Berniczky Éva

Istenek meztelen báránya

Már csak azt kellett eldöntenie, mit másoljon át. Sokat azért nem tépelődött azon, mi is legyen a forrásmű, gyorsan megtalálta, amit keresett, leemelte a könyvespolcáról kollegája dedikált tanulmánykötetét a birkanyírás technikájáról. Elégedetten lapozta fel, neki aztán játszhatja az eszét ez a kófic. Szinte bizonyos volt abban, ennek a könyvnek a szerzője nem juthatott messzebb a vérző áldozati bárány előállításának a módszertanánál. Hiszen életében nem tartott féken birkát a lába között. Honnan is tudhatná, hogyan fosztják le sértetlen darabban a drága gyapjút. Még egyetlenegyszer sem láthatta, amit ő már kölyökként megfigyelhetett. Csak az öreg Forintosnak nem szaladt éles szerszáma a rózsaszínű húsba soha, mert mielőtt belélegezte az elviselhetetlen bűzt, sikerült a birka részévé válnia. Együtt feszült a menekülni kívánó testtel, ha pillanatra elernyed, a saját oldalába vág bele, sebét csapatostul szállják meg a legyek. A gazdák már akkoriban doktorként szólították.

Valószínűleg a rühes állatállomány tehetett róla, a tikkasztó nyár, a gyapjukból kivetkőztetett gyámoltalan birkák, vagy Paulina légyfogókkal teleaggatott koszos zugkocsmája a tanya közepén, hogy Piszlákot születéstől fogva nemigen lehetett megvádolni saját gyarlóságával. Egyetlen szavahihető tanú sem akadt, aki látta, pontosan mikor szállta meg tagjait a hitványság. Paulina legkisebb fiát a mindennapok szemtelen legyei köpték be, s mivel slendriánságból elmulasztotta lesikálni magáról petéiket, soha többé nem szabadulhatott tőlük. Az életképeseket behurcolta a kisvárosba, ahol a kikelt rovarok mérges dongással néztek komfortosabb fészek után, szaporodni azonban a biológia pontos járása szerint újra és újra visszatértek a már belakott zugokba. Piszlák nem használta ki a viszonylag steril időszakot, nem vett alapos fürdőt, inkább kölnivízzel locsolgatta begyulladt pórusait, mígnem végérvényesen elöntötte bőrét a krónikus icterus. Utoljára a szeme fehérjére ereszkedett a sárgásbarna köd, később az is elszíneződött, amit látott. No nem mintha megijesztették volna a riasztó vihar előtti fényviszonyok. Piszlák nem született félősnek, soha el nem gondolkodott azon, vajon mi fertőzi meg benne és körülötte a levegőt. Szép sárgára érve állt be a zöldfülűek sorába, s már első csengőre sikeresen megkerülte saját fejlődését, biztonságos pályájáról le nem téríthette semmi és senki. Rokonai és tanítói kényelemből nem akartak zöld ágra vergődni vele, mielőtt megszívta magát áldott anyatejjel, beíratták az iskolába, és még mielőtt folyékonyan olvasott, hibátlanul írt, rábízták a nála gyámoltalanabbak oktatását.

Piszlák indulásakor jókora lépéselőnyre tett szert. Ahhoz legalábbis éppen elegendőre, hogy ne taposson a nagyszájú és erőszakos Morilka lábára, akivel évekig párban néptáncoltak. Arra is együttesen jöttek rá, azért nem árt óvatosabban lépni, sőt időben lelépni, hiszen olykor bizony komoly veszélyekkel jár a helyiek kedvence, a "kihajintós" csárdás. Morilka addig tartotta harciasan a csípőjén a kezét, míg alamuszi partnere nőül nem vette. Akkor aztán jogaival élve felkapta a sodrófát, s éveken keresztül gyúrta vele az urát. Akinek a sok gyűrődésben kizárólag a feneke kérgesedett, keménységét halálosan irigyelték volna a Nyulak szigetének zsibbadt altestű kódexírói. Szó, ami szó, ezeket a görögös idomokat nem törhette fel senki és semmi, képtelenül hosszan bírt megmaradni a tomporán. Éppen jókor és neki hozták divatba a lomha tudósságot. Asszonya még ezen a felülülhetetlen képességén is javított, Morilka nemes pácként vonta be az ura testét, a hitvány részeket beláthatatlan időre tartósította. Beszivárgott legrejtettebb réseibe, becsorgott zsebeibe, ha kevésnek ítélte az ott találtakat, azonnal reklamált. Piszlák azonban türelmesen kivárt, nem sietetett. Mindig abban bízott, hogy több az isten, s ha az egyik méltatlannak találja is, a másik feltétlenül alkalmasnak ítéli majd a tudósi címre. Utóbbiaknak köszönhetően nemhiába reménykedett.

Kinyitotta a vaskos kötetet, doktor Forintos tanításaihoz képest nem lehet ebben semmi új, arra gondolt, nem ártana valamicske életet csöpögtetni bele. Azért napokig nézegette, komoly dilemmát okozott neki, melyik oldalról fogjon hozzá a kimásolásához. A végére lapozott, aztán a közepére, mígnem rájött, úgy lesz értelme az egésznek, ha a bevezetéstől kezdi az átkörmölését. Szó szerint követte a sorokat, a zárójelekben írtakat sem hagyta ki. Ki ismeri a disszertációk elbírálóinak lelkét, ki tudja, mi a gyengéjük, melyik módosítószóra buknak éppen. Ha kollegájának egyszer már bejött, neki miért ne sikerülne. Aztán amikor Morilka az elviselhetőnél megint többet elégedetlenkedett a háta mögött, Piszlák bosszúsan emelte fel a fejét dolgozatából, s választékosan bár, igencsak ráförmedt élete párjára, fogd már be a szádat, a jó édes anyádat, és mérgében borítékba rejtette az addigra átmásolt néhány fejezetet, s elküldte az éppen meghirdetett pályázatra. Azzal az érzéssel borítékolta, amellyel az elrontott oldalakat (betű- sor- és bekezdéscsere miatt) időnként kidobta a kukába. Amikor megérkezett az értesítés, mely szerint munkájával elvitte a fődíjat, büszkén ballagott el az iskolába, ahol tanított, ahol rajta kívül majd mindenki komoly tudósnak számított. A kollegája, akinek a könyvét másolta éppen, gratulált elsőnek, lelkesen rázta a kezét, kérte, juttassa el neki díjnyertes dolgozatát, szívesen megismerkedne vele. Piszlák azzal tért ki kérése elől, még nem készült el teljes egészében művével, majd ha befejezi. Ragaszkodott eredeti tervéhez, akkor mutatja meg, miután életet vitt a tanulmánykötet eddig átkörmölt száraz fejezeteibe.

Éppen ezért döntött úgy, kimegy a tanyára, most jött el a birkanyírás ideje, hátha kiszedi Forintosból a titkot. Az se baj, ha nem jár sikerrel, legalább készít róla néhány felvételt. Meg is találta a pajtában, egyik lábán térdelt, a másikat könyörtelenül fúrta a birka oldalába. Mégis úgy tűnt, játszi könnyedséggel tartja féken a fogságába beletörődött állatot. Azon a napon a negyvenediket, de ez az utolsó sem használta ki a ránehezedő fáradtságát, nem próbált menekülni. Piszlák kíváncsian faggatta a doktort, miért hagyja magát megnyírni a jámbor jószág. Mire az öreg azt válaszolta, nem tehet mást, tűrnie kell, többször megtapasztalhatta már, ha rendesen viselkedik, hamarabb szabadul. Forintos kiengedte öléből a lepucérított állatot, a birka majd nyakát szegte, olyan igyekezettel iszkolt el a helyszínről. Pedig egészen az utolsó pillanatig nyugodtan viselkedett, még a fejét is a magasba emelte, ahogy borotválkozás közben szokás, láthatóan nem kívánta munkájában zavarni az öreget. A mester lesöpörte öléből a bárányganét, felgöngyölítette a tökéletesen lefosztott irhát, formás kis köteggé sodorta, feldobta az aznapi halom tetejére. Aztán elégedetten ült ki a pajta elé megszámolni, mennyi pénz üti a markát a feltornyozott termésért. Mivel volt miből, becsülettel levonta a hibapontokat. Csendesen ücsörögtek egymás mellett, mire sötétedni kezdett, a doktor és az aspiráns annyiban különbözött egymástól, hogy csak egyikükből áradt átható birkaszag. A levegő hirtelen hűlt le, a lemeztelenített nyáj mind összébb húzódott. Piszlák, mielőtt tagjait átjárta volna a hideg, feltápászkodott, bement a pajtába, s azzal a mozdulattal, amellyel nem is olyan rég kollegája tanulmánykötetét emelte le a könyvespolcáról, lekapta a rakás tetejéről a legfelső gyapjúköteget. Kihozta, és a hátára terítette. Addigra szép csillagos éjszaka ejtette fogságba a környéket. Piszlák nem kívánt szabadulni, különben sem lett volna mivel hazautaznia. Érezte, hogy most erősen nyerésre áll, ha tovább élvezheti az égiek segítségét, mindenki eszén túljárhat. Talán még a Morilka is táncra perdül vele, ha reggel hazaér.