Berniczky Éva

Böjt

Alla utolsó bejegyzéseiből

Megpróbáltam megmagyarázni neked, miért olyan fontos a szokások hiánya, miért ünnepeljük újra, ha nem vehetjük mohón a szánkba, nem érinthetjük ujjunkkal a semmit, csak a helyükről leakasztott képek nyomát mutathattam meg neked, jól látszottak a falon, miközben továbbra is ketten ültünk a kávézóban, és te makacsul most sem akartad tudomásul venni, hogy körülöttünk feltűnően hiányoznak a tárgyak, a vendégek, csak a mi asztalunk-székünk rendezi be a termet, és végül már te sem maradhatsz mellettem, ki kell lépned az ajtón, hogy egyedül oktalanná és gyámoltalanná váljak, mint csiga a szemközti tűzfal irgalmatlan sivárságán, mint Magdaléna, akiért Párizsból tért vissza a mester, mert mi másért jött haza, ha nem ezért az egyszerű lényért, ezért a nyelvtelen és meztelen nőért, akit a Szajnánál közönségesebbnek talált, s többé nem szabadulhatott a vágytól, hogy örökkön-örökké a különbséget festhesse, a különbséget nő színe és folyó szürkéje között, egészen az utolsó pillanatig, amikor a cseppfolyós különbség parttá szilárdult a talpa alatt, ceremóniamesterek verte imaszőnyeggé, amelyen az addigra aszott öregasszonyt feleségül vette, de csakis akkor, mikor már nem tudott festeni, remegő kezéből elhullott az ecset, testéből kisorvadt az élet, és kizárólag ezzel a lovagias tettel ítélhette halálra modelljét, csukhatta le azzal a megnyugvással a szemét, hogy özvegye tigrisként őrzi ezután a ráhagyott képeket, ha másért nem, hát önzésből, mert valamennyi vásznon az ő fiatal teste bomlik el, a Magdalénáé, akiről elmeséltem neked, milyen gyilkos áttétként hagyott nyomot a vásznakon, de a mester és modelljének drámája egyáltalán nem rázott meg, mintha így lett volna rendjén, derűsen szívtad cigarettádat, ahogyan a kávézóban szokás, felemelted a csészéd és kortyoltál belőle, miközben a történetben már odáig értem, hogy azon a viharos éjjelen betörtek hozzá, lefeszítették a rácsokat a hátsó ablakról, ott mászott be a tudatlan bértolvaj, akinek az égvilágon semmit sem jelentettek a képek, sorban aggatta le a legértékesebb negyvenet, és természetesen egyikre se tévedt rá a tekinte, hogyan ismerhette volna fel a modellt a földön kuporgó csupasz öregasszonyban, akinek hátracsavart kezét a radiátorhoz kötötte, majd pihenésképpen apró kortyokban itta meg a szerencsétlen nő asztalon hagyott csészéjéből az elhűlt kávét, szívta el cigarettáját, a szomszédasszonyomtól, Nyina Mikolájevnától hallottam a részleteket, goszpogyi pomiluj, portörlő ronggyal tömte be a száját, mert lezser megrendelője elmulasztotta felvilágosítani a profi betörőt, hogy Magdaléna eredeti, a negyvenegyedik, csak a ráma hiányzik róla, a többi mind másolat, honnan tudhatta volna, hogy fölösleges vele mindezt művelnie, hiszen nyelvtelen ez a vén Szajna, folyik házatlan csigája végig a falon, fényes nyom, semmi több, asztal, két szék, hamutartó, csikk, üres csészében a zacc, ezenkívül semmi több, a képeket mind elvitték, te is kilépsz a napsütésbe, s egyedül maradok a kávézóban, ahol egykor Magdaléna és a festő lakott, és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy sikerül magamat megvonnom tőled, pedig muszáj, ma kezdődik a böjt.