Berniczky Éva

Reszket a békacomb

Szeretkezés közben hatalmasodott el rajta a furcsa pánik. Régebben soha nem érezte. Leginkább a tériszonyhoz hasonlított. Talán a diófa az oka, futott át az agyán. Elborzasztotta, hogy mindig ugyanabban az időpontban látja, nem éjszaka, nem hajnalban, és nem reggel, csakis ebben a bágyadt délutáni fényben. A legvastagabb faág az elmúlt néhány évben nőtt fel az emeleti szobáig, azóta nyúlik be árnyéka az ablakon. Ha együtt voltak, vonaglásuk mozgatta a lombot. Soha nem félt a magasban, most sem a sajátjába, Rabár emelkedésébe és süllyedésébe szédült bele. Görcsösen kapaszkodott a férfiba, úgy érezte, ha elengedi, nehezéke nélkül a jelentéktelen figura kiszakadna a föld vonzásából. Pedig csak Teodórától féltette, ha behunyta a szemét, minduntalan látta, amint gurnyaszt mellettük az ágy szélén, és merően bámulja a férjét, mintha ő ott sem lenne. Ezért még szenvedélyesebben mart a férfiba, magának akarta megmenteni. Kétségbeesve markolászta, ujjai megcsúsztak bőrének síkosán, mígnem bekövetkezett, amitől rettegett, egyszerre valóban nem volt mit megfogni rajta. A szorításától kophatott le, észrevétlenül száradtak róla a kapaszkodók. Lehulltak lassan a kinövései, egyre kopárabb lett, mintha kívül-belül vérehulló fecskefűvel kenegették volna, lepusztult, eltűntek testéről a szemölcsök, felszívódtak a legvisszataszítóbb papilómák. Mellkasát gömbölyűre fújta a zihálás, Csiri elengedte, lesiklott róla, kinyitotta a szemét, hogy ne lássa a zuhanását. Amikor újra behunyta, megnyugodott, Teodóra eltűnt, csak az árnyék mozgatta tovább a simára tarolt mértani testet, Rabár félgömbje ott himbálózott tehetetlenül a diófa ágán.

Hetek óta megjelenik az újságban az apróhirdetés, valaki diófát vásárolna. Már amikor először olvasta, eszébe jutott, milyen szívesen eladná a sajátját innen az ablak alól. Csak az a baj, az övéhez hozzátartozik a szeretője, akitől nem képes megválni. Ha nem uralkodna el rajta a nyomasztó tériszony, sohasem hagyná egyedül a magasban, nem nézné beteges bosszúszomjjal, amint az a szegény addig rúgkapál, amíg kilukad, kisüvítenek belőle a gázok, cafatokban lóg odafönn, és lehulló darabjaiból már semmire sem futja. Ha létrejönne az üzlet, az újdonsült diófatulajdonos valószínűleg nem fecsérelne túl sok időt a kipurcant muzsikus cafatjaira. Legfeljebb kényszerből szabatná újra abból a maradékból, ami lepottyanna belőle, természetesen ugyanolyanra, amilyen eredetileg volt, mert a diófatulajdonosoknak kevés a tehetségük és a türelmük ahhoz, hogy újat, merőben másat találjanak ki. Semmit sem változtatnának rajta, újrateremtenék a régi Rabárt, akivel szakítani lenne egyszerűbb. Ahogyan ő is időtlen idők óta ragaszkodik hozzá, akkor jön, amikor kedve tartja, s akkor megy haza Teodórához, amikor akar. Most már teljesen nyilvánvaló, ezután sem fog hozzáköltözni, nem hagyhatja el a feleségét, az az asszony, vele ellentétben, egész nap őrült, ő csak délután, pontosan kiszámíthatóan, mindig ugyanabban az órában.

Különben mindegy, bárkit elengedne innen, arra sem talált még elfogadható magyarázatot, ő maga mit keres ebben a házban, ahonnan boldogult anyja orvosi tekintélyének köszönhetően nem lakoltatták ki. Nagylelkűen felajánlották saját családi hagyatékából a nagyszoba-konyhát az emeleten a hajdani rendelő helyén. Eleinte próbálta megváltoztatni, lakályossá tenni, de fölöslegesen festette ki, a meszelésben jobban felerősödött az orvosságszag, a falakban kitakaríthatatlanul tovább lüktetett az a sok vér, a nedvek, a vizelet, amit a laborként is használt helyiségben Tamara doktornő leszívott. Csiri utólag már szinte biztos volt abban, hogy anyja, aki madárnak született, apja kedvéért változott emberré. Leborotválta a pihényi tollakat, gyufát gyújtott, két mozdulattal ügyesen leperzselte a pelyheket, szemöldököt húzott a szemöldökcsontra, feltette szemhéját, körberajzolta a száját. A milliméterre kiszámított arc követte az eredeti csontok nyomvonalát, neonos bőre alól mindvégig áttetszett a ragadozó madár, hosszú csőrbe hajló orrát határozottan verte a vizsgált erekbe, nem moccant, amíg ugyanazon vérkörön nem keringett betegével. Meg kell hagyni, bámulatosan végezte a dolgát, felért több intézménnyel, nem küldött senkit sehová, nála nem kellett várni a leletekre, egy személyben végzett el néhány perc alatt mindennemű szakrendelést. Bement a mama a beteg gyerekkel, s rövidesen olyan végleges diagnózissal jött ki, mint a kémcsőből analizált sárgaság. Ezek után mondhattak, amit akartak, maga ne beszéljen nekem svájci orvosság, én látok a gyerek, torkollt le bárkit a doktornő. Soha nem foglalkozott szlávos idegenségével, a felboruló szórend nem gátolta semmiben. Ennek megdönthetetlen bizonyítékaként az egyetlen orvos volt abban az időben, aki magánpraxist folytathatott. A vesébe látáshoz az anyanyelvét is megkerülhetetlen szükséges eszközként használta, nemhogy a ráragadt másikat. Nemes egyszerűséggel oltotta egymásba a munkájához szükséges nyelveket, a lerakott lárvákból kikeltek a kukacok, mocorogtak, a szélektől beljebb igyekeztek, aztán a kialakult furatokon minden pardon nélkül kelt át a doktornő, víz nélkül a sivatagon. Szájában, akár a kvargliban, sók érlelték össze az ízeket.

Hány éve már, s Csiri még mindig attól tartott, hogy Tamara doktornő lecsap rá kíméletlen karmaival, és elragadja innen. Szédült, ha rágondolt, agyonnyomta anyja stílusa, aki élete végén ugyanazzal a határtalan fölénnyel hagyta el családját, amellyel közéjük került. Nem átallotta megszabni saját halálának óráját, azon a közönséges csütörtök estén pezsgőt bontatott, megadta a módját a méltó távozásnak, aztán reggelre örökre elcsendesedett. Hiába suttogták a háta mögött, hogy a rendelő erős jódszagában nagyokat húzott a konyakos üvegből. Közönséges zugivó, akkor azt gondolta róla magában, de nem feleselt, nem merte kimondani. Jól tudta, vannak kimondhatatlan igazságok, amelyek kimondva érvényüket veszítik, szavakba öntve kicsinyes rágalmakká rendeződnek. Tamara utolsó diagnózisával is elkápráztatatta a lányát, majd kilehelte az utánozhatatlan fensőbbséget, aminek a szaga mai napig kísért a szoba-konyhává visszaminősített rendelőben. Halálának pillanatában, alighogy megszűnt Csiri fejében a roppant nyomás, máris rögeszmésen kutatott valami után, ami legalább emlékezteti rá. Felkötötte fehér szalaggal a halott leesett állát, letakarta a tükröt, a képeket, mégsem szabadult meg, az addig szigorú kordában tartott szellem azóta is ott tekereg körülötte. Most már földi irányítás nélkül kerülgeti, mint a nagyrét fáit a szél.

Az anyjától örökölt komor tónusú olajfestmények között a nagyréten érezte magát. Kisgyerekként, valahányszor bevitték az ijesztő fákkal körbefestett nappaliba, sírva fakadt, mindvégig nem jöttek rá, mi baja. Évtizedeknek kellett eltelnie, amíg megfejtette, mi riasztotta annyira, ahányszor csak belépett ide. A falakat borító képekről hiányoztak a madarak, hiányuk rácsöpögött a szoba bútoraira, felhizlalta a kanapét, tálalót, a pamlagokat, irdatlan mázsáik fogságában elmozdíthatatlanokká váltak, fogva tartották a közöttük élőket. Apjára alig emlékezett, de száraz köhécselésére, mind bizonytalanabb járására nagyon. A közelében lévő egyetlen férfinak fokozatosan hullottak ki előbb a kisebb, aztán vastagabb csontjai, léptei lebegéssé folytak össze, sóhajjá szövődtek, hol eltűnt, hol meg előbukkant, cérnaszál testéből befejezett gobelinbe húzott az idő újabb és újabb szálat. A zsúfoltságtól az eredeti élőképből már nem látszott semmi. De most, amikor apja és anyja ágyában rátört a tériszony, megértette, akkor kislányként miért nem akart madárrá változni. Legalább annyira irtózott a ráerőltetett lehetőségtől, mint amennyire most szenvedett, ha a repüléstől fosztották meg.

Sötétzöld fák nőtték körbe a nagyszobát, s riasztó valóságukban Csiri nem talált elvontságot, valahogy minden gally szigorúan tárgyiasult, nem csúszhatott el közöttük, hozzáértek, szagukat nem törölhette ki orrából. Jól emlékezett, a tehénlepények délre felszáradtak a tűző napon, addigra olyan illata lett a nagyrétnek, mint a frissen tapasztott vályogházaknak. A pamlagok, a kanapé, a tálaló vihar kidöntötte törzsekként hevertek a falak mentén. A nagyrét fái akadozva gördültek itt benn a szobában, a hibás görgőkre szerelt paraván mögött szeretkezett Rabárral a délutáni bágyadt fényben kora tavasztól késő őszig. Ahogy öregedett, bőre ráncaiban kidudorodtak a szőrtüszők, nőni kezdtek a leborotvált tollak, megerősödtek a leperzselt pihék, mind jobban hasonlított az anyjára. Ha tükörbe nézett, nem ijedt meg, azt hitte, Rabár kedvéért vált ilyenné, azért, mert rettegett attól, hogy eljön a nap, amikor hajthatatlansága majd hősies pózzá merevedik. A madarakat senki sem mosolyogja meg örökös vonulásukért, azok csak teszik a dolgukat. Nem moccant, hátha elsorvadnak testében a vágyak. Kihullanak belőle elszáradva, a földön heverve már nem tartoznak hozzá, senkihez sem tartoznak, senkinek sem kell szégyenkezni miattuk. Ha egyedül maradt, leverten gubbasztott, ahogyan délutánonként Teodóra az ágya szélén. A jukkák szőröse, a rendetlenül szétmászó aranyesők, júdásbokrok, japánbirsek, magnóliák benőtték a kiszáradt tehénlepényeket, a gyermekkorát.

Már akkor kiderült, hogy hiába fojtja el feltörő ösztöneit, amikor először találkozott Rabárral. A teremtés bűnös cselekedet, mondta első közös koncertjük előtt, és milyen igaza volt. Amikor vonója félrecsúszott, ő követte a zongora billentyűin, utána ment, kiigazította a hibát, a közönség persze észre sem vette, pedig a kisvárosokban szeretnek kijelölni. Kijelölik a postahivatalt, a könyvbarátok klubját, a stadion kopottas szőnyegén a jégpályát. Ha korcsolyájukat vállukra vetve éppen a városszéli sportpályára igyekeztek a lányok, közöttük megjelölték Csirit, a legszebb nőt, akinek elnézték, hogy mellesleg tehetséges zongoraművész. Tökéletessége miatt kizárólag a mellével számoltak, vele nem, mert a hibátlan zavarba ejtő. Döntenie kellett, vagy időben világgá megy, hogy mielőtt kijelölnék, világhírűvé válhasson, vagy itt marad, s tehetetlenül hagyja, hogy hangjegyekre szedjék, lehasogassák róla a fölösleget, mert a nagyszoba-konyhába nem férnek be a nagy formátumok. Lemondásból ragaszkodott a hegedűművészéhez, aki hangszerével együtt töltötte meg a bágyadt délutánokat, az autóját, a liftet, a hivatali páternosztert, valamilyen irányba állandó mozgásban tartva az életét. Rabár ugyan pocsékul muzsikált, de átéléssel, a fals akkordok, el sem juthattak hozzá, nemhogy zavarták volna. Ő pedig bravúrral kapta fel az elrontott részeket, megjátszította a billentyűkön, silány anyagból is öntörvényűen improvizált. Ártatlanul próbálta rászedni hallgatóságát, s amikor ez sikerült, nem örömöt, ürességet érzett, mint az, aki megismételhetetlent komponált. Rendszeresen azzal a csömörrel fejezte be, többé nem lesz képes hasonlóra. Aztán az egész kezdődött elölről, egy idegen játékaként tartotta számon emlékeiben a sajátját.

Csiri átváltozása halálosan kimerítette Rabárt. Cserébe jó ideje már nem kellett kellemetlen kérdésekre válaszolnia. Hallgatott, és közben mindig ugyanaz járt a fejében, hogyan teremtse elő a pénzt a szükséges fehérneműkre, ingekre, zsebkendőre. Nem hagyhatja el a feleségét, Teodóra mégiscsak őrült, mihez kezdhetne egyedül. Kénytelen kitartani mellette, nem tehet mást. Neki meg úgyis egyre megy, megveszi azt a heti inget, mint más a napi újságot, a kenyeret. Rég nem tesz szemrehányásokat Teodórának, az asszony ennek ellenére kerüli a tekintetét, oldalra fordítja fejét, szeme riadtan repdes, zavartan köszörüli a torkát. Biztosan megint beáztatta a szennyes ruhát, és ahogyan szokta, gondosan eldugta valami lehetetlen helyre, ahol senki sem akad rá. Sohasem mossa ki, majd előveszi, amikor bebüdösödött, belefészkelte magát az enyészet, s már könnyűszerrel megtalálni a szaga után. Akkor aztán tanácstalanul álldogál fölötte, hogy végül kicipelhesse a házuk mögé, kiönthesse az egész romlott ruhát a földre. Rabár újra és újra látja elbomlani csíkos és fehér ingeit a nyákban, hurutos szaguk terjeng, mint a hasmenős gyerek pelenkáinak bűze, Teodóra pedig marokszámra eszi a széntablettát, s nem érti, hogy eshet meg velük ez az ocsmányság. Rabár persze igyekszik megkönnyíteni a dolgát, tavasszal békákat gyűjt, szakszerűen metszi ki a combjukat, szőlőlevéllel bélelt kosárba dobja a szép példányokat, remegnek, amikor behozza a konyhába. Teodóra sikít, ahogyan az eszelős nőtől elvárják, és meg van győződve arról, szerencsétlenségükről csakis a májusi békacombok tehetnek. Azt visítja, takarodjon, vigye innen a bajukat, ezt a förtelmet. Rabár szó nélkül engedelmeskedik, elindul a csemegével a bozót mögötti szoba-konyha felé Csirihez, aki úgy veszi át tőle a kosárka békacombot, mintha halom virággal ajándékozta volna meg. Szalad a kamrába a nagyanyjától rámaradt békás tepsiért, négykézlábra ereszkedik és kikotorja a legalsó polc alól. Kitörli belőle a pókhálót, kisepri az élő és zörgősre száradt bogarakat, olajat tölt a helyükre. Pillanatok alatt panírozza a szinte átlátszó vékonyságú darabokat, bár a bundájuk sem sokat hizlal rajtuk. Vivaldit dúdol, miközben a forró olajba eregeti a remegő combokat. Ott is rángatóznak, Csiri mégsem undorodik, mire megsüti valamennyit, jóllakik a látvánnyal, a pecsenye illatával, meg sem megkóstolja a sült porlós húsát. Azt mondják, magas fehérjetartalma miatt hihetetlenül növeli a férfiasságot, ezzel tette le a púposan megrakott pecsenyéstálat a hegedűművész elé. Rabár azonnal nekilátott, hogy begyűrje a tekintélyes halmot. Szenvedélyesen, mohón kebelezte be, aztán láthatóan megijedt az üres tányértól, de annyi ereje nem maradt, hogy féljen. Védekezés nélkül adta fel, ernyedten dőlt hátra, te bestia, mit tettél velem, vagy valami ehhez hasonlót kérdezett ilyenkor. Választ sem várva fújta fel mellkasát, pihegett, s amikor már moccanni sem bír, Csiri levetkőztette. Vadul rántotta le a tehetetlen férfiról az utolsó ruhadarabot. Aztán szelíden leült mellé, nem vetődött azonnal a zsákmányára. Mióta az anyja lelke nem táplálta benne a griffmadarat, felborult a biológiai körforgás, a szárnyas szörny kiszáradt. Nincs miért elkapni az óriás amerikai ökörbékát, pedig mennyire ingerli fülsértő vartyogása. Lebernyege ritmusosan leffeg, fel-le. Messziről félelmetes. Csiri egészen közel hajolt hozzá, hogy ne lássa, csak érezze.