[alábbi apróságaim az Edélyi Terasz NapiGonosz c. rovatában jelentek meg 2006-ban]

február-március

 

Balla D. Károly
 

Kollektív emlékezet

Idézni jó. Ha van mihez társítani az idézetet. Ha van saját gondolatunk, és nem a hiányba helyettesítjük be a klasszikusok bölcselmeit. Meg akkor is jó citálni, ha helye van a citátumnak, ha passzol, ha ül. Ha nem olyan, mintha fülénél fogva ráncigáltuk volna elő.

Idézni jó, de veszélyes. Az ember feje nem káptalan. Gyakran nem is az a baj, ha nem jut eszünkbe egy aforizma vagy verssor, hanem az, ha rosszul jut eszünkbe. Ha pontatlanul emlékezünk rá. Vagy ha nem tudjuk a szerzőjét. Vagy tudjuk, de azt is rosszul.

Bár különösebben nem vadászom rájuk, elég gyakran találok hibás utalásokat, citátumokat, eltévesztett szerzőket kicsi sajtónkban. Kapok is a fejemre, ha kipécézem őket. Világos: nem az a hibás, aki melléfogott, hanem aki észrevette.

Nemrégiben egyik újságírónk Gondolta a fenézett. Nemcsak hogy Adyval hozta összefüggésbe Arany helyett, hanem még azt is tudni vélte, hogy Az ős Kajánt ért kritika okán fakadt ki Endrénk. Pedig dehogy. Arany volt az, aki ezt soha nem mondta ugyan – de neki tulajdonítják egy hasonló lapszéli jegyzete okán. (A témának külön szakirodalma van.)

Egy másik zsurnalisztánk Jókai regényére hivatkozva Parázs a hó alatt címmel írt cikket. Emlék-kontamináció: egy kárpátaljai szerző régi novelláskötetének volt a címe a Parázs a hóban, ehhez társult Jókai és a Szabadság a hó alatt. Ebből játékot is lehet fabrikálni: Édes Anna Karenina, Csendes Don Quijote.

Verset, pláne írásban, még inkább illik pontosan, betűhíven. Főleg ha költő az ember, pláne, ha egyik kedvencéről van szó. Meg ha kis tárcába illesztve idézi is, fejből:

És mégis,
Hogyha szülni már
Egy ringyó sem akad,
Hónam alatt
Költöm ki a fiókáimat.

Sajnos nem. Ratkó József Tűz című verse eredetileg, hajszálpontos ritmikával, így fest:

Mégis: hogyha szülni már egy
ringyó sem akad,
hónom alatt költöm ki a
fiacskáimat.

De nagyobb emberek is tévednek. Mikola István, a Fidesz miniszterelnökhelyettes-jelöltje kongresszusi beszédében József Attilának tulajdonította a Magyarnak lenni kollektív neurózis megállapítást, amely azonban nem költőnktől származik, hanem az Egy halott Budapesten című írásból, amellyel Arthur Koestler emlékezett – József Attilára. A sportcsarnok közönségének ez valószínűleg nem tűnt fel, s ezután már alighanem ők is így fogják idézni a kollektív rosszul emlékezés jegyében.

------
[Megjelet: Erdélyi Terasz, Napi Gonosz, 2006. márc. 22.]


Nemzetünnep, díjeső

Tele van a magyar sajtó azzal, hogy egyes magas díjakat aggályosnak talált a köztársasági elnök (pár nappal az átadás előtt), mire aztán beindult a sokszólamú politikai kórus (közvetlenül az átadást megelőzően).

Képzeljük magunkat a hajlott korú díjazottak helyébe. Már megkapták az értesítést, már kitisztíttatták a legjobb öltönyüket, az izgalomra előre bevették a dupla adag szívgyógyszert – és erre azt kell olvasniuk, hogy nem is méltóak díjra, keresztre, borítékra.

Az alacsonyabb, egy nappal korábban átadandó József Attila-díjat kisebb indulatok szokták övezni. Ám néhány évvel ezelőtt azért itt is volt egy kis kavarodás. Pechemre épp abban az évben, amikor én is megkaptam. Akkor a kultuszminiszter – pár nappal az átadás előtt – belenyúlt a listába. Három nevet kihúzott, és másik hármat beleírt. Akiket kihúzott, azok előzőleg már megkapták az értesítést.

Képzeljük magunkat akár az ő megalázott helyükbe, akár az utólagos döntéssel felemeltekébe.

Én szerencsémre se egyik, se másik trióba nem tartoztam, mégis feszélyezett a dolog. Persze azért mégis elmentem feszíteni a díjátadásra. Ám amikor szólítottak, hirtelen mégsem akartam kimenni. Az én nevemet mondták ugyan, de hozzátoldottak egy titulust, ami nem volt az enyém. Sőt, olyan titulus soha nem is létezett.

Képesek voltak ugyanis a Kárpáti Igaz Szó szépirodalmi rovata szerkesztőjének nevezni, holott az adott újságnak ilyen rovata soha nem volt. A dologból annyi igaz, hogy 12 évvel a díjátadás előtt másfél évig félállásban a lap kulturális rovatánál a szépirodalmi anyagokat gondoztam.

Amikor a ceremónia után rákérdeztem az államtitkárnál a dologra, azt mondta, ők az írószövetségtől kapták az infót. Miután ebben kételkedtem, utánanéztek, és másnap telefonon közölte egy munkatársuk: ez bizony az ő mulasztása, nem volt ideje végigolvasni az életrajzomat, megállt a 12 évvel ezelőtti adatnál.

Vajon a mostani kitüntettek igen csak hosszú biográfiájának tanulmányozásában meddig jutottak el az illetékesek?

------
[Megjelet: Erdélyi Terasz, Napi Gonosz, 2006. márc. 15.]


Székely-e vagy?

Olvasom, hogy egy ideje már hivatalosan is igényelhető a Tiszteletbeli Székely cím. „Minden, magát magyarnak valló, vagy más nemzetiségű, a székelységgel rokonszenvező személy igényelheti, lakhelyétől és életkortól függetlenül” – áll honlapjukon, ahonnan le lehet tölteni az igénylő űrlapot és minden egyéb infó is beszerezhető, így az is, hogy az igénylő díszoklevelet kap és igazolványt kap, de jó pénzért igényelhető érem (4000 Ft vagy 19 USD vagy 16 EUR) meg ennek negyedárán a kissé törökös szimbolikájú, pajzs alakú kitűző. A lapok megírták, hogy a tervek szerint a címet első alkalommal március 15-én, a Székely Nemzeti Tanács által kezdeményezett Székely Nagygyűlésen adják át.

Mint köztudott, a Tiszteletbeli Székely cím létrehozásának ötletét tavaly december 5-én ismertette Szász Jenő, hivatásos főszékely (csak azért nem indít ellene pert súlyos pénzügyi visszaélései miatt az Illyés Közalapítvány elnöke, mert nem akar a román bíróságon pereskedni.)

Hm. Némi gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy nekem is meg kellene hirdetnem a Tiszteletbeli UngParty Manzárdlakó cím elnyerésének lehetőségét, küldenék jó pénzért mondjuk egy-egy elheverő kéziratot. Cserébe mindenki osztozhatna a kisebbségi nyomoronc padláslakó lélektisztító sorsában. A dolog semmivel sem nagyobb baromság, mint az eredeti. Igazából engem mégis a Holdon vásárolható földbirtok ügyére emlékeztet. És el is képzelem, ahogy egy clevelandi harmadik generációs magyar a birtoklevél mellé kiteszi a székely okiratot a falra és elégedetten hátradől a fotőjében: a Holdon darab föld, a Hargitán darab lélek, így csak könnyebb a megélés ebben az undok Ámerikában.

Túl gonosz vagyok?

Pedig kovásznai nagyanyám révén negyedvériglen én is székely lennék. Ám ha Szász Jenőre és akciójára gondolok, akkor inkább mégse. Ténylegesen sem. Nemhogy tiszteletbelileg. [BéDéKá] (2006. március 11. Az írás már nem került fel a www.irodalom.org című oldalra.)

------
[Megjelet: Erdélyi Terasz, Napi Gonosz, 2006. márc. 11.]


Nívódíjról nívótlanul

Van nekünk egy remek hírportálunk, a Kárpátinfó, amely a magyar olvasók számára nagy mennyiségben és napra(órára!)készen szállítja az ukrajnai és kárpátaljai híreket (túlnyomórészt ukrán-orosz forrásokból magyarítva: szakszerűen, hitelesen). Egyetlen gyengéje, hogy azonos nevű nyomtatott hetilap is áll mögötte. Önmagában ez még nem lenne baj, ha maga a lap alkalmanként ne keverednék az egyoldalú politikai elkötelezettség gyanújába, más esetekben pedig ne közölnének (pl. önjelölt külső szerzők tollából) megmosolyognivalón vagy bosszantóan gyönge cikkeket, amelyek provinciaszaga aztán átterjed az ezeket rendre újraközlő hírportálra is.

Most egy interjúra figyeltem fel. Az alkalmi riporter egy fiatal költőt kérdez abból az alkalomból, hogy utóbbi az Együtt c. irodalmi folyóirat nívódíjában részesült. Már a kezdő mondat kijelöli az írás stílusjegyeit: „Ismeretlenül jelentél meg a kárpátaljai magyar irodalom palettáján”, ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a nyilatkozó szerint Pilinszky János „köztudottan önálló arculattal jelentkezett”. Egy másik helyen a kérdező „szűkebb pátriánk költőóriását” idézi – ám neve említése nélkül. Hm, nem is tudtam, hogy nekünk már van ilyenünk, igazán kíváncsi lennék, kire gondolt. Én mindenesetre a költőóriás titulust meghagynám, például, Pilinszkynek, és inkább a pátriánkbélieknek ajánlanám a köztudottan önálló arculattal való jelentkezést.

Ám olyan nagyon a dolgot nem érdemes firtatni, lévén az Együtt nívódíjáról esik szó, ami körülbelül olyasmi, mintha Magyarországnak tengerészeti minisztériuma lenne.

------
[Megjelet: Erdélyi Terasz, Napi Gonosz, 2006. márc. 8.]


Az irodalom valami más

Barátom hívott fel, akivel az utóbbi években eléggé meglazult a kapcsolatunk. Én azt hittem, kölcsönösen távolodtunk el egymástól. Régebben a végigvitatkozott éjszakák a szellemi megújulást jelentették számomra, ám idővel felhígultak beszélgetéseink, szimpla fecsegéssé váltak. Egyre ritkábban kerestük a találkozás lehetőségeit, nemcsak a spontán látogatások maradtak el, hanem a korábban kötelező születésnapi meghívások is.

Hogy a távolodás nem volt teljesen kölcsönös, most kellett megtudnom. A telefonban teljesen váratlanul megkérdezte, tudom-e, hogy ő miért nem tartozik már a barátaim közé. Nekem van erről egy elképzelésem, mondtam, de érdekelne az ő verziója. Erre kibökte, mindez a regényem miatt van. Olvasta és nagyon sértette mindaz, amit leírtam. Szereplőimben valós személyeket ismert fel, akiket igaztalanul ábrázoltam.

Nem először találkozom ezzel a problémával, van egy érvelési technikám ilyen esetekre.

Azzal kezdtem, hogy a regényem, mint minden regény, a belletrisztika szabályait és nem az élet banalitásait követi, és mint művészeti alkotás, nem vonatkoztatható vissza a valóságra. Az alkotási folyamat a valóságtól vezet a fikció felé, nem pedig fordítva, így az ellenkező irányú következtetés eleve hibás.

- Na de hát a hősöd azonos egy közös barátunkkal.
- Egy pillanat - emeltem fel kioktatón és teátrálisan a mutatóujjamat, ami a telefonban szerencsére nem látszott. - Teszerinted az valóban ő?
- Igen.
- Ezek szerint felismerhetően, azaz hitelesen ábrázoltam?
- Igen.
- Akkor meg mi a gond? Valósághű, igaz művet írtam.
- Öööö, hát az a baj, hogy olyasmit is írsz róla, ami viszont nem igaz.
- Ha az alapján azonosítod, ami stimmel, akkor miért nem vonod vissza az azonosítást az alapján, ami viszont nem stimmel?
- Hát…
- Nézd, az egy regény. Fikció. Ha mégis ráismertél egy valós személyre, akkor csak azért lehet, mert hiteles az ábrázolás, és akkor fogadd el igaznak. De ha nem tartod igaznak, akkor az ott a regényben mégsem a barátunk, ez esetben tekintsed a könyvet fikciónak. Azt viszont nem teheted meg, hogy egyfelől valóságosnak veszed, másfelől szerinted nem mond igazat. Ha egyezik a valósággal, akkor olvasd esettanulmányként, de ha nem egyezik, akkor fogadd el, hogy fikció.   
- Igen, de ilyesmiről nem illik írni.

Aha. Az újabb érvelési sorba nem kezdtem bele. Megértettem: az olvasó már csak ilyen. És hogy, hát igen, ilyen az élet.

Ám az irodalom valami egészen más.

--------------
[Megjelet: Erdélyi Terasz, Napi Gonosz, 2006. márc. 1.]

Mi terem az ugor ugaron?

Lapok jönnek-mennek, folyóiratok alakulnak és szűnnek meg – még ott is, ahol az irodalom állóvize nem kavarog; ha pedig mégis, a mélyből felcsap a mocsárbűz.

A Véletlen Balett, akárcsak Halász Péter, látványosra vette az elmúlást, búcsúszámmal és búcsúesttel köszönt el a méltatására egybegyűlt olvasóitól és szerzőitől; a Pánsíp felmenekült az internetre, hogy pár éves ottani virtu(áli)skodás után csendes agóniába ringassa magát; a Hatodik Síp pedig egyszerűen csak nem lett többé. Ám ahogy a természet retteg a vákuumtól (horror vacui), úgy a betűvetők sem állhatják az üres mezőt, odanyomulnak, de mielőtt belevetnék magjukat a parlagon maradt anyaföldbe, előbb csatasorba állnak és ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatják, hogy mostantól mi számít nemes haszonnövénynek és mi lesz itten a kinyüvendő gaz.

Az utóbbi években indult két kárpátaljai periodika, talán nem is véletlenül, egymással gyökeresen ellenkező elveket hirdetett meg első számában. Az Együtt főszerkesztője a lap ars poeticáját így fogalmazta meg: „Az írott szó hitele és felelőssége kell, jövőhitet fecske-hussanással építő igék. Fajtánk megszólítása, a szüntelen kommunikáció szükségszerű, mert közös jellemzőnk a megmaradás akarása.” Ó mi szép! Ezzel szemben az Alkarpatraz főszerkesztője ezt deklarálja: „Ha agyadra mentek a falvédők és fajvédők, a kioktatók, foga/da/tlan pró/vo/kátorok és önkéntes mérvadók. … Ha besokalltál. Akkor mutass be nekik. Köpjed ki a szájadból a konzervált tápszereket. Rúgd le a lábadról a tyúkszart. Felhőket nézve feküdj egy láda dinamitra és robbantsad át magad az áttörhetetlen, égig érő falon.” Hinnya, te!

Ennél is érdekesebb, amit a játékról vallanak. Együtt: „Számunkra nem lehet játékszer az írott szó”. Alkarpatraz: „Mi átadjuk magunkat a játéknak, a játék átadja magát önmagának.” Ha pedig a közreadott írásokba is beleolvasunk, világossá válik, hogy míg az egyik oldalon a játék tilos, addig a másikon kötelező. Itt a véres komolyság, ott az izzadságszagú szóvihánc.

Odalenn a humuszban a csírátlan, DDT-s fekete gumók, fent pedig celofánkalitkákban a túltenyésztett, génkezelt orchideák.

Kölcsönösen tagadják egymást, miközben még arra sincs esélyük, hogy langyos középszerré váljanak.

------------------
Megjelent: Erdélyi Terasz, Napi Gonosz, 2005. febr. 22
 

első kampány: tömeges sms