Berniczky Éva

A hiánycikkgyűjtő utolsó reggelije

Azzal csábította le a konzervárust a hágó mellől a városba, hogy megvette tőle a hegyi bolt egyetlen és utolsó doboz olajos tonhalát. A lány az üzlet létrejötte után nem kérette sokáig magát, első hívásra megvált a paradicsomos apróheringek megbontott katedrálisától, mintha attól tartott volna, rádől a foghíjas szentély, vagy mintha kizárólag ez a nehezen kibányászott doboz számított volna, emiatt maradt itt mostanáig, semmi másért. Szeplőinek sűrű hálóján átszivárgott a döbbenet, egészen mostanáig megbonthatatlannak hitte a düledező kis üzlet kirakatát. A falubeliek ritkán veszélyeztették vásárlással, legtöbbször a saját portékájukat eladni tértek be hozzá. Harisnyát, zoknit, margarint kínáltak, ki mit. Jogosan gondolhatta azt, a körülötte élők foglalkoznak árusítással, nem pedig ő, aki nap mint nap kinyitja számukra a boltot. Azzal, hogy pózolt a lejárt szavatosságú konzervek piramisa előtt, ahol kedvükre fotózhatták az erre vetődő külföldi turisták, egyúttal fedelet biztosított a piacolók feje fölé. Menedéknél többet soha senki nem kívánt tőle, ilyentájt váltak gyakorivá errefelé a havas esők. Ezért lepődött meg annyira azon a nyirkos napon a jövevény vásárlási szándékán. Kuncsaftja a paradicsomos apróhering-piramis legalsó sorában szúrta ki azt az olajos tonhalat. Először megpróbálta jóhiszeműen letagadni előle, maga sem akarta elhinni, hogy ott maradhatott mellette mindvégig valami, amiről tudomása sem volt. Végül határozott kérésére megbontotta az évek alatt jól felépített konzervhegyet, s amikor sikerült a stósz összedőlése nélkül kihúznia a dobozt, röstelkedve nyújtotta át. A vevő perdöntő bizonyítékként süllyesztette táskájába, majd megkérdezte, nem tart-e vele. Éppen jól jönne neki a városban egy hasonszőrű lány, az ágya alól már előmerészkedtek a porcicák. Bemutatkozáskor illendően megbillentette csillogó fejét. A konzervárus nem hallotta jól a nevét, azt sem értette, miért hajol meg előtte a testes idegen. Nem firtatta, pontosan miért is kell vele tartania, néhány percet kért csak, hogy zárás után hazaszaladhasson összeszedni a cókmókját. Hajtotta a kíváncsiság, főleg arról szeretett volna meggyőződni, azt rejti-e az az átkozott doboz, amit a címkéje ígért.

Amikor néhány óra múlva megérkeztek, házigazdájának esze ágában sem volt kibontani az új szerzeményt. Bevitte a kamrába, ahol, mint kiderült, évek óta gyűjtötte a hiánycikkeket. Itt lenn a városban, magyarázkodott, most már szinte mindenhez hozzá lehet jutni, csak ezekhez a régi jól bevált dolgokhoz nem, és kétszer is elfordította a kulcsot a zárban, nehogy illetéktelen hozzáférjen a felhalmozott áruhoz. Piti kis viszonteladó, villant át a konzervárus-lány agyán, de bele nem gondolhatott, nem ért rá becsapottnak lenni. Még azon az estén megkapta a szükséges eszközöket, hogy minél hamarabb hozzákezdhessen a takarításhoz. Másnap csalódottan törölgette a port a zajos utcai szobában, egyedül a porcelánhallal vigasztalódott, soha nem látott ekkorát. A nagybajszú vásári harcsa akkorára nyitotta a száját, majdnem a könyökéig belenyúlhatott a hasába, azontúl onnan kaparászta elő szükséges kurázsiját.

Az első hétvégén már nem szorította össze olyan félénken az ajkát, mint a turisták fotóin, a másodikon kifehéredett szájszéle megtelt vérrel. A harmadikon szája gátlástalanul szétnyílt, ha a hasáig nem is, a mandulájáig bárki beláthatott. Rózsaszínű nyelvének hullámzása, ahogyan az várható volt, lázba hozta a hiánycikkgyűjtőt. Lehuppantotta a lányt a kanapéra, és felszólította, ejtse ki azokat a hangokat, amelyeket rajta kívül itt lenn a városban egyre kevesebben képesek kiejteni. Egészen közel húzta hozzá székét, és egy óvatlan pillanatban megragadta a nyelvét, s tövig kirántotta. Ebben a kényelmetlen helyzetben gyakoroltak nap mint nap, a hiánycikkgyűjtő beszélni tanult. Később a szobalánya nyelvéből is leharaptatott borsószemnyit, a tökély kedvéért bekapta és el is szopogatta. A kis konzervárus-lány, akinek apja a hegyi falu híres gomolyakészítője volt, nem tiltakozott, rendjén valónak találta a húsába vágó egyesítést. Kicsiny korától tudta, gólya hozza a békát, nem lesz a tejből gomolya oltó nélkül, az ő szájából vett minta nélkül az idegen ember nyelve alatt valószínűleg sohasem állnak össze a hangok szavakká. De akárhogyan próbálkozott, türelméből semmiképpen nem juttathatott a buzgó tanítványnak eleget. Pedig gomolyakészítőnek sem kell lenni ahhoz, hogy tisztában legyen valaki azzal, ráérősen kell azt kivárni, amíg a savója lecsorog. Nem sejtette a kis naiv, ez csak a magasabban élők természetével fér össze, olyanokéval, akik azon mérik az idő múlását, édes-e még a tej, vagy már megaludt. Valójában erre a tudásra sincs szükségük, az erjedés fokozata nem szomorítja őket, csupán azt dönti el, puliszkát főzzenek-e, vagy krumplit. És ők mindkettőt szeretik.

Meg is ártott a konzervárus-lánynak az a sok hasznavehetetlen türelem, amit otthonról hozott magával. Addig halmozódott májában a város mérge, míg karcsú teste a gyilkos tartósítószerektől csúnyán bedagadt. A hiánycikkgyűjtő mind nagyobb és nagyobb ruhákat kotort elő neki a kamrájában tárolt vésztartalékból. Aztán amikor kifogyott belőlük, jobb híján saját méretes gönceit ajánlotta fel. Mire tökéletesen beszélte a lány nyelvét, elfogytak ruhadarabjai, nem maradt egyebe a nagykabátján kívül. Rádöbbent, ennek fele sem tréfa, nincs más megoldás, méregtelenítenie kell az ormótlanra dagadt konzervárus-lányt. Még azon a napon áttért a zacskós tejről a piacira, s attól fogva reggelente elszántan indult az őstermelőkhöz. A csarnokba lépve legtöbbször elfelejtette, hogy nagykabátja alatt semmit sem visel, ritmusosan nyitogatta szárnyait, ragadozóként szálldosott a kofák sorai között. A széljárás miatt óriás szerszáma valahogy mindig takarásba került, az asszonyok akkorát képzelhettek oda, amilyentől istenigazából elszörnyedhettek. Sikítozásukat megelőzve rövid csapongás után ritmust változtatott, a helyi szokások szerint meg-megállt a tejesasszonyok előtt, illendően begombolta kabátját és kinyitotta a száját. Anyanyelvükön szólította meg az árusokat, majd a műanyagflakonok kupakjából sorra kóstolgatta a tejeket. Fölöslegesen különböztette meg a savanykást az édestől, az asszonyok különös becsben tartották a nyelvükön megszólalót, meg nem sértették volna esti fejésből maradt tejjel, a második napon már nem felejtették el félretenni részére a leghabosabb reggelit.

Azon a hideg hétfői hajnalon, amikor a hiánycikkgyűjtő belázasodott, a lány öltötte fel a férfi nagykabátját. Indult volna friss tejért, ha ösztönösen bele nem nyúl a kabát zsebébe, ha kezébe nem akad a kamra kulcsa. És akkor hirtelen eszébe jutott, miért is került ide. A felhalmozott készletben hamar rálelt a poros dobozra. Alumínium fogas, bakelit telefon és fekete szigetelőszalag hengerek szorításából szabadította ki. A címkéje már lehullott, de saját portékáját ezer közül felismerte. A rakomány alján talált rozsdás nyitóval nehezen feszegette fel. Nem szagolt bele, mert a fedél csipkés éle megvágta volna az orrát. Óvatosan kaparta ki a tálkába a kétes darabokat. Vajat vett elő, snidlinget metélt, keményre főzte a tojásokat, finom halpástétomot készített reggelire. Tálcán vitte be a gyengélkedőnek, aki jóízűen megette az utolsó cseppig. Aztán amikor rosszul lett, a lány ott ült hűségesen az ágya szélén, és törölgette kopasz fejéről és elálló füleiről a verejtékcseppeket. Megitatta volna tejjel, de ilyen későn hiába szalad ki a piacra, már elindult a zsúfolt busz az asszonyokkal és az üres műanyagflakonokkal vissza a hegyekbe.