Berniczky Éva

A madárjós

Már szürkült, mire Semjén mamát megtalálták a tetőn. Valami képtelen ötletből kapaszkodtak fel utána a létrán, inkább arról akartak meggyőződni, hogy ott sincs, mert ugyan miért lenne ott. Közeledésükre hatalmas testéről kövér varjak kászálódtak fel az égbe, ahol ismét felvették a földön hagyott alak formáját, s újra egy darabban mozdultak a fejük felett. Az első pillanatban riadtan hőköltek vissza, meg mertek volna esküdni, a mama emelkedik a magasba, talán nem is ijedtek meg, csak azért húzódtak hátra, hogy ne akadályozzák a felszállásban. Azonban minden látszat ellenére továbbra is ugyanabban a pózban feküdt előttük, amelyikből pár másodperccel ezelőtt mintha elhessentették volna. Mindketten félcsodákon nőttek fel, hát nem dőltek be sokáig a hihetetlennek, közelebb merészkedtek ahhoz, ami ezek szerint itt maradt Semjén mamából, s vasmacskaként akaszkodott a toronyházba. Inkább azért álltak elképedve a teteménél, mert nehezükre esett elképzelni, hogyan kínlódhatta fel ormótlan testét a tizenötödikről a tetőre ezen a keskeny, nehezen járható tűzlétrán. Azt meg végképp nem feltételezte egyikük sem, hogy nem csupán most, egyetlen alkalommal jött fel ide, hanem rendszeresen hordta ide az örege kedvencét, abban a reményben, odafenn ilyet úgysem főznek neki, akármilyen jó helyre került. Ahányszor csak elindult megetetni, áldotta az átkozott legfelső emelet egyetlen előnyét, legalább a papának nem kellett olyan messzire lenyúlnia. A megváltó szerencsére hosszúra nyújtotta a kezét, könnyedén elérte az eledelt, és csőrré hegyesedett ujjaival tisztára csipegethette a tálat. Ebből a jelből azonnal felismerte az emberét, aki életében mindig az utolsó morzsáig megette, amit elé tettek. Most sem hagyott meg egy falatot sem, lakomájáról csupán a szanaszét heverő fehér csontok árulkodtak. Idővel beterítették az egész tetőt, de a mamát nem nagyon zavarta a halmozódó rendetlenség. Különben sem vihette le az emészthetetlen részeket a konyhába, még véletlenül felfedezte volna a szemétben ez a smucig banda, s tartott attól, sajnálnák a papától azt a kevéske kocsonyát ezek a szívtelenek. Utólag persze ez már kideríthetetlen, mindenesetre a gyanúsítottak most ott vacogtak a maradékok között, mégsem merült fel egyikükben sem a kérdés, ki szedi le a terítéket az utolsó vacsora után.

Janóban engedett fel először a görcs, leküldte Ludmillát a szomszédokhoz, tudja meg, mi ilyenkor a teendő. Bár az elkezdett ceremóniák nélkül is visszavonhatatlanul mesterkéltnek és beállítottnak találta a jelent. Ebben a kényelmetlen pózban azt volt a legnehezebb elviselni, hogy meghalt az utolsó ember, aki még emlékezett az ő valódi hibátlan arcára. Amikor már mindene elzsibbadt és nem tarthatta tovább vissza, az agya kíméletlenül megfordította az egykor szemébe forrázott képet, amely fejjel lefelé rekedt meg hosszú évtizedekre tudatában. Gondolkozás nélkül pattintotta ki a helyéről, s vágta zsebre a műszemét, hogy hozzáférhessen ahhoz, ami mögötte lapult. Remegő kézzel csomagolta ki a látványt, mint egy felbecsülhetetlen értékű ikont, óvatosan emelte ki, vigyázott, nehogy megsérüljön. A kezében a valóságosnál apróbbra töpörödött a múlt, egészen közel kellett hajolnia, hogy felismerhesse a részleteket. Az erőlködéstől szemgödre színültig telt könnyel, s a víz alól még egyszer utoljára látta, apja és anyja, mint két ráncos arcú gumibaba, tehetetlenül himbálóznak a felszínen. Aztán menthetetlenül egybefolytak, nem volt ideje eldönteni, vastagon felkent vonásaikról oldódott-e le a festék, vagy arcuk érintetlen maradt, csak ez a mélység már nem látszik át.

Sokat bajlódtak, míg leeresztették a tetőről a tetemet a legfelső szintre, pedig a legmarkosabb szomszédok segédkeztek. Ők nem léphettek közelebb, az imádkozó asszonyok sustorogva terpesztették ki szárnyaikat, távol tartva a hozzátartozókat, egy ujjal se nyúlhassanak a halotthoz. Janó tehetetlenül botorkált az anyját vonszoló csapat után a sötétben. Látni alig látott valamit, időnként tompa ütődéseket hallott, amiről szentségtelenül az jutott eszébe, amikor költözéskor a bútorokat meghozták, akkor sem működött a lift. Szégyellte, hogy akár a feszületre, fohászkodva mered a jó pár éve leszerelt kapcsolótábla helyén meredező huzalokra, amelyekről olyan régen eltűnt a csinos kis borítás, hogy a színére már a legrégebben itt lakók sem emlékeztek. És mintha így lenne rendjén, azóta a hívógomb nyomását helyettesítve, jól begyakorlott mozdulattal érintették össze a szükséges drótokat. Szorongva várakoztak, majd egyszerre lélegeztek fel, amikor az ajtó kinyílt, és másodszor könnyebbültek meg, miután hosszas rákészüléssel asztmásan becsukódott. A lift kínlódva, szuszogva ereszkedett, akadozásaival jelezte, bármikor leállhat. Ennek lehetősége azonban nyomban jelentéktelenné vált, amint kitöltötte azt a néhány négyzetmétert a halál, s precíz milliméternyi tökéllyel terjeszkedve szorította ki a légtérből az összes fóbiát. A tátongó lukakon, hasadékokon, réseken át minden apró részletével együtt megfigyelhették a nyikorgó szerkezet vonaglásának okát. Ha netalán zuhanni kezd velük a koszos fülke, az addigra beavatottak pontról pontra követhették volna, mi történik, egészen a végzetes becsapódásig. Janó lehajtotta fejét, ne láthassa a szokásos ürüléket a sarokban. Pedig ez a kis csomó évek óta hozzátartozott mindennapjaihoz, most azonban elképzelte, hogy a hirtelen gyorsulásban előbb-utóbb darabjaira esik, és élete utolsó pillanatában, akár akarja, akár nem, beleláthat a szarkupac közepébe.

A tizediken járhattak, innentől kezdve szerencsejátékosokként tippelhették meg az emeleteket. A kijelző lámpák már nem világítottak, csak Ludmilla gyöngyház bőre foszforeszkált, mint egy giccses hangulatlámpa. Kezével megkereste a homályban a férje kezét, megszorította, nyugodjon meg, ki lehet bírni. A suttogásába keveredett valami a jósok lebegtetéséből, mégis hitelesnek tűnt, mert Ludmilla nem előre mondta, hanem inkább előre élte a jövőt. Álmában évek óta zuhant a liftben, a barna műanyagburkolatba ívódott vizelet sóvirágosan csapódott ki körülötte, ő azonban hajthatatlanul mosóporszagot érzett. Az erősödő ütések inkább örömet szereztek neki, mintsem fájdalmat okoztak volna, egymás után pukkadtak ki a ruhája alatt dagadó zsákok, és a tartalmuk kilövellt, konfettiként terítette be a környéket, kifogyhatatlanul pulzált belőle a mosópor. Eltakart, körbefolyt mindent, teljesen makulátlanra fehérítette az eredeti látvány szutykát. Annak a biztonsága, hogy a kisujját sem kell majd mozdítania ezért az általános megtisztulásért, határtalan elégedettséggel töltötte el, akárcsak a rendszerint hajnalban kelőt, aki végre abban a tudatban alhat, hogy kivételesen nincs ébresztéshez beállítva a vekker. A valóságban korán kelt, és műszak után több kilónyi Rakéta-mosóport öntött a barna műanyag dobozba, holott határozottan viszolygott a teletöltött edényektől. A csömört csak növelte benne a színültig eresztett kád, amelyben a felfogott víz jócskán fedte a túlfolyót, furcsamód mégsem apadt soha lejjebb. Mintha legrejtettebb zugaikra csatlakoztatták volna a biztonsági csöveket, amelyeken keresztül semmi sem kerülhetett a csatornába.

Ludmillát a hetedik emeleten járta át a váratlan szabadulás mámora. Most aztán kiléphet az állandó kényszerből, előre örült annak, hogy végre leengedheti azt az állott löttyöt a kádból, és amint újra lesz víz, teletölti, s többé nem fogja sajnálni, belemászik, nagyokat fröcsköl, elfürdi az utolsó cseppig, mint eső után a pocsolyákat a madarak. És az önfeledt pancsolás után, ha úgy tartja a kedve, ezentúl akár szárazra törölheti az üres kádat, anélkül, hogy bárki rögeszmés akaratával szembeszállna. Mert boldogult Semjén mama, született Kancsár Magda utolsó leheletéig élete megmaradt értelmeként minden áron pótolta, ami elfogyott. A nagy zöld fazékban mániákusan vizet tárolt, csak bele kellett vetnie a maréknyi sót, máris alágyújthatott, a gyufa sercegése azonban soha sem töltötte el bizakodással. Inkább ellenkezőleg, belekergette egész délelőttös kesergőjébe, amelyet gyilkos kedvéhez igazítva kellőképpen feldarabolt. Piros rózsák beszélgetnek, ezzel az indítással addig húzta-nyújtotta a lelkét, mígnem átlátszó hártyává vékonyodott, az egysejtűekig bomlott vissza. Aztán megkerülve a lehetségesnek tartott és számba jöhető fejlődést, létrehozta az elmúlt idők legnagyobb testű ostoros állatkáját, amely rohamosan terebélyesedett fenékből kormányzó asszonyállattá, egyetlen csapással meggyúrta a tésztát, kockára vágta, és a rég esedékes levegővétel után folytatta, bólintgatnak, úgy felelnek egymásnak. Sóhajtozva lereszelte a káposztát, a felforrósított zsírba zúdította, és végérvényesen reményét veszítve addig párolta, amíg elsült a leve. Találgatják, hová jutnak, mely sarkára ennek a bús világnak, ennél a végszónál történt az elkerülhetetlen tragédia, amikor túl sok volt a zubogó víz, és nem maradt a közelben más leforráznivaló, ami kárált, kukorékolt volna, csak a lába alatt tekergő fiacskája, Janóka, akinek hajszálpontosan telibe találta a szemét. A szegény kölyke még szerencsésen megúszta, annak köszönhetően, hogy a kádjukban soha nem fürödtek, mellőzve ezt a fölösleges luxust, a tartalék vizüket tartották benne. Mondták is a szomszédok, nincs ennél biztonságosabb, hiszen bármi lángra lobbant, azonnal elolthatták, ahogyan a Janó fejét. Sebtében lenyomták a savanykás, poshatag mélybe, a sérült részen azonban minden igyekezetük ellenére megolvadt a bőr, visszatarthatatlanul kiszabadult mögüle a gyerek fél arca, kitüremkedett, feltört, mint a feltartóztathatatlan vulkán. Azt hitték, sohasem fog felszáradni rajta a riasztó láva, aztán hosszú kínlódások után szétroncsolt mosolyai mégis valami felismerhető formát öltöttek. A megmerevedett rétegek a természet irgalmából rőtes leveleket hajtottak, amelyek hosszabb ideig öntörvényűen burjánoztak, majd leutánozva a vöröskáposzta zseniális origámiját, összecsukódtak, véget vetettek a makulátlanságnak, a hófehér mimikának. Bal profiljáról ettől kezdve eltűntek az érzései, át kellett sétálni a jobb oldalára, ha szomorúnak vagy boldognak akarták látni.

Az ötödiken már semmi sem világított, Janó sebhelyes arcát kivasalta a sötét, pontosan olyan bársonyos lett a bőre, mint a többieké. Ludmilla végigsimította ujjaival. Semjén mama szerint a bestiája mindig kellő pillanatban és természetesen jó irányból közeledett. Nem igen strapálta magát, a járása kényelemből eleve vemhesen ringott. A sok apró gyönyört a méhénél elérhetetlenebb mélységekben hordta, és soha nem bíbelődött a világra hozatalukkal, hozzá tartoztak, mint az egymásra hajló levelek közé a házatlan csigák. Gusztustalan vágyai láthatatlanul araszolhatták keresztül-kasul, hajszálvékonyan tekeredtek idegeire, átszőtték zöldes szemét, vagy éppen a nyelvén habzottak ezüstösen. Ha a céltalan nyálcsíkok véletlenül rossz helyre futottak, Ludmillán heves csuklások vettek erőt, ugyanúgy rázkódott, mint nevetés közben, bőréből hullámokban áradt a Rakéta-mosópor szaga. Becsületes mosóporgyári dolgozóhoz méltóan nem tagadhatta meg az évtizedek alatt rendkívüli alapossággal kidolgozott eljárást, munkaidő végéig ő is felszedte azt a lehetséges néhány kilót, amit még elnézően csipkedett meg az őr a kijáratnál. A ruhája alatt dagadoztak a zacskók, imbolygott ki az asszonyokkal, akik derékban, csípőben és mellben egyformán túlcsordultak, alaktalan lomha zsákból lógott ki kezük, lábuk, mint esti fejésre hazahajtott tehenek keményre duzzadt tőgyei. A műszakok váltakozása szerint mozgása hol sarlósodott, hol meg gömbölyödött, csak hosszú karcsú nyaka maradt változatlan. A nyeldeklőjénél aránytalanul elvékonyodott, körberágott almacsutkára emlékeztetett, vagy esztergált játéksúlyzóra, amelynek aránytalan végei történetesen az ő fejében és egybefolyó melleiben gömbölyödtek. Balanszai ellenére, még ebben a kitekert helyzetben is képes volt lebegni. Ezért nem álmodozott arról, mennyivel könnyebben fordulna meg a sorsa ennél tágasabb térben, mint ebben az összeszűkült zsákutcában. Biztos lehetett abban, bárhol másutt ugyanígy ereszkedne rá kijelölt mozgásterére, ugyanígy határolná be és körül mohó testével. Hiszen itt is szükségből vált matrjoskává, annyi példányban kebelezte be saját magát, ahány elaprózott önhódítást a környezete elviselt.

A negyediken váratlanul fényárba borult a lift, még az emeletet jelző lámpa is feléledt hirtelen. A sötétségből előtörő részletek éles szilánkokként pattantak szemükbe, kellemetlenül szúrtak, fájt hajszálpontosan látni, amit eddig csak elképzelhettek. Hát szürke hályogot eresztettek rá, ügyesen eltakarták, mert kielégítette őket a sejtés, hogy közvetlen közelükben áll valaki. Semjén mama is védekezésből nézett át Ludmillán. Megjelenését a szellemjárás idejéhez kötötte, azt mesélte a szomszédasszonyának, pontban éjfélkor először metsző sóhaját hallotta, amely kettérepesztette az öltözőasztal cifrakeretében a tükröt. Ebből a rossz ómenből persze gyanította, hiába kapdos utána, megfoghatatlan. És valóban, a jövevény gáznemű lényként töltötte ki ejtőernyő formáját, a ki-bejáró huzatok belekapaszkodtak gömbölyű felsőtestébe, egészséges tüdőlebenyei kidagadtak a mellkasából, s megemelték a gombaszerű asszonyt, akár felrobbant bomba nyomán a radioaktív felhőt a felszabaduló energia. Így tette a világ legegyszerűbb élőlényét bonyolulttá az, hogy hasonlított az érthetetlenre. Pedig a többieknél csak néhány milliméterrel magasabban lépegetett. Az állandó lebegésben talpának bőrén kisimultak a redők, mintha lecsiszolták, majd ollóval lenyesték volna róla a bolyhokat. Mozgásában nem kötődhetett sehová, a betöredezett linóleum alatti üregekből hiányoztak a gyökerei. Ez azonban nem derülhetett ki, mert helyüket minden ősszel elfoglalták a szemfüles egerek. Ha mezítláb rájuk lépett, pontosan beleillettek talpának mélyülésébe, puha gumójuk protézisként töltötte ki a hiány félholdját. Eleinte kényelmetlen volt ezzel a betéttel együtt járni, de hamar megszokta, és már nem ijedt meg, nem utálkozott, nem is sikított. Nesztelenül ért földet, landolásban igazán jó volt, az erős légmozgásról pedig már igazán nem tehetett. A nagy cúgban Semjén mama azzal a lemondással tolta be a partvissal a szellőzőablakot, hogy ezt ugyan a fene el nem veri többé innét. A leskelődések, az öregasszony éjszakai mászkálásai kicsit azért megzavarták a fiatalasszonyt. Kapkodás közben beleakadt hálóingjének műszálaiba, komikusan bukdácsolt, csetlett-botlott, de egyáltalán nem bosszankodott, inkább mulatott saját esetlenségén. Hangtalanul rázkódott a visszafojtott kacagástól, s kibomlott haja légzsákként mutatta a szél irányát. A hiedelmekkel és előítéletekkel ellentétben túl sok kapaszkodó lógott belőle, Janó is éppen emiatt vette feleségül, tapogatózás nélkül megtalálta rajta a csimpaszkodásra alkalmas részeket. Titokban abban bízott, aki így tud nevetni, amellett nem jelent majd nehézséget a tájékozódás. Ebben véletlenül igaza lett, Ludmilla nála is messzebbre látott, keresztül a bádogtetőn. Mikor csendes hajnalokon megmagyarázhatatlan görgő hangok, karistolások szűrődtek be a fejük felől, megjegyezte, odafönn játszanak a varjak, csontokon gurigáznak. Janó kuncogva indult felkutatni a zaj forrását, s amikor elérte a tűzlétra tetejét, kíváncsisága egyik pillanatról a másikra fagyott döbbenetté, villanásra megérintette a halál. Előtte a lapos tetőn szanaszét fehér csontok hevertek, némelyiken kövér madár billegett, a régészek matathatnak ilyen mámorosan a váratlanul feltárt értékes leleteken. Beleborzongott, már bánta, hogy engedett felfedezőkedvének. Egyszerűbb lett volna azt gondolni, asszonya egészen mást akart mondani, csak magyarul keveredtek el benne a képek. Még mindig nem látta be, hogy a feleségéből forgácsolódó derű nem puszta női szeszélyből szóródik szerte, hiszen ha valakinek netalán mégis eszébe jutna felszámolni körülötte a rendetlenséget, részecskéit képtelenség lenne összeseperni, annyira hűen követik a befogó mágnesek útját, a fekete varjak hancúrozását a tetőn.

Janó a másodikon engedte el a Ludmilla kezét. Bűnösnek érezte magát, hiszen nem tett semmit az asszonyok összefonódása ellen, hagyta, hogy ez az együttélés véglegesítse közös formájukat, mígnem sziámi testté nőtt össze mellette ez a két egymásnak annyira idegen nő. Aztán már abban sem bízhatott, hogy végzet nélkül szét lehet őket választani. Esetleg gyorsíthatta a gyengébbik elvérezését, aki önállóan életképtelen, mert valami bizonyosan közössé vált bennük, s ő sohasem fog rájönni, melyik az a szerv, amely miatt egyiküknek meg kellett halnia. Nap mint nap hiábavalóan esett neki, nem sikerült eltűntetnie a riasztó jeleket, makacs álszakállként vagy bajuszként visszanőttek szerepükhöz. A Ludmilla mellbimbóját körbenövő fekete sörtéket is fölöslegesen próbálta kinyűni, pedig sorra vette valamennyit. Utálkozás nélkül tépkedte ki a fogával a sprőd szőröket, csak akkor köpködött, ha a szájára tapadtak. Akkor sem adta fel, amikorra véglegesen bebizonyosodott, ezt a madarat lehetetlenség megfosztani a tollazatától. A lekopaszított bőrfelület a rákövetkező napon már újra pelyhedzett, újra ártatlannak és sebezhetőnek tűnt. Janó betakarta, babusgatta a jámborságában leginkább önmagával szemben védtelent, úgy becézgette, Libakedves. Nem mintha ez illett volna az asszonyhoz, de az különben is kizárólag olyasmit viselt, ami nem állt jól neki. Ludmilla esélyein Semjén mama sem sokat ronthatott, legfeljebb gyászosabban tornyosodott a konyhában a tűzhely előtt, mint azelőtt, és fekete ruháján szaporodtak gyorsabban a zsírfoltok, ahogy öregedett, mind gyakrabban ette le magát bánatában. Kiguvadtan meredt a zsugorodó bőrre, s amint leolvadt róla a háj, mohón kapkodta ki a lábasból a pörcöket. A több évtizedes forróság barnásra pörkölte a száját, a szegletét és környékét egészen májbajosra sárgította a libazsír. Kitartóan rágta a se íze, se bűze gumidarabokat, azok azonban nem lettek puhábbak. Maradt minden a régiben, szerencsétlenségüket a füst sem nyelhette el, a mama az utolsó pillanatban mindig kiügyetlenkedte a partvissal a kisablakot. Azon meg szivárgott bizonytalanul valami, amiről senki sem tudhatott semmi bizonyosat, mert nagyobbrészt inkább odakint maradt. Ez a kevéske pedig, ami mégis eljutott belőle hozzá, nem segíthetett rajta, fejében örökre megrekedt a káposztás cvikerli gőze. Az elképzelt éden habkönnyű ájere mind kevesebb valószínűséggel törhette át ezt a kiszellőztethetetlen, áporodott levegőt.

A lift ugyanolyan rázkódtatással zökkent a földszinten, amilyen keservesen fúródott át a sötétségen. Aztán dacolva azzal, hogy ezt az éjszakát teljes egészében a Semjén mama halálából előlegezte, valódi napkeltére nyílott. És ez a virradat egészen más volt, mint amit Janó egészen mostanáig a víztoronyból és lakásuk tizenötödik emeleti ablakából láthatott. Határozottan zavarta a ráosztott szemfényvesztés, amelyért, azt hitte, maradék szeme a felelős. Talán ereszkedés közben, a hőmérsékletkülönbség miatt homályosodott be a nyavalyás. Belekotort a zsebébe, előbányászta az üvegszemét meg kis darabka szarvasbőrt, és nekifogott a kékes golyó tisztogatásához. Dörgölés előtt néhányszor rálehelt, majd a cipőtisztítás széles mozdulataival folytatta a fényesítését. Időnként megvizsgálta, aztán amikor végre kielégítette a ragyogása, rutinosan visszapattintotta a fészkébe. Addig igazgatta, míg megtalálta a helyét az üregében. A többiek diszkréten elfordították a fejüket, és türelmesen megvárták, amíg befejezi. A tekintetük akkor találkozott újra, amikor az üvegbe dermesztett kristályvilág már alig különbözött az igazitól.

Ludmilla teljes héten át minden nap fürdött. Tenyerén, talpán és a fenekén csúnyán összeráncosodott a bőr, gondolatai is ilyen iramban töpörödtek, szivacsosodtak. Néhány nap alatt elveszítette nedveit, tavaszi almává töppedt a lelke, s Janó szorongva leste, az asszonya vagy a víz fogy-e el előbb. Ez a páratartalom azonban úgy látszik, nem kedvezett a soron következő tragédiának. A szabadnapjaik letelte után, mintha Semjén mama meg sem halt volna, újra hajnalban keltek. A rádióban a hírolvasó vajákos asszonyként kedvező mágneses viharokat ígért. A varjak a bejelentéshez igazították szárnyukat, addig ereszkedtek, míg egy magasságba kerültek az ablakkal, rátapadtak az üvegre, és szemmel tartották Janót, aki az őt fogva tartó hókuszpókuszokon csak azzal vehetett némi elégtételt, hogy megpróbált nem hinni bennük. Károgjanak, amit akarnak, valamiért biztos volt abban, semmi sem kezdődik elölről, csak folytatódik, ott, ahol abbahagyták. Fegyelmezetten lenyelte a fájdalomcsillapítót, elviselhetőbb legyen a nyavalya, ha a reggeli hidegben hibás arcát összébb húzza az idegzsába. Különben ugyanazzal az elszántsággal indultak Ludmillával a munkahelyük felé, amivel eddig, mert az ösztön, hogy összehozzák a szokásos nagymosáshoz valót, továbbra is hajtotta őket. Egy darabig együtt mentek, aztán útjuk elágazott a mosóporgyár és a víztorony felé.

Janó a megszokott mozdulatokkal látott a munkájához, aztán, ahogy ezt elvárták tőle, javíthatatlanul kibújt a hétköznapiságból, ünnepélyesen nyújtotta ki a kezét, s olyan áhítattal tekerte el a rozsdás kereket a szigorúan kijelölt időpontban, mintha harangozna. Ezekben a pillanatokban senki sem vitathatta, vajon a Vízművek főelzáró csapja felér-e a nagyharanggal. Amikor naponta háromszor nem kevesebb és nem több mint egy óra hosszára megnyitotta a nyikorgó szerkezetet, szörcsögve hangosodó hörgéssel indultak meg a lelkek valamennyi lakásban. A tökéletesen szimulált sivatagban nagyszerűen keveredett a születés a halállal, hófehér lepelben vonultak a városlakók az illemhely felé, ahol kísérteties egyetértésben végre lehúzták a felgyülemlett salakot. És mindeközben nem fintorogtak, miért is tették volna, az orrsövényferdülésük okozta krónikus gyulladás örökre felszámolta szaglásukat, utálkozás helyett éppen az oldódó förtelemből felszabadult bűzök segítették őket katarzishoz. Egyre konokabb meggyőződéssel hitték, valami félreértés folytán rekedtek félúton a paradicsom és a földi világ között, ahol alázattal kell megbecsülniük azokat a kivételes perceket, amikor megmártózhatnak, kabátjukkal együtt kimoshatják a zsebükben maradt cselédkönyvet, ne sejthesse, akihez megérkezésük után elszegődnek, a mindent megelőző elbocsátás valóságos okát.