Berniczky Éva

Talánszása

Az ablakra ujjnyi vastagon rakódott a por. Rég nem használták rendeltetése szerint. Nem néztek rajta sem be, sem ki, még csak rövid szellőztetésre se tárták ki a pókhálós szárnyakat. Miután elvesztette valódi szerepét, újságokkal rajzszögezték be. A sárga, nedvtelen napilapokon egybemosta az elavult híreket, botrányokat, eseményeket a kosz, már-már azt sem lehetett eldönteni, milyen nyelven tudósítottak egykor. Összefolytak a betűk, ahogyan a városban élők nyelve is bekerült a kegyetlen keverőbe, hogy mindennapi használatra szülessen egy újabb. Amiből összeáll ez a morzsolódó, repedezett beton, s a célnak – a maga módján ideig-óráig, esetleg az első fagyásig – megfelel. Az alkalmi függöny botránykrónikái részévé váltak a romos valóságnak, elveszítve valamikori bűvös erejüket, amivel könnyűszerrel magukhoz édesgették a ház tövében literes üvegekből szilvát áruló asszonyokat. Mert azok ugyan erre az egyre – a saját nyomorúságukra – különben sem voltak kíváncsiak. Szívesebben olvastak a neves popsztár milliókat érő autójáról, vagy az újabb miniszter újabb panamáiról, és erősödött bennük a bizonyosság, ezek miatt kell nekik a szomszédos kertből lopott fosókaszilvát aprópénzre váltaniuk. Ebben a tudatban mégis könnyebb kiülni a szürke panel elé, hátha megfizeti a filléres sárga gyümölcsöt az arra járó. Észre sem veszik, és mögöttük alattomosan betapétázza az egész alsú szintet a szutyok.

Lakik egyáltalán itt valaki, ácsorogtak kitartóan, már-már azt hitték, hiába. Aztán mégis megnyílott fejük fölött az ablak, és kidugta fejét az öreg. Micsoda, persze, hogy van unokája. Az inas, elhasznált ember elnézett fölöttük, látszott rajta, cseppet sem érdekli, amit mondanak neki. Még szeme sarkába se kerülhetnek be sem ők, sem az unokája, akit éppen azzal vádolnak, ellopta a lenti kölyök biciklijét. Megnézi a gyereket, ez olyan, az ilyeneknek vesznek, lehetőleg borsos áron. Na ne kiabáljon velem, jóember, mi közöm nekem ehhez!? Van annak apja-anyja! Hol, hol, hát az Állomás utcában, Állomás utca 15, és már csukja is be az újságokkal borított szárnyakat.

Unalmasak ezek a biciklis sztorik. A jól bejáratott módszer, csak egy körre kérik el, aztán lesheted. Hogyhogy nem emlékszel a nevére, záporoznak a szemrehányó kérdések. Nem mindegy, siratja a gyerek a barátját, jó kapus, mindenki megmondhatja. De a neve... talán, talán Szása, hüppögi végig csalódottan az egész délutánt. És másnap Talánszása után nyomoz az egész család. Mennek az edzőhöz, a fiúkhoz a focipályára. Hogyne, látásból... ...az az, kapus szokott lenni... épp tegnap passzolgatott neki... ...de leginkább a folyónál csavarog, senki nem kacsáztatja olyan ügyesen a köveket a víz tetején, mint ő... Össze nem illeszthető vágókockák, villanások, véletlenül szerepel, nem is, inkább átsétál rajtuk hiú rendezőként a kis biciklitolvaj. Talánszása előbb kopott csíkos tengerésztrikót, hozzá színehagyott rövidnadrágot, felfeslett vászoncipőt, és valamivel biztosabb pontként állítólagos nagyapát kapott, majd ezt megfejelve lassacskán személyiséget is. Kezdték látatlanul felépíteni, nagyjából elkészültek vele, mire rábukkantak az öregre.

Rendes ember, a vasgyárban dolgozott. És ezt a dolgozottat olyan áhítattal ejtették ki, hogy ebből azonnal kiderült, kevesen kereshetik hagyományos munkahelyen a kenyerüket ezen a környéken. Az alkalmi munkák kiszolgáltatottjai egy ideig még ízlelgették a hajdani biztonságot idéző vasgyárat, utcanév, házszám helyett újra és újra kapcsolatba hozták Talánszása nagyapjával. Csócsálgatták jóízűen. Mintha attól, hogy emlegetik, varázsütésre újraindulna a fűvel benőtt gyárudvaron a munka. Nagyon rendes özvegyember. Arra, arra menjenek... Nincs több háromemeletes szürke épület az utcában, megtalálják, zárták le az útbaigazítást a lelkes szomszédok.

Amikor az elsőt észrevették, még örültek, a másodiknak már nem annyira, és akkor feltűnt a többi. Számolták a szinteket és kiderült, itt minden második panel háromemeletes. Ezekben nem kötelező liftet működtetni. Az egyforma szürke kócerájok lift helyett rejtették az öreget, mint gondosan őrzött mesefigurát. A lépcsőházak sötéten tátongtak és átható egérszagot árasztottak. A kivilágítatlan alagútban csak az találta meg a saját ajtaját, aki beidegződésből tudta, hol lakik. Sohasem leltek volna rá a keresettre, ha nem terelgetik őket a szilvásasszonyok, ha nem rémlik fel valamelyikükben a bűvös vasgyár.

Még hogy rendes, dohogott, most már közel a célhoz, másiknagyapa, jól megnevelte az unokáját. És alig várta, hogy becsülettel leteremthesse az ablakban megjelenőt. Egyetlen lélegzettel hadarta el lesújtó véleményét. Na ennek jól kitisztítottam a fogát, hallgatott el és várta a kívánt reakciót. Hiába, a megtámadott úgy nézett el messze a fák ágai közé, mintha a nyugdíját hozó postás állna odalenn, számolja csak le azt a kevéske pénzt az utolsó fillérig, nem jut abból borravalóra úgyse. Most sem látszott rajta nagyobb zavartság, mint olyankor, hónap elején.

Na ne kiabáljon velem, jóember, mi közöm nekem ehhez, áradt az ablakból a helyiek jellegzetes Keskeny utcai hanglejtésével. Nem lehet azt már meghatározni, mikor és milyen arányban keverték a szlávos dallamot bele, mennyit igazítottak a hangfekvésen, hangmagasságon, hogy akcentusnak se lehessen érezni, mégis kicsit idegenül üljön meg a fülben. Van annak apja-anyja! Hol, hol, hát az Állomás utcában, Állomás utca 15. Ezt a 15-öt már érezhetően bizonytalanul fűzte hozzá.

A család az állomástól indult felderítő útjára. A kiindulópont körül még nem volt semmi baj. Az állomások mindenütt egyformán tele vannak nyáron legyekkel, télen patkányokkal. A vonatok hozzák-viszik a bűzt, izzadságot, szotyolahéjat, a ragadós szegénységet. De mit találnak azon túl, a másik oldalon lakók soha nem néztek utána. Most is a muszáj vitte arra őket. Állomás utca 15. Az út mintha az állomás épületéig tartott volna, a továbbiakban nem nagyon aszfaltozták le, vagy ha mégis, annak nem igen maradt látható nyoma. Hömpölygött hullámzó gödreivel, mint kiszáradt folyó medre. A páros oldalán a beomlott kerítés mögött sínek futottak, a másikon mind riasztóbb külsejű házak roskadoztak. Hiábavalóan meresztgették a szemüket, házszámot nem láttak egyiken sem. Furcsa is lett volna és valószínűleg fölösleges. A dolgok itt elvesztették hagyományosan kialakított praktikumukat, hogy egészen más életvitelnek nyújthassanak keretet. A mit sem sejtő családi delegáció meg gyanútlanul keresi a házszámokat. Hiába. A poros mederben elimbolyog mellettük néhány utcabeli. Először még bizakodva oda-odalépnek hozzájuk. Végre valakitől megkérdezhetik. Tizenötös? Bámulnak a megszólítottak, mintha életünkben most hallanák először ezt a számot. És végignéznek fürkészve a hepehupákon, mintha most ebben a pillanatban akarnák meglátni azt a bizonyos tizenötöt. Ha mondják, hát itt lehet valahol. Hunyorognak, felső testüket előretolják, hunyorognak, hátha sikerül. Aztán lemondanak róla, mint a szemorvos táblázatának legalsó apró betűs soráról már a fentiekkel is kínlódó páciens. Faképnél hagyják a kérdezőket és szótlanul botorkálnak a következő gödör felé.

De hisz ez részeg, hitetlenkedik másiknagyapa úgy a harmadiknál, délelőtt, dologidőben részeg! Pedig a dülöngélőnek estig nincs mit csinálnia, az árusok ládáit kicipelte az állomás környéki piacra, járandóságát, az üveg vodkát, már a fejében viszi haza. Estig ráér, ha segít a kofáknak hazahurcolkodni, akkor majd kis utánpótlással újra tompíthatja a tisztulás okozta szörnyű kínt. Ezek a kátyúk, mint ügyes mankók, egyengetik az útját, ha valamelyikben elindul esésbe, a soron következő biztosan megállítja. Sajátos koreográfiával bukdácsol tova, magával hurcolva a reményt, hogy az Állomás utcában bárkire is rá lehet lelni megadott cím alapján.

A keresők lassan lemondanak arról, hogy létezik páros és páratlan oldal. Minden házat megpróbáltak megközelíteni, de ha a légypiszkos ajtók mögül elő is keveredett véletlenül valaki, az csak ingatta a fejét, honnan a fészkes fenéből tudhatná, hol az az ördöngös tizenötös. Legfeljebb azt állította kicsit szelídebben, az övék ugyan nem az. Egyre világosabbá vált előttük, hogy nem fogják megtalálni. Mert ilyen nincs is. És az Állomás utca 15 bevonult a kizárólag fogalmi szinten létező dolgok sorába. Jól elküldte őket az öreg, akár megmondhatta volna szép szaftosan, Keskeny utcai tájszólásban, hová menjenek Talánszása után, ha már annyira fáj rá a foguk. Akkor másiknagyapa dühöngött volna egy sort, de legalább megspórolták volna maguknak ezt az utat. Igaz, úgy az életbe el nem keverednek a városnak erre a részére. Egészen felszabadultak, amikor eltűnt a távolban az Állomás utca, nem is akarták már azt a biciklit.

Talán épp ezért kerekezett vissza a világnak arról a végéről, amely akár tetszik, akár nem, létezik. Vasárnap csengettek és ott állt az ajtóban a fogatlan, ősz asszony és a gyerek. Mindkettőjükön rendbe szedve, tisztára mosva a szegénység. Erős mosószappan szaguk mellbevágóan neorealista volt az illatos tusfürdők korában. Nincs ember, akinek ne szorulna el a szíve erre a szagra. Megtelt a szemük, az orruk a biciklitolvajokkal, mégsem tudtak velük mit kezdeni. Átformálhatatlan, egyszeri anyagból fröccsöntötték őket, amit legfeljebb eldobni lehet. Talánszását és a nagyanyját, a másikat. A bábuskát. Ez oroszul szólalt meg, onnan sejtették, hogy ez a másik. A már meglátogatott nagyapa özvegy volt, megmondták a mindentudó szilvásasszonyok. Meg aztán az öreg az ablakban a lányáról beszélt, ez itt meg a fiáról.

Menjenek hétfőn a bicikliért, a rendőrségen visszaadják nekik. Részeg halászokról hebegett-makogott érthetetlenül, akiktől a fia vissza akarta szerezni a biciklit, mert hogy azok vették el Deniszkétől. De-nisz-ké-től... Habzott erősebben és erősebben a szúrós mosószappan, és fokozatosan beborította a kipreparált nyomorúságot. A nagymama fején hirtelenszőke paróka nőtt, vakító műfogsor a szájában, gyöngy a nyakában; már nem is a megszeppent Talánszása (művésznevén: Denisz, a komisz) volt az, akit gyűrögetett szégyellősen, hanem a divatos filmhős.

Miután alaposan összekeverte másiknagyapa dühét a szivárgó szánalommal, a bábuska elégedetten búcsúzkodott. Ne haragudjanak, mondta többször is, nem olyan ez a gyerek, ahogyan ezek után gondolhatják, és randevút adott a biciklijét kereső családnak a rendőrség főépülete elé hétfő reggelre.

Hétfő reggel továbbra sem értettek semmit, egyszerűen hagyták, hogy az a másik világ rendezze az eseményeket, a nekik szánt olcsó statiszta szereppel is nehezen bírtak. A rendőrségen a bábuska meglepően jártasan nyitogatta az ajtókat, pedig nem függesztettek ki rájuk semmiféle eligazító táblát. Sőt a folyosó egyik elágazásában olyan sötét volt, hogy azt sem lehetett látni, hány helyiség nyílik oda. Az öregasszony mégis feltűnően pontosan tudta, hová kell benyitnia. Kívülről fújta az illetékes osztályok neveit, a büntetőtörvénykönyv paragrafusait. Úgy látszik, a fia gyakran verekedett össze azokkal az elvetemedett halászokkal és természetesen mindig ő maradt alul. A jól elagyabugyált helyett pedig mindahányszor a bábuskát állították elő. Időnként összeszidták, kapásból letegezték keletlenül buta képű, huszonéves legények, de ő csak ment megállíthatatlanul állítólag afelé a helyiség felé, ahol vár rájuk a bicikli. Nyomában Talánszása és a meglopott család poroszkált. Két benyitás között sóhajtozott pihenésképpen, a fiát emlegette, aki kórházban fekszik összeverten. Úgy beszélt róla, mint hősről illik, aki bár munkanélküli, mégis visszaszerezte a biciklit. Arról, hogy hozzájuk hogyan került a járgány, nagyokat hallgatott. Órák teltek el, amíg így bolyongtak odabenn. Nem csoda, hogy az egyik szobából kilépő rendőr szigorúan azzal zárta le további sétájukat, ebédidő, tisztelt állampolgárok, értik, ebédidő. És délután mikor, kérdezte hoppon maradt képviselőjük. Délután nincs ügyfélfogadás. Akkor holnap, fordult feléjük a bábuska olyan nyugalommal, hogy az az érzésük támadt, most már örökkön örökké együtt járnak majd ide. És elkövetkezik az az idő, amikor már ők is ilyen beavatottan igazodnak el az egyforma ajtók között, rá se rántanak, ha odamordulva letegezi bármelyiküket a keletlen képű.

Nem így történt. Egy napon mégis bejutottak a nyomozóhoz, aki végtelenül elégedetten vigyorgott. Na, mit szólnak, feljelentést sem tettek, ők ennek ellenére megtalálták a biciklit. Nem szóltak semmit, valahogy semmi elragadtatásfélét nem éreztek, pedig akkorra már ők lettek a jó emberek, azok a rosszak. Ezt nem győzték elégszer elmondani. A nyomozó elővette szamárfüles füzetetét, hogy beleírja az esetet. És akkor váratlanul kiderült, hogy nincs is semmiféle eset, hiszen arra a kérdésre, hogyan lopta el a kis megátalkodott a biciklit, a jó gyerek azt válaszolta, nem is lopta el, csak ő adta oda neki néhány körre. A bábuska hálásan pislogott, igen, igen, de akkor jöttek azok a részeg halászok...

Szégyenkezve cipelték le a megkerült kétkerekűt a földszintre. Nagyon örültek neki, hogy a nyomozó vallomásuk ellenére bent fogta még a gyanúsítottakat. Attól tartottak, ha együtt mennek el, nem képesek majd elkerülni a happy endet. Miközben jól tudták, a végeket egészen másban mérik errefelé, gödrökben, utcában, Állomás utcában. Állomás utca 15-ben.

A mosószappan habjának buborékjai pattognak, sercegve vesznek el a semmiben, az alumínium lavórban a hátramaradt lötty szürkésre hűl, Deniszke szülei nem jönnek haza, Deniszke köveket kacsáztat a víz tetején. Egyedül.