Berniczky Éva

Orosz Biliárd

A város egyetlen kéményseprője szerencsétlenebbnek érezte magát a fekete macskánál. Frissen borotvált arcát vakítóra meszelte másnapossága. Az élettelen fehér golyóból rendetlenül lógott fekete cérnaszállá sodródott teste. Ijesztően imbolygott végig a Vámház utcán, egészen a kereszteződésig végtelenül szégyellte keserves állapotát. A sarkon aztán felrémlett valami az élet nagyszerűségéből. A forgalmi lámpán a piros és a sárga évek óta nem gyulladt ki, csak a zöld világított. A város egyetlen kéményseprője hamar megszokta, ha a lámpa sötét, várakoznia kell. Aztán úgyis szabad az út az Orosz Biliárd lepusztult pavilonjához, s a bizonyosság, mely szerint az utca túloldalán különböző nagyságú és tisztaságú poharakban várja a legolcsóbb percovka, mindig megnyugtatta.

A felszolgáló mandulaszemében nonstop égett a zöld, mintha tetteit a szemafor kormányozta volna. Meg a fején ide-odabillegő mókusfarok. Talán mindkettő. Annyira kiszámítottak, ügyesen irányozottak voltak a mozdulatai, a hozzá betérőt nem érhette csalódás. Káprázatos fürgeséggel, kiváló időzítéssel töltötte ki a féldeciket.

A napok attól ilyen megbízhatóan egyformák, hogy nincsenek piros szemű lányok, csettintett elégedetten a város egyetlen kéményseprője, amikor odatelepedett a pulthoz. Egyik kezével magához húzta a megkezdett üveget szorongató zöldszemű Belocskát, a másikkal jól kidolgozott ritmusban hajtotta fel az elé készített poharak tartalmát. Szép sorjában, egyiket a másik után. Nem számolta, hányat, a felszolgálólány veszedelmesen értette a dolgát, soha nem töltött fölöslegesen. A kupakot is felszólítás nélkül csavarta vissza a palackra, amikor a kéményseprő lelke kellőképpen a testéhez részegedett. Az utolsó pohár felhörpintése előtt szelleme kiszabadult bőréből, védőrétegként vonta be hitvány testét, főleg azokon a részeken, ahol eredetileg szánalmasan lötyögött rajta a fekete overall. A város egyetlen kéményseprője elegánsnak, fessnek képzelhette magát, tökéletesnek a lánykéréshez. Holnap elveszlek feleségül, egyenesítette ki meggörnyedt hátát, hogy vállára tekerhesse Belocskát, a legalkalmatosabb kéménykotró eszközt. Úgy érezte, vele nehézség nélkül venné a legveszélyesebb tetőket, makulátlanra kotorná, hírhedt szakikat megcsúfolandóan golyózná ki a legkacifántosabb kéményeket. Aztán mégis letette a nyivákoló menyasszonyt a földre, mintha attól tartott volna, az arájából hulló hófehér fátyol akadályozza majd munkájában, vagy éppen a lány mirtusszal díszített seprűhaját kevesellte a kotráshoz. A kémény seprése nem holmi üvegmosás, szentem, mondott le az égben köttetett házasságról hirtelen. A magasban hitvány csutakkal a hóna alatt semmire se megy az ember, perceken belül mozdulatlan hóemberré merevedik. Rajtam már az sem segíthet, ha a feljebbvaló rám ereszti a tavaszi zsongást, látod, emelte remegő kezét, merő jótékonyságból olvasztja el lassan az ujjaim. És mielőtt szégyenletes elmúlása bekövetkezett volna, felmarta az utolsó féldecit és bátran felhajtotta. Az üres poharat szájával lefordítva tette a pultra, készen állt a visszatérésre a földi életbe.

A házkezelőség, ahol dolgozott, néhány méterre magasodott az Orosz Biliárd mögött a dombon. Reggelente ebben a felemás hangulatban foglalta el kijelölt helyét. Nem is foglalta, inkább lekuporodott, sőt nyomorultul zuttyant a nyikorgó székre, és hagyta, folyjanak csak körülötte a kis és nagy dolgok. Ha elvettek előle egy-egy űrlapot, beavatkozás nélkül figyelte, ahogyan a vécés néni tartja szemmel, az elődarabolt papírból ki hányat vesz el. Résen lenni, nagyjából ez volt összes teendője, többet nem tehetett ezért a nagyvárosért, egyetlenként nem kotorhatta ki a százharminc ezer lélek kormát. Igazgatója különben is elvárta tőle, hogy cégükhöz méltóan viselje tehetetlenségüket, lehetőleg tartsa távol keféit mindennemű kéményektől. Feladatköréhez tartozott elviselni a szemrehányó tekinteteteket, a fenyegetőzéseket, hallgatni a szitkokat, időnként állni akár az ütlegeket. Megfelelő kitartással néha pénzt is keresett, amikor megszánva a könyörgő ügyfeleket, kiállította a szükséges igazolásokat a sosem látott kémények épségéről.

A vezetés utasítása nélkül percre sem hagyhatta el posztját. Kivéve, ha folyó ügyei megkövetelték, az illemhelyet ugyanis valami jótét lélek kifelejtette a hivatalból. A személyzet a közeli Orosz Biliárdba járt a dolgát végezni. A város egyetlen kéményseprőjét pedig köztudottan krónikus gyulladás kínozta. Hólyagja gyakran felemelte székéről, vitte, mint egy alacsonyan szálló léghajó. Sajnálták is eleget miatta, ő meg igyekezett minél hamarább megszabadulni az együttérző pillantásoktól, mint fölösleges homokzsákjaitól a léghajós, aki máris türelmetlenül szakadna el a földtől. Szakmai ártalom, tárta szét védekezően a karját, nem mintha bárki is számon kérte volna rajta a folytonos ki-bemászkálást. Belocska tudta egyedül az igazságot, de tartotta a száját, rendületlenül porciózta a paprikapálinkát, a pluszmunkáért cserébe vőlegényjelöltje naponta legalább tízszer megkérte a kezét, amellyel olyan biztosan töltögetett. Belocska tulajdonképpen már rég feleségeként viselkedett, ahogyan a főnöke a házkezelőségen polgármesterként. Azonos eséllyel indultak a tavaszi választásokon.

Valaki szerelmes lesz a virágillattól, valaki bódulatában polgármester szeretne lenni. Igazgatója is annak készült ragyogó márciusi délutánokon. Rozzant irodájába szólította a város egyetlen kéményseprőjét, aki ilyentájt már alig állt a lábán. Tisztítsuk meg ezt az elférgesedett környéket, amíg nem késő, utasította. Majd felmérve beosztottja imbolygását, nagylelkűen odadobta neki a rozsdás furgon kulcsát, azért mégse kelljen ilyen állapotban keresztültámolyognia a városon. A kéményseprő nem tiltakozott, ellenkezés nélkül botorkált megkeresni a vödröt, a meszelőt, feloldotta a meszet, és elindult bemeszelni a fákat. Rendszeresen csúfoltatták meg vele fekete uniformisát. Senkit sem érdekeltek sötét ruháján a világító pöttyök, szaporodó foltok. Eleinte még kirázta a hideg a fehérre mázolt törzsektől, aztán már csak az orrában ült meg az átható kórházszag. Idővel onnan is, lelkéből is kifújta a csúfságot a szél. Érzéketlenül festette fehérre a környék fáit, mert megtanulta, felmentést kizárólag a téltől remélhet. Türelmesen várta a fűtési szezont, amikor hullik a korom a sok kitisztítatlan kéményből, csak alááll, s anélkül, hogy a kisujját mozdítaná, overallja visszanyeri ébenfeketéjét.

Ezen a tavaszon azonban elővigyázatos volt, addig ivott, amíg kéménynek nem nézte a fákat. Kóválygása okozott ugyan némi nehézséget, életveszélyesen jutott el egyik törzstől a másikig, de nem állhatott meg, a pálya magával ragadta. Agya elborult, bőrének épségét kockáztatva a nyerésre tette fel összes maradék erejét. Ha nem csenevész facsemete került az útjába, még a szerencse is kedvezett neki. Az öreg fák elbírták, nem törtek ki a súlya alatt, rátehénkedhetett a törzsükre, keményebben átölelhette a derekukat. Miközben bepacsmagolta a kérgüket, bizalmasan azt motyogta, tartsatok ki, kedveskéim, idén már biztosan nyerünk, s ősszel majd becsszóra, kikotorlak, sőt grátisz ki is golyózlak benneteket. Meglátjátok, nem beszélek a levegőbe, komoly ígéretem van rá, szavát adta nekem a legfőbb városatya.