Medúzaszüret
A
passzázson keresztül tartott az állomás felé, a magasból szotyolahéj hullott,
az egyik erkélyről rázta ki pokrócát a fenti lakó, kis Párizs, emlegették
a hajdani városrészt múltszázadi emberek, undorral seperte le gallérjáról
a szemetet, a kirakatban a bábuk egy másik világból öltözködtek, kitekert
fejük keservesen fordult az arra járók után. Akár a kifutón elvérző francia
divat, viselhetetlen ez a nosztalgia. Ennyi maradt a kis Párizsból, aztán
a folytatásban a nőiességre kiéhezett bárisnyák felvették a kombinét,
azt hitték a csipkés darabokról, hogy alkalmi ruhák; a helyiek pechére,
akik ragaszkodtak dédanyáik szokásaihoz, és ruhájuk alá rejtették a fehérneműket.
Éppen itt vette kezdetét az az idő, amelynek bódító hársai alatt végigsétálnak
ezek a ledérek a finom fehérneműkben, felforgatva a békés környezetet,
megvadítva a leggyávább férfiakat is. De Hajassal így sem boldogultak,
neki ugye a prosztatája, az apjával is törődnie illett, papesz, egyék
egy kis kocsonyát, amíg főzték, bűzlött az egész bérház, szintekre bomlott
a hagyma, fokhagyma, a bors felszálló párája, padláson a bomló bőr szaga,
a Rafandában lakók még nem kezdték verni seprűnyéllel a mennyezeteket,
de az öregnek megvolt a magához való esze, kell ám a fenének, meglehet,
így mondta: köll, mert időnként ő-zött a papa, isten tudja, honnan kerültek
ide, de maradtak a Rafandában, ablakukból jól lehetett látni, ahogy a
kontyos bárisnyák végig a parton nagy szájukat fülig festették. Vörösre
mázolt, eltúlzott nőstények, csámpásságukban mégis magukkal hoztak valami
őspraktikát, amivel úgy számolhattak volna le a legegyszerűbben az ablakban
bamészkodók, ha megmosolyogják őket, de kinek támadt kedve akkor arra,
nem mertek nevetni rajtuk, pedig szükségük lett volna erre a fölényre.
Ehelyett jól nevelten elfordították a fejüket, ahogyan az illemtanáruk
tanította a tánciskolákban, ötórai teákon, és maradtak.
Hová is mehettek volna. Az idő megállt, vagy visszafelé pergett, nem szállhattak
ki belőle, szédült tengeri beteg módjára kijárták addigra az új iskolát,
évtizedekbe tellett, mire kiszűrték és kényszergyógykezelték Hajas Rozált,
és egy elmeszesített lukkal a tüdejében mehetett szanatóriumba, öt hónapra?,
hatra? Hajas dohogott, mit kezdjen ő addig a papesszal, hiába adják olcsón
a mindenféle bőröket, ha ez az átkozott öreg nem eszi meg a kocsonyát,
analfabéta szegény ördög, de bezzeg az orra az kiváló, hiába bizonygatja
ő, olyan fí-nom, egyék. Ha finnyás, hát finnyás, nem érdekli, neki tengeri
levegőt rendelt az orvos, nem győzte mondani, enélkül nem számíthat teljes
gyógyulásra, hogyne hallgatna rá, és büszkén a tüdőbajára merészen bevágta
a konyhaajtót, mint Madame Chauchot – aztán hosszan vonatozott, a tea
jó volt, nagyon jó, amíg fel nem szállt arra a menetrendszerű kukuruznyikra,
amelynek gyomrában valamennyi utas saját kis apró szárnyakon repkedett
egészen addig, míg földet nem értek. Áldott jó földet, ahol az angyalok
visszanyerhetik materiális voltukat az érkezési oldal virágárusai mögött.
A sokat látott árusok már semmin sem csodálkoztak, azon sem, ha mégis
angyal vásárolt a napfonnyasztotta rózsákból. Olyan vevő nem létezik,
akit ne lehetne megtéveszteni egy pillanatra, bizakodott a vén virágos,
és ragadozóállásban leste a többiekkel együtt az érkezési oldal kijáratát,
amely valójában nem volt több egy a célnak tökéletesen megfelelő kapunál,
egyenesen a kifutópályáról nyílott, a barnásvörösre festett fémkeretről
rég lepattogzott a mínium, gurulhattak volna rajta ki alumínium gépek
is, de meglepetésként a megkínzott utasok jelentek meg, jöttek szédelegve,
közöttük Hajas Rozál, aki csak azért sem hagyta magát.
A helyiérdekű trolin tovább lötyögött benne a férje hangja, olyan bizonytalan
vagyok, csapódott vissza a Rafanda huzatos falairól, akadozva bár, némi
sistergéssel bejött a kép is, egyenesen közvetítette Hajast, amint a kezét
tördeli, áll tanácstalanul a pucéran lógó villanykörte alatt, a sárga
fényben elszíneződik arcán a papírvékony bőr, alatta a tintás erek, ki
érti ezt, tavaszra mindig borsózöld színűvé penészedett, inkább kikapcsolná
a pazarlója, úgy sem fizetik rég a villanyszámlát, és kimenne a napvilágra.
Egyszer elhagyom ezt a balféket, akkor még rendben találta, hogy ilyeneket
gondol, a szabadság bátorrá teszi a szabadulót, elfelejti, mi elől menekül.
Végállomás, kurjantotta az egyenruhába bujtatott galambocskám, mint valami
örömhírt, mert ezek még az állomások megnevezésének is repesve tudnak
örülni, kihúzza húsos hátát, titokban tiszteleg, Goluboj Zaliv, pontosan
ezt írták fel Rozál cédulájára, de a meghirdetett öböl nem volt sehol.
Még mindig nem lett szomorú, így érezte hitelesnek a történteket, különben
is a világvégéket sohasem ott kell keresni, ahol hirdetik, hanem ellenkező
irányban, és akkor még mindig megeshet bármi. Hegynek fel indult el, caplatott
nehéz bőröndjével a kaptatón, a fák között vastagon harsogott valami,
az egyetlen hangjele az életnek, madár vagy kabócaféle, vagy bekapcsolva
felejtett, gerjedten sercegő gramofon, esetleg rosszul beállított vezetékes
rádió, sistergett, recsegett, talán a forróság, súlyos darabbá verődött
össze a levegő, remegett, felrémlett a papesz a konyhában, remegett. Nem
hitte, hogy bármi is megváltozhat körülötte, de mégis.
Feltűnt a szanatórium és kapujában véglegesen megállt az idő, a szökőkutakban
a víz, talán a rózsagirlandokban is a nedvkeringés. A kihaltnak tűnő villa
hajdani bejáratához őrt állítottak, az őrnek bódéja volt és fegyvere,
senki nem mert belépni a díszes kovácsoltvas kapun, az érkezők, talán
sejtettek valamit, vagy nem találták magukhoz illőnek a vakító márványlépcsőket,
amelyek felvezettek, így aztán kiváló érzékkel azonnal a hátsóbejáratot
keresték. Ott valóban nem állta útjukat senki, az őr helyén egy vadonatúj
idő nyílott, olyan, amit nehéz megtanulni annak, aki nem hajlandó lemondani
a közönséges időkről. Körülírhatatlan neszek, a félmozdulatok nyisszenései,
a hátsóudvarban véres lötty folyt végig a kövön, a rács előtti mélyedés
visszatartotta, keringett lustán, majd egyre gyorsult a hömpölygése, már
pörgött, a szennycsatorna szürcsölve szippantotta be, amíg le nem csordogált
a következő utánpótlás.
Valaki mégis lehet itt, nem számított már, hogy kicsoda, csak feltűnne,
törné meg ezt a mozdulatlanságot, de nem jött senki, és Hajas Rozál nem
bírta tovább a cseppek esését, a visszhangzó loccsanásokat, a semmi gyűrűzését,
ezt a katasztrófa előtti halódó elvontságot, elejtette bőröndjét, kezét
fülére tapasztva újra menekült. Lépcsőkön fel, lépcsőkön le, ugyanazon
a szinten bolyongott, azért ment föl néhány fokot, hogy ugyanennyit lejöhessen,
míg egyik félemeleten egy ajtó előtt hangokat nem hallott. Belépett, a
bentlévők nem kapták fel a fejüket megjelenésére, tudomást sem vettek
a jövevényről, az ágyához sem vezették, mégis megtalálta valahol középtájon,
ment keresztül a termen egészen addig, amíg meg nem torpant, mert megérezte,
hogy megérkezett. Fáradtan leroskadt, az ágyneműnek kórházszaga és -felirata
eszébe jutatta, hová keveredett, kétkedve szimatolt, mert első látásra,
ami körülvette, lehetett akár sokmodelles műterem, ahol remekművek és
dilettáns kontármunkák kerülnek le az ágyakról.
A hatalmas termet metszett üvegajtók választottak el a tekintélyes méretű
terasztól, ha kitárták a tengerre nyíló szárnyakat, egybeolvadt a betegszobával,
a tér végtelenné vált, a tengerben folytatódott, mégsem mert senki leszállni
a kényelmetlenül biztonságos vaságyról, hogy visszagyalogoljon a tengerentúlra,
mert ki akart itt Mózessé lenni? A fehérre festett vaságyak hozzátartoztak
az újonnan bevezetett időszámításhoz, a rugók megnyúlva nyekeregtek. Fehér
és átlátszó keveredett, lepedők lógtak, víz a butéliában az asztalon,
abból állt a rend, hogy nem volt körülöttük semmi, csak az üres fegyelem.
Kislányok – szerettek becézni, a fecskendőt, a fogót, a szikét, Cska nővért,
aki jött berregve, füstölögve, mint egy traktor és felszántott mindent
és mindenkit –, kislánykák, kislánykácskák, vozdusnaja vanna, gyerünk,
gyerünk. Hajas Rozál kicsit még kivárva fészkelődött a nyikorgó vaságyon,
aztán zavarában – olyat tett, amit soha, de soha nem gondolt volna magáról
– kétségbeesetten utánozta az asszonyokat, lányokat, ahogy engedelmesen
vetkőztek. A terem megtelt a meztelenség szagával, kibomlottak a combok,
a mellek, mint egy reneszánsz vásznon, csak a szegény piktor változott
ebben a hullámzó bujaságban remegő térdű főorvossá, aki odamehetett még
egyszer utoljára akármelyikükhöz, magához vonhatta a fehér testüket, odaszoríthatta
fülét a kibuggyanó mellekre, hallgatózott, közeledett, hallgatózott, vészesen
közeledett, de addigra meg is csömörlött az egésztől, mert egyre merevebb
szögeket írtak le a karok, a térdek, kitekeredett fejű próbababák hevertek
szanaszét, végigsimította szakállát, erőt gyűjtött a vizit befejezéséhez,
már-már kifordul az ajtón, ha Hajas Rozál be nem mászik az ágya alá. De
bemászott, felhúzta térdét, nem látszott belőle semmi, a haja talán, cincogott,
és arra gondolt, jobb lenne a papesznak kocsonyát főzni, ha nem venne
levegőt, mint most a pókhálók között, nem érezné a bűzt, befogná a fülét
is, hiába ütögetné a partvissal a padlóját a fenti szomszéd, azonnal másszon
ki, a főorvos nem boldogult vele, gurnyasztott, míg ágyalattostul be nem
borította Cska nővér irdatlan teste. Párnás kezével kotorászott a pókhálók
között, vigyorgott, végre olyasvalaki kerül a keze alá, aki nem hajlandó
engedelmeskedni. Hát hiszen láthatják, kénytelen fellépni, higanyszeme
fénylett, akár a macskáé, izmai megfeszültek, mélyen előrehajolt és hirtelen
mozdulattal kirántotta áldozatát az ágy alól. Mint levágnivaló jércét,
úgy szorította a hóna alá, és ellentmondást nem tűrve tapasztotta a hüvelykujját
a fogoly pulzusára. A többiek is begyakorlottan kaptak a csuklójukhoz,
az egész terem csendesen számolt. Hajas Rozál remegett. Ilyennek képzelte
a titkos szekták együttléteit, biztos volt benne, hogy a mormolás végén
őt áldozzák majd fel, eszébe jutott a hátsóudvar, a szennycsatorna lefolyója,
de nem történt semmi.
Amikor magához tért, kezdte megérteni lassan, nem is fog, mert csak látszatok
vannak, képzelgések, valóságként a nagy kék ég terpeszkedik a végtelen
terasz fölött, és a legkékebb szemű Raszma mered rá a szomszédos ágyról,
Raszma, aki esténként, ha megelégelte a napi hódítást, becsukta a tengert
a nagy üvegajtókkal, csokoládémázas cukorkát szopogatott és rászürcsölte
a sűrű fekete teát, s ha kellett, megnyugtatta őt, hogy az ágyában nagyobb
biztonságban van, mint alatta. Ejnye, ejnye, fenyegette az ajtóból főorvos,
mert tudnivalóan a doktor azokat a lukas tüdejű nőket szerette tölcséres
fülével hallgatni, akik kamaszkorukban a legteljesebb fejlődésen estek
át. Rosszallása leginkább a jövevény testi hiányosságainak szólt, mert
Rozálnak – aki elakadt valahol az evolúcióban – mellben is csak haja volt,
erős szálú, védelmező stóla rejtette, nem kellett semmitől tartania, nagyobb
védelem alatt állt, mint gondolta.
Reggel aztán jobbnak látta, ha beáll a többiek közé, és nem tiltakozik
tovább. Horpadt oldalú nagy alumínium bödön előtt tekergett a lányok sora.
Amikor odaért a tartályhoz, ahogyan a többiektől látta, elfordította az
edényen a csapot, folyt a sötétlila mangános víz – mint higiéniájukra
sokat adó kuplerájokban –, csordogált a félliteres üvegbe, a vécé előtt
foglalhatta a helyét a következő sorban, és ha feltárult végre az ajtó,
mindenki beoszthatta a kagyló fölött a fejadagját. Néhány napi begyakorlás
után rájött, ennyi víz tökéletesen elegendő a tisztálkodáshoz. Mert az
Égszínkék Öbölben nem voltak fölösleges dolgok, a tenger kivetette a partra
a döglött delfineket, ahogyan azt kell, elzárva a kacatos világtól, itt
saját létük vált fölöslegessé, ezért azt tettek vele, amit jólesett. Raszma
Shalvát szerette, a grúz férfiak vadak és szenvedélyesek, így suttogta
a kórházszagú paplan alatt, nem érdemes a lázgörbéjüket figyelni, romantikára
pedig nincs idő, szeretkeztek és kész, nincs ezen mit bonyolítani, hozzátartozott
a szanatórium rendjéhez, ahogy a kiporciózott vaj, az esti vinyigret vagy
az étkező bejárati ajtajánál csapolható kumisz. Hajas Rozál soha nem ivott
belőle, szentül hitte, az bolondítja meg ezeket a szerencsétleneket, megvan
neki a maga baja, még hogy itt is kifogjon egy Hajast, könnyű Raszmának
ott fönn északon, ahonnan ide került, lehűtheti magát a Balti-tengerben,
de ő mit kezdjen majd odahaza ezzel a féktelenséggel. Raszma jóízűen nevetett,
te szegény, te, és még nagyobb vakmerőséggel dolgozta fel újra és újra
saját életét, mintha előre elolvasta volna az egészet, úgy ahogy lesz
majd egyszer, és fölösleges részeket dobott ki belőle, ha nem tetszettek
neki, helyettük folyton beleélt újabb és újabb epizódokat. Ez a teljes
tisztulás, összegyűjtötte a partra vetődött medúzákat, kosarába rakta,
ha megtelt, belemarkolt, remegtek ujjai között, mégsem undorodott tőlük,
állt a tengerparton meztelenül, és kente magára a nyálkás medúzákat, égették,
csípték, nem bánta, kiűzte testéből a nyavalyát, aztán eltűnt, talán lement
a faluba, ott lehet igazán ízes kumiszra lelni, de valószínűbb, hogy nem
fűzött hozzá semmit, mert magyarázkodás nélkül szeretett élni.
Egy napon őt is magával vitte, Rozál pedig nem tiltakozott, sejtette,
úgyis hiába tenné, mennie kell. Ahogy leereszkedtek a meredek tengerparti
úton, a település odalenn még kisebbnek látszott, mint amilyennek a magasból
tűnt. Néhány szegényes viskó, lakókat nemigen látni, itt-ott átkóválygott
előttük egy-egy kába Shalva, nem vett észre rajtuk semmi különlegeset,
nyoma sem maradt vadságnak és szenvedélynek, közömbösen biccentettek és
továbbmentek, statisztaszerepet osztottak rájuk, mintha más dolguk nem
lett volna azonkívül, hogy megmutatják magukat és kisétálnak az Öbölből.
Vásárolni fogunk, makacsolta meg magát Raszma, ő meg nézett rá, ugyan
mit lehet venni ebben a porfészekben Shalvákon kívül, majd meglátod, és
eltűnt az egyik roskatag házban, és pár perc múlva egy hatalmas szőnyeget
húzott maga mögött, egyedül nem is tudta vinni a jókora hengert. Lépdeltek
a forró harsogásban, elől Raszma, hátul Hajas Rozál, aki nem értette,
miért pont itt kellett megvenni ezt a lomot, ezernyi gond lesz belőle,
a szállítást a repülőtéren majd jól megfizettetik. Folyt róluk a víz,
mégsem álltak meg pihenni, mintha kötelező feladatot teljesítenének, cipelték
terhüket az országút közepén. Van, amiért messze kénytelen elmenni az
ember, hogy hazavihesse, győzködte Raszma. Rozált bosszantották az efféle
érzelgős bölcsességek, ideig-óráig kapaszkodhat beléjük a rászoruló, egyszer
azonban rá kell döbbennie, hogy nem mentenek fel semmi alól, bármennyire
is hiszi, s abban a pillanatban szertefoszlanak, mintha soha ki sem találták
volna őket. Nem akart több ezer kilométerről szőnyeget vinni a Rafandába,
még nem vallotta be, de hazamenni se vágyott, mert végre nem érezte a
konyhájuk szagát.
Odahaza tél lett addigra, az Öböl virágzó mandulafáit pedig váratlanul
betakarta a hó, a változás mégsem tűnt fel senkinek, nem kívánták az ágakat
lerázni, leszippantani, tisztába tenni, lefordítani, megérteni és beszélni
róla, jobbnak látták az ablakmélyedésből figyelni, nosztalgia nélkül.
Hosszas tépelődés után elhatározta, mindenről beszámol Hajasnak, legszívesebben
a papesznak írna, de az nem képes elolvasni, helyette bizton számíthat
a partvisos szomszédokra, mert azok folyton idegen leveleket bújnak, biztos
abban, hogy az ő levelét ugyanúgy hangosan betűzik majd a lépcsőházban,
ahol az ablak rég kitört, nincs, ki becsináltassa, így az is hallja, aki
az udvaron a szőnyeget porolja, de mire a prakker megállna a kezében,
odafent szépen összehajtogatják a levelét, visszateszik a borítékjába,
leragasztják, még azt is ráírják, saját hibájukon kívül megrongált állapotban
érkezett, becsempészik a levélszekrénybe, és úgy mennek be a lakásaikba,
mintha nem tudnának semmiről, mint a virágzó mandulafák, havazik, a biológia
mégis azt játssza, hogy itt nincs tél, már hogy lenne, csak botrány, micsoda
botrány, esténként a sötét konyhában a papesz ül a hokerlin és óbégat,
aztán a második agyvérzése után már csak hangtalanul tátog; ha nincs áramszünet,
lassan mozgó szájáról le lehet olvasni: hol marad el ilyen soká Rozál?
Raszma kibontja a szőnyeget, széthengeríti a teraszon, kékesen csillog,
nem szabadulhatnak, közelebb, egészen közel hajolnak, belefekszenek, belesimulnak
és élvezik, hogy nem nyikorog alattuk a vaságy, rájuk nehezedik az égszínkék
ég, nem bírják tartani, elgyengülnek, Cska nővér hőmérőt dug a hónuk alá,
így alszanak el, mélyen, kábán, a fejük összeér. A hosszú folyondárszálak
egyre sűrűbbekké válnak, akár a repkény, kezdik benőni arcukat, egyre
kevesebb látszik belőlük, befutják szemüket, orrukat, máris összefolynak,
feloldódnak, eltűnnek, a tincsek hullámai egyre magasabbra csapnak, sejteni
lehet csupán, valahol egyszer valamikor, de arra is egyre rakódnak a hámrétegek,
beborítva a végső hordalékot. A haj – erős, eltéphetetlen horgászzsinórból
– elkészült, a nehezebbje ezután következik, a testet hozzánöveszteni,
rugalmas izomnyalábokat eresztve, mert a kéz alatt ott kell lennie a hőmérőnek,
nyílik az ajtó, az ajtónyílásban Cska nővér higanyszeme, a hatalmas test
föléjük hajol, kiragadja a hőmérőt, meg sem nézi, rutinosan megrajzolja
a lázgöbéjüket, a főorvos úr megmondta előre, a viharos tenger medúzákat
vetett a partra, az Égszínkék Öbölre rászakad az este. Reggel majd megírja.
|
Berniczky
Éva
Az
összeállítás megjelent: