Berniczky Éva

Pingvin a Piazza dei Signorin

Ki nem állhatta az élő költőket, legszívesebben bédekkereket fordított volna, az útleírások legalább szórakoztatóak, nem okoznak fölösleges meglepetéseket. Ő, aki még a napszakok váltakozását is túlzásnak tartotta, a klasszikusokhoz és a teleholdhoz ragaszkodott. Beérte volna évente egyetlen napkeltével és napnyugtával, az ébrenlét vagy az álom nemigen változtatott kedélyállapotán. Ugyanazzal az elszántsággal lépdelt az utcán, amellyel ágyában fordult a másik oldalára, múlt századi fehér hálóingében, fekete öltönyében sosem repült madárra emlékeztetett. Óvatoskodva, egész testével lépett vagy merevedett mozdulatlanná, mintha attól tartott volna, járás vagy fekvés közben véletlenül kihullik belőle legfontosabb alkotórésze. A szigorú nőstény, miután rábízta tojását, erősen ráparancsolhatott, jól vigyázzon rá, le ne ejtse. Aztán soha többé nem jelentkezett, lezserül elfelejtett visszajönni azért, amit csak megőrzésre hagyott itt. Ez a balfék meg évtizedek óta melegíti, nem hagyja kihűlni a megzápult folytatást. Elmúlt a várakozás izgalma, nem emlékszik már a bestiára sem, aki kiválthatná ebből az áporodottságból. Valószínűleg hiába is jönne, Kalabiska elfáradt, nem kíván szabadulni.

Reggel ugyan régi reflexszel mindig kinézett a partra, s a hársak leveleinek zizegéséből tudomásul vette, az Ung felől friss levegőt hord a szél, de az ablakát nem nyitotta ki. Biztonságosabbnak találta a szemével megtapasztalni a bőrén érzékelhetőt. A folyóra néző terecskén megnyugtatóan lúdbőrzött a Puskin-szobor. Veszélyes lett volna kitárni a szárnyakat, rémálmaiban a sötétzöld drapériás függöny súlyát megemelték az erősebb áramlatok, s íróasztaláról újra és újra szanaszét repült a Kaukázusi fogoly. Mígnem valamelyik téli hideg idején egyszer s mindenkorra be nem ragasztotta az ablakréseket. Forró nyarakon sem szedte le a tapaszokat, takarékosságból vagy hanyagságból igyekezett a lehető legkevesebbet változtatni a dolgok állásán.

Még a rakoncátlan tincseket sem fésülte ki a torkából, hiába csiklandozták. A szakálla a megszokottal eltérő irányba, visszafelé göndörödött, belelógott a szájába, ez azonban különösebben nem zavarta. Sőt észre sem vette, míg szeretői meg nem vádolták, hogy nemtörődömsége miatt nem szülnek neki gyerekeket. Hiszen szegény kölyköknek nem lenne mivel játszaniuk, nem orsózhatják ujjukra damilként apjuk szakállát, sosem találják meg a végét, ki tudja, merre úszik vele a hal, amelyik elragadta. Kalabiska valóban nem sokat törődött a nyálába ágyazódó szőrrel, annyira megszokta szájában az izgatást, már a beszédben is kizárólag akkor akadályozta, ha rátekeredett nyelvére, mint motorcsónak hajtólapátjaira a hínár. Ilyenkor mulatságosan dadogott, az ismételgetéstől beleforrósodott mondandójába. A meleg olykor egészen az ágyékáig elöntötte. Nem számított, télies vagy nyárias az időjárás, gondolkozás nélkül követte az éppen útjába kerülő Ászját, aki kombinéjét gyűrte a bugyija szárába, és alkalmi fürdőruhájában esetlenül totyogott az Ung felé. Kalabiska valami megmagyarázhatatlan tudatállapotban felszólítás nélkül levetkőzött, pedig a békánál hidegebb lába csak néhány fokkal volt melegebb a folyó vizénél. Minden ellenszenve ellenére az ocsmány szerzet után eredt a csúszós köveken. A mélyülő mederben már kutyaúszásban követte csábítóját, próbálta utolérni azt, akitől a parton undorodott, szorgalmasan kaparta, hajtotta maga alá a koszos habokat. Kalabiska szárazföldi merevségét meghazudtolóan úszott.

Másnap odafentről az ablakából kinézve végérvényesen eltökélte, nincs az az Ászja, akiért még egyszer belegázolna a zavaros folyóba, főleg a fázós lába miatt. A gondolattól is kilelte a hideg, évszaktól függetlenül gyorsan felhúzott még egy pár zoknit a már lábán lévőre, vacogás és elkövetkező feleségei ellen. Kiment a konyhába, egész fazék vizet tett fel a kávéhoz. Amikor zubogott, beleszórta a silány minőségű őrölt kávét. Sokáig forralta a bosszújával együtt, aztán állni hagyta, s amikor leülepedett, leöntötte a löttyöt a zaccról. Úgy tett, mintha nem rajongana a jó erős presszókávéért, évek óta nem vette elő a gépet. A fazekasmódszer nem egyszerűsége miatt vált be, inkább a mennyiség miatt, sok rossz kávét főzött rövid idő alatt. Ezzel büntette magát, amiért háromszor vett felségül ugyanazzal az elrontott technikával iszonyatos nőszemélyeket. Ő, aki remekül lefordította Puskint, szeretői átültetésével nem boldogult. Előbb-utóbb mindegyik Kalabiskáné lett, s Kalabiska riadtan menekült a neve alatt futó idegenektől, kétségbeesve költözött vissza a mamájához, hogy újra egyedül lehessen. Beült a legeldugottabb zugba, ahol nem találhatták meg, a kamrába száműzte magát, a cseresznye- és birsalmakompótok mögé. Aztán, ahogyan költője Mihajlovszkojét, ő is elunta a sötétet, kimerészkedett, és gyáván meglátogatta saját lakásában hagyott hitvány asszonyait, vitt nekik kóstolót az anyja befőttjéből. Az édes gyümölcsök tették elviselhetővé a kötelező együttléteket, no meg az elmaradhatatlan természetfilm kedvenc madarairól. Nyekergő videón követte múlhatatlan figyelemmel ugyanazokat a képeket a kietlen Déli-sarkról. Éles jégtorlaszok között jelentéktelen hajszálereken szivárgott a meleg, olyan bizonytalanul, alig vált érzékelhetővé belőle valamicske, s az a kevés egyáltalán nem keveredhetett a hideggel. És Kalabiska nem is sejtette, hogy ez értelmetlen megmenekülésének a titka, a parányi szigetelés meleg és hideg között, a szükséges köz, amely alig fagypont fölötti hőmérsékleten őrizte meg az életét. Továbbra is határtalanul irigyelte a jégen türelmesen ácsorgó állatokat, gyanútlanul figyelte mozdulatlanságukat, s nem fért a fejébe, miért nem kezdenek ugrálni, miért nem forrósítják ki jégre tapadó uszonyaikat, és főleg, miért nem repülnek el.

Csak a Kalabiskánék jöttek rá azonnal férjük fagyállóságának nyitjára. Ezért nem tüsténkedtek, nem vetettek be semmit azért, hogy délebbre csalogassák, ezért csábították az Ungba a melegebb Itália helyett, ahová szegény száműzöttjük szívesen vitte volna az érszűkületét. Mert mibe került volna bármelyiküknek kihúzni kombinéjét a bugyija szárából, ciklámen szájából oroszról olaszra fordítani szerelmét. Nem olyan sok kellett volna ahhoz, hogy elérjék Vicenzát, ahol a világ leghangulatosabb terecskéjén, a Piazza dei Signorin ártatlan foglyuk végre kiengedhetett és megnyugodhatott volna. A totyogó némberek azonban jól ismerték, milyen az, ha Kalabiska lehunyja a szemét, s elképzeli a kávézót a reneszánsz téren, ahol csíkos napernyők alatt megihatná méregerős kávéját. Tisztában voltak azzal, műfordítójuk precízen követ minden eligazító táblát, nem improvizál, egyszer sem tér le, halad tántoríthatatlanul a meghirdetett Centro felé. A nyilak mentén, amerre mutatják, szigorúan arra tart, amerre diktálják, mégsem tűnnek fel a meghirdetett árkádok. Néhány percnyi körözés után az útvonal kezd ismerőssé válni, s ez a kínzó örökös körbe-körbejárás felemészti maradék erejét. Forog maga körül, rájön, hasztalan követte a Centro felé az útbaigazításokat, soha nem találhatja meg a keresett menedéket, mert a fejéből hiányzik a reneszánsz jellegzetes kellékeit begyűjtő dísztér.

Kalabiska számára örökre lefordíthatatlan marad, hogyan főzhetnek talián földön ugyanolyan kiváló minőségű kávét a legelegánsabb kávézóban, mint a legutolsó városszéli kricsmiben. Miközben ő hasztalan olvasztja több évtizedes kitartással a jéghegyeket nagy fazekában, hiába festi koromfeketére, s kínlódja oda az ablakához, úgysem lesz szíve letépni a szigetelő tapaszokat. Legyengült, képtelen felemelni az ihatatlan löttyöt, hogy kiöntse a térre. Áll tehetetlenül a sötétzöld függöny takarásában, s azzal nyugtatja magát, kávéval úgysem mosdathatná tisztára a szerecsent.