Berniczky Éva

Selyemfüggő

Sajnálom, de én nem vagyok igazi nő, mondtam.

Az ötvösművész egy pillanatig döbbenten meredt rám, aztán némi felháborodás villant a szemében. A villanás egész arcát áthevítette, indulata egy darabig finom szerszámokkal művelte bőre alatt a csontokat, ütögette, kovácsolta. A kifehéredett forma egy pillanatra elmerült, sistergett, aztán színek folytak szét a maszkon. Mutatósra sikeredett, egy lakberendező azonnal falra akasztotta volna ezt az egyedi darabot, de az ötvösművész nem adta egykönnyen, sem az ábrázatát, sem a meggyőződését. Neki eddig soha nem okozott gondot a nemek megkülönböztetése. Hogy jön ahhoz ez a kis szürke veréb, aki már első ránézésre a nőstények jelentéktelenségét juttatja eszébe, hogy azt állítsa, valójában nem igazi nő. Jobban tenné, ha az elé rakott fehér arannyal kombinált karikákért rajongana.

Férfias zavaromban mindig megalkuszom, úgy kezdek viselkedni, ahogyan egy nőtől elvárják. Mintha az életem függene tőle, úgy igyekeztem bekínlódni a fülbevalókat a három lukból legalább kettőbe, és ebben sincs túlzás. A félreértés elkerülése végett kijelentem, ezt az egészet nem én találtam ki, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Úgy hemzsegnek körülöttem a valós személyek, moccanni nem lehet tőlük, nemhogy fantáziálni. Ez az én bajom, amely régebbről ered, egészen pontosan: rontásom onnan veszi kezdetét, amikor a bába, aki a mi utcánkban az újszülött leánygyermekek szépségfelelős tisztét is ellátta, félrefúrta a fülemet. Ez a félrefúrás nem derült ki azonnal, csak a szokásos gyógyulási idő lejártakor. Hiába fűzték a jól bevált helyi hagyomány szerint a vérző lukacskába nagyanyám legselymebb függönyének a szálát. Eltelt egy hét, majd még egy, és a szúrás helyén a seb konokul lüktetett. Környezetem azonban a begyulladt szöveteknél is csökönyösebben ragaszkodott korábbi elhatározásához. Megint hívatták a bábát, az pedig, minden kapálódzásom ellenére, egy kalauz elszántságával ismét kilukasztott eredeti művénél kicsikét lejjebb. Nagyanyám, ahogyan déd-, ük- és szépanyáim tették egykor, boszorkányos pókmozdulattal újra kihúzott egy szálat az utca firhangjából, ahogyan ő nevezte (jogosan, hiszen a sor valamennyi kölyöklánya a mi függönyünkből fosztott selyemmel a fülében szaladgált), de a kelmének továbbra sem látszott a híja. Mindenki tudta, hol hiányzik belőle, erről azonban nem illett beszélni. Hallgatásuk mögött húzódott a selyemút vonala, ahol bárminemű óvintézkedés ellenére rendszerint kirabolják ugyan a kereskedőket az útonállók, valakiknek mégis sikerül eljutnia Kínából Európába a szükséges anyagmennyiséggel. A mi utcánkban erősen bíztak abban, hogy a frissiben érkezett áruból bőven futja majd a függönyből kiszedett részek pótlására. Így őrizték az egész mindenek-fölöttiségét reggelig. Mert reggelre nekik lett igazuk, bármennyire hihetetlen, az elkótyavetyélt részeket éjjelente újraszőtte valami ördögi folytonosság. Ugyanaz a folytonosság, amelynek mézein a bába addig gyűjtögette cukrait, mígnem beérett szemén a hályog, eszével együtt a lába is megkurtult, orrára sárgás szemölcsöket, azokra pápaszemet eresztett. Hiába húzta egyre nehezebben potrohát, azért az újabb hívásra csak elaraszolt az ajtóig, kicsapta a súlyos diófaszárnyakat, de még ugyanabban a pillanatban hátratántorodott, kíméletlen esőfüggöny állta útját. Mivel rettegett attól, hogy öregsége ronggyá ázik a nagy szakadóban, biztonságosabbnak találta inkább a messzeségből zümmögni, nem akarom látni ezt a gyereket, ennek nem olyan a füle, mint a többinek. Így menekültem meg három lukkal. Nem is merészkedett hozzám hártyás szárnyú azóta, úgyhogy egészen a mai napig szerencsésnek mondhattam magam. Nem így az álmaimban. A sokszereplős szentivánéjeken folyton elfogy a függöny, kiszedik belőle az utolsó selyemfoszlányt, a fülem rostává likad, teleaggatják apró karikákkal, körülöttem tollakkal díszített vének táncolnak. A végén rendszerint beleszédülök egy méhboly közepébe, ahol féktelen imágók addig hintáztatnak, míg meg nem esznek, az álmoskönyvek szerint menthetetlen vagyok. De ébredéskor fölösleges holmi varázsszöveget olvasni a fejemre, mert a fülemen több a luk a kelleténél, az egyiken be, a másikon ki. Egyszer egy valódi hamisítatlan nő megpróbálkozott, azt kérdezte tőlem, nem lenne praktikusabb az igazi furatot használnom, ha már így megúsztam? Azt válaszoltam, tiszta erőből azon vagyok, mégis valami génhiba folytán állandóan a benőtt járatba tévedek. Holott józan eszem azt súgja, ideje lenne elfelejtenem, emlékét befalaznom, mint egy vakablakot, egy funkcióját veszített rést, vagy körbevarrnom, mint egy zsebet, amely egy ideje bizonyos reflexek bizonyítására való csupán. Ehelyett ravaszul szórakozottnak tettetem magam, és a mimikri ernyedtségében hagyom, hogy elnyeljen a járat mélye, s amikor odabenn vagyok, fülelek, ahogy az indiánok. Testem kagylóvá tekeredik, rátapasztom a sötétségre, azon keresztül hallom nagyanyám fogatlan szájából a vigasztalást, megládd, ahogy sokszor ránk esik az emlékezés, úgy elcsitul minden körülöttünk. Ezt szerettem nagyanyámban, ezt a titokzatosságot, amit vétek lenne leegyszerűsíteni azzal, hogy nekiveselkedek és kötelező érvénnyel megfejtem az utolsó meghatározásig, mint egy keresztrejtvényt. Mert nagyanyám a rózsacsokrot is úgy tudta a labodakazal közepébe rejteni, hogy sohasem derült ki, rózsát lopott-e a keresztanyám féltve őrzött oltványairól, vagy csak kigyomlálta a virágközöket, hogy az állatoknak vessen valami zöldet. Most pedig életem végéig tépelődhetem azon, utolsó mondatát jól időzített panasznak szánta vagy a folytonosság agyafúrt részének-e. Annak a folytonosságnak, amelyből akkor szálltam ki tüntetve, amikor mindent pontosan értettem. Amikor nem is sejtettem, hogy kívülről egyre kevesebbet fogok fel majd belőle, s a fene esz meg azért, hogy visszajussak az elhagyott befejezetlen mondatba. Néha kapok egy kis előnyt önmagammal szemben. Ezzel a fórral azonban kizárólag akkor tudok mit kezdeni, amikor napfényes napokon veszettül csillog a tábla és alig dereng rajta a kréta nyoma. Valójában fogalmam sincs arról, mit várnak el tőlem, ezért jó időben önkényesen azt írhatok, amit akarok. Ha elered az eső, pánikba esem, a szemerkélésben hallom a bába csoszogását. A tükörben pedig azt látom, az ötvösművész türelmesen kivárja a kellő pillanatot, amikor végre learathatja elismerésemet. Érdekes, nyögöm ki illedelmes amerikaiként; azt, hogy strange, nem merem megkockáztatni, pedig magyarra fordítva gyámoltalanságomat már megint oda lyukadok ki, ezt is meg fogom szokni.

Az ötvösművész erre a bizonytalanságra van beállítva, azonnal megérzi rajtam, beindul benne egy precíziós szerkezet, amely visszacsinál mindent. Arcán picit hullámzik a maszk, s amikor átszakítom függőjének éles végével fülemen a benőtt furatot, résnyire nyitja a szemét. Elindult felém, kicsit azért akadozik, részletek hiányoznak belőle, mozdulatait megvágták, mégsem ijedek meg ettől az imbolygó töklámpástól. Egészen közel jön hozzám, lerí róla, ismét a játék részesének tekint. Óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon, kiemeli a vérző cimpából az ékszert, hogy selyemre cserélje. A táskájából előkotor egy Steril feliratú dobozkát, abból pedig kihajtogat egy szabvány méretű selyemfüggönyt, amely látszatra könnyedén elfért azon a képtelenül kis helyen. Úgy húzza ki a semmiből, mintha egyenesen a begubózott bábról orsózná a szálat. Siet, ujjai sebesen motollálnak, nehogy kifusson az időből, addig szeretné kigombolyítani, mielőtt hernyóvá változna, selyemlepkéje felröppenne, nem maradna más a helyén, csak egy eperfalevél.