Berniczky Éva

Jégármány

Mielőtt kitalálhattam volna a főmosó mestert, összeakadtam a valóságossal. Sajnos hajlamos vagyok a találkozások elkapkodására, valami kóros türelmetlenséggel életre keltem fikcióimat. Ahelyett, hogy kihordanám annak rendje és módja szerint figuráimat, rátalálok kallódó eredetijükre. Ahogyan a főmosó mester is egyszer csak ott magasodott előttem a száznyolcvan centiméterével teljes életnagyságban. Alig akartam hinni a szememnek, kis híján nekimentem. Igaz, gyakran ütközöm veszélyesen kiálló élekbe, már fel sem szisszenek. Ha anyám látná vakmerőségemet, azt gondolná, vesztemet érzem. Honnan tudhatná szegény, hogy gyakorlott fagocitaként fogadok magamba idegen testeket, legfeljebb a kék-zöld foltok árulkodnak arról, festőiskolánk hegyeinek jellegzetes tintája csúnyán megfutott a bőröm alatt. Pigmentjeim többnyire engedelmesen nyelik a harsány színeket, aztán egészen váratlanul visszavernek belőlük legalább egy főmosó mesternyit.

Alig néhány méternyire a határátkelőtől a hatvanas-hetvenes férfiak nem grasszálnak festményformájú csomaggal a hónuk alatt. Azért nem, mert errefelé értelmetlenek a leírtakhoz hasonlatos foglalatosságok. A nyugdíjas stopposok kezéből kinövő szatyrok réges-rég felvették a cigarettablokk és a vodkásüveg formáját. A határzónában meglehetősen haszontalan és visszatetsző direkt intellektuális kiszerelésben császkálni. Mondjuk, egy ikoncsempész, az persze más, abban van valami megmagyarázhatatlanul fennkölt, talán a rejtett holmi sugárzása teszi, még diszkrét glóriára is futja belőle a feje fölé. Pontosan azért, hogy a fénytelen többség időben felismerhesse a kiválasztottat, és felhatalmazza a jogos soronkívüliségre. De a főmosó mesterrel – aki szembetűnően durva papírba burkolta az árut, sőt spárgával kötötte át, úgy vágott neki gyalogosan a határnak – már kizárt bármiféle együttérzés. Az előttem sorjázó kocsisor autósai közül nem is mutatott senki hajlandóságot arra, hogy felvegye. Így maradt rám. Számomra is érthetetlen, miért kezdtem kamaszi csököttséggel ragaszkodni hozzá. Lezseren legyűrtem veszélyérzetem maradékát, és egyáltalán nem kívántam biztosra menni, még annyira sem, mint a meggyőzött kismalac, hiszen annak legalább akadt fazéknyi forró vize az utólagos korrigálásra.

Nem sokat méregettem, farkas vagy nem farkas, kinyitottam az ajtót. Előbb a becsomagolt festményt helyezte el a hátsó ülésen, majd mellé telepedett, s azonnal nyugtatni kezdett, semmiség ez, értéktelen mázolmány, ne aggódjak, nem Koczka, Kassai, Erdélyi, Manajló. Közönséges mázolmány, ismételgette, megtapogathatom, ha nem hiszem, még ragad. Tegnap festhette a névtelen piktor, s ő ma reggel vette fillérekért az ungvári színháztéren, a hídnál. Jó lesz emléknek. Hosszan és unalmasan próbálta felértékelni a bóvlit, párhuzamot vont az emlékek és képének szénakazla között, de valahogy semmire sem jutott. Maga is érezte, mennyire fölösleges a fűszálakat számolgatni a rikító boglyában, akkor is, ha közben nagyítóra sincs szüksége, sőt leveheti a szemüvegét, mert minél elnagyoltabban látja, annál nyilvánvalóbb, itt bizony körzővel, vonalzóval igazították ki az engedetlen szálakat. Azért a mértékre nem árt odafigyelni, nehogy eltúlozzuk a nyugalmat, figyelmeztetett, ezzel ronthatunk el mindent, ezzel a végtelenségig nyújtható, kétségbeejtő nyugalommal.

Jó pár órája ücsörögtünk, s ahogy múlott az idő, külön-külön már nem akartunk semmit. Ebben a beteges mozdulatlanságban észrevétlenül vált kórházszagúvá a fű körülöttünk, a hajunk, ruhánk anyaga. Ugyanaz a szag áradt belőlünk, alig különböztünk egymástól. Mind jobban hasonlítottam az utasomra, végül megtévesztésig egyformák lettünk. Hiába mesélte a főmosó mester, hogyan vergődött át hozzánk hajnalban a határon, szavai elvesztették hitelüket, úgy éreztem, nagyzol, mindig is itt élt, ahol én, talán a forróság zavarta meg, emiatt hiszi azt, számít az a néhány kilométer. Azt mondta, csak a sógorát akarta még életben találni a kórházban, odafenn a BAM-on. Nem kérdezett rá, miért nevezik az ungváriak ezt a kísérteties városszéli dombot így, s ezzel újra elárulta magát. Velem aztán nem eteti meg, hogy idegenként szállt le a nemzetközi járatról, s indult el torony helyett a Bajkál-Amúr-Vasútvonal iránt. Majd minden eligazítás nélkül könnyűszerrel lelt rá betegére abban a hatalmas kriptában, amely visszatarthatatlanul tör fel a magaslaton, akár az óriás vakondtúrás. A főmosó mester geológusként szimatolta a körletet, szerinte a hatalmas földszag miatt betonozhatták be ezt a városszéli dombot ilyen eszeveszetten elkapkodva és egyenetlenül, gondosan eltűntetve a kies részen az utolsó biológiai jeleket. De hiábavaló volt minden ügyeskedésük, hiszen a sógora szitává vékonyodott tüdejével ott pihegett tüntetve a tetejében, mint akit elevenen ravataloztak a csúcsra, hogy magasra tornyozott párnáin szuszoghassa ki, ami még hátramaradt fullasztó életéből. A főmosó mester beült a zsongó kasba a rokonok közé, akik igazán nem tehettek róla, továbbra is szép szál férfira emlékeztek, hiába sípolt, fújta le ez a hitvány hasonmás folyton a játékukat, mint szigorú bíró a mérkőzéseket, hiába izgett-mozgott az idétlen csontváz, minden belőle meredező szálkát felvállaltak a sógorok és sógorasszonyok. Csövek híján nászok és nászasszonyok lógtak a haldoklóból, szótlanul vették és fújták ki helyette a levegőt, mozgatták tüdőlebenyeit, akár a szakadt függönyt az ablakon bepréselődő szél. A sivár kórtermet, ahonnan előrelátóan eltüntettek gépet, infúziót, nővért, a termetes beteghordozót, a sustorgó hozzátartozók tették intenzívvé. Ráérősen terpeszkedhettek, a felszabadult tereken kényelmesen elfértek az emlékek, vagy inkább az, amit sorsnak szokás nevezni. És azokat a főmosó mester úgy mesélte el szép sorjában, hogy közben gusztussal húzta egymásra a világokat, akár a csúsztatott palacsintát, nem emelt közéjük semmiféle határt, ha véletlenül mégis átnyúlott a szomszéd fájának a gyökere, hát finoman kihúzkodta, betömte precízen a visszamaradt lukakat. Csak akkor lett végtelenül szomorú, amikor már nem volt mit behantolnia. Úgy látszik, a gyökértömésről mégis az elmúlás jutott eszébe.

Időben leintette a nyarat, és elkomorodott, télen nehezebb. Majd derűsen hozzátette, Brueghel bravúrosan megfesthetné a kórházhoz vezető úton botladozókat, a miniatűr csúszkálókat, a parányi autóbuszt, amely meg sem próbál felkapaszkodni a korcsolyapályán, a téliesített menetrend szerint az emelkedő aljáig fuvarozza utasait. A libasorba állított épkézláb betegek gyalogosan vágnak csapást a hóba, menedéket taposva felkötött karú, begipszelt lábú társaiknak, hogy elindulhassanak mankóikra, botjaikra támaszkodva a nyomukban. A fekete pontok egyetlen szelvényes testté nőnek össze, és ez a százlábú reggeltől-estig fáradhatatlanul araszol a nagy fehérségben. A főmosó mester utána meredt a semmibe, mint akinek már soha többé nem adatik meg, hogy megvásárolhassa a megkívánt képet a színháztéren, mert télére lefújják a nagyszerű játszmát, meghal a sógor, nem lesz kit látogatni.
Váratlanul lódult egyet a kocsisor, pedig közben nem változott semmi. Talán a folyamatos araszolásban fény derült erre az ostoba tévedésre, s mi ketten újra annyira különböztünk egymástól, mint találkozásunkkor.

Amikor átléptük a hídon a határvonalat, akkor árulta el magáról, hogy főmosó mester odaát a városi kórházban. Otthon három mesterlevele lóg aranykeretben a falon, ez legalább főiskolai végzettséggel felér. Kell is a szaktudás abban az irdatlan mosodában, ahol harminc nőnek dirigál. Kár volt említenie a kórházi mosodát, meg a kollegáit, akiket koruk szerint tündérkémnek vagy nagyanyámnak szólít. Ez teljesen kiábrándított, olyan kisszerűvé zsugorodott az egész, hordhatatlanul összement. A nyár, a tűző napsütés csak addig tartott, amíg a mosoda összes forró vize átfutott az agyamon.

A visszapillantó tükörben emlékeztetőül ott csillogott a főmosó mester kopasz feje, szájában elrettentésül egyetlen fog világított. Az is csak akkor, ha beszélt. Ez a maradék csontszilánk azonban félelmetesen villant elő sötét ínyéből, és pimaszul szikrázott, mintha leheletének melegével dacolva állt volna meg rajta egy mákszemnyi hó, s azzal együtt az idő. A foghíja fölötti részen sírósan süppedt be az álla, megroggyant ábrázatát a lemondás és bizakodás keveréke horpasztotta be. Ez a születésébe beleöregedett csecsemőarc mindenáron rám akarta erőltetni az illúziót, mely szerint, aki átverekszi magát ezen a határon, azon többé nem talál fogást a halál. A cigányasszonyok kínálják megvásárlásra a fakanalakat olyan erőszakosan a piacon, hogy először meg akarnak ajándékozni vele.

A visszapillantó tükörre kiültek a szeplőim, a tűző napsütésben mindig megerősödnek. Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy azt gondoljam, nem számítanak ezek az aprócska foltok, a főmosó mester egyszer majd úgyis mindent tisztára mos. Túlságosan lassú az öreg, vontatott. Mire felemeli zsibbadt kezét, befagy a víz, s mire olvadni kezd végre a jég, ujjai merevednek meg. Néhány mozdulatlanságban töltött óra bőven elegendő ahhoz, hogy a hegyek felől gleccser csússzon a nyárra.