Berniczky Éva

Pondróról az almát

Gyakran azért kerülök a Káptalan felé, hogy tágas magányomban kényelmesen elférjenek a platánok. Csak azt tudnám, miért jó nekem, ha benépesít közöttük az óvoda kertje, a mozdíthatatlan betonba foglalt virágágyak, mellettük a nyomorúságos lilára mázolt padok, még ragadnak, nem szárad meg rajtuk soha többé a festék. Furcsa értelmetlen nyomokat hagynak a szoknyán, mint egy igazi gyerekrajzon, lobognak a szélben a lila lócák, a figyelmeztetésként rájuk kötött szalag cövekeli lábamat a földbe, különben a padokkal szállnék. Annyira azért mégsem jó nekem, ezt meg abból sejtem, hogy feltűnően elszemtelenedtem, egyre gátlástalanabbul nyitom meg magamban azt az irdatlan műtermet, amelyben Dali halmozza egymásra vadul és elszántan a narancsbőröket, ne látsszon ki az a hibátlan piros alma. Ám hiába hantolja el a mester, a bűnös gyümölcs könnyedén kiemelkedik a síkból, az álságos domborműből kinyúlik kényes orrom, és válogat, és fitymál, s erősen kételkedik abban, valamivel nem nemesebb-e alulról szagolni az ibolyát, mint a szirmok felől. Az azért praktikusabb, ha nem zárunk le véglegesen semmit, én például határozottan szeretek nyitva hagyni és nyitva tartani, bármit, szekrényajtót, könyvet, villanyt, a szememet, lelki rendetlenségemben időnként elfeledem visszacsavarni a kupakokat, s a nyitott festékes tubusokból tehetetlenül tekereg a zsigereimbe a színezék, amíg a folyás útját állja egy parányi festékrög. A legnehezebb a beszáradás folyamatában fenntartani a keringést. Jönnek a látszatgyártó művészek, és úgy tesznek, mint a kéményseprők, kotornak, de nem történik semmi. És akkor rám mutogatnak, hová tettem, mindenki láthatta, ők visszaadták. Kissé strapás, hogy folyton az eltűnt alma nyomába kényszerítenek, pedig az rég nem érdekel, még maradék csutkája sem, inkább a magházban megbújó kukac, de leginkább annak a szabadságnak a képtelensége, amely akkor tapasztalható meg igazán, amikor leeszik a pondróról az almát. Ez persze most jut eszembe, annak idején fel sem merülhetett, annyira valóságosnak tűnt a műanyag alma, körte, azokba aztán nem lehetett belebújni, épp ezért tetszettek, vagy ennek ellenére, ma már kideríthetetlen, csak hát nem sikerült lerajzolnom. Azt gondoltam, ehhez nálam sokkalta komolyabb emberek kellenek. Mivel a keresztapám volt az egyetlen okleveles mérnök ember a közelemben, egyedül őt találtam alkalmasnak arra, hogy leutánozza a tányérra rakott hibátlan világot. Amikor elmentem hozzá ezzel a fontos megbízással, láthatóan nem lelkesedett, pedig őt akkorra alaposan megtanították a piros műanyag alma és rikító sárga körte építésére. Csodálkoztam azon, miért nem boldogítja ez a képessége, amely belőlem teljességgel hiányzik. Olyan tökéletesre sikeredtek a keresztapám csendéletei, díszítőjelzői, hogy utána úgy áradt napokig a bőrömből a tehetségtelenség, mint a bétizenkettő a vitaminkúra tizedik napján pisilés közben. Azóta nem merészeltem rajzolni, kérem, én még nem rajzoltam, nem rajzoltam, most is csak a lila lócát, azt is kamikázeként magamra. Nézem, ahogyan a Káptalan utcai óvoda bejáratánál a hirdetőtáblára rajszögezik a gyerekek rajzait, rajtuk az óvónéni kicentizett szirmai, színei, körei, vonalai, messziről megcsap a hajdani dicsérőtáblák sivársága. Hűvösödik, talán már megint az ősszel van a baj. Tavasszal nyitnék sok-sok óvodát, ahol egybeolvadnának a mindenféle kis- és nagycsoportok a Margaretta Vasziljevnák egyetlen gyönyörű nagyfenekében. Az óvónénikre mindenhol egy-egy gyerek felügyelne, aki hagyná őket azt rajzolni, amit akarnak, sőt így bíztatná kicsit irigykedve a társaságot, kedveseim, könnyű nektek, ti, mint teknős és csiga a házát, feneketeken hordjátok a párnát, bátran lekuporodhattok a földre, nem fáztok fel, ne tartson vissza a hónapokban az er, dugjátok pergő nyelvetek a pocsolyákba, lássuk, az ebihalaknál gyorsabbak vagytok-e. És újra csillogó akvarellben úszna a kopott szőnyeg a terem közepén, mint mikor ebédelés közben a Szircsák-testvérek, akik fegyelmezett ikerpárként mindig egyszerre ültek le, egyszerre álltak fel, váratlanul felpattantak az asztaltól, és pontosan a terem közepén kihányták az aznapi cseresznyelevest. Emlékszem, hiába terelgetett bennünket a helyünkre a rózsaszínű tócsa közeléből féltékenyen a takarítóasszony. Mindannyian ott tolongtunk, meg akartuk nézni a szégyellnivalót, hogy elborzadjunk, utálkozzunk, undorral kiöltsük a nyelvünk, legalább mozdulatainkkal utánozzuk azt, aki öklendezik, és sosem hallott artikulálatlan hangokat csalogassunk elő torkunkból, amitől halálra válik Margaretta Vasziljevna, lám most már mi is, egyszerre, együtt, egy óriásit, s akkor végünk, mert harminc adag biztosan elárasztja az egész óvodát. Ki merte volna bevallani, hogy csodálja a Szircsák-fiúkat, akik büszkén feszítettek művük mellett, hiszen senki sem tudta megakadályozni őket abban, hogy az a kis tányér cseresznyeleves özönvízként ki ne ömöljön belőlük, s önkényesen szét ne folyjon a szoba közepén.

(2001)