Berniczky Éva

A mélypénztár bezárt

Az állomásfőnök a kráter szélén guggolt. Esendően kicsikére zsugorodott, a beláthatatlan gödör a hajdani állomással együtt őt is érvénytelenítette. Lassan belenyugodott, hogy ezentúl nincs honnan elindulni, sőt megérkezni sincs hová. Már nem akarta visszakapni az egész állomást, beérte volna a műkörmöket ragasztó lányokkal, a jegypénztárból. Ha újra visszapofáznának neki, az talán változtathatna ezen a méretes földtúráson. Valami hétköznapi tisztító erőszakra vágyott, amely helyére billentené mindennapjait. Kétségbeesetten próbálta felidézni a körömlemosó orrfacsaró szagát. A ráosztott bizonytalanság az állomás hiányánál is jobban megviselte. Főleg az irodáját sajnálta, ahonnan azelőtt remekül szemmel tarthatta a rendező-pályaudvart. Legalább azt megőrizhette volna. Ha az ablakából belelát a birodalmát elfoglaló hatalmas kráterbe, nem tanácstalanodik el ennyire. Csakhogy senki sem készítette fel, sőt orvul a megkerülésével ásták ki megszokott alapjairól az állomás sárgatéglás épületét és környékét. A meder néhány nap alatt mélyült irgalmatlanra, válogatás nélkül nyelt el agyonhasznált hangosbemondót, dízelmozdonyokat, eltűntette büszkeségét, a Havasi Gyopár expresszt. Mintha megbízható utazóközönségét is az újjáépítési munkálatok szippantották volna be egyik pillanatról a másikra.

Nem hezitálhatott tovább, keresztet vetett, fejére csatolta a védősisakot és óvatosan alámerült, leereszkedett elveszett rekvizitumai után. Odalenn a szuroksötétben fényesre kopott pantallóján kívül más nem világított. Aztán már az sem, mintha testéről bontották volna le a falakat, téglánként fosztották róla a sárga színt. Nem odalett monarchiakorabeli örökségét sajnálta, inkább az öltönyét, félrebicsakló nyakkendőjét. Közönséges apróságokért sóvárgott, a nyakkendőjén éktelenkedő zsírfolt után, s ez a gyerekes sóvárgás jelentősen lassította haladását. Az állomásfőnök egyszer csak megállt, megelégedett az elért mélységgel. Az esetek többségében önvédelemből vált törvénytisztelővé, most is. Nem értette a váratlan megvilágosodást, talán a hatalmas szintkülönbség nyomására lett bölcs, rádöbbent arra, hogy minden városnak megvan a maga gödre, az övének pechére éppen lerombolt irodája négyzetméterein.

Érdeklődve tekergette a fejét, a megérzése azt súgta, nem lehet túlságosan messze a vasúti mélypénztártól. Néhány méternyit gyalogolhatott a kráterben, és valóban feltűnt az idejétmúlt üvegkalitka. Mielőtt azonban megörült volna felfedezésének, észrevette, az ablak mögött nem az ő szemtelen pénztáros lányai fenik a körmüket. A legendásan precíz és fegyelmezett Ircsi sietett vissza alázatosan helyettesítésükre, Ircsi, aki mindenek elé helyezte a szolgálatot, s fogát összeszorítva még akkor sem szisszent fel, amikor a huzatos századfordulón rácsapódott ujjára a vasajtó. Az állomásfőnök a közelébe ért és hátrahőkölt, azt hitte, csúfolódik vele a körmét hullató nőszemély. Pedig a szikkadt vénkisasszony nem nyújtotta rá lepedékes nyelvét, csak rémisztő szeme lógott ki hamuszín arcából. Golyója árnyalattal volt szürkébb a bőrénél, s ellentmondva a csillagászat minden törvényének, az arcánál sokkal kisebb bolygók csúnyán árnyékolták vonásait. Megvilágítatlan képe olyanformán fogyott, mint a hold. Az állomásfőnök úgy rettent vissza, ahogyan érthetetlen természeti jelenségtől megriadni szokás.

Valahol a magasban, a gödör szájánál illetlenül káromkodtak a buldózerek vezetői, s bár a munkával lassan haladtak, azért idelenn érezhetően ritkult a levegő. Az Ircsiben túltengő fegyelem bazedovvá ugrott össze, csomója szorosan töltötte ki vézna nyakát, sóhajtás sem fért ki mellette. Hiábavalóan nyitogatta a száját, meg sem nyikkanhatott. Így az sem derülhetett ki, hogy a pénztáros kisasszony és a kasszánál ácsorgó férfi más nyelvet beszél. Véresen komolyan vették szótlanságukat, az életük múlt rajta, mert minden kiejtett szóval fogyott körülöttük a levegő. A jövevény hamar feltalálta magát, mutogatni kezdett. Eleinte elég ügyetlenül, aztán mindinkább belejött. Ircsi megértette, az előtte álló szeretne eljutni valahová. Csak azt nem találta ki, pontosan hová. Görcsös igyekezetükben vált megnevezhetetlenné, hová is érvényesíthetné az utolsó jegyet, mielőtt lehúzza a jegypénztárban a kisablakot. Hosszas kísérletezés után az állomásfőnök letett eredeti tervéről, a pénztáros kisasszony pedig csendesen tudomásul vette az előtte álló lemondását. Az, hogy egyikük sem várt el semmit a másiktól, végtelen békességgel töltötte el mindkettőjüket. A tehetetlenségben és megváltoztathatatlanságban életük kronológiája, anélkül, hogy egyeztették volna, tökéletesen összeért. Ircsi vőlegényét ugyanazon a napon, abban az órában lőtték hasba a háborúban, amikor az állomásfőnök feleségének a gyomra perforált. Mintha a két halált okozó végzetes lukacska ért volna egybe, majd hosszú évtizedek alatt mélyült, szélesedett ezzé a tátongó kráterré, amelyből a hátra hagyott hozzátartozók azóta sem képesek kilábalni.

De most, amint a pénztár ablakába kikerült a Zárva tábla, a szomorú vénkisasszony belekarolt az özvegybe, s elindulhattak végre a kimondhatatlan célpont felé. Mentek egymás mellett, nem beszéltek, mint akik mindig is összetartoztak. A látszólagos egyetértés elfedte idegenkedésüket, azt hitték, elég, ha ugyanazon a napon, ugyanabban az órában éheznek majd meg. Mielőtt azonban élelemhez jutottak volna, kiderült, mégsem a napok, az órák számítanak, csakis a pillanatok töredékei. Hiszen útban a kimondhatatlan felé azt sem nevezhették meg, hol kívánnak ebédelni, mert soha nem fordultak elő ugyanazokban a kifőzdékben, büfékben, kocsmákban, éttermekben, ahol a másik, soha nem kóstoltak hasonló ételeket. Míg Ircsi naponta háromszor kanalazta be fegyelmezetten ugyanazt a főzeléket, a mellette lépdelő lilafejű férfi rendszeresen ruszlit reggelizett. Hagymás heringgel leplezte kisszerűségét, ezzel biztosította magának a lépéselőnyt, és vívta ki környezete éberségét. A ruszli jellegzetes savanykás bűze avatta meghatározó személyiséggé. Mindenki elkívánkozott a közeléből, holott valójában ő vágyódott el tőlük. Tévedésből nevezték ki állomásfőnöknek, a legstabilabb pont látszólagos urának, s attól a naptól azt dirigálhatta, amitől megfosztották, az utazást. Egészen mostanáig sikeresen kényszeríthette maradásra magában a világtekergőt, fokozta le parton rekedt matrózzá, zárta testébe a tengert összes halaival. A frissen vájt meder mélyén először érezte úgy, színt kell vallania. Belekékült az oxigénhiányba, s amikor már keskeny csíkokban kúszott át rajta a világosság, elkábította a hamis árnyjáték, azt hitte, képes lemondani évtizedeken át viselt titulusáról. De Ircsi, aki csak kereskedelmit végzett, óvatlanul azzal rontotta el az egészet, hogy idő előtt ismerte fel az állomásfőnökben a tengerészt.

Ugyanaz a kósza fényjáték vadította meg őket, amely korábban megszelídítette. Ragadozóként ugrottak egymásnak, a férfi elkapta a vénkisasszony derekát, aztán, bármennyire viszolygott tőle, szorosan rátapasztotta száját a szájára. Mindketten kimondhatatlanul utálták a másik szagát, mégsem rugaszkodhattak el egymástól. Néhány másodperc múlva a pénztáros kisasszonynak olyan bűzös lett a lehelete, mintha ő is ruszlit reggelizett volna. Tüdejükben rohamosan fogyott a közös levegő. Többé nem ereszthették el egymást, halálos csókban fonódtak össze. A maradék fénynél már a fenti káromkodásfoszlányokat sem hallották. Az állomásfőnök ruhájáról eltűnt az utolsó hajszálvékony csík.