Berniczky Éva

Elefantiázis

Havonta egyszer nézett be a dupla ágy alá, mielőtt felkelt volna, lelógatta behemót fejét a pókhálóba. A szöszök körülbelül ilyen időközönként sodródtak össze, puzsásodtak, ahogyan asszonya nevezte. Kacsala bácsi betolta lapát kezét és ügyesen emelte ki a darabosodott koszt, mint egy vekni kenyeret a kemencéből. Ragaszkodott a rend és a rendetlenség méretre szabásához, kiszámítottan élt szigorú normáihoz igazodva. Szeretete fölösleges túláradásaitól felesége halála óta nem kellett tartania. Beállt erre a látszólagos érzéketlenségre, mindenhez ugyanazzal a gusztussal fogott, amellyel az egérfogó deszkát vette elő, óvatosan illesztette a befőttesüveg peremét a fél dióra, precízen beállította, idő előtt le ne csússzon, le ne szánkázzon róla. Természetesen az egerektől is elvárta, tegyék a dolgukat, költözzenek be a hideg elől a kamra üreges padlózata alá, s éjszaka, ha kimerészkednek rejtekhelyükről, találják meg és rágicsálják gyanútlanul a kitett csalétket. Leginkább az összeilleszthető apróságokban bízott, olyanokban például, mint egér és dió. Tapasztalata szerint a testén kívül eső részleteken igen sok múlott. Különben is, mióta kórosan növekvő tagjaiban magas vérnyomáson zajlottak a történések, beérte falatnyi tragédiákkal, amelyek életterében játszódtak ugyan, de aránytalan méreténél fogva közvetlen szereplőjükké nem válhatott. Tökéletes kívülállóként maradt el saját korától is, észrevétlenül lassult le, majd később a ritmus bomlott meg lépteiben, végül már helyben csörtetett, ormótlanul, elnagyoltan. Talán emiatt vágyott betegesen ezekre a parányi tusákra. Az, hogy a lekicsinyített viaskodást addig nézi, ameddig jól esik, mert bármikor eltakarhatja hatalmas tenyerével, határtalan biztonsággal töltötte el.

Még saját tehetetlensége sem szegte kedvét, fegyelmezetten vonszolta be a kamrába a széket, nehézkesen, de megnyugvással roskadt le. A kényelmetlen hokedli egyelőre elbírta a súlyát, csak éppen a combja csorgott le róla, körbenőtte a fehérre festett fát, eltűntette, kétségessé tette, hogy van-e egyáltalán alatta valami ülőalkalmatosság. Kacsala bácsi látszatra guggolt a levegőben. Jobb napjain elhitette magával, hogy valóban részese holmi varázslatnak, s ez a mesterségesen kialakított szánalmas fölény örömmel töltötte el, elégedetten bámulta a csapdába került egeret. Az állat az első percekben menekülni próbált. Időnként két lábra kapaszkodva tapogatózott, ilyenkor apró körmei meg-megkoccantak az üveg falán, aztán visszaereszkedett és fáradhatatlanul körözött tovább, egészen addig rótta a hiábavaló köröket, amíg pontosan emlékezett hajdani szabadságára. Furcsamód rá sem hederített a dióbélre, holott fogságában könnyedén hozzáférhetett, nyugodtan lakmározhatott volna belőle. Gombostűfejnyi orra finoman remegett, ez a precíziós szerkezet azonban túl jól működött ahhoz, hogy felfogja a súlyos olajok párolgását, vagy kiszimatolja a menekülés biztos útvonalát. Az egér önvédelemből kezdte felejteni hajdani szabadságát. Bőre alól egyre áthatóbban áradt a félelem, mígnem kitöltötte a deszkára borult üveget, s a jellegzetes bűz néhány perc múlva az alól is kiszivárgott. És Kacsala bácsi hátán átnyirkosodott a szürkekockás flaneling, szinte csípte a nyálkahártyáját a saját penetráns izzadsága, rémülten döbbent rá, itt, ahol éppen ücsörög, ugyanúgy érzi a félelem szagát, mintha a csapdában kuksolna. A felismeréstől megszédült, emelkedett a gyomra, az émelygés pillanatok alatt legyengítette. De még magának sem merte bevallani, egyszerűbb volt arra gondolni, hogy az izgalomtól ugrott fel a cukra. Nyugtalanul tápászkodott, kétségbeesetten igyekezett mozdulni, sürgősen ennie kell, most semmiképpen sem várhatja be a kis szürke tragédiájának a végét.

Kiszerencsétlenkedte a hokedlit megfigyelőhelyéről a konyhába, odahúzta a vaskályha elé. Majd elcsoszogott a kredenchez, kivette a kenyeret, szelt belőle, visszavánszorgott a székéhez, és úgy telepedett le a vaskályha elé, akár egy asztalhoz. Közelebb húzta magához a platnin hagyott lábast, amiben a lánya eltette neki a pecsenyezsírt. Körülbelül ekkorra pörgött fel, hirtelen felgyorsult, mintha ezen a ponton nem lett volna értelme tovább vontatottságának, s már annyi türelme sem maradt, hogy egyszerre megkenje az egész szeletet. Harapásnyit halmozott a bekocsonyásodott léből a kenyérre, épp annyit, amennyi befért a szájába, mohón tömte be. Kapkodott, mintha erős késésben lenne, így pakolta tovább falatonként, amíg el nem fogyott a rakások alól a karéj. Látszatra üres kenyeret falatozott, a zsírosát szinte láthatatlanná tette a falánksága. Olyan módszeresen, erősen koncentrálva, tisztán és makulátlanul burkolta be elemózsiáját, ahogyan csak az éhezők képesek. Közben eszébe sem jutott a pecsenyét hiányolni, sőt valószínűleg egészen zavarba jön, ha valamilyen véletlen folytán benne felejtik a húst a kis lábasban. Még az ízét is elrontaná ennek a príma pecsenyezsírnak. Morzsa sem maradt utána, illetve kizárólag a borsszemeket termelte ki utólag magából. Ha némelyikre ráharapott, mérgesen köpködött, mi a rossebnek rak ilyen ehetetlen vackokat bele a lánya, így elrontani, pedig milyen ízletes lett volna, ha nem keseredik meg szájában az utolsó falat. Bosszúsan sorakoztatta egymás mellé a fénylő gömböcskéket, a borsszemek nem engedelmeskedtek, kicsit szétgurultak a platnin, de nem vesztek bele feketéjébe. Ott a vaskályhán is megőrizték erejüket, a goromba csendéletben furcsán ötvöződött a forrósággal a hideg. Arról, hogy a borsszemek nem olvadtak bele a színükkel megegyező háttérbe, az jutott eszébe, talán mégiscsak léteznek a feketének árnyalatai. A műszakvezetője is ezzel védekezett a megrendelőnél, ha a feketére tervezett borító a végén szürke lett. Mióta nyugdíjba ment, Kacsala bácsi a nyomdából elhozott selejt könyvekkel, brosúrákkal fűtött. Nem értette, hogyan keverhettek ki annak idején ilyen lehetetlen árnyalatokat, de valahogy ennek ellenére megmaradt benne a könyvek iránti tisztelet, látatlanul egyetlen füzetet sem vetett a lángok közé. Mielőtt tűzre tette a silány minőségű darabokat, mindegyikbe beleolvasott, a förtelmekről szelíden megállapította, mennyire haszontalanok. Hajdani munkájának termékeit porig kellett égetnie, s amikor már elhamvadtak, újra menő nyomdászként tetszeleghetett maga előtt.

Dühösen seperte le a borsszemeket a kályháról, mintha azoktól hűlt volna le. Pedig tudta jól, a fekete vas kizárólag addig okádja az elviselhetetlen forróságot, amíg lobog valami a tűzfészekben. Abban a pillanatban, amint elalszik benne az utolsó zsarátnok, a vaskályha szinte azonnal megdermed. Látszatra fűti a konyhát, különben ontja a hideget. Kacsala bácsi összedörzsölte jéggé fagyott kezét, annyira fázott, ráadásul folyton pisilnie kell. De a kellemetlen ingert legtöbbször ráfogta a feketeborsra, a fokhagymára, amivel, mint az abált szalonnát, a gonosz erők bedörzsölték a legintimebb részét. Azért nőtt olyan rohamosan, azért dagadt annyira elképzelhetetlenül hatalmasra, hogy már alig fér a nadrágjába, szétfeszíti a gombokat, ormányként nyúlik ki a sliccén, nem burkolózhat szenilitásába, továbbra sem feledheti azokat a nyarakat, amikor még hetente mérték az árokparton a hosszát a barátaival. Jól emlékezett, akkoriban a fiúkkal szemben mindig csúnyán alulmaradt. Most már élete végéig el nem tűnnek mellőle, itt nőnek rajta, azzal bosszantják, hogy kérdezés nélkül átruházták rá saját hosszaikat, s neki bele kellett törődnie, hogy azért lett ilyen esetlenül nagy, mert itt élősködnek a nadrágjában valamennyien. Éberen vigyáznak, többé semmit se kezdhessen vele, s végtelenül kínos legyen vonszolni azt, hogy ezentúl csak látszatra férfi.

A borzalom elől cihelődött vissza a kamra félhomályába, foglalta el hokedlijét, s folytatta a kis szürke tragédiáját ott, ahol abbahagyta. Mire visszaért, az egér általában pontosan annyira fáradt el, mint az őt szemlélő, s már cseppet sem zavarta siralmas kirakatszerepe. Megszokta, hogy szem előtt van, nincs hová elbújnia, hát élettelen kiállítási tárggyá merevedett a védő bura alatt. Kacsala bácsi még húzta, késleltette volna a végleges állapot beálltát, de a kéjes érzést megismételnie sohasem sikerült, egere nem kívánt már szabadulni. Vége, gondolta csalódottan, felemelte a deszkát, rászorította az üveg száját, és elindult vele a konyha bejárata felé. Önszántából igyekezett a fárasztó örökkévalóságba, úgy érezte, napokon keresztül viszi, cipeli terhét, sőt hetek múlva éri el az ajtót, évekbe telik, míg leteszi az egérfogó szerkezetet a bejáratnál a komódra, hogy biztonsággal lenyomhassa a kilincset. Kilépett a kertre nyíló tornácra, megnézte, milyen az idő, s ha megérezte a tél szagát, s elég csípős a szél fújt odakinn, akkor bizakodva visszafordult foglyáért. Elbotorkált vele a kerti lépcsőig, lekínlódta valahogy a földre a deszkát, óvatosan felemelte róla az üveget. Míg meg nem bökdöste a cipője hegyével, az egér nem nagyon akart mozdulni, az érintéstől mégis visszatért belé valami halványka élet, s mintha csak szívességből tenné, eltűnt a kertben a jukkák között. Kacsala bácsi elégedetten nézett utána, biztos volt abban, hogy holnap újra találkoznak majd. Összeszedte kellékeit, visszakecmergett a konyhába, a használt dióbelet kidobta a szemétbe, olyan erős egérszagot árasztott, azzal biztosan elriasztaná legközelebbi látogatóját. A szerszámos fiókban mindig tartott néhány szem diót, előkotorta a következőt és a csavarhúzóját. Rutinosan pattintotta fel a csonthéjat, az egyik felét eltette holnapra, a másikat ma estére készítette elő. Zsebéből elővette az öngyújtóját, a lángjánál kicsit megpörkölte a házából kikandikáló dióbelet, finomabb, ínycsiklandozóbb legyen az illata. Mire elindult a csemegével, az egérfogó deszkával és az üveggel a kamrába, már esteledett.