Berniczky Éva

Vashámor

A cintányérosnak még az ereiben is vasrögöket görgetett a vér. Erős kezét bearanyozták a réztányérok, a biztonság kedvéért egyszer-egyszer az arcára csörrentett, hasadjon meg, aminek meg kell, csattanjon ki a pirosa. Már első látásra megfelelőnek találták. Barátját, a halovány Sengelt azonban soha nem vették volna fel az öntödébe, ha a vasmű zenekarának korábbi oboása ki nem dől valami mérges pálinkától, s a karmester nem harcol olyan kitartóan a hiányzó fátyolos hangért. Napokon át könyörgött a cégvezetőnek, Fjodorovics, gondoljon a csavarokra, milyen kicsik, még sincs szerelvény nélkülük. A legközelebbi délutáni próbára is bevonszolta a vasszívű férfit, kezébe nyomta a gazdátlan hangszert, tessék, szólaltassa meg anélkül, hogy összeroppantaná. Meg kell értenie, mutatott Sengel Mihályra, enélkül a vérszegény ember nélkül nincs jubileumi koncert, hetek óta nem talál a jelentkezők között valamirevaló oboást. Fjodorovics undorral forgatta a darab fát, a kettős nádnyelv nem sokat emelt a szemében a hangszer ázsióján, tervezői eleve tönkretették azzal, hogy nem ferrumból öntötték. Utálattal köpött egyet, s gyorsan átadta a gyalázatos szerszámot annak, akihez leginkább illett. Az oboás porcelán ujjbögyei a vasgyár csúfjára matattak a réseken, s azt, hogy az előcsalt hangok ennek ellenére egyenrangúvá tették izmos társaival, a cégvezető világra szóló ámításnak tartotta. Sengelnek mégiscsak lehetett valami titka, ha eddig mindenhová sikerült bemuzsikálnia magát. A legnehezebb munkára is felvették, sehol sem foglalkoztak gyenge fizikumával vagy a szaktudásával, ha éppen oboást kerestek az üzem vagy gyár zenekarába, azonnal beállhatott a vasgyúrók közé. De Fjodorovics, aki Kercsben tanulta a mesterséget, akinek a kercsi vaskohászatban telt meg a tüdeje mérgező gázokkal, mindent kettővel osztott. Csak így feleződött maradék nélkül a sziget, amelynek partjáról gyerekkorától két tengerbe lógatta a kezét, az egyiket az Azoviba, a másikat a Feketébe. A sós víz túlságosan kitisztította az orrát, azóta kettős szaglással gyanakodott mindenre és mindenkire. Az oboásra különösen.

Már az első napon a tüzesen rotyogó massza mellé állította, hogy kiderítse az igazságot. A lelkére kötötte, aztán úgy keverje, buboréknyi levegő se rekedjen a vaslávában, mert a selejt árát levonják a fizetéséből. A felszálló gázok veszélyességére elfelejtette figyelmeztetni, de szigorúan ráparancsolt, feltétlenül olvassa el a bejáratnál a balesetvédelmi szabályzatot. A piros filctollal pingált irományból sejteni lehetett, festőművészféle is dolgozik az öntödében. Sengel azonban sohasem járt kiállításokra, semmi ingert nem érzett a kifüggesztett mű tanulmányozására. Különben sem játszott kottából, nem volt rá szüksége. Elsősorban nem ismerte, másodsorban hiába igazodott volna el a hangjegyek között, a zenekari próbákon úgyis egyetlen agyonhasznált szamárfüles kottát adtak körbe, amely kizárólag a társaság megzavarására szolgált. Eddigi munkahelyein a fásult karmesterek előbb-utóbb lemondtak az új darabok betanításáról. Végül az került a repertoárba, amit már fejből játszottak valamennyien, s amikor a jubileumi ünnepségen előadták mindig ugyanazt, a cintányéros még fél liter vodkával a vérében sem ronthatta el.

A karmester elégedetten veregette az újonc vállát, aki abszolút hallással és kiváló légzéstechnikával állt oda a fortyogó vasat keverni. Amikor először felnézett, a részleg koszos ablakán keresztül éppen Halinára, a stampovscsicára látott. Róla azt mesélték, nem is olyan régen még tűzzománcokat készített, s most ő a legkiválóbb a sajtolók között, ami egyáltalán nem véletlen, a cintányéros szerint a két szakma között igenis van hasonlóság. Sengel ezt már nem hallotta, lenyűgözve bámulta a sajtolólányt, a balesetvédelmi szabályzat alkotóját, és erősen szégyellte, hogy belépésekor érzéketlenül hátat fordított a piros gyöngybetűknek. Igaz, a hajdani iparművésznő sem vehette komolyan az irományt, mert időnként hátracsapta a fejét, s ilyenkor hosszú haja majdnem annyira közel került a gépéhez, mint Isadora Duncan lobogó sálja ahhoz a végzetes kocsikerékhez. Sengel jeszenyini érzékenységgel figyelte, mikor kapja be, mikor orsózza fel a forgó tengely a szépséget. Szinte azonnal beleszeretett, egészen a derekáig. Onnantól lefelé a lány szemérme hatalmas izzó lávában ringott előtte, ahányszor megkeverte, elöntötte a mámor, mind közelebb és közelebb hajolt a fortyogó örvényhez. Néhány hét múlva az oboásban már tökéletesen működött az érzelmi nagyüzem. Mint egy nagyszerű kovácsműhelyben, súlytalanná változott a megmozdíthatatlan, tonnák lebegtek a csattogásban, mázsákat pengetett könnyedén. Az oboás saját gyönyörűségére gyártotta a vasat.

És ez így folyt volna az idők végezetéig, ha Halina egy napon váratlanul vissza nem megy a tűzzománcaihoz. Sengel egész délelőtt hiába kereste a szemével, a sajtolórészleg ablakában szerelme felső teste csak nem jelent meg, deréktól felfelé hiányzott. Az oboás délutánra beletörődött az elkerülhetetlen felezésbe, fel sem emelte a fejét, kielégítette, hogy vigaszul örökre itt maradt neki a lány fortyogó szemérme. Most aztán nem kell finomkodnia, szégyenkezés nélkül tehet vele, amit akar. Először hajolt ennyire közel hozzá, bőre kivörösödött az élvezettől, kábultan lélegezte be a felszálló gázokat, de mielőtt belezuhant volna a kéjhalálba, az éber Fjodorovics elkapta a grabancát. Kihúzta a friss levegőre, mesterséges légzést adott neki, a cintányéros pedig szakszerűen életet pofozott belé. Az üzemvezető ekkor bocsátotta meg Sengelnek az egész gyanús zenészséget, mert hirtelen eszébe jutottak saját zuhanásai. Jól van, fiam, lesz belőled valami, élesztgette az eszméletlent, ha túléled ezt a mérgezést, igazi vasas válik belőled. Nincs ebben semmi, sose szégyelld, nyugtatgatta, és elérzékenyülve vallotta be, ő is tizenévesen látott először meztelen nőt, az anyja soha nem vetkőzött le előtte. A szomszédjukban lakó tiszt vele küldetett a szeretőjének virágot, s a léha asszony nemcsak az ajtaját felejtette nyitva, hanem a köntösét is. A réseken át szeme az őrjítő háromszögre tapadt, percekig nem tudott betelni vele, valósággal beleszédült, az izgalomtól nem kapott levegőt. Később az öntödében tört rá ugyanez a légszomj. A kéjes gázok ott járták át újra a testét, s akkor még egyszer utoljára hurkot kötött torkára a láthatatlan erő. Azóta soha, porolgatta munkaruháját elégedetten Fjodorovics, mint aki jól végezte dolgát. Igazat mondott, vagy kitalálta, nem számított. A lélek észrevétlenül szivárgott vissza Sengelbe. A mesterséges légzés épp árnyalatnyit változtatott rajta, már nem volt annyira halovány, mint azelőtt. Mire talpra állították, ereiben dolgozni kezdett a vas, arcbőrén átütött a szürkeség. Soha többé nem gondolt Halinára.