Berniczky Éva

Ikerlependék

A lábát lejárta, amíg a város kiutalta a műtermét ennek a lerobbant tömbháznak a legfelső emeletén. A panoráma pótolta az összes hiányosságot, a fűtést, a vizet, a világítást. Az apró ablakok nagyítóként hozták a sivár szoba közelébe a több száz éves fákat, szabadon rendelkezhetett valamennyivel. A romos padlásnak csak a felét kapta meg, a furnérlemezen túl, a másik részen kollégája dolgozott, aki kizárólag lovakat festett, mindig lovakat. Berezov nehezen viselte Miravcsik közelségét, szúrós kipárolgása határozottan zavarta a mindennapi átlényegülésben. Az a vékonyka válaszfal szinte semmit sem takart el szomszédjából. Mint egy kiszínezett röntgenfelvételen, megjelent előtte a másik kifakult sportruhájában, amint tocsogott a barna olajban, könyökig belenyúlt az alkotásába, és húzta, cibálta ki belőle a megfogható részeket. Közben sóváran megnyílt a szája, úgy tűnt, meg akarja enni, amit létrehozott, akár a konzervdobozból az olajos sprotnit, egyesével ragadta ki a farkakat, csurgott a nyála, pedig senki sem kívánta elvenni tőle, akár be is kaphatta, lenyelhette volna az egészet. A legelviselhetetlenebb pillanat mégis akkor következett, amikor befejezettnek találta a művét, mert olyankor sajnos hozzáfogott a mosakodáshoz. Annyi vizet mindig tartalékolt a műanyag flakonban, amennyivel alaposan beszappanozhatta a kezét. A szürkésbarnás habarcsot éppen hogy megnedvesítette, elkente, elmocskolta a kézfején, de tökéletesen soha le nem mosta. Beletörölte a habos szutykot törölközőjébe, és a súlyosbodó darabot a furnérlemezbe vert szögre akasztotta.

Berezov igyekezett tudomást sem venni az átszüremlő zajokról, erre az alig hallható neszre azonban mindig összerettent. Látta meglebbenni a koszlott anyagot, s a következő másodpercben sejtése beigazolódott, a túloldalról alattomosan szivárogott a hetek-hónapok óta bomló bőr felkavart bűze. Miravcsik addigra elégedetten igazgatta lemberdzsekjét régen kinőtt nadrágjába, végre tisztának érezte magát. Berezov ilyenkor határozottan félt tőle, ijedtében egyszer kopaszra nyiratkozott, inkább megvált hosszú dús hajától, csakhogy golyószerű fejét megkülönböztesse a lovak sörényétől. Ebben az istállószagban állandó veszélyben érezte a szabadságát, s kétségbeesetten menekült kedvenc platánjába. Legszívesebben elő sem keveredett volna búvóhelyéről, akaratán kívül maradt csupaszon. Folyton levált róla a kéreg, a természet közönségesen ismétlődött, az ernyős virágok termésbe fordultak, szálltak kéjesen a lependékek, ordenáré módon bújtak a földbe a magok, szégyentelenül kötötték össze az életet az elmúlással. A váratlan fagy boszorkányos munkát végzett, mozgásba hozta a fát, a törzse komótosan lépegetett előre, minél nagyobb távolságot tett meg, annál kevesebb lett a lombja. És abban a másodpercben, amint levetette utolsó satnya levelét, kimerevedett. Berezov letette ecsetjét, indult ajtót nyitni modelljének. Bár a csengő nem szólt, valamiért biztos volt abban, hogy ideért. Miravcsik érzéketlenül meg is kérdezte, barátom, miért jár hozzád ez a némber, hiszen életedben nem festettél aktot. Ezért a modortalanságáért külön utálta az istállómestert, s mint általában, nem válaszolt neki, gyorsan betessékelte vendégét. Szerencsére a jövevénynek semmilyen utasítást sem kellett adnia, addig vetkőzött, míg ruháival el nem veszítette a súlyát, s már nem vonzotta a gravitáció, meg sem pisszent, csendesen gyökeret eresztett. Berezov időnként odament Izához - ahogyan szólította, pedig ennél becsületesebb neve lehetett -, hosszú vékony ujjaival kitapogatta, kérgesedik-e már melle, dereka íve, a csípője, a combja, időben hámlanak-e róla a fölöslegessé vált rétegek. Megtalálta az ideális modellt, ha elkészült egy-egy képpel, a lányt soha nem riasztotta el a vásznon a fa, amellyé változott. Berezov újra és újra átevickélt ezen az átkozott istállószagon, hogy elérhesse, elcsípje a hasonlóságot Izában és a platánban, ha sikerült, boldoggá tette az egyszerű felismerés. A nyeszlett festő nem akart semmit a lánytól, ahogyan egyetlen fától sem várt el soha valójánál többet. Nem kívánta kivágni, ahhoz erőtlennek érezte izmait, meg sem kísérelte tűzre vetni a hasábjait, mert tudta, velük együtt égne el.

Amikor Iza fészkelődni kezdett a platánban, Berezov a mocorgásából sejtette, már megint feljött a telehold. Nyugtatgatta a lányt, ne siessen, nem léphet ki a körből, egyetlen kerek az élet és a halál, nem érdemes vele sokat foglalkozni, őt sem érdekli túlságosan unalmas léte. Hetek óta nem eszik semmit, s így sem képes tökéletesen megtisztulni. Iza, mintha megsajnálta volna, segítőkészen felállt. Előszedte táskájából a köteg fáslit, valami nyugati segélyből árulták a piacon, és Berezov, aki az utóbbi időben semmit sem vett a szájába, magától értetődő módon lenyelt belőle vagy tizenöt métert, hogy még azt is kikotorja vele a gyomrából, a beleiből, ami a csillókra tapadt. Aztán ugyanezzel a természetességgel ragadta meg a szájából kilógó gézcsücsköt, komótosan felhúzta a barnásra szennyeződött anyagot. Utolsó próbálkozásakor nem törölhette makulátlanra a bolyhokat. A végén kicsit elkapkodta, mert Miravcsik néhányszor átkopogott, türelmetlenül sürgette, ideje indulniuk közös kiállításukra. Berezov szomorúan intett Izának, mindegy, biztosan így kell lennie, holnap, holnap talán, ezzel kísérte ki a lányt. Visszajött, s pontosan onnan, ahol Miravcsik törölközője lógott a furnér túloldalán, leemelte a szögről a kabátját. Könnyedén belebújt, megcsapta az elmúlás lehelete, áthatóbb volt a naftalin szagánál.

Jólesett sietni, legalább nem kellett egymással foglalkozniuk. Mégis elkéstek. Mire beestek a terembe, már mindenki rájuk várt, a falakon körös-körül lovak nyargaltak, prüszköltek, nyihogtak. Berezov hátratántorodott az istállószagtól, kétségbeesve kereste a fáit, azok azonban nem látszottak, engedelmesen olvadtak a nyomasztó háttérbe. Nem moccanhatott a döbbenettől, szinte megbénult a felismeréstől. A polgármester az egész termet platánnal lambériáztatta be, s az ő csupasz fái maradéktalanul elsüllyedtek a lakkozott burkolatban. Két-két ló között ugyan világított egy-egy folt, olyanszerű, amilyet leakasztott festmény hagy maga után, mert alatta mindig tisztább a fal. A megsemmisülésig azért nem vágyott megtisztulni, dörzsölte a szemét, hunyorgott. Valaki biztatóan veregette a vállát, de percekig nem tudta beazonosítani, a szagából ismerte fel. Miravcsik egészen belehajolt az arcába, mozgott az állkapcsa, szájából kilógott a sprotni farka. Berezov ebben a pillanatban elfelejtett élni, vagy valóban nem érdekelte a halál. Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy közeledjen Miravcsikhoz, és kiharapja, kihúzza nyelve alól, kiegye a maradékot, amíg még lát egyáltalán valamicskét a halból. A nyelvük összeakadt, eleinte esetlenül mozgatták ezt a kétágú villát. Hirtelen összenövésükkel nem keltettek feltűnést, pedig ketten táplálták a sziámi figurát. Erre a szerencsétlen ikerlependékre már senki sem figyelt. Zsongott az egész terem, a halszagot megemelte a vodka párája, javában tartott a fogadás, amit tiszteletükre a város polgármestere adott.