| Berniczky Éva naplója Egy hét a Literán
|
Valamit nagyon elronthattam Pesten. Talán éppen a Klubrádióban, ahol kész halálszakértőnek tűntettem fel magam. Kis szélhámos, vigyorgott a Halál a vállamon. Mire hazaérkeztem Ungvárra, már halódott a kutyánk. Néhány nap alatt fogyott csontsoványra. Nem fogadja el a legfinomabb falatokat sem, pedig egészen mostanáig vadul esett az ételnek. Áll a teraszon szegény pára és néz rám, az árulóra, szemrehányóan, én meg szégyellem még a fák virágzását is, én és különösen a körtefa virága nem illünk az elmúlásához. Különben is rossz az időzítés, Ungvár ilyenkor egyetlen óriási japánbirs, giccsesen habzik a májusfa-város, fröccsen az életből mindenhová. A kutyánknak jutó mennyiség azonban nemcsak kevés, de gusztustalan is, hiába töröljük ki a szeme sarkából a váladékot, újra és újra becsipásodik. Csokit gyengesége ellenére sem sikerül órák óta lefektetnünk, áll buta konoksággal, ahogyan a lovak, elszántan egészen halálukig. Petro az állatorvos is hiábavalóan kísérletezik vele. Talán a nyelv az akadálya, az ukránnal láthatóan nehezen boldogul a kutyánk, hát simogatásra fordítom a doki mordulásait. Petro ijesztő a sztetoszkópjával, s amikor a ziháló mellkasra tapasztja a fémgombot, páciense váratlanul a kezébe kap. Szívbajos, súlyos szívbaja van, ezt állapította meg Dr. Petro. Még soha nem volt szívbajos kutyám. Az orvos meginjekciózza, szíverősítő, mondja. Csokiból egyelőre nem terjeng Valériána, azzal áltatom magam, hátha megmarad. Amíg penetráns kutyaszaga van, nem lehet baj, nyugtatom Csöngét, mert ő persze nálam sokkal nehezebben viseli a halódást. Egész nap szipog, elsiratja a még élő állatot a bátyjával. Kolos tőlünk 450 km-re órán ül éppen az egyetemen, Csönge a gépem előtt, a másik szobából az apjuk vigasztalja őket. Három homályos monitor :-(, :-(, :-(, :-(, :-(, :-(, :-(, :-(. :-(. Sohasem gondoltam volna, hogy csetelve is lehet gyászolni Ungvár és Veszprém között. Csak én nem sírok. Hirtelen az az ötletem támad, takarítsuk ki a Csoki rezidenciáját, a kutyaelőszobát. Ez tetszik Csöngének, hozzá is láttunk, sikáltuk az ajtókat, a borításokat, a linóleumot, körbemostuk a kutyát. Most minden ragyog, mint falun a halottas házban. Kínosan próbáljuk megelőzni az elkövetkező órákat. A kutya halódása furcsán keveredik "íróságommal". Apósom, aki saját bevallása szerint (velem ellentétben!) profi író, mostanáig gyanakvással mustrálgatta a nevem alatti szövegeket az ÉS-ben. Ha a végére jutott, mindig büszkén jelentette, ő nem is lenne képes így írni. Ami természetesen az ő feljebbvalóságát erősítette az én gátlástalanságommal szemben. Bennem látja a bizonyítékot arra, hogy bezzeg amikor ő küldött tárcát nekik jó pár évvel ezelőtt, s megkérdezte, miért nem hozzák, K.Z. megvonta a vállát, s annyit bírt mondani, nem is tudja, szóval ez az egész micsoda galádság. Hát miféle szerkesztő az ilyen! És miféle szerző lehetek én, aki nem átallok belekavarni a profik dolgába. Ezért nem is értettem, mitől nőtt meg most hirtelen az ázsióm. Mióta hazajöttem a Tojásárussal, s halódni kezdett a kutyánk, az öreget gyakran találom a könyvemmel a kezében. Úgy látszik, a Magvető megtette a hatását, mintha ki szeretné olvasni a sorok közé rejtett titkomat, miért pont engem választottak, miért nem őt. Ezen nagyot mulathatnék, ha nem esnének ilyen baljóslatúan egybe a dolgok. A nap is hiábavalóan süt, az öregek kitelepedtek a teraszra sütkérezni. Apósom, aki a hepatitisz B-nek köszönhetően két teljes hónapot töltött a fertőző osztályon, s ez alatt az idő alatt húsz kilót fogyott, most a sziporkázó napsütésben szembetalálta magát a csontbőr Csokival, s nem akart hinni a szemének: gyerekek, ez a kutya olyan sovány, mint én. Már-már azon vagyok, megszagolom az apósomat, hogy érezzek egy kis penetráns emberszagot. Ennyit mindenképpen el kell szenvednem, miután borsos áron vettem neki a hepatitisszel fertőzött vért a gyomorvérzésekor. Valószínűleg elkezdődött a bűnhődésem, amit kénytelen-kelletlen, de felvállaltam a szigorú főnővér helyett. |
Tegnapi vendégeimmel illene kezdenem, esetleg az Inforádióval. Hogy sikeresen kihúztuk magunkat BDK-val egy könyv megírásából, amelyhez szakmai ismeretek híján egyikünknek sem igazán fűlött a foga. Barátunk sokáig nem értette, miért tiltakozunk olyan szívósan egy kis szellemi ámokfutás ellen. Kínunkban mutattunk neki néhány Kárpátalján megjelent, tudományosnak hirdetett kontármunkát, és azonnal elfogadta ódzkodásunkat. Aztán este az Inforádió a szokásos kérdéssel: miről szól? Diákkoromban csömörlöttem meg ettől a kérdéstől, amikor kedves barátnőm egész délutánon át mesélte el részletesen A falu jegyzőjét. Ha fordítva húzunk sorsot, és ő olvassa a Magyarország 1514-ben-t, alakulhatott volna másképpen. Én ugyanis néhány mondatban mondtam el neki a történelmet, ő nekem fél napig a sztorit. Lehet, hogy minden a választáson múlott? Ma reggel úgy döntöttünk, elaltatjuk Csokit, ne szenvedjen tovább. Telefonáltam a dokinak, azonnalra ígérte magát. Néhány perc múlva csengettek is, kinyitottam az ajtót, Dr. Petro állt előttem talpig egyenruhában. Nehezen azonosítottam tegnapi civil figurájával, a hangjáról ismertem fel. Az első percekben naivan azt gondoltam, ez az állatorvosi egyenruhája. Aztán mire kiértünk a teraszra, rájöttem, egy főhadnagy masírozik előttem szolgálati fegyver helyett orvosi táskával a kezében. Zavartan bámultam háromcsillagos vállapját, amikor észrevette, szabadkozni kezdett az uniformisa miatt, szolgálat előtt ugrott be hozzánk, igazán nem akart megijeszteni. Hát nem esett jól ez a rendőrmaskara, valami hatalmi erőszak szele lengte be a kutyaelőszobát. Bosszantó, hogy az ember sohasem hihet a szemének, az állatorvos rendőr, a rendőr állatorvos, időnként egyik sem igazi. Kevés a fizetés, nyögte keservesen a sztársij lityinánt, a szabadnapokon profilt vált, valamiből meg kell élnie. A dolgát mindennek ellenére ügyesen elvégezte, Csoki nem érzett fájdalmat, izmai elernyedtek, kifolytak belőle az addig visszafogott nedvek, csendesen elaludt. Jókora dobozba fektettük a tetemét, én és a főhadnagy vagy állatorvos, nem is tudom, ilyenkor hány százalékban egyik, illetve a másik. Talán az egyenruha tette, de sikerült összeszednem magam, erősnek látszanom, nem csuklott el a hangom, meg tudtam szólalni, beszéltünk pár szót, aztán kifizettem, becsuktam mögötte az ajtót, és végre egyedül maradtam a dobozzal. Érdekes, Csokit addigra megnövesztette a halál, mindene nagyobb lett, mint életében volt. Legalábbis nekem úgy tűnt, hát sietősre fogtam a dolgot. Mi lesz, ha néhány óra múlva kidagad a dobozból, aztán már el sem temethetem, mert kinövi a földet a birsalmafa alatt. Addigra alászállt a magasból, mennyből a BDK, lejött hozzám, hogy tudatosítsa, sajnos egyedül kell boldogulnom. Ennyi biztatás nekem elég is, már járókeretének látványától praktikusan kezdek gondolkozni. Az jutott eszembe, megkérem a szomszédunkban lakó prágai nagykövet házvezetőnőjét, E-t, hívja el a férjét, segítsen eltemetni a kutyánkat. De E. más véleményen volt az egész hantolásról, vagy az uráról, ez pontosan nem derült ki. Minek nekünk ahhoz férfiember, elintézzük mi azt magunk, mondta. Időben észbekaptam, hátha a férje is egészen más, mint akinek gondolom, mint aminek kiadja magát. Nem erőltettem tovább saját elképzelésemet, és a prágai nagykövet házvezetőnőjének végül is igaza lett, jót tett nekem a kemény munka, nem maradt energiám az elérzékenyülésre. Felszerelkeztünk szerszámokkal, ásóval, kapával, lapáttal, csákánnyal. Én voltam az első sírásó, E. a második. Sejtettem én, hogy a sírásók soha sem könnyeznek, s ez most be is bizonyosodott. Felgyűrtük ingünk ujját, összehajtogattuk akkurátusan a lelkünket, s letettük a gödör szélére, ne zavarjon majd az ásásban. Csákánnyal bontottuk meg a földet, mert a kertnek ezt a szakadékos részét építkezési törmelékkel, tégladarabokkal, kövekkel töltötték fel annakidején. Minél nehezebben haladtunk lefelé, annál lelketlenebbnek találtam magam. Közben mindenfélék kerültek elő a mélyből, a sárgás csontokat még a hajdani bolondos Csoki áshatta el. E. szenvtelenül dobálta maga mögé az állkapcsokat, összerakhattuk volna Yorick koponyáját, ha akarjuk. De E. semmi fogékonyságot nem mutatott a feltárt költészetre. Amikor leengedtük a sírba Csokit a dobozban, ugyanazzal az érzéketlenséggel dobálta vissza a gödörbe a csontokat, amelyikkel egy órával ezelőtt kibányászta. Csinos kis halmot emeltünk az egészre. E. ügyesen megformázta a dombocskát, majd visszaigazgatta dús mellei közé a lelkét, és megbízott, szedjek pár szál tulipánt a kertben, hadd lássa ez a szegény jószág, mennyire szerettük. Nem ellenkeztem, mégiscsak a prágai nagykövet házvezetőnője, ennyi engedelmesség jár neki. Még hozzátette, na, milyen szép lett, legalább lesz hol sírniuk a gyerekeknek. Láttam rajta, komolyan gondolja. Beleszúrta a négy szál tulipánt a friss földbe, aztán marokra fogta a szerszámokat, indult volna, ha meg nem botlik a sír mellett heverő összehajtogatott valamiben. Én meg csak álltam kiürülve, érzéketlenül, nem kaptam a prágai nagykövet bukdácsoló házvezetőnője után, lelketlenül hagytam, hogy elveszítse az egyensúlyát. De rajtam már saját gegem sem segít, semmivel sem lettem vidámabb. |
Az utolsó napon sikerült még benyújtanom egy ösztöndíjpályázatot. Végtelenül utáltam ezt a papírmunkát. Unalmas ember lehetett, aki kitalálta. Az életrajzomtól rendre kilel a hideg, a munkatervtől pedig egyenesen viszolygok. Szerintem nincs annál borzalmasabb, mint a merev ütemezést betartva, pontok szerint írni novellákat, könyvet, bármit. Brrrrr. Nem értem, miért ragaszkodnak annyira az efféle impotens mellébeszélésekhez a hivatalnokok. Viszont az egyébként készséges és előzékeny ügyintéző neve határozottan tetszik, Nyul Mónika (vigyázat, rövid u-val írandó) a legjobb az egészben. Áraszt valami húsvéti hangulatot, amelyhez iktatható a hídról folyóba locsolkodás. Ezen a dicső május elsején éljen Nyul Mónika és természetesen Európa is éljen! Ennyivel vagyok képes hozzájárulni a csinnadrattához, szökőkútvízeséshez, szivárványhoz, rezesbandához. No jó, a nemzetek konyhájához is odapofátlankodtam a mai kínai kelemmel (ez volt a kakukktojás) és sztrapacskámmal, családom nem kis megelégedettségére. Különben viszonyulhat-e egyáltalán bármi módon a fennforgó euromajálishoz az én tömörített Európám? Nemigen. Az irányultságommal az a legnagyobb baj, hogy nincs nekem. Ha benzinkút lehetnék legalább. Velem ellentétben az OKO benzinkút ukrán oldalról saját anyaországát megelőzve kapcsolódott a nagy Európához. Az ukrán-magyar határon több kilométeres, 4-5-6-7 órás sorokban állnak az ezentúl már eurendszámú autók, azokon áramlik a finoman vizezett olcsó benzin a túloldalra. Ahhoz azonban eléggé vizezettek, hogy vízfejet növesszenek Európának, nem is egyet, annyit, amennyi elfér a törzsén. Ezen a kivételes helyen agyafúrtan kitalálják valamennyi bevezetett főnek a prioritását, holott elsőbbsége minden józan számítás szerint csak egyiknek lehet. Félő, hogy összehozzák a világvégét, ha minden óvintézkedések ellenére összeütköznek a sárkányfejek. Bizonyára ezért a fene nagy elővigyázatosság: a mai naptól nekem, ukrán állampolgárnak, ha autóval utazom Magyarországra, tizenöt napra 50 dolláromba kerül a zöldkártya. Ez azért kedves. Szóval sokkal olcsóbb, ha maradok az én privát, saját bejáratú Európámnál. Először is jól hozzáférhető személyi állományomban, azt csomagolom ki, amire éppen szükségem van belőle. Másodszor pedig berniczky-kompatibilis. Különben is világéletemben húzódoztam a nagy kiterjedésű dolgoktól. Valaki a tömegeknek ír, én észrevétlenül igyekszem kiírni magam a tömegből. Nem bírom a tolongást, nem szeretem, ha minduntalan a lábamra taposnak. Főleg azért nem, mert piszkos lesz a cipőm. Egyre inkább zavarnak a harsány hangok, műgyepek, az egyetlennek kikiáltott eszmék, az ötéves tervek, zavar a kinyilatkoztatott bizonyosság. Az érdekel, amiről nem beszélnek, amit eszköz híján eddig nem vettem észre. Otto Sagner németországi kiállítótól a Könyvfesztiválon kaptam ajándékba egy nagyítót, s azóta már fel is fedeztem néhány virágomon a levéltetveket. A levéltetvekről pedig minduntalan eszembe jutnak a zöldek. A kártyák. Spongyát rá, mégiscsak ünnepelünk. A magunk módján kötjük össze a két civilizációt, mondjuk Tesco-mogyorót ropogtatunk a Szlavuticshoz. Nem olyan rossz a Szlavutics, sőt a Borsodinál mindenképpen jobb. Dicséri is az ukrán söröket vállalkozó asztalos barátunk, aki éppen jó kis jazzt hozott az alkalomhoz (Dave Brubeck, Dave Grusin, Hector Zazou, Dave Holland). De máris rohan tovább, mert Ungváron ugyan a gyalogátjáró hídról a Niagara helyett csak a vásott kölkök pisilnek ritka ünnepi pillanatokban az Ungba, de nagyobb hírverés nélkül a külvárosban perceken belül megnyitja kapuit a környék első kuplerája, s az ő cége gyártotta le nekik a "stílbútorokat". A tulaj nagyon elégedett a munkájukkal, hálából meghívta a szálloda, mert ez a fedőneve, megnyitójára. Ez rendjén is lett volna, ha a Madame nem hozza zavarba a mi széklábakat faragó Michelangelónkat. Miután finomkodás nélkül megnevezte az intézményt, hozzátette, feltétlenül elvárja a megnyitó ceremóniára, és az azt követő mulatságra, természetesen a feleségével együtt. A Madame-nak nálunk is tökéletes a sminkje, az Európából beszerzett méregdrága alapozók alatt észre sem venni, ha elpirul. A márka teszi magabiztossá, úgy tud hazudni, a műszempillája sem rebben. |
No jó, akkor most nekimegyek még egyszer, másképp. Csak semmi derű, hiszen nincsen rá igazi okom. Be kell vallanom, hogy nehezen boldogulok a hétvégével. Talán túl korán csenget be a szombati koldusasszony, vagy Verebes szuszog túl hangosan. Aztán a vasárnap ezen már csak ronthat. Ma legszívesebben nem írnék semmit. Malevics vasárnap festhette a Fekete négyzet fehér keretben-t. Május másodika két üres oldal, ebből folytatódik a kihalt Vár utca, nem történik semmi, míg ide nem keveredik valahonnan az a részeg férfi, és rövid fészkelődés után bele nem olvad a mozdulatlanságba. Egyszer már megpróbáltam leírni a vánszorgását, a pillanatot, amikor a garázsunk előtt kiválasztotta a helyét, és szépen lefeküdt. Nem sikerült, valami nagyon fontos kerülhette el a figyelmemet, mielőtt láttam volna, elképzeltem a szemét, ez hiba volt. Később már sildes sapkáját arcára húzta, ne zavarja a napsütés. És én nem is háborgattam volna a szunyókálásban, ha nem kell sürgősen elmennem. Érdekes, az eszembe se jutott, hogy talán rosszullétében esett el. Magyarul szólítottam meg, sajnálom, sietnék, álljon fel, mert így nem tudom kinyitni a garázst. Esetlenül lesodorta arcáról a sapkát és kivigyorgott a vodkaszagból, majd amikor megismételtem a kérésem oroszul, arra kért, ne beszéljek "mackályul". Gondoltam, hátha tényleg a nagyhatalmi nyelv akadályozza a feltápászkodásban, engedelmesen ruszinra váltottam. Ami nekem nem olyan könnyű, bár a piacon a kofákkal naponta gyakorolom. De ebben a helyzetben nyelvi felkészültségem elegendőnek bizonyult. Sőt határozottan tetszett neki az akcentusom, hálából gondolatban megkísérelte a lehetetlent, a valóságban azonban továbbra is úgy feküdt a garázsunk előtt, mintha az ágyában nyújtotta volna ki a testét. Amikor valamivel később elmeséltem a barátaimnak, hogyan állítottam talpra a nálam kétszer súlyosabb részeg férfit, vonszoltam át a túloldalra, s támasztottam a kőkerítésnek, mindenki jóízűen nevetett. Ezért hittem azt, ez az, megvan a mai sztori. Leültem a gépem elé, és gyanúsan gyorsan befejeztem. Amikor visszaolvastam, elborzasztott, mert a betűk, szavak, mondatok és bekezdések ellenére üresek maradtak az oldalak. Csak miután kitöröltem a siralmas részt, akkor nyugodtam meg. Most jöttem rá, az élőszóban tetszetős szöveg lejegyzése közben teljesen elidegenedett tőlem. Nem sikerült azonosulnom a mila pányikával, ahogyan a 180 cm-es pasas nevezett, miközben már álltában belefektettem a kerítésre felfutó borostyánba. Kicsúszott az ujjaim közül, érvényét veszítette a mai nap legérdekesebb eseménye és figurája. Nem is nekem mondott szépeket, nem énrám csodálkozott, ne mozse buti, ne mozse buti, lehetetlen, lehetetlen, hajtogatta mindvégig. Talán megsejtette, hogy plagizálom az erőt, amellyel felemeltem a földről, amellyel grabancánál tartva áttámogattam a másik oldalra. Arra is gondoltam, matematikai tudásom hiányosságainak köszönhetem, hogy nem sikerült megrajzolnom a szöget, amelyet a részeg férfi teste zárt be a kerítéssel. A siker tehetetlensége, az, ahogyan odamentem a felszabadított garázsajtóhoz és kinyitottam, Kundera Jaromiljának az álmát jutatta eszembe Az élet máshol van-ból: "...azt álmodta, hogy egy roppant könnyű tárgyat kell felemelnie, egy teáscsészét, egy kanalat, egy tollat, de képtelen rá, annál gyöngébb, minél könnyebb a tárgy, összeroskad gyöngesége alatt." A férfi hálásan figyelte minden mozdulatomat, mereven támasztotta a borostyánokat. Kihajtottam a garázsból, kiszálltam az autóból, visszamentem, rákattintottam az ajtóra a lakatot, visszaültem, aztán kifordultam az utcánkból. Azt már nem láthattam, hogyan lódul el az én részegem a kerítéstől, támolyog keresztül azon a néhány méteren, s fekszik vissza a garázsunk elé. |
Megnéztem Vira munkáit, telefonon hívott, menjek be hozzá. A májusi ünnepekre jött csak haza a szüleihez. Néhány éve, mióta elvált a férjétől, Kijevben lakik a fiaival, Bogdánnal és Oreszttel, a Farkasboroszlánokkal, ahogyan én neveztem őket. A gyerekeink is barátkoztak, sajnáltam, amikor elköltöztek. A házukat nem adták el, nem lakja senki, azóta üresen áll. Sőt, furcsamód egyre üresebben, valamiért az amúgy is bútortalan szobák, konyha és a műhelyeik, mióta nem jártam náluk, tovább ürültek. Fokozatosan fogytak a szögek a falból, az égők, aztán a foglalatok. Az épület kezdi elveszíteni eredeti funkcióját, emberek, tárgyak nélkül vált titokzatos ellentétévé a semminek. Mintha hajdani lakói mesterségét idézve állítana szobrot a hiánynak. Az, hogy Vira időnként megjelenik, kitárja az ablakokat, szellőztet, az legalább annyira hozzátartozik a további üresedéshez, mint ha hónapokig ki sem nyitja az ajtót. Vira egyesével hozza be kisplasztikáit, pár percig keresi a helyüket, aztán elhelyezi valahol. Némelyiket a sarokba viszi, kerül belőlük a szoba közepére, az ablakpárkányra, járkálunk közöttük, leguggolunk. Nézem a jellegzetes formákat, Vira utánozhatatlan. Darabig tűri a dicséretet, aztán egészen másról kezd beszélni, szélhámos férjéről, aki őmellette nőtte ki szobrásszá magát, mégis volt pofája elhagyni egy másik nő miatt. Hétköznapi történet, alig jut el a tudatomig belőle valami. Akkor figyelek újra, amikor kárörvendően kijelenti, az a briganti nélküle a mai napig nem fejezné be egyetlen szobrát sem. Éjszakánként gyakran ébreszti fel telefonjaival, kétségbeesetten könyörög, most az egyszer segítsen, mert megakadt, nem tud továbblépni, pedig a munkát rég kifizette valamelyik pénzes, mindenre elszánt maffiózó. Ha cserben hagyja, holnap biztosan lelövik. És ő még mindig nem képes nemet mondani neki, holott rég megérdemelné ez az átkozott féreg, hogy tönkretegye. Ezen azért elképedek. Ilyet még soha nem hallottam, mármint hogy lehet telefonban szoborni. Igaz, autót már én is szereltem telefonon keresztül. Lehet az agyagot diktálásra szerelni? Bár ahogyan az Ungvári köztéri szobrokat elnézem, megeshet. Némelyiknél nem ártott volna az érdemes művésznek az éjszaka kellős közepén felhívnia Virát. Öreg szobrásznő barátnőnk, H.A. hozott össze egyszer bennünket Virával. Akkoriban mindketten gyakran fordultunk meg nála. H.A. szerint nekem is festőnek vagy szobrásznak, keramikusnak, rosszabbik esetben építészmérnöknek kellett volna lennem. Szerette elhitetni a tehetségtelen palántáival, hogy tehetségesek. Szerintem a mai napig haragszik rám, amiért nem voltam hajlandó elcsábulni, s ahelyett, hogy az agyagot formálnám, megmaradtam változó anyagnak. Az elfuserált művészgenerációk mentorától azonban nem könnyű megszabadulni, folyton előjön a görbebotjával, és kíméletlenül belecsap a hűtlenekbe tárlatmegnyitásokon, könyvbemutatókon, szoboravatásokon. Sajátságos performanszai miatt nem lehet elfelejteni, hátborzongatóan ott kísért minden szánni való öregasszonyban. Mióta meghalt nagyanyám, azt vettem észre, a lelkemet akarják. Az utcánkban én mérem valamennyi öregasszony vérnyomását, ha szükséges, injekciózom is őket, kapnak a süteményeimből, megszervezem nekik a víz- és telefonszerelőt. Miközben érzem, álca az egész, ügyesen csipegetnek belőlem, eltávolítják a fölösleget, hogy közelebb jussanak a bensőmhöz, mert leginkább arra vágynak. Olyan vagyok nekik, mint a Vira férjének az agyag, kínlódnak velem, belém ássák körmüket, nem nyugszanak, míg el nem érik a májamat. Még szerencse, hogy engem senki nem fizetett ki nekik jóelőre. A nyugdíjuk erre nem elég. A látásuk egyre romlik, lehet, hogy megmenekülök? Most már Vira is szemüveget hord, jól áll neki, finomítja a vonásait. Mondom neki, éppen jókor érkezett haza, közelebb húzódott hozzánk Európa. Mosolyog, igen, igen, tudja, ezért utazik vissza holnap Kijevbe, hogy érzékelhessen is belőle valamit. Neki ugyanis a látszat ellenére sem lett csőlátása. Az, amit túl közel visz a szeméhez, elhomályosul. Honnan tudhatná erről a kivehetetlen pacniról, az-e valójában, aminek nevezik. |
Hát mégis sikerült hazahoznom a kórházból a csótányokat. Tegnap éjszaka találkoztam egy szép, kifejlett példánnyal a mosogatónál. Annyira meglepődtem, csak néztem bambán, s akkor jutott eszembe, hogy le kellett volna csapnom, amikor eltűnt a gáztűzhely mögött. Gondolhattam volna, az lenne a csoda, ha nem telepítem haza őket. Néha kétszer-háromszor is megfordultam naponta az infekciós osztályon több mint két hónapon át. A személyem felkínálta menedékeknek már a szülőhelyükhöz leghűségesebb, legelhivatottabb példányok sem állhattak ellent. Pedig megtettem a lehetséges óvintézkedéseket, a kórházjárt zsákokat, amint megérkeztem, kivittem a kukába, a mosnivaló azonnal fertőtlenítőszerbe került. Egyszer használatossá tettem, amit lehetett. Csak magamat nem sikerült mással helyettesítenem. A bogarak pótolhatatlanságomat használták ki, ha máshol nem, a bőröm alatt bújhattak meg. Idegenkedésemmel három-négy napig távol tarthattam őket magamtól. Aztán már egyre inkább illettem a környezethez, nem esett nehezemre a sivárság részévé válnom, a kietlenség szépen bekebelezett. Az ismétlődés csapdája elkerülhetetlen, ha naponta mindig ugyanazon az úton közelítünk meg valamit. Telejártam a kórházhoz vezető ösvényt, s egyszer csak elfogyott az érintetlen rész, ahol még védve lehettem. Tegnapi, tegnapelőtti cipőnyomaimba léptem bele, egy idő után magammal töltöttem fel a gödröket, és temettem, és temettem, s ijesztő ez a kéjes érzés, örültem, hogy annyi körülöttem a hulladék, bőven akadt mivel telehordanom a hiányt. Az osztályra persze nem mehettem fel, a mulatságos az, onnan ellenben bárki lejöhetett látogatóihoz. Engedéllyel keveredhettünk, egészségesek a betegekkel, lehívott bárkit az enyhén alkoholillatú Zsuzsika, aki bátran járt-kelt dizentériások, hepatitiszesek között, valószínűleg kórházi szesszel dezinfekcionálta a máját. Ettől aztán kínosan szolgálatkésszé és kedvessé szelídült, vitte-hozta a táskákat, zsákokat, kosarakat, fel a betegekhez, le a látogatókhoz. Jobb időkben valami bűzös étkezdében dolgozhatott. A kendőjét ennek emlékére a régi beidegződött mozdulattal még mindig szakácsnésan köti. Csípőre tett kézzel állt előttem, mint rotyogó borscs előtt, többször volt olyan érzésem, időnként megkavar, sőt meg is kóstol, beszéd közben meg-megnyalta a száját, ha sótlannak talált, a zsebembe szórt egy-egy csótányt. És én ilyenkor néhány papírpénzzel háláltam meg szolgálatkészségét. Mióta hazahoztam az öreget, s újra helyreállt körülöttem - főleg bennem - a régi rend, egyáltalán nem illik hozzám ez a váratlanul felbukkanó csótány. Határozottan rosszul esik, fájdalmasan kikezdi lelki eleganciámat. Úgyhogy befogom az orrom, percekig nem veszek majd levegőt, és irtani fogok. Ma kora reggel be is szereztem hozzá a szükséges mérget. Elhúztam a falaktól a bútorokat, pár perc alatt használhatatlanná tettem a konyhát, és belevágtam gyilkos akciómba. Éppen levegőt venni szaladtam ki a halba, amikor Csönge, iskolai szünet lévén, az én bútortologatásomra vánszorgott le álmosan az emeletről. Nem értette, miért nem reggelizhet, egyáltalán mi ez a hatalmas felfordulás. Elmeséltem neki az éjszakai csótányt. Még sosem látott olyat, mondta, hogy néz ki az a bogár. Leírtam neki, és nevetni kezdett, ezen nem nagyon csodálkoztam, mert Csönge felháborítóan optimista, a lelki eleganciájáról, mert neki is van olyan, például könnyedén lerázza a svábbogarat. De aztán kiderült, nem lerázta, hanem valamivel éjszakai felfedezésem után ő is járt a konyhában, s az enyémnél sokkal gyorsabb reflexszel leütött egy csápos élőlényt, amelyre ráillik a megadott bogárleírás. Szóval minden bejelentés és felkészülés nélkül megelőzött, elpusztította előlem a csótányomat. Ami jó, csak akkor mit irtottam én? Az öregek szerint persze, ahol egy bogár előmászik, nyugodt lehetek, van ott több is. Nekem mégis jobban tetszik az a megoldás, hogy csak azt az egyetlen példányt loptam be a házba. Ez persze semmi alól nem mentesít. Hiába sorolom magam a kisebb csempészek közé, ukrán állampolgárként nem vonatkozik rám a Mországon májustól érvénybe lépő amnesztia. Azért az ember, ha teheti, szereti felmenteni magát. |
Kolos azt írta, ha olyan nyomasztóak a novelláim is, mint a naplóm, akkor még jó, hogy nem olvassa őket. Amikor legutóbb ott volt egy felolvasásomon, tetszett neki a szövegem, de hozzátette, biztosan nem úgy értelmezte az elhangzottakat, ahogyan kellett volna. Furcsa ez a bizonytalanság.. A pácolt csirkemellfilém, a stefániám, a gombócaim, réteseim és töltött húsaim értékelésében határozottabb. Talán túl sok édességgel kényeztettem az elmúlt években, s a szövegeimhez a diótortán, no meg a matematikán, a programozáson keresztül kissé nehézkes az átjárás. Meglátogatott Kati barátnőnk, kaptam tőle fehér rózsát, szerintem csak azért, mert soha semmit nem olvasott tőlem. De egy új könyv, az mégiscsak valami, gondolhatta. Igaz, az ő szemében nem ér fel egy vadiúj Michelinnel, Matadorral, Yamahával vagy Debicával, merthogy ő inkább az autógumihoz ért, mint az irodalomhoz. Ettől függetlenül hosszan és jóízűen beszélgettünk. Főleg a főnökéről, Vászjáról, aki eredeti hegyvidéki figura. Volócon verték bele az őszinteséget, hatalmas bajsza alatt soha semmilyen körülmények között sem zavartatja magát. A cége remekül fejlődik, ő maga azonban megmaradt ruszin suttyónak. Szaporodó külföldi kapcsolataik révén gyakran előfordulnak Bp-en, s Katinak éghet a képe az ún. üzleti vacsorákon. Legutóbb az egyik kínai étteremben Vászja kivette a rizsből a szedő nagykanalat, s attól kezdve le se tette a kezéből. Élvezte, hogy akár féltányérnyit pakolhat egyszerre a szájába, a bajszára, cseppet sem érdekelte, hogy a többieknek ellenben nincs mivel szedniük az ételből. Mindemellett óriási szíve van, sajnálgatja a mországi partnereit, szerinte nem tudnak azok élni. Ráadásul idejönnek üzletelni, s azzal sincsenek tisztában, hány oldala van az éremnek errefelé. Pedig még azok sem bízhatják el magukat, akik legalább hárommal már találkoztak, mert bármelyik pillanatban kiderülhet, hogy maga az érem is hamis. Időnként meghívja külföldi üzlettársait Kárpátaljára, megmutatja a birodalmát, az érem X. oldalát, meg azt is természetesen, hogyan kellene élniük ezeknek a szegényeknek. Vászjának fogalma sincs a festészetről, de a legeredetibb kárpátaljai művészek munkái függenek a falain, ki nem állhatja a zenét, de a legmodernebb CD-lejátszót szereltette a terepjárójába. Mellesleg a felesége zenetanárnő, férje jelenlétében legfeljebb letörölheti a port a zongoráról. Szóval ilyen Vászja, a mindenből a legdrágábbat bunkó, aki a legelegánsabb étteremben is azt kérdezi a főúrtól: "Csi babgulyás je?", ami annyit tesz, jó, jó, hagyjuk a fenébe a fárasztó etikettet, a teknőcbéka-leveseket, elő azzal a babgulyással. Kati fordítás közben próbálja menteni a menthetőt, csak sajnos az árulkodó hegyvidéki egyezményes jelek egy az egyben átjönnek, nem nagyon lehet rajtuk szépíteni. Az apósom nyilatkozott a könyvemről, azt mondta, nekem köszönhetően valamivel közelebb került a modern prózához. Próbáltam felvilágosítani, hogy az, amit én művelek, az teljesen hagyományos, és az igazán modern irodalom egészen más, de ezt nem hajlandó tudomásul venni. Most, miután bejáratos a "modern" literatúrába, olyan elégedettség uralkodott el rajta, mint Vászján, amikor megkaparintotta végre a nagykanalat. Gondoltam, jár neki valami ezért a mutatványért, megkérdeztem, mit kívánna enni. Azt válaszolta, rőrben sült krumplit. Megőrjít ezzel a rőrrel. Mióta megbetegedett, nem képes sütőnek vagy legalább blódernek nevezni a sütőt. Valami gyerekkori dolog kattanhatott be neki a kórházban. Ott írta fel nekem először az engedélyezett ételek közé a rőrben sült krumplit. Azóta a rögeszméjévé vált. Amikor először említette így, elsiklottam felette, meg sem kérdeztem, mi az a rőr. Csak amikor már hazajött a kórházból, akkor derült ki, mit is jelent. Annyira megtetszett az öregnek, hogy nem ismertem ezt a szót, azóta minden megmaradt erejével ragaszkodik hozzá. Már mindannyian mosolygunk rajta, hiszen soha azelőtt nem használta, mélyen lapulhatott a tudatalattijában, vajon mi hozhatta elő. Talán Hadik-Barkóczy grófról jutott eszébe, akinek szabályosan ki kellett követelnie, hogy a szakácsnéja ne héjazza le a bőrében sült krumplit. Én is szigorúan megtisztítom az öregét, ezért neheztel rám, pontosabban azért a finom sárgás-barna kéregért, amit könyörtelenül leszedek a héjjal együtt. Valamivel kénytelen jelezni felém az őt ért súlyos méltánytalanságot. Nincs uradalma, fegyvere sincs más ellenem, csak a rőr. |
|
Megjelent
litera.hu
honlapján ápr. 29-máj. 5. |