I.
A mélyek mélye feltolul a síkra,
hogy tetten érjen vélt erényeket,
s akit a titkos bűn megégetett,
lebegjen könnyen, míg talán egy szikla
nem
hűl elébe, s csilló andezitja
nem metszi fel a véredényeket,
hogy teljesüljön nedvek végzete
és folyjon szét a vér, halálos tinta,
fagyasszon
sorsot földek kérgesébe,
maradjon rejtve, bújva ezredévre,
s higgyék azt, hogy régesrég halott –
de
hasson át a hű vetéseken,
amíg a forró nyár ott kint, amott
elömlik lassan, terebélyesen.
II.
Elömlik lassan, terebélyesen
a forró nyár ott kint, ahol a sík
egész terekből tört teret hasít,
és jámbort nem vonz immár fénye sem.
Más
nem tér meg, csak életunt, akit
ma nem becéz már senki: „édesem”,
hát átevez a nincs veszély-eken,
habos hitekben megmerítkezik,
hogy
üdvözüljön gyorsan, mihamar –
de nem lobbanhat lombbá bús avar…
A mennyek földre hullnak véresen
és
régi bűnök kéje ráfelel:
„A lét vize már nem fakadhat fel
az idő vájta mélyedéseken.”
III.
Az idő vájta mélyedéseken
elsiklik már a bölcs tekintet messze,
ahol a kéklő térerőbe veszve
magaslanak a zord elméletek.
Itt
szendereg a jámbor, s az lesz veszte,
mikor megérez hívó végtelent,
mert álmaiban immár megjelent,
hogy béklyó nélkül futni eleresztve
már
visszatérni nem fog pásztorához.
Hát inkább titkos szenvedélynek áldoz,
ahol kísért sok élveteg kis vétek,
a
szándékok hol mindig elvetélnek,
ott járja végső táncát szikrát szítva,
majd megpihen – de mintha célt gyanítna…
IV.
Majd megpihen… de mintha célt gyanítna,
elindul még a régi vesztőhelyre,
mert tudja, hogy a hűs vasakba verve
– ahogy a súlyos könyvben meg van írva –
találhat
rá a fényes arcú szentre,
s hol csillapulhat elhagyottak kínja,
ott döglegyekkel szörnyű harcát vívja
e forró nyárban, állva célkeresztbe,
hogy
eltalálja átkok lándzsavége,
szívébe álljon ólomnehezék,
s mezítelen a vért is vértnek vélje.
Mint
ember-hörgés, dörren meg az ég,
és mintha Ő fogódzna karjaidba:
eredve átfog százezernyi inda.
V.
Eredve átfog százezernyi inda,
kötözne, mint a testet vérerek.
De mégis vonz a bűn, eltévelyedsz
és részegen a mélybe bódulsz, mintha
elérne
ájult éjek formalinja.
Elönt a kéj, a bűz, akolmeleg;
szemedben színek ezre tetszeleg.
Már hívnak poklok ajtajukat nyitva –
hát
bukj alá a szennyek tengerébe,
ürítsd fenékig vétkek serlegét,
hogy tékozlásod múltán jóra térve
kísértsen
újra meg a könnyű lét,
és felpattogva, rontva széleken
boruljon fel a kínos kényelem.
VI.
Boruljon fel a kínos kényelem,
s az üdvöt végveszély felé sodorva
egy feszület a falról hulljon porba,
s a Jézus-szívet nyújtó képeket
pókhálós
helyük hadd mutassa meg,
s a rózsafüzér gyöngyét hitvány korpa
úgy lepje el, hogy ólakba kotorva
a disznókat se érje sérelem.
A
sarkon álló krisztusi arák
ne tudják meg, hogy vérző sebű nyár van,
és polcokon a díszes bibliákban
halálra
váljon minden Miatyánk;
s ne legyen „Annak neve” áldott sem
vasárnap déli unt ebédeken.
VII.
Vasárnap déli unt ebédeken
ki mondjon holnap áldást, asztalit,
ha elszerették bűnök azt, akit
kárhozattól csak vétke menthet meg.
Ki
védi meg a megtért védtelent,
ha bűnbocsánat hangja andalít,
ám véres bosszúk vágya arra int:
vendégeld inkább dús beléndeken.
Öleld
vagy öld a tékozló fiút,
ha visszahozza tévely, messzi út?
S ha megbocsájtasz, hűségesek száza
már
puskaporát szórja útra, síkra –
hát óvd fiad és vidd a biztos házba,
mert láthatóan már elég egy szikra…
VIII.
Mert láthatóan már elég egy szikra
és lángra gyúl e hitvány kis világ,
ahol ma minden bosszúért kiált
és hullva sárba, fulladván viaszba
rejtve
marad a lelkek ametisztja.
Az apa vár, majd feladja fiát,
amint veszélyt csak közeledni lát,
s ő sem tér az ősi házba vissza,
mert
ott az üdvre kárhozat felel.
Bolyong a kertben, és egy dús csalán
kezére titkos mérgeket lehel,
hát
átbukik a cinterem falán
s közönnyel, resten épp azzal fizet,
amit a tétlen kedv lazán kivet.
IX.
Amit a tétlen kedv lazán kivet –
fogadja be a józan ész serényen.
Lehet, hogy erre vártál réges-régen
mikor a házból mostohád kivert,
de
kérve kérni nem hagyott a szégyen,
így nem tudod, a játékkal mi lett,
és honnan hozna friss esővizet
a szél, ha száraz már a föld egészen,
és
sisteregve szóródik homokja
próféta-lépte füstölgő nyomokra.
Irányt és célt az érzelem tanulhat –
a
képletet az elme jegyzi meg.
Nyomokba fürgén gaznövények kúsznak,
és lángot fog sok inda-gyúlzsineg.
X.
És lángot fog sok inda-gyúlzsineg,
és szikra fut a végső robbanásig,
hogy megszülessen végre az a másik
világ, az új; s az áldott űrhideg
új
anyagból ágyát veti meg,
és lesz új ég és föld, tenger és pázsit,
amíg majd újra untan rá nem ásít
lyukak sötétje, s épp hogy ráliheg:
már
újra kész az újabb robbanás –
– de majd egyszer halkan arra döbben
az űri szellem: semmi sem lett más
a
körbejáró végtelen időben:
mint mindig, tücskök terce épp oly léha –
– és lobbot vet egy örök margaréta.
XI.
És lobbot vet egy örök margaréta
világot tartó tengelyek keresztjén,
és végtelenre nyílt terekbe veszvén
– a nap hevében végleg elalélva –
tusát
idéz a mélybe fúlt aréna,
amelyben egykor Jézus sebzett testén
csüggött sok jámbor még-nem-is-keresztyén,
és futni hagytak latrot, s később még a
célját
sem tudták, hogy vajon miért…
Nem néztek akkor földre s égre sem,
nem értették a büntető tökélyt,
s
nem voltak útra készen még, midőn
csak álltak, álltak fenn a dombtetőn
ott, hol tolul a mély sekélyesen.
XII.
(Piéta)
Ott, hol tolul a mély sekélyesen,
egy asszonyt látsz a forró porba rogyva,
ki testet göngyöl vértől ázott rongyba –
magával vinné, át veszélyeken,
amerre
hívja fényes végtelen –
de gyolcs szakad és bomlik szét a ponyva
és hull a test a perzselő homokba
szögek ütötte súlyos-véresen.
Az
asszony néma. S kezdi újra el,
és nem is tudja már, hogy mit emel,
már nincs erénye, nincsen vétke sem,
eszét
veszejti, húzza úgy a súly…
És imbolyogva lassan megindul
át idő vájta mélyedéseken.
XIII.
Át idő vájta mélyedéseken
a kétség szennye lassan felszivárog,
iszap buzog és hajlanak hínárok:
„Vajon miféle üdvért érte meg
feloldani a szörnyű vétkeket,
ha megfogan ma újra minden átok
és nem lehet már szüzek méhe áldott,
mert kárhozat fen pengét, éleset?”
És sárral telnek meg a kényes szájak,
nadályok fészke lesz a combok odva,
elmúlik szégyen, múlik el alázat,
levedlik
arc, mint elkoszlott tapéta,
s a jámbor sem jár többé el oda,
hová már nem visz semmiféle séta.
XIV.
Hová már nem visz semmiféle séta,
ott nem terem a tiltott fák gyümölcse.
Kísértő nyelvét kígyó kire öltse,
ha nem hordoz már bűnt a vén planéta
és
el nem veszti már okos fejét a
halálos bűnre szánt: kitér csak bölcsen,
mert tudja már, hogy báját kire költse,
ha arra jön egy szent analfabéta,
akit
a métely immár elkerül.
Ő lenne hát a jámbor emberünk,
akit nem érint már a mások kínja,
csak
vágya csügg a vastag combú nőn
és ráérősen elmereng, midőn
a mélyek mélye feltolul a síkra?
XV.
A mélyek mélye feltolul a síkra,
elömlik lassan terebélyesen
az idő vájta mélyedéseken,
majd megpihen. De mintha célt gyanítna,
eredve
átfog százezernyi inda:
boruljon fel a kínos kényelem
vasárnap déli unt ebédeken,
mert láthatóan már elég egy szikra,
amit
a tétlen kedv lazán kivet –
és lángot fog sok inda-gyúlzsineg,
és lobbot vet egy örök margaréta
ott,
hol tolul a mély sekélyesen,
át idő vájta mélyedéseken –
hová már nem visz semmiféle séta.