Balla D. Károly SzembesülésFragmentumok egy regényhiány környezetéből A Szembesülés egy nem létező regény járulékos szövegeit tartalmazza: szinopszis, lektori vélemény, előszavak, jegyzetek, szómagyarázatok, a monografikus utószó-tanulmány fejezetei, részletek leendő kritikákból, a mű keletkezését naplószerűen rögzítő Werk stb. Ezek a gyakran kisesszészerű fragmentumok jelenítik meg a hiányzó cselekményregényt, amely „eredetileg” nem egyéb, mint Oresztész fejlődéstörténete, őrlődése kétféle örökség, az ellenzékiség és a lojalitás között, szembesülései a több alakban megjelenő Elektra szerelmének hatására – minderre a XX. század utolsó évtizedeinek viszonyai közepette kerül sor „Argoszban”. Magát a meg nem írt történetet az olvasónak kell összeraknia a másodlagos, derivált szövegek segítségével. [A könyv 2005 tavaszán jelenik meg a pécsi Pro Pannonia Kiadó gondozásában]
Werk-1995 A hiányregény átfogó koncepcióját korábbi ötleteim
és a már elkészült szövegek, jegyzetek alapján végül is Gyulán dolgoztam
ki, kis családi nyaralásunk idején. Irodalomtörténész-barátunk, Elek
Tibor hívott meg, a gimnázium betegszobájában laktunk (érkezésünkkor
a gyógyszerszagot megérző lányom e szavakkal esett kétségbe: „Nem akarok
patikai szobában lakni”). Az egész napos strandolások után hazaérkezve
és az ágyon végigfeküdve (a déli napsütés hőségét este is árasztó, szúnyogoktól
népes szobában) vázoltam fel egy piros műbőr borítójú irattömbbe a Szembesülés
végleges struktúráját. Itthon aztán nagyon megindult a munka, a kedvem
is megjött hozzá, 4-5 flekket is megírtam naponta. Ám alig egy hét után
alábbhagyott mind lelkesedésem, mind szorgalmam. Még összekínlódtam
pár oldalnyi szöveget, aztán… Olyan alkotói problémákkal kerültem szembe,
amelyeket könnyeden nem sikerült megoldanom, kínlódni pedig semmi szándékom
nem mutatkozott. Hősöm, Oresztész személyisége egyszerűen szétfolyt
ujjaim között, nem tudtam mit kezdeni jellemének többrétűségével. Kemény
karaktert, éles arcélet szántam neki, ehelyett szellemképek mosták el
elsődleges vonásait. Énje mellett feltűnt a helyettes
én, látszottak kiegészítő, látens és negativált tükröződései, mígnem
ezek annyira rácsúsztak az eredetileg ábrázolni szándékolt alakra, hogy
bosszúsan sutba dobtam az egészet. Az ábrázolás struktúrája |••• voltaképp a kognitív disszonancia azon következményeit
kívánja ábrázolni, amelyek a főhős életének meghatározó motívumaivá
váltak. Ezen belül az említett ellentét szerkezetileg meglehetősen összetett,
és nincs megfelelő fogalmunk, szavunk ahhoz, hogy azon összetettségében
megnevezzük. Sokrétűek a következmények is, így a főhős életének alakulására
gyakorolt hatásuk definiálása szintén nehézséget okoz. Épp ezért az
elemző úgy érzi magát, mintha egy félig lángoló és másik felével vízbe
mártott kosárnak a tartalmáról kellene beszámolnia, amelyben vegyesen
találhatók gyümölcsök, kövek és fogaskerekek, illetve további kisebb
kosarak, amelyek a maguk részéről más-más arányban lángolnak és áznak
ugyancsak változatos kacataikkal együtt. Konkrét és végleges megjelölések
helyett így inkább megközelítéseket tehetünk, s ezek láncolatba állításával
alakíthatunk ki valamelyest is hiteles képet. |••• azon két tudati szféra ellentétét mutatja
be, amelyek közül az első a felnőtt kori önálló eszmélésig rögzült mentális
adottságokat tartalmazza, vagyis azokat, amelyeket a Család és az ezzel
összhangban működő Iskola alakított ki. Az ezzel ellentétet képező második
tudati szféra az individuum önálló élete folyamán épül ki, s tartalmát,
milyenségét esetünkben főleg érzelmi kötődések határozzák meg, illetve
azoknak a személyeknek a gondolati-érzelmi világa, akik iránt Oresztész
vonzalmat érez, s akikhez fűződő szerelme az átélés intenzitása folytán
befolyásoló tényezővé válik. Ezt az ellentétet regény Oresztész változatos
szituációkban történő szerepeltetése révén mutatja be; gondolati-érzelmi
fejlődésének és belső vívódásainak ábrázolása révén elemzi; és
megvilágosító lelki mozzanatai, ún. szembesülései révén kísérli feloldani. Posztmodern normateljesítés (egy kritikából) A Szembesülés szerzője a legvalódibb valóságot
fikcióként veti föl, a legvalótlanabb fikciót pedig valóságként kezeli.
Eközben szánalmas kísérletet tesz arra, hogy megfeleltesse egymásnak
a görögség kultúrájából jól is A szerző
regényhiánynak mondja művét, amelynek témája – az általa megjelölt évszámok
tanúsága szerint – már 1980-ban elkezdte foglalkoztatni, majd 1989-ben
megfelelő keretet is talált megalkotásához, ám akkor erről még nem tudta,
hogy amannak a létrehozását segítheti. Csupán a 90-es évek elején döbbent
rá, a megíratlan történet és az üres struktúra egyazon műnek lehet tartalma
és formája. E késleltetés ellenére ugyanakkor és mindazonáltal kijelenthetjük,
már a pálya legelején felismerhető a szerzőnek az az igénye, hogy irodalomszemlélete
megfogalmazottságát a hagyománnyal való szembenézéssel ütköztesse. A
múlt tisztázásának a szándékán túl ebben az irányultságban mélyen ott
gyökerezik a közösség által meghirdetett igazság felülírásának az igénye
is, amely végül elidegeníti a szerzőt önvéreitől, érvénybe lépteti a
hagyományelfogadás és a közmegállapodás felfüggesztettségét. Végül a
túlhajszolt liberális gondolatrelativizálás (egyrészt) és az eredettagadásra
alapozódó kozmopolitizmus (másrészt), illetve ezeknek az argumentumsorát
és értékkészletét egyaránt preferáló posztmodern kánon (harmadrészt)
az írói programok elvetőjét mégis programhirdetővé teszi. Így ezen háromfokúság
által az önazonosság körüli jellegzetességek és a metaforizálódó számbeli
kiteljesedés ugyancsak a létrehívó-visszaszerezhető életminőségre utalható
jelek. És a távlatnak épp ez a megformáltsága minősül át nevelői szereppé,
ami különös megvilágításba helyezi a már csak motívumaiban és fragmentumaiban
jelenlevő másféle minőségeket. Ezek szerint a tanúságok szerint a létgond
esztétikai minőségében való föltárulásnak egyedüli érvényességével a
szerző valószínűleg mindig is tisztában volt. Csak aztán a megváltozott
világrend és egzisztencia kiváltotta a személyiség irodalomszemléleti
változás miatti elbizonytalanítását. Az elhiteltelenedés így egyenes
ágon vezet a posztmodern kánonhoz való átrendeződéshez, vagyis, egyszerűbben
szólva, ami normatörő kreativitásként próbálná feltüntetni magát, azon
látszik, hogy valójában a posztmodern normaelvárás buzgó túlteljesítése. Jegyzetek • Aiszkhülosz: Áldozatvivők, 244–245. • Tetten érhető írói fogás: az itt leírt epizód
jó alkalom arra, hogy visszalépjünk az első szerelem idejébe. • Ágnes elköltözése Argoszból: a regény első elszakadás-motívuma.
Pontosabb, részletesebb – és kicsit átformált – leírása a szerző A
nyolcadik gesztenye c. elbeszélésében olvasható. • A korábbi szövegváltozatban így: „Oresztésszé
csak az válhat, aki az Elektrák hiányát is képes elviselni.” Alább:
„Oresztésznek Ágnes hiányzott először” – mennyivel szerencsésebb ez,
mint az itt olvasható spekulatív, kimódolt mondat: „A hiány kísértő
ereje a negativált Ágnes alakjában vonta a kétségek keresztjére első
ízben Oresztészt.” Illetve: „Oresztész felfedezi: Ágnes hiányának tulajdonságai
vannak. Szokásai. Napirendje. A napnak mindig ugyanabban a szakában
jön elő. Vagy ha nem, hát: Ágnes hiánya szeszélyes.” Illetve: „Közben
kicsi új szerelmek szövődnek, amelyeknél soha nem az a fontos: kire
irányulnak. Aminek jelentősége van, az csupán annyi: a szerelem tárgya
nem Ágnes.” • Utalás Babits Mihály A gólyakalifa c.
művére. A lélek kettőssége itt a vanhoz és a nincshez
viszonyuló, ellentétes előjelű, de szinte azonos eredményű pszichikai
folyamatot példázza. Egyben előrevetítése Oresztész kései tudatzavarainak,
amikor is a „valaki más éli az életemet” érzését konkrétabban is megfogalmazza
naplójában. • Újabb idősík-váltás: az Ágnes-hiányból Júlia
jelenvalóságába érkezünk. • Minden bizonnyal: a második Elektra, azaz Júlia
levele Oresztészhez. A leginkább őrá utaló részletek: „Veled sem tehetek
kivételt, ha a saját törvényeimről van szó”; „Püthiának sem engedem
meg, hogy dolgaimat irányítsa, mint ahogy korábban ezt nem tűrtem el
sem anyámtól, sem Darráviától – leginkább ebből eredtek konfliktusaim”;
„felhólyagzik a bőröm attól, ha arra emlékeztetnek: mit mondtam egy
órával, egy nappal, egy héttel ezelőtt; te pedig olyan vagy, mint a
magnetofon: felveszed és alkalom adtán rám olvasod a múltamat”; stb. • Utalás Júlia korábbi játékosságára, barkochbázásukra,
a közösen írt szekreter-versekre. • A pontos Babits-idézet így fest: „Adj játékot,
s az Ifjúság csúf hamuja alól fölcsillog a Gyermekség boldog parazsa!”
(Halálfiai). • A korábbi változatban: „Oresztésznek Júlia hiányzott
másodszorra.” • Utalás Püthia későbbi kijelentésére: „A tanulás
szedi le tudásunkról a szépség hímporát.” • Az említett hatalmas platánfa még évekig a korinthoszi
kórházkert ékessége volt, majd, hasonlóan a regény szereplőit boldog
ifjúságukra emlékeztető más rekvizitumokhoz, az új rendszer áldozatává
vált: nagy arányú építkezés kezdődött, és bár az új épülettömbök első
falait csak évtizeddel később húzták fel, a kórházkertet már jó előre
feldúlták, gödrökkel lyuggatták, beszórták törmelékkel, hogy aztán hosszú-hosszú
ideig semmi se történjen a szertehagyott szerszámok és felhalmozott
csövek, armatúravasak teljes elrozsdásodásán kívül. A kórházkertnek
ezzel az elkeserítő látványával évekkel később akkor találkozik Oresztész,
amikor •••| Oresztésznek roppant rosszul esik barátját ilyen állapotban
látni, megrendültségét, mint általában, csipetnyi cinizmussal próbálja
leplezni, és az alkalomhoz egyáltalán nem illő iróniával ezt mondja
Évának: „Nem bíbelődöm futó depressziókkal és múló tudatzavarokkal.
Úgy tervezem, hogy egyszerre, teljesen és visszavonhatatlanul fogok
megőrülni.” • Az állítás – „az emlékezet ragaszkodik a részletekhez”
– voltaképp Déry-parafrázis. A befejezetlen mondatban olvashatni:
„Az emberi indulatok csakúgy, mint az emlékezet, ragaszkodnak a részletekhez,
amelyektől eredetüket kapják s amelyekhez, mint a megifjodás forrásához,
mindig kénytelenek visszatérni...”. • Egy későbbi naplórészletében Oresztész így fogalmazza
meg ekkor szerzett tapasztalatait. „A párkapcsolatokban az a legfurcsább,
hogy amíg szerelmes vagy, a másiknak minden apró rezdülésére, ajka rándulására,
fejmozdulatára rajongással tekintesz, szereted a szavajárását, a szokásait,
izgatónak találod minden gesztusát – ám amikor elmúlik a szerelem éppen
ezeket a gesztusokat találod
a leggyűlöletesebbeknek.” • A mondat Júlia korábbi levelének egyik kitételére
utal: „Te játszani is úgy játszol, mintha fát vágnál.” • A korai szöveg-változatban frappánsabban: „Úgy
érezte magát, mintha zsebében szakítólevéllel készülne minden randevúra.” • A felbukkanó alakok valószínűleg Agamemnon tanítványai.
(Nem tudni, a valóságos homályból avagy Oresztész emlékezetéből lépnek-e
elő, netán a Mester szelleme idézi fel őket.) Szerepeltetésük a regénynek
ezen a pontján, amelyben a szerző az igazság mibenlétéhez igyekszik
közelebb férkőzni, kissé disszonáns: ugyan a Tanítványok mindig is az
igazság bajnokainak képzelték magukat, de Oresztész számára hamarosan
kiderül, a nevezettek ellenkező sportágakban is dobogós helyekre kerülhetnének.
• Mindkét idézet pontatlan. Eredetileg: „A szavak
nem ugranak véletlenül egymás mellé” (Sütő András: Csillag a máglyán)
és „...ha szolgaságra termettünk, akkor önmagunkat eltűrni csak az képesíthet,
ha megszeretjük a béklyót, amit ránk raknak” (Déry Tibor: Kedves
bóper). • Utalás a finnek nemzeti eposzára, a Kalevalára,
amelynek rejtelmeibe később a főiskolás Elektrát épp az az agriai tanára
avatja be, akivel Oresztész már családos emberként, és bőven túl a regény
fő idősíkjain, hosszú ideig maradandónak látszó barátságot köt. (Kapcsolatuk
később banális apróságok miatt romlik meg; Oresztész alig hiszi, hogy
ezt a távoli sakkpartnerét is elvesztette.) • A kissé átformált idézet forrása: Ottlik Géza:
Iskola a határon c. regénye. Eredetiben így: „...miként a matt-fenyegetés
ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság
nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek
az emberi társadalmak”. A módosítást szerzőnk valószínűleg azért tartotta
szükségesnek, • Az argoszi egyetemi ifjúság e széles tablója
azért érdemes figyelmünkre, • Levelében ezt az epizódot Oresztész így rögzítette:
„A diákszálló 141. szobájában meztelenül sakkozókra, Dercenienziszre
és a verseit folyton felolvasó Rosszandrosszra váratlanul rányitott
egy lány, és kisebb sikkantás után figyelmesen szemügyre vette az állást”. Hiány-lexikonDiploma
Oresztész összesen 16 szemesztert végzett az argoszi egyetemen, azaz
nagyjából 8 éven át járt falai közé, ám, ahogy ő fogalmazta: jó sorsa
megóvta attól, hogy diplomát szerezzen. Előbb fizikát hallgatott esti
tagozaton, három és fél tanév volt mögötte, amikor megszakította tanulmányait.
Döntésében számos tényező játszott közre, ő maga leginkább ezt szerette
mondogatni: „Elmúlt a szerelem. A nőt is otthagyjuk, ha már nem szeretjük.”
Azaz úgy állította be, mintha döntésének emocionális háttere lenne,
és nem józan megfontolások állnának mögötte. Ami részben igaz is volt.
Mégsem teljesen, Oresztész kiiratkozott és munkahelyét is otthagyta (a félvezetők fizikájával foglalkozó tanszék technológiai laborjában dolgozott). Egy évvel később, már tankönyvkiadói korrektorként, felvételt nyert ugyanazon egyetem filológia karára, és 9 (!) elvégzett szemeszter után ezt is otthagyta. Nem, a bölcsészet iránt nem a szerelme múlt el. Az sem igaz, amit néha legendaként terjesztett magáról, hogy tudniillik az akkor egyik legfontosabbnak tartott tantárgyból, tudományos ateizmusból nem volt hajlandó vizsgát tenni, inkább megszakította tanulmányait. (Bár, szó se róla, éppen ez lett volna a következő vizsgája, és Éva még a kötelezően bemutatandó forrásjegyzeteket is elkészítette számára; alig hihető, hogy Xixai professzor, a spártai elkötelezettségben Egiszthosz fegyvertársa ne adta volna meg neki akár a jelest is.) Amiből ekkorra elege lett, az nem a tudomány és nem a filológia és még csak nem is a tanulás, hanem: maga az egyetem. Környezete ezen is kellőképpen megütközött, főleg, miután (ahogy ezt a dolgok logikája is megkövetelte), a munkahelyét is otthagyta. Alig néhány hónap múlva megalapította Argosz legújabbkori első folyóiratát Kidotaphisz címmel és végképp elkötelezte magát az irodalomnak. Sem ekkor, sem soha későbbi életében egyetlen pillanatra sem gondolta fölöslegesnek sok évi tanulmányait, sem mulasztásnak azt, hogy idő előtt otthagyta az egyetemet – és soha nem tapasztalta hiányát a diplomának. Játék
és vita - Amikor egyik levelében Júlia azt állította, hogy: „Te
játszani is úgy játszol, mintha fát vágnál”, az ifjú elég komolyan megsértődött,
leginkább azért,
És megtanult még valamit. Azt, hogy olykor maga az érvelés
is teremthet véleményt. Hogy nincsenek előre gyártott, kész igazságok
– az igazság olyan út, amelyen a mások ellenvetéseivel és a magunk kételyeivel
egyaránt megküzdve haladunk, gyakran meg-megállunk, le-letérünk róla,
sőt nemegyszer vissza is fordulunk rajta – és az út végén nincsen semmi,
semmilyen nagy bizonyosság, semmiféle végső megvilágosodás, Oresztész egész további életében a még oly éles, „életre-halálra” szóló vitákat is játéknak, szellemi erőpróbának fogta fel. Ilyenkor felvillanyozódott, kipirult az arca, gyakran meg is izzadt. Mint akiből hiányzik a valódi játékosság. Mintha fát vágna szenvedélyesen. Sakk
- Oresztész, messze túl a regény idején, élete egyik kudarcának tartotta,
hogy soha nem lett igazi sakkjátékos. Úgy érezte, akadt volna benne
tehetség, koncentráló készség és kreativitás ahhoz, hogy magasabb szinten
művelje ezt a sokra tartott szellemi játékot, ám mindig sajnálta az
időt klasszikus játszmák elemzésére, az elmélet elsajátítására. Miután
Püladésszel megromlott a kapcsolata, állandó partnerét is elveszítette. A regény múlt ideje A Szembesülés jelene („Argosz aranykora”)
előtti időt Agamemnon és Egiszthosz előbb baráti, majd ellenséges kapcsolatának
korszaka képezi. Az akkori események mint tudott
dolog jelennek meg a műben, még ám sajátos szemléleti paradoxonba
foglalva. A szerző olybá veszi, mintha olvasói számára mindaz evidencia
lenne, ami Argoszban az ötvenes és hatvanas években történt, ugyanakkor
Oresztész teljesen beavatatlan, s csak a regénybéli események folyamatában,
főleg Elektra miatt és révén szerez tudomást a két történeti hős azon
konfliktusáról, amely messze túlmutat a személyes ellentéteken és voltaképp
két egymást kizáró magatartásforma párharcát jeleníti meg. Az elvben
mindent tudó Nyájas beavatottságának a feltételezése és eközben a szinte
semmit sem tudó Oresztész szerepeltetése olyan furcsaságokat eredményez,
amelyek inkább ártanak, semmint használnak a regény dramaturgiájának.
Érteni kellene például a forrás beszédes szimbólumát vagy azt, mit jelentenek
a mérges füvek, mit az elidegenedés és mit a nagy valóság, kacagni kellene,
amikor rádöbbenünk, dehogy létezhetnek spártai argosziak, össze kellene
kacsintani a szerzővel, ha arról esik szó, miként zajlik a tanulók spártai
nevelése az athéni irodalom óráin a középiskolák 8–10. osztályában –
miközben a regény főhőse tágra nyíló szemmel csodálkozik rá mindenre,
először hall olyasmit, hogy formájában athéni, tartalmában zeuszi (később
alaposan megtanulja), nem tudja, mit őrizhet a történelem éjjeliőre,
mint ahogy azt sem, hogy lázas a föld, ha a tavaszi viharok mindennapossá
válnak a csillagfényben. Meteorológiai ismeretei csupán arra korlátozódnak,
hogy a meddő felhőkből is hullhat eső, ha a nyári lángok lobot vetnek. A múlt idő ilyetén traktálása a bennfentesség
nem túl megnyerő pózába merevíti a szerzőt, amelyből csupán főhőse fokozatos
beavatódása mértékében tud kibontakozni. |
Megjelent
az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány honlápján, 2004/nov. |