Berniczky Éva

Mokrinka csókja

A dohos szobában Szvitelszki arról mesélt, mennyire fontosnak tartotta már kisgyerekként, hogy saját békája legyen. A másokéra soha nem vágyott. Utcájukban a fiúk kötelességszerűen neveltek maguknak egy-egy szép példányt az eresz alatti hordóban. Esténként összegyűltek, lehalászták a nyálkásodó esővízből békájukat, a zsebükbe ejtették, s rohantak a telepesek meszesgödreihez. A legmélyebb és leghosszabb vájatban építették meg a szükséges pályát játékukhoz, amely attól a nevezetes naptól vált kamaszkoruk elmaradhatatlan részévé, amikor az örökké rekedt Nataskin véletlenül rájött arra, hogy ha megvakargatja varangya nyaki lebernyegét, az idegességében vagy merő reflexből jókorákat ugrik. Attól a naptól indultak a vérre menő, hoszszú versenyek. Sosem derült ki, miért nem tűntek el a békák az esővizes hordókból éjszaka. Persze unkák lévén az lett volna a furcsa, ha elhagyják megszokott vizeiket. A fiúk mégis mindvégig ragaszkodtak ahhoz, hogy varangyoknak nevezhessék őket. Azokat jobban utálhatták, meg aztán félni is illett kicsit, amikor éppen nem büszkélkedtek sárga hasú versenyzőikkel. Az egyáltalán nem számított, hogy nem zöldesszürke a hátuk, hiányzanak gusztustalan bibircsókjaik, a méregmirigyek, fekete szegélyes zöld foltjaik. Tulajdonosaik nem színekre mentek, inkább a hitükre. Mentségükre legyen mondva, unkákról az életben nem hallottak. Szegények nem is sejtették az igazságot, így aztán tiszta lelkiismerettel őrizték a titkot, senkinek sem árulták el, mivel vették rá foglyaikat az önkéntes maradásra.

Elhittem Szvitelszkinek, hogy ő volt a legjobb. Nyurga lábával túltett a többieken, verhetetlennek kiáltották ki. Évtizedek múlva sem felejtette az egykori mámort, az ugrás előtti révület fokozatosan az életévé állandósult. Későbbi szorongásaiban senkivel sem kívánt osztozkodni, várta, mikor lesz körülötte annyi hely, ahol végre kényelmesen maga alá húzhatja a lábát és elrugaszkodhat. Erről az egyről nem mondott le szokásos hétvégi portyáján sem, azokon a szerencsésnek mondható szombatokon, amikor felfért a kora reggel induló buszra. A két település közötti napi járaton ünnep előtt a szokottnál szorosabban préselődtek össze a testek. A könyvész arcának zöldesszürke árnyalata egészen közelről sokakat megtéveszthetett, bőrének neonos redőzetéből áradt a hideg. Csak aki zsúfolt, láb- és erjedt fokhagymaszagú autóbuszokban tapasztalta meg a kiszolgáltatottságot, azt, milyen szánalmas a legnagyobb zötykölődésben hely híján nem leesni, csak az mérhette fel helyesen Szvitelszki elfojtott szándékát, az jöhetett rá arra, hogy a könyvész összepréselt állapotában is ugrani készült. Ha cipője nem válik el a talajtól, mielőtt felemelte volna a lábát, talán megkísérli a reménytelent, de akaratán kívül nehezedett idegen bokára a teste, az ágyékából, közvetlenül a férfiasságából hajtottak ki a szégyentelen lompos asszonyok, akiket kényelmesebb helyzetben semmiképpen sem lett volna képes szeretni. Csendesen fohászkodott, felkínálta használatlanságban erodálódott lelkét az autóbuszt rengető érzelemnek. Példátlan sivárságában forgószél sem okozhatott kárt. Ha bizonyossá válik, hogy belepusztulhat, akkor sem tud kimenekülni innen. Megadással viselte tehetetlenségét, hiszen egy irgalmatlan békaeső se segíthetne rajta, fölöslegesen emelné fel az ágyékából kinövő nőstényekkel együtt, mert innen valamivel távolabb pontosan ugyanebben a szerencsétlenségben rakná le. Miért szabadulna, itt legalább jóleső révületében kényelmeskedhet, elférnek mellette a nyavalyái. Ott, ahol mások várnak hozzá hasonlatosan saját bejáratú viharukra, földrengésükre, szökőárjukra, már foglaltak a vízmosta partszegélyek meredélyei alatti zugok. Meglehet, a mostaninál kevesebb helyen kellene osztozkodnia a sok halálraítélttel. Szvitelszki a többiekkel ellentétben a pusztulásában kereste menedékét. Szerintem mélységesen előrelátó volt.

Amikor feleségül vette tanítványát, azonnal kiíratta a bentlakásos iskolából, kivette, ahogyan errefelé mondták az értetlenkedő szomszédok, akik semmiképpen sem láttak át elszántságán, amellyel együgyű társában az egyszerűséget kívánta tökélyre vinni. Ugyan, nem való az Mokrinkának, elrontja, rázta le a kíváncsiskodókat. Hogy mit rontanak el az iskolában a feleségén, pontosabban ő maga mit ronthat el rajta az intézmény falain belül, ahol tanítóskodott, elhallgatta. Mindenesetre úgy tűnt, szántszándékkal tartja tudatlanságban, hadd örüljön bárgyún a széttört világ darabkáinak, ahogyan csak az analfabéták örülnek az összeilleszthetetlen színes cserepeknek. Köröket, kacskaringókat rajzolni, pálcikákat húzni még megtanították, a betűket felismerte az istenadta, a különböző formák találkozásakor azonban megszakadt a tudománya. Összeolvasni már nem tanult meg, jól ismert részekre bontotta környezetét, a házat, a kertet, a mezőt. A darabosabb elemekkel ügyesen elbánt, csak a hajszálnyi részletekkel gyűlt meg a baja.

Sárgásra száradt haja messzire világított, egyszerű csuhébaba keveredett benne a szenttel, csak az nem derült ki, milyen arányban, mert mindkettőre rácáfolt, amikor betakarítás közben mutatványosként dobálta a mákgubókat. Derékban törte le a szárukat, csokorba gyűjtötte, majd a hóna alá szorította a végeket. A kazalból időnként kicsúszott egy-egy buzogány, ha rálépett, a talpa alatt megrepedtek a nedvtelen gubók. Ezek a finom kis percenések halálosan kiborították. Védekezően rejtette kezébe az arcát, legalább szeplői ne hulljanak a földre, felemelt karja alól kitépett tollként szálldostak a termésszárak. Amikor ijedtségéből magához tért, lázasan markolászta, kapta volna fel a földtakarót, mint aki buta mozdulatával egyszerre tört el sok-sok hőmérőt, s most egyetlen lebbentéssel próbálja lerázni a felszedhetetlen higanyszemeket, hadd mérgezzenek lejjebb, a répa, a krumpli mélységében, ahol már nem kérhetik számon rajta a hiányt. Különben, ahogyan a többiek is tették körülötte, megmagyarázhatatlan élvezettel hajlongott a kertben hajnaltól egészen délig. Nyelve kiszáradt a sok kiabálásban, mert folyamatosan szóval tartotta alkalmi közönségét. Igaz, a mondatok fele a szájában ragadt, de nem is hiányzott senkinek, a szomszédos földeken beérték a másik felével. Pedig Mokrinka a hatalmas mindenhatót is jogosan aprózta, istenkém, istenkém, sajnálgatta a siket öregasszonyokat, és tőle telhetően még hangosabban üvöltözött át a kendős mámiknak. A szavak délig rendet tettek a szájában, félreseperték sűrűsödő nyálát. Mire befejezte munkáját, szájszegletében ott tejesedett árulkodóan a napi mákony. Aztán fájrontkor, amikor jócskán beleszédült a felegyenesedésbe, teljességgel bizonyosnak hitte azt, amit a csillagok mögül éppen látott. Az élénkülő oldalszélben józan részegséggel ingatta a fejét, már megint a frontok, a betörő frontok szeszélye miatt kellett egész táblányi asszonnyal együtt hajladoznia. Féltem, ha egyszer Szvitelszki hátulról átölelné, letörné asszonya száraz gubó fejét.

De nem ölelte át, egészen más miatt kötötte hozzá hétköznapjait. Mokrinka simulékony természete nem követelt efféle óvintézkedést. A könyvész biztonságban tudhatta hétvégeken megkaparintott kincseit, nyugodtan lazíthatott, gyűjteményének féltett köteteit a felesége nem olvashatta el. Nem jött rá a legegyszerűbb összefüggésekre, nem zavarta a tanító évtizedekkel ezelőtt félregombolt zakója sem. A gombot látta, vagy a zakót, vagy a kornyadozó cérnaszálat, s azokat külön-külön a legnagyobb rendben találta. Kapcsolatuk egymástól független részekből épült fel, s mamlasz gyerekeikre osztódva került kibillenthetetlen egyensúlyba. Kettejük közül mindig volt, aki konyhaasztal méretűre darabolta a viaszosvásznat, világra segítette a fészerben a korcs kutyákat, vödörbe gyűjtötte az erjedő nemtudomkát, felfogta a szeszcseppeket az alumínium fazékban. Azt azonban nem értettem, miért restellték annyira a nyilvánvalót. Amikor a hibás mozdulatoktól Szvitelszki zakóján meglazult a gomb, asszonya nem kapta elő gyorsan a tűt, a cérnát, nem erősítette fel. Éppen ellenkezőleg, a tőle telhető legnagyobb diszkrécióval kezelte, lehetőleg oda se nézett, nehogy a szeme láttára pottyanjon a földre. Inkább megvárta, amíg tudtán kívül biztonsággal elgurult. A cérnaszál attól vált számára igazán fontossá, hogy a végéről hiányzott valami.

Később sem kereste azt, ami leszakadt, égi sugallatra tanult meg szabni-varrni. A környék zárdájának apácái nála rendelték rendjük öltözékeit. A jóérzésű nővérek nem változtatták a méretet, nem zavarták össze mindenféle csípőkkel, derekakkal, hátakkal és mellekkel, ugyanazokat a bőségeket, hosszakat, szélességeket adták meg neki, isten leghúsosabb, legtermetesebb szolgálójának méretét. Mokrinkát a végtelen egyformaság boldogította igazán. A szükséges alapanyagot ugyanazokon a napokon kapta meg, évente kétszer szállították házhoz a szükséges mennyiséget. A bálákban álló fekete-fehér posztó óriás virágként használta el a konyhából nyíló kisszoba savanyú levegőjét. A könyvész analfabéta felesége nem szellőztetett, ugyanabban a levegőben varrta újra ugyanazt a ruhát, amelyre nem is olyan régen, tegnap, tegnapelőtt már felvarrta az utolsó gombot. Kora délután rendszerint ott ült a csukott ablak előtt az emberevő lótusz közepében, s amikor ollójával belenyiszált, a délelőtti napsütésben millió csilló ficánkolt görnyedő teste körül. A parányok addig furakodtak, míg átverték zsákvászon bőrét, s az örök anyag tehette a dolgát, beporozta az idétlen bibét. A fekete kötényruhát, a fehér fityulát a lelke mélyén hordta ki, bár sohasem addig, amíg szerette volna. Rövidke másállapotai az alj felszegésével, majd a szoknya fényesre vasalásával véget is értek. Az elkészült darabot még melegében elvitték, órákra sem tarthatta magánál, fel sem próbálhatta, csak az elrontott gallérok, ujjak, zsebek maradtak utána. Be kellett érnie a rongyosra használt szabásmintával, amelyet azokban az ínséges időszakokban sem rakott el, amikor elfogytak a megrendelések. Ez alapján szabta ki hús-vér gyerekeit, azzal sem törődött, mert egyáltalán nem zavarta, hogy egyik csecsemőjének az alkata sem egyezett meg az apácamérettel. A kis törpék nyüszítve merültek el a babaruhában, ijesztően lógott az ártatlanokon az ing, a nadrág. De legalább nem növik ki egykettőre, gyűrte fel elégedetten az ujjakat, nadrágszárakat az anyjuk. Szerintem mélységesen előrelátó volt.

A ház körüli szokásos teendők miatt esténként szüneteltette a varrást. Az ura alig jött meg az iskolából, már vonult is a család elől elzárt birodalmába, a könyvekkel zsúfolt hátsó helyiségbe. Ellentmondást nem tűrve kapta le az asztalról a szürke vasalópokrócot, behúzta maga mögött az ajtót, s a cifraüveg fölé feszítette a perzselt anyagot. Mokrinka korán sötétedő téli napokon tett le a kukucskálásról. Rájött arra, fölöslegesen felejti napközben a vasalót az alkalmi függönyön, minél több sárga foltot égetett bele, annál reménytelenebbé vált átlátnia az összeolvadt rostokon. A leskelődés megkönynyeztette, az esti áramingadozás nem a kisszoba lámpáját rebegtette, hanem a szemét.

Hét végén Szvitelszki sohasem volt otthon. Évek óta a vidéket járta precízen vezetett listájával a zsebében. Ezek a rubrikákba töltött, nehezen kikutatott adatok tették elviselhetővé számára a szombatokat és vasárnapokat. Házi népszámlálása alapján bizonyítottnak látta a művelt, szellemdús világ összehordhatóságát. Céduláival indult a hiányzó rész keresésére, amely tévedésből kallódott a vidék ismeretlen pontjain, távol házának leghátulsó szobájától, ahol valós és áldásos szerepét betölthette volna. Régóta nyilvántartotta a környék egyedülálló idősebb agglegényeit, a vénkisasszonyokat, akik haláluk után gazdag könyvtárat hagytak a távoli pénzéhes tudatlan rokonokra. Az örökösök legtöbbször semmire se becsülték a polcokon porosodó lomot, fellélegeztek, ha a nyakukba zúdult terhes tulajdonuktól megszabadulhattak. Szvitelszki rendszerint az utolsó előtti pillanatban érkezett, behúzódott a fal alá, üres hátizsákját letette a hebrokáliszok és bágyatag hortenziák közé. Szinte láthatatlanná vált a megboldogult udvarán, hogy a megfelelő helyzetben azonnal ugorhasson. Izgatottan figyelte, miként fognak hozzá a háziak a hurcolkodáshoz. Érzéketlenül dobálták halomra a köteteket, s ahogy nőttön-nőtt a kupac az idegen udvar közepén, az elbutított rész tanítója úgy változott remegő bajszú könyvésszé. Kipirult arccal vált ki a falfehér hebrokáliszok és fáradt rózsaszín hortenziák közül. Megvárta, amíg senki sem forgolódott a rakás mellett, akkor odamerészkedett, s mire fordultak a stószokat cipelők, azt hihették, a megsárgult lapok közül pottyant ki. Az összes felszabadult poratka ott ült a bajszán, a haján, a többmázsányi nyomtatott szöveg legalább annyira bolondította és részegítette, mint feleségét súlytalan iskolázatlansága. A könyvtelenítők belegázoltak határtalan nyugalmába, néhány perc alatt elveszítette egész héten kikezdhetetlennek látszó türelmét. Az események szétválaszthatatlanul folytak egybe előtte, a rendcsinálók már nem idegen portán garázdálkodtak, az ő hátsó szobáját ürítették, plafonig érő stószait bontották meg, s ezt már nem nézhette tétlenül, azonnal közbe kellett avatkoznia. Riadtan futkosott az örökösök körül, míg rá nem bízták az égetnivaló halmot, tegyen vele, amit akar. Otthagyták a sűrűsödő porfelhőben, mert azt gyanították, a haszontalan kacatok alól mászhatott ki ez a dohszagú bogár. Rágja csak szét a saját fészkét, tüntesse el a fölösleges halmot, nyoma se maradjon. Éppen ezért haszonlesőnek senki sem gondolta, pedig gyakran kaparintott meg értékes könyveket. A betű mindenek felettisége, önzetlen imádata, ugyanakkor közönséges megkaparintása jól illett kétéltűségébe. Tudathasadása másodpercek alatt a szerzés ellenszenves szenvedélyévé szűkült, újdonsült zsákmányát gyermeki sóvárgással gyömöszölte hátizsákjába. Mire késő este hazaérkezett, arcán szürkévé hamvadt a pír, pórusaiból a szokásos zöldes fény hidege szivárgott, egyedül bajsza rezdülései emlékeztettek a sötétség biztonságán kívül rekedt bogárra. Meg aztán valamivel kevesebb lett, mintha testéből a hátizsákjába került volna néhány kiló és centiméter, szembetűnően kisebbnek látszott, mint elmenetelekor. Mokrinka ki is használta a ritka alkalmat, hogy ilyenkor könnyedén felérte, pipiskedés nélkül közelebb kerülhetett a szájához. Hálásan cuppant rá a szabad prédára, s a férfi nagylelkűen elnézte neki, hogy csatakosan a képébe nyaljon, anynyit dünnyögött, jól van, na, azt is csak azért, hátha hamarabb és szárazabban szabadul, mintha hangosan morgolódna.

Miután találkozásainkkor magam is elszenvedtem hasonlóan nedves rajtaütéseket, még inkább tiszteltem Szvitelszkiben az állandó készültséget. Ha nem hiszek abban, hogy valóban ugrani készül, első ottlétemet valószínűleg nem követik a soron következők. Amikor először vezetett a hátsó szobába, mentem utána segítőkészen, holott azt is gondolhattam volna, velem is fel akarja venni a versenyt. Hátamban Mokrinka gyámoltalan tekintetével, arcomon csiganyálával, amellyel minden egyes érkezésemkor megjelölt, védtelenné váltam. Iszonyodtam a rám erőltetett szilvóriumtól, de főleg az aszszony bizalmától, az elvárástól, mely szerint most kizárólag azért nyílt belépésem, azért követhetem az urát a mennyezetig érő stószok közé, mert kijártam az iskolákat, hát kutyakötelességem összerakni színes egésszé a cserepeket. Mégis engedelmeskedtem. Istenkém, istenkém, suttogta féltőn, mert ösztönösen érzett rá arra, ugyanolyan nyomorult vagyok, akárcsak ő, s ha sikerül is a darabkákat összeillesztenem, ki tudja, nem egészen más kerül-e ki a kezem alól, mint amit remélek. Persze azt egyikünk sem sejtette, hogy odabenn azonosulni fogok valakivel, akivel kint, a vasalóruha túloldalán nincs bátorságom. Túlságosan jól ismertem az ajtóba vert szögek és a rájuk akasztott szürke pokróc durvaságát. A perzselt szag keveredése a dohhal odabenn néhány percig még felkavarta a gyomrom, aztán hozzászoktam az édeskés bizonytalansághoz. Megtanultam óvatosan és kiszámítottan lavírozni az akadályok között. A körös-körül sorjázó könyvoszlopok álságosan összekapaszkodtak, ha nem figyelek, azonnal beleakadtam volna a láthatatlan függöny hálójába. Miközben viszolyogtam a felületekre rakódott penésztől, vigyáztam, nehogy megbolygassam, megbökjem a kiálló bordákat, óvatlanul ledöntsem az ingó falrészeket. Szvitelszki körém emelt szenvedélye megbabonázott. Egészen addig, amíg nem jártam vele a hátsó szobában, segíteni szerettem volna, s most kiderült, ő az, aki segíthet rajtam. Úgy tette elém féltett füzeteit, mintha saját naplóját adná az életét is befolyásoló grafológiai vizsgálatra, ugyanakkor sugárzott belőle, biztosra megy, mert megtalálta végre az alkalmas embert, aki megérti szigorú döntését, azt, miért választott társául egy analfabétát, s miért tartja a vasalópokróc túloldalán.

Az előttem heverő írást lefordítanom többet jelentett egyik nyelvről a másikra történő átültetésnél. Hiszen a könyvész, aki gyakran megfordult a hegyvidék lakói között, intézte ügyes-bajos dolgaikat a padlásaikon talált könyvekért cserébe, nálam lényegesen jobban beszélte furcsa keveréknyelvüket. Egészen más célja lehetett velem, amikor felajánlotta a szerinte páratlan írást, amelynek lefordítására a megfelelő idő most következett el. Válaszomat meg sem várva hagyott egyedül a hátsó szobában, mielőtt rábólintottam a felkínált munkára. Ha kedvem úgy tartja, lehetőségem lett volna azonnal elmenekülni, mégsem tettem. Kíváncsiságból, játékból, gyengeségből. Valószínűleg inkább az utóbbi miatt. Be kell ismernem, szégyenletesen jól éreztem magam az elém rakott szövegben. Már-már betegesen jól. Ebben a fojtott, levegőtlen közegben azt sem bántam, ha végérvényesen átváltozom. Feladtam addigi létemet, izgatottan vártam a megsemmisülést, amely, néhányszori ittlétem után számomra teljességgel bizonyossá vált, elkerülhetetlenül bekövetkezik, amint a fordítás végére érek. Tőlem telhetően, amennyire csak lehetett, késleltettem, mert tisztában voltam azzal, az utolsó alkalom után, amikor megszületik helyettem valaki más, egészen más, mint akinek mostanáig hittem magam, már nem lesz választási lehetőségem. Akkor majd egyetlen lépés választ el a tökéletes ürességtől. Ha kilépek a hátsó szobából, az ajtó mögött, szinte bizonyos, hogy már nem találom ott a leselkedő Mokrinkát.