban a történelemtanár láthatóan mindent megtett annak érdekében, hogy lehetőleg minél később jöjjenek rá az igazságra. Kezére játszott az éppen érvényben lévő postás, aki mindig időben érkezett, és már puszta megjelenésével elterelte a lesben állók figyelmét.

A Szvitelszki-gyerekek ördögi spórákként nőttek ki apjukból, s tértek vissza ugyancsak belé. Tudatlanul vágytak arra, hogy sóvároghassanak valami után, és ebben éppen az akadályozta meg őket, ami segíthette volna. Szegények minduntalan rátenyereltek a hiányosságaikra. Tömpe ujjukkal elfedték az üregek nyílásait, mindinkább távolabb kerültek attól, ami az övék lehetett volna. Tudatlanul mondtak le örökségükről. És Szvitelszki elfogadta lemondásukat, mintha nem a fiaiban kereste volna folytatását. Ezzel engem is összezavart, napok óta próbálom megfejteni, miben vagy kiben találta meg.

Mímelt pepecselgetéssel húzom az időt. Ülök a fordításom fölött, s attól félek, ha a végére érek, kiderülhet, a semmibe nyúltam. Azon kapom magam, hogy folyton összehasonlítom Szvitelszki szürke kopott füzeteit, amelyek lefordítását elvállaltam, még szürkébb gyerekeivel, akiket munkámmal párhuzamosan, ahányszor náluk járok, meghallgatok. Még néhány oldal maradt hátra, és befejezem. Mit kezdek ezután magammal? Idő előtt kiürültem, azt hiszem. Újra és újra az jut eszembe, hogy már fiam születésekor is a vártnál majd két hónappal korábban folyt el a magzatvizem. Más nem történt, és furcsamód akkor is éppen az aggasztott, aminek inkább örülhettem. Meg voltam győződve arról, abban a sárgás, kicsit ragacsos lében feloldódott a gyerekem, s amikor eljön a tényleges ideje, akkor majd nem lesz kit megszülnöm. Rögeszmém annyira nyomasztott, el is mondtam Odarkának. Velőtrázóan nevetett, ez a primitív asszony sokkal, sokkal többet tudott nálam leendő koraszülött fiamról. Ezen a jogon tiltotta meg, hogy akár néhány percre is felkeljek ágyamból. Valahonnan a mélyből teremtette elő azokat az áthatóan dohos-penészes földszagú párnákat, s ellentmondást nem tűrve a lábam alá tornyozta mindet. Az abnormális póznak, az orrfacsaró bűznek, a méhszájamat lebénító narkotikumoknak köszönhetően két hétig sikerült állandó zuhanásban tartania. Kimondhatatlanul szédültem, émelyegtem és közben mindvégig féltem, mert a combom ezalatt nem száradt meg, ragacsos volt a nedvességtől. Minden nap ugyanannyi víz folyt el belőlem, s bár a mennyiség nem változott, engem csak a szivárgás megszűnése nyugtatott volna meg. Emlékszem, a sátáni vigyorú bába közben azzal vigasztalt, sose izguljak, a szükséges magzatvíz újratermelődik, a kialakult rendet, az ismétlődés szigorú rendjét semmi nem bonthatja meg. Most, amikor lassan két hónapja már vérszerinti fiam és lányom helyett Szvitelszki bumfordi fiait hordom gondolataimban, kizárólag magamra számíthatok. Mégis megint ugyanúgy félek, mint akkor régen, amikor bármit tettem, a természet irányított. Rettegek, mert nem szeretnék Szvitelszki önámító sorsára jutni. Be kell vallanom, attól tartok, nem leszek képes többre, csak a hibás természet tökéletes leutánzására.

Minél inkább nyomaszt a tisztázhatatlan kettősség, a két gyerek súlyába rejtett pihekönnyűség, az, hogy számomra éppen különleges darabosságuk tette nyilvánvalóvá kötődésüket a magassághoz, annál biztosabb vagyok abban, nem járhatok már túl messze az igazságtól. Ezen az úton haladva nem kerülhetem meg a bambácska fiúkat. Bármennyire nem fűlik hozzá a fogam, bennük kell keresnem valamiféle méltó folytatást.

Ma boldoggá tett egy aprócska felismerés. Rájöttem végre, mire emlékeztetnek leginkább. Miközben felém közeledtek, totyogtak, nagytestű madarakra hasonlítottak, olyan örök életükben fölös súlyaikkal küzdő szárnyasokra, amelyeket repülőmadarakként tartanak ugyan nyilván, ennek ellenére nehezen hihető, hogy képesek felemelkedni. Aztán ha mégis sikerül szárnyra kapniuk, minden erőfeszítésük hiábavaló, mert földet érésükkor úgyis kezdődik elölről a hitetlenség, a hitetlenségből fakadó szánalom. Talán az emberi emlékezet okolható tehetetlenségükért, hiszen aki saját szemével győződött meg a túlméretezett madárutánzatok repüléséről, általában az is csak rövid ideig hajlandó rögzíteni a látottakat.

Később, még ugyanezen a napon, miközben a Szviteszki-gyerekek balesetének egészen új változatát hallgattam, visszavonhatatlanul eltökéltem, hogy nagyvonalú leszek a könyörtelenségben, különben soha nem szakíthatom meg a végeérhetetlen meddő szánalmat.