Berniczky Éva

Vissza a feladónak

Kamenyica a lehető legideálisabb helyre született, a vasúttól nem messze, a bányához egészen közel. A magasban cseperedett, ahol a páratlan visszhang miatt merült feledésbe a csönd. A környékbeliek becsülettel alávetették hangjukat a mindennapok kísértésének. Az öregek közül is csak azok csóválták hallgatagon a fejüket, akik emlékeztek a színtiszta visszhangra, amelybe még nem keveredett sem a kőbánya robaja, sem a krampácsolás a vasút felől. Érdekes mód a gyerekeket egyáltalán nem zavarták a mellékzörejek, a legnagyobb zajból is kiszűrték kiáltásuk visszahömpölygő szótagjait. A rikoltozók kórusából kitűnt a kis Kamenyica, aki este sem hagyta abba a kiabálást, amikor a többiek már hazamentek. Neki szerencsére nem kellett elmozdulnia helyéről, itt lakott. Gyakran az ágymelegből szökött meg, nem tarthatták vissza a hidegebb éjjelek sem. A mezítláb kiszaladó lánykának mind gyakrabban kapart a torka, nem segített rajta a kanalas orvosság, önthették belé literszám a Pektuszint, végérvényesen berekedt. Köhögése kellemetlen vartyogásba ment át, fülsértő kárálásától megindultak a domboldalon az érdes kövecskék, gurultak végig megfeszült hangszálain, sőt azon is túl, egészen a lelkéig. Zúza híján a hátsó fertályában gyülemlett fel a zúzalék jócskán elnehezítve a testét. Miközben hangja csengése megkopott, a feneke nőttön-nőtt. Nagylányként szívesen lehámozta volna faráról a nehéz domboldalt, mint egy bundabugyit. Nem akadt azonban olyan merész vállalkozóra, aki megszabadította volna tőle, ráadásul lefejtett fölöslegével életét kockáztatva fölkapaszkodik a meredek bányafalon, hogy visszaillessze a hegy sebéhez az odatartozó részt. Sajnos falubelijei nem érezték híját a domboldalnak, amiből sok volt, azzal a legritkább esetben foglalkoztak. Kamenyica belátta, kénytelen naponta becipelni magán a bükköst a városba. Az enyvszagú hivatalban aztán próbálta leveleire szedni, szortírozni. Igyekezetét látva mindenki azt gondolta, az isten is postáskisasszonynak teremtette.

Édes lányom, becsüld meg magad, mert kezeden a világ, ne tévesszenek meg, akik mániákusan el akarják csomagolni előled, ezzel bocsátotta útjára reggelente az apja, a kivénhedt bakter. Pedig ritkán szólt az öreg, inkább beivott, s élvezte, amint a földet lehagyva fordult meg a bakterház. Csak olyankor érezte veszélyben a kerek egészet, amikor kezdett kitisztulni a feje. Amíg körülötte forgott az őrház, az elviselhetőbb volt annál a pillanatnál, amikor a kóceráj mindenestül bezsúfolódott a fejébe, s gondolatait szétfeszítve darabjaira hullt.

Kamennyicának a főpostán mindig eszébe jutott apja bölcs intelme, valahányszor mérlegre emelte a súlyos csomagokat. Bosszúsan vette elő az országok, városok piszkosra sárgult listáját, kikereste a címzésben szereplő Stockholmot vagy Arhangelszket. Érthetetlen számokat körmölt hosszan egymás alá, többször összezavarodott, míg végre sikerült elvégeznie a bonyolult összeadási és szorzási műveleteket. Az összefirkált papíron a nyomaték kedvéért kétszer is aláhúzta a végeredményt, a tetemes portót. Aztán a lelkiismeretére hallgatva nekifogott lebeszélni az eltévelyedett feladót küldeményének postázásáról. A kitartókon tett még egy utolsó kísérletet, azt ajánlotta, adják fel inkább levélként pakjukat. Ha hajlottak szavára, újabb listát kapart elő a fiókjából, s kizárólag a fárasztás kedvéért az előbbinél magasabb összeget számolt ki. Egészen beleszédült, hátratántorodott, szeme elé kapta kezét, ne is lássa a borzalmas eredményt. Gyakran hiába ájuldozott, nem segített a színjáték, ügyfelei hajthatatlanok maradtak, ragaszkodtak eredeti tervükhöz: fel akarták adni csomagjukat.

Kamenyica valószínűleg soha nem volt tudatában mérhetetlen hatalmának, ösztönösen cselekedett. A vesztes mozdulatával kotorta elő a fiókjából kellékeit, elsősorban a nefelejcsmintás celluxot, és hozzálátott a küldemény bepólyálásához. Precízen végezte munkáját, vékonyka rés sem maradhatott a rétegek között, mint sebesültre a fáslit, feszítette, s közben szorosan tekerte a szalagot a dobozra, szét ne essen a nagy út alatt. Mire végzett a csomagolással, nyomtalanul eltűntette a címzést. Buzgalmában annyi papírt sem hagyott szabadon, ahol lebélyegezhette volna a küldeményt. Az eredménytől ismét izgalomba jött, lázasan látott hozzá az eddigivel éppen ellenkező művelethez. A szükséges darabon öntapadó papírt vitt fel a celluxra, bűvészmozdulattal tűntette el a kis kék virágokat, hogy az újra fehér felületre ráüthesse a halovány pecséteket, ráskrájbolhassa a portót, amely egyértelművé tette az országot, a címzés nélküli csomag úticélját. Sose izguljanak miatta, nyugtatta a postáskisasszony a kishitűeket, mire odaér, lehámlik szépen a fölösleg, a silány minőségű tapasznak köszönhetően mindenre fény derül. Ha nem, akkor sincs semmi vész, ennyi pénzért, a fene a pofájukat, nyugodtan visszaszállíthatják, ha mégsem találnák a címzettet, ebben a képtelen összegben, kérem, benne foglaltatik a visszaút.

Változtak az országok, csak a címzettek és a feladók tartották meg Kamenyica jóvoltából inkognitójukat. A postáskisasszony szorgalmasan és kitartóan küldte távoli, messzi vidékekre a csomagokat, ahonnan aztán azzal térítették vissza valamennyit, a címzett ismeretlen. Ő persze azonnal visszafogadott minden nefelejcsmintás dobozt. Elégedett mosollyal simogatta megtért báránykáit, úgy hordta be a poros raktárba, mint súlyos viszontagságok után megkerült portékákat. Már egész falat rakott belőlük, mert feladóik ritkán jöttek reklamálni. Ha mégis erre vetemedett valamelyikük, Kamenyica nagyvonalúan a dobozokból emelt hegyhez vezette, arra bíztatta, válasszon nyugodtan, akármelyiket elviheti. A postáskisasszony ránézésre megállapította, ki az, aki majd tanácstalanul egyik lábáról a másikra áll, aztán szégyenkezve üres kézzel elsomfordál, ki fogja gátlástalanul lekapni a hegy csúcsát, ki bontja le az építmény néhány felső sorát, hogy onnan emelje ki a magáénak vélt küldeményt. És Kamenyica többéves tapasztalattal a háta mögött már mérget vett volna arra, hogy soha nem jön el az a feladó, aki nem sajnálja majd a fáradságot, az órákat, heteket, lebontja az egész falat, a dobozok mindegyikét a kezébe veszi, lefejti róluk a nefelejcsmintás celluxot, felnyitja és belenéz, és teszi ezt egészen addig, míg saját küldeményére rá nem talál.

Nagyobb ünnepeken hivatalának ajándékaként Kamenyica hazavihetett egyet-egyet a gazdátlan csomagokból. A főnöke ajánlatára sem volt hajlandó kibontani néhányat, hogy kedvére választhasson a dobozok közül. A postáskisasszony a meglepetésre tette fel az életét, boldogan cipelte ismeretlen terhét most már az ellenkező irányba, hazafelé. Útközben találgatta, vajon beszámítható állapotban találja-e az apját a bakterházban. Erről legtöbbször lekésett, de nem lógatta sokáig az orrát. Legalább reggelig álmodozhatott arról, hogyan lesz majd, amikor az öreggel apránként kicsomagolják az egész rakományt.