Berniczky Éva

Ahol a lélek tetőzik

Néhány nappal ezelőtt természetesen nem ismerhettem Herczeg Jenőt, hivatalosabban Eugen Herczeget, a kisváros egyetlen, de nagy múltú szállodájának ikszedik tulajdonosát. Egészen mostanáig soha nem hallottam róla, s éppenséggel ebben a pillanatban sem vagyok igazán biztos abban, hogy a továbbiakban sikerül érdemben foglalkoznom vele. Számtalan szálnak kell utánamennem a különös történet szövedékének a felfejtéséhez. Mégis minden bizonytalanságom ellenére valamiért nem tudom kiverni a fejemből, mint egy kellemetlenül visszajáró álomfoszlányt, egyre közelebbről látom, apró részecskékre bontva, olyan nagyításban, hogy egész terjedelmében már hatalmas pacnivá mosódik. Éppen ezért nem tehetek mást, vállalnom kell a legveszélyesebbet, a melléfogás kockázatát, könnyelműen szabadjára eresztem a képzeletem, bízva abban, előbb-utóbb akkorára növelem majd a homályos területet, mígnem a mértani szabályoknak megfelelően először fedni kezdi a valóságot, bizonyos szögekből pedig már-már eggyé válik vele.

A megtévesztésig hajlamos vagyok szerencsétlen helyzetekbe keveredni. Ezt az alkati adottságomat jobb helyeken balfékségnek nevezik, mert ugyan ki hinné el, hogy élvezettel botorkálok a képtelen felé, elveszítve a kézzel fogható kapaszkodókat, a szagok mentén, azokat ugyanis szinte azonnal beazonosítom. Persze, ha nem hullik ki kutakodás közben a Duci’né kazettájából a kék befőttes gumival összefogott köteggel együtt a kis sárkányos szelence, akkor sem esett volna nehezemre felismerni a dohánylevéllel keveredő levendula illatát. Az orromat a kezdetektől fanyarra állították, minden egyéb illatminta, amit a környezetemből begyűjtöttem, nem más, mint ártatlan eltévelyedés. Titokban, ha nem látta senki, pipázó nagyapám levetett felöltőjébe bújtam, először csak kiszagolni a biztonságot, később, hogy magamon érezzem a kesernyés férfierőt. Most pedig csúfra beköpnek a döglődő őszi legyek, Herczeg Jenő szivarfüstöt árasztó finom posztókabátjától megszáll a gyengeség. És sorba veszi tagjaimat, majd végérvényesen elönt a sárgásbarna tónus, előbb a szemem fehérjét, aztán az egész bőrömet átszínezi, mint egy jól időzített icterus, s gyanakodni kezdek, vajon minek van ilyen erős negatív kisugárzása, ami alattomosan megfertőzi bennem a levegő keverékét, rafináltan átkombinálja az elemek egyszerű kapcsolódását. Kinézek az ablakon, s az addigra besárgult lencsén keresztül már nem azt látom, amit közönséges hétköznapokon. Hihetetlen, de a vérszegény semmicske ötlet képes centrifugálisan visszaszippantani a sárosan kavargó jelent, elapasztja a folyót, szemlátomást fogy medréből a háborgó víz, mint árvíz után, amikor valahol megelégelve a tragédiák túlfolyását, hirtelen kihúzzák a dugót, s a tengernyi zavaros helyére egy kevéske tisztát eresztenek. A partok humusza már nem finnyáskodik annyira, felissza az életet úgy, ahogy van, a mögötte hátra maradt zsíros televényből pedig saját mulatságára ismeretlen növényeket gyökereztet. Közöttük néhány korhű figurát, akik esetlen, suta pózban merevednek le Prokes Ödön vakujának villanásában. Szerencsére, Herczeg Jenőnek ekkor még volt némi ideje a pózolásra, mintha előre sejtette volna, fontosak és elengedhetetlenek a megszokott gesztusok a majdani rekonstruáláshoz. Legalább ennyi, mert abban a pillanatban, amint karjába fűzte a kesztyűs kezét Rózsa nagyságosasszony, s elindultak vasárnapi korzózásra a Tiszapartra, a tiszteletben álló szállodatulajdonosnak teljességgel kiürült a feje, mint akinek úgysem szükséges fontolóra vennie ezekben a percekben semmit, a visszafojtott gondolkodáshoz meg elegendőnek bizonyultak kalapjának tekervényei. No, igen, egy ilyen helyen a párok tartották a szükséges biztonsági távolságot egymás navigálásában, szigorú rendben és főleg lassan mozdultak, azzal a vontatottsággal, ahogyan kikötőből siklik ki a hajó a révhajó után. A külsőségek mustráját a környezetükre hagyták, s kiváló érzékenységgel vették a figyelmeztető kürtszókat, a felcsapó gőzökbe merülő jelzéseket, mert számukra csupán a célratörő haladás volt a fontos, abban pedig, a tartás, pontosabban a gerinc teherbírása.

Boldogult apósa kereken kijelentette, halála után a szállodát csak az a veje viheti tovább, aki hajlandó mindenestül a hátára növeszteni. S bár mérhetetlenül nehezek voltak a bíbor függönyök és mélybordó futószőnyegek, ráadásul szinte mindig két lábbal állt rajtuk valaki, a libériás inas legtöbbször úgy tett, mintha valami elengedhetetlenül fontosat lesne meg az ablakban, holott éppen a bíbor textilben fényesítette az ezüstmetszésű szivarosdoboz homályos részeit, sőt, mielőtt belépett a gomolygó szalonba, a műperzsaszőnyegen fente makulátlanra cipőjét, Herczeg direktor úr tarthatatlan mázsái ellenére a hátára vette a súlyos házat. A szivarozó urak pókerarcát, a kaszinót, klakkban-frakkban a kényes ügyeket, no meg Prokest, a fotográfust, aki éles emlékezetét az egész kisváros élő lelkiismereteként papírra rögzítette. Az azonban, ha valaki mindent pontosan, ferdítés, csúsztatás, tükrözés nélkül megörökít, ráadásul szűrés nélkül kiteszi a poros kirakatba, egyszer csak elkezd kimondhatatlanul kínossá válni. Pedig köztudottan senki sem retusált Prokesnél szakszerűbben.

Rajta kívül kizárólag Duci’né értett a megtévesztő szemfényvesztéshez. Mesélés közben rendre előszedte elengedhetetlen kellékeit, s bűvészként rakosgatta, csúsztatta azokat, amíg a történetében minden megtalálta kellő eleganciáját. Megigazította az álságos vitrines világ horgolt szalvétáit, s mintha matató keze beleakadt volna az egyetlen lappá hajtott leporellóba, kiemelte a metszett kazettából a lányságának harmonikáját, pontosabban az anyja fiatalasszonyságát, amellyel a pihegő vénasszony a nyári nagy melegben oly áhítattal legyezgette magát, mintha milliméteres pontossággal megélte volna. Szétválaszthatatlanul összekeverte az idő folyását a Tiszáéval, a pillanatokat a sodrással, s a napok örvényében ismerősnek tetszett a sosem látott vidék, és Duci’né egyre otthonosabban mozgott az elképzelt helyzetekben, amelyeket egy belső sugallatra meg kellett védenie. Felemlegette az anyjától tanultakat, ne gondold, gyerekem, hogy régen is ilyenek voltak az emberek, mint ma, akkor és ott az urak igenis urak tudtak lenni, a dámák, pedig fenséges dámák. A lenge alakok ott lejtettek előttem bele egyenesen az idilli napnyugtába, mígnem finom sziluettjük becsontosodott egy rögeszmébe, amelyet esténként Duci’né gondosan elzárt a kazettájába. Miután egyetlen elégtételként emlékezetből levezényelte a múltat, ideális magasságba emelte karját, ne nagyon kelljen hozzá legörnyednie tisztelgőjének. Munkától göcsörtösödött ujjait szorosan összezárta, majd megemelkedett, egész testével követte kézfejének önkéntes hullámzását, s én eléggé modorosnak találtam ezt a felszállás előtt kecsességet színlelő alaktalan madarat. Talán megérzett idegenkedésemből valamit, hát tettetett rosszallással elhessentette anyja habfehér kezét, hadd csókolja helyette az övét Dr. Tóth. A kis sámliról, ahonnan egy percre le nem vettem róla a szemem, jól láttam szétfröccsenni kicserepesedett bőrén az apró nyálcseppeket, mert az ügyvéd úr az égből hajolt le hozzá, hullott róla a negédes harmat, korhűen ülte meg szálkás betűit. Azt írta, a ricsettes libacomb és a részeges fenyvesmadár pecsenyéjét a méltóságos direktor úr nem feledhette azután sem, amikor egyik napról a másikra eltűnt a városkából a szép szakácsasszony, s hiába menesztette utána nagy titokban a képeslapokat. Ínyencség híján addig emésztette magát, amíg elfogyott róla először csupán a fölös zsírréteg, aztán az izom, végül inainak a feszessége is megereszkedett, megkérgesedett hátáról lehullott a szálloda, akár egy nedveit veszített papilóma. Akkortájt még a vigasztaláshoz is jobban értettek az emberek, véresen komolyan játszottak, nem könnyelműen, mutatta Duci’né az értesítőlapon az épület fotóját, amelyen ott díszelgett súlyos aranybetűkkel a felirat. Én mégis azt a következtetést vontam le a tapasztaltakból, a valóság határa valahol ott végződik, ahol védelem híján elérzékenyülünk. Duci’né ugyanis meghatódva szipogott, orrából folyamatosan szivárgott, csordogált torka felé a szerelmetes Tisza, amitől már boldogult édesanyja is a legrosszabbkor kapott spanyolnáthát, rosszkor fújt madeirás zsebkendőjébe, s ezen a szerencsétlen időzítésen múlott, hogy nem lettünk szállodatulajdonosok.

Prokes többet nem tehetett. Bárki megmondhatja, valóban tökéletesen végezte a dolgát. Aprólékos munkával vágta ki a műtermében készült felvételekből a tökéletesen megvilágított és beállított figurákat, majd benépesítette velük a sivár néptelen partot sajátos megkomponálásban. A különböző fotókból kiemelt szereplők tehetetlenül ragadtak bele a rakparti sárba, lefelé kezdtek nőni, a gyökerük felé, a felszínen kiszáradásra ítélt életük az alvilágba ereszkedett a szükséges nedvekért, miközben odafenn látszatra nem változott semmi, a sétálni készülők, még ha akartak volna, sem moccanhattak, egyetlen tapodtat sem.

Amikor rátaláltam Duci’né rongybabává csuklott testére, már tudtam, kifutottam az időből. A spájzban feküdt élettelenül a létra alatt, amelynek a végét elővigyázatlanul nem igazította pontosan a padlásfeljáróhoz, ismerve rátartiságát könnyű volt elképzelnem, amint elindult nagyravágyóan fel a semmibe, kis jóindulattal oda, ahol tetőzik a lélek, félretolva a cserepeket, közeledett az egyetlen kitörési pont, az édesanyja felé, a magasba. Most pedig mindkettőjük egyetlen jogos örököseként nekem kell elfoglalnom helyüket, úgy sáfárkodnom a jussommal, hogy kitartson még egy darabig.

Egy évszázad távlatából nem is érdekes, ki volt az a nő, aki nem használva ki a lehetőséget, visszavetette a családot a nincstelenségbe a saját piti érzelmi fedezetének a megtartásáért. Legfeljebb az bosszanthat, hogy rám hagyta ezt a megfejthetetlen talányt, a szálloda ügyvédjétől érkezett cégjelzésű papírt, amelyen szellemi örökösként Duci’né édesanyjának leszármazottait nevezi meg. A nehezen értelmezhető hivatalos értesítést a metszett kazettában találtam. Kutatás közben ejtettem le a sárkányos szelencét, az izgalomtól és türelmetlenségemtől most is repültek körülöttem a tárgyak, hátam mögött nagy pukkanással szétdurrant egy izzó. Aztán alattomosan elöntött a szédülés, a felszálló dohánylevéllel keveredő levendula illatától felfordult a gyomrom, s ez csak fokozódott, amikor előkerült az a képeslap, amelyről a komótos harmóniát tanították nekem hosszú évtizedeken keresztül. Most vettem észre, amikor a szokásos tanmesét nélkülözve erőt vettek rajtam az elvonási tünetek, s remegő kezembe vehettem végre a megbarnult kártyát, és magam vizsgálhattam meg egészen közelről, hogy csak a városka folyó felőli panorámája eredeti, a túlsó parton, az előtér kiességét teljes egészében meghamisítottak. Egy jól megtervezett zsarolás örökérvényű áldozatává váltam. A zsaroló jól ismerhette gyengéimet, tudta, ha kinagyítom a számomra kreált csendéletet, szinte azonnal megtalálom a tolvajként felkapaszkodó alakot, és nyomban utánaeredek, mert szálloda helyett ezt a megátalkodottságot örököltem. Jól sejtette, az ilyeneknek, mint Duci’né, semmi se számít, az sem, ha az a csalfa ablak, amely felé elindulnak a szédítő magasba, igyekezetükkel egyenes arányban távolodik. Hihetetlenül kevéssel beérik, az is elég nekik, ha néha megcsillan üvege, hívogatóan kinyílik egy szárny, a csábító mögött becsukódik egy szem.