Berniczky Éva

Galambtej, galambvér

Mire Golubin odalakatolta biciklijét a kórház előtti rozsdás korláthoz, az első hajnali mentő is megérkezett. A betegszállító kocsi kerekei siralmasan nyekeregtek, a nyiszorgó szirén újra és újra ugyanazt a kopott dallamot ültette a rajta utazó fülébe. Odabenn aztán a sötét csábítás soros áldozatát egyetlen mozdulattal hengerítették át a kocsiról az ágyra, s már semmiben sem különbözött a többi pizsamástól. Legfeljebb fekvőbetegként pislogott irigykedve a lábadozók felé. Azok meg elégedetten hintáztatták felsőtestüket, lábuk legörbült a vaságyról, mint a madarak karma a villanydrótról. Hiába ültek külön fekhelyeken, láthatatlan feszültség láncolta össze őket szép sorjában. A nyitott ajtókon keresztül szemmel tartották az eseményeket, és időben tudósították azoknak, akik nem láthatták, a mozgalmas reggelek természeti csapásait.

Először a takarítóasszonyok rebbentek elő a főnővér tájfunköpenyéből. A fehérség nélkülük söpört tovább, kíméletlenül megsemmisítve az útjába kerülőt, szétömlött, akár a szanyitárkák műanyag vödréből a klóros víz. A veszedelem pillanatok alatt elérte a folyosó középét, ahol a beton törésvonalát követve csúnyán megrepedt a linóleum. A dombos részen a főnővér mindig megbotlott, helyére igazította válláról lecsúszó köpenyét, amely legalább két mérettel volt nagyobb a szükségesnél. Közben lopva hátralesett, nem követi-e valaki, akinek az övénél is hurrikánabb az oeuvre-je. Attól, hogy árva lelket nem látott maga mögött, még inkább érezte nyakában a lihegést, utolérhetetlen képzelőerővel gyártotta az ádáz betolakodókat. Velük próbálta feljavítani lepusztult körletét. Pedig senki sem merészelt bekopogni önszántából hozzá, rettegett tőle a sebészet. Kivéve Golubint, a szennyeshordó fiút, aki bevetésre készen a zsebében hordta a zöld műtőssapkát. Azt húzta tisztelettudóan a fejébe, úgy tolta be alázatos holdvilágképét a főnővér szobájába. Hatalmas batyuját pontosan tizenöt percre hagyta kinn az ajtó előtt. Ez alatt a néhány perc alatt a főnökasszony a szúnyogok eltökéltségével szívta le Golubin kifogástalan nullás vérét.

Odakinn a folyosón az aznapi ügyeletről valaki kötelességtudóan nyilvántartotta az időt. Némelyek a fülüket is az ajtóra tapasztották. Izgalmuk egyre fokozódott, holott semmi sem történt váratlanul, pontosan tudták, mi zajlik odabenn. Mégis jólesett nekik a kíváncsiság, szerettek leselkedni, így vállaltak szerényen részt a sorozatban, amelyben a világ leghétköznapibb figurája tejre cserélte a vérét. Közben találgatták, vajon ma összejön-e az üzlet. Néha ugyanis érthetetlen módon az egész akció dugába dőlt. Az okát senki sem sejtette, és emiatt a kiszámíthatatlanság miatt kellett állandóan résen lenniük. Ha Golubin öt perc múlva nem lépett ki a főnővér szobájából, akkor biztosak lehettek abban, hogy most már benn marad, nyugodtan hozzáfoghattak a kutakodáshoz. A személyzet élelmesebbje ilyenkor szerzett magának köpenyt, fityulát a hegynyi szennyesből. A kórházban a hatodik perctől minden közprédává vált, a vérfoltos darabok se riasztottak vissza senkit, tökéletes lelki nyugalommal turkáltak közöttük. Hazavitték a szerzeményeket, napokig mosták, kifőzték, sikálták, amíg az árulkodó nyomok el nem tűntek. Akkor vették fel, amikor végre a felismerhetetlenségig tiszták lettek. Olyannyira, hogy a főnővér sem ismert rá a saját múlt heti köpenyére, viselhette legközelebb akár a takarítóaszszony is. Ezért a felbecsülhetetlen értékű cseréért érdemes volt beásni magukat a szennyesbatyu legmélyére.

Igazán nem panaszkodhattak, a műtőssapkás ritkán rontotta el játékukat. Legtöbbször jóérzéssel bevárta az osztozkodás végét, csak azután tűnt fel az ajtóban. Alig észrevehetően támolygott. Annyi ereje azért mindig maradt, hogy a hátára kapja a szennyes maradékát, és elinduljon vele a konyha felé, ahol megkaphatta a járandóságát, liter tejet a két deci véréért. Színes arca fehérre váltott, amikor az utolsó kortyot lenyelte, de Golubinnak ez is jól állt. Egész délután ott cirkulált lelkében az a drága langyos ital, mind az egész liter. Finoman felhabzott egészen a pofazacskójáig, kitöltötte holdvilágképét. Mindenki azt gondolta, hogy a szennyeshordó fiúnak aztán soha nincsenek rossz napjai. Pedig néha hagyták irgalmatlanul odakozmálni a tejecskéjét. Igyad, galambocskám, ne szagold, vágta hátba a szakácsné, és Golubin, mielőtt szájához emelte a tele poharat, szófogadóan befogta az orrát.

Kivételes fickó volt, a tej rosszabb minősége sem rontott a vérképén. A főnővér elégedetten rakta el a hűtőbe a szokásos két decis üveget. Ezután indult el napi portyájára. Azokra a hozzátartozókra vadászott, akiknek a betegei sok vért veszítettek. Ellentmondást nem tűrve beterelte őket a szobájába, s kíméletlen ragadozóként vájta beléjük pillantását, mintha most azonnal egyenesen belőlük kívánná leszívni a szükséges vérmennyiséget. Aztán minden bevezető nélkül megfenyegette őket: ha életben akarják tartani betegüket, még ma kerítsenek elő öt donort. A hozzátartozók az első percekben néztek rá bambán, elképedve, nem csodálkoztak volna, ha ez a fúria a következő másodpercben vámpírként célozza meg nyaki ütőerüket. Szerencsére mielőtt kinyújtotta volna feléjük éles körmét, feleszméltek, és végre eszükbe jutott az életmentő kérdés: mennyi. És ettől a bűvös szótól a főnővér körül hirtelen elültek a gyilkos szelek. Alig hallatszott, olyan csendes alázattal súgta, legalább két pénznemben, napi árfolyamon. Attól, hogy kimondhatta, teljesen megnyugodott, vonásai ellágyultak, arcán kisimult a bőr, mintha még valami együttérzésféle is megjelent volna a szemében.

A betegek délutáni pihenőidejére a főnővér csordultig telt harmóniával. Csöppet sem zavarta, hogy alig hasonlít magára, inkább kéjesen tetszelgett saját szelídségében. Már csak arra vágyott, mások is jóságosnak láthassák, és elhiggyék neki, kizárólag a délutánok számítanak. Ezért sétált végig kihalt birodalmán, a kórházfolyosón, de hiába igyekezett elfelejteni, letagadni a reggeleket, délelőttöket, soha nem sikerült, mert az egyetlen ember, akivel ilyentájt találkozhatott, folyton eszébe juttatta. Addigra az előtérben, a látogatók részére fenntartott zsíros huzatú rekamién általában ott bóbiskolt Golubin. A cúg miatt ugyanabba a birkagyapjúból készült takaróba fészkelte magát, amelybe délelőttönként a szennyest kötötte. A halinából kellemetlen csípős bűz terjengett. A főnővér befogta az orrát, és gyorsan visszafordult. Akármilyen büdös volt az a koszlott darab, nem dobathatta ki, szerepelt a leltárban, év végén el kellett számolni vele. Meg aztán nem is tudta százszázalékosan megállapítani, vajon kizárólag a posztónak vagy netán az egész folyosónak van-e ilyen gyomorforgató szaga. Lélegzetét visszafojtva igyekezett elhagyni a terepet. Nesztelenül osont, nehogy felébressze édes álmából Golubint.