A Semmi apoteózisa

Az irodalmi játékokról szólva e hasábokon legutóbb többek között a szerepjátékokról beszéltem: sosem létezett írók műveinek létrehozásáról, valójában meg nem született versek „előkerüléséről” (Cecil M. Joepardy, Psziché, az öreg József Attila vagy a barguzini Petőfi költeményei...). Ezek a művek voltaképp a „nincs ilyen”-t teszik „mégis van”-ná, a hiányt, a nem létezőt teszik érzékelhetővé. Induljunk innen a Nincs, a Semmi birodalmába.

Kezdjük talán egy japán író, Kamatsu Sakyo A bika feje c. novellájával. Az írás hőse egyre gyakrabban hall ismerősei körében a hátborzongatóan csodálatos, lebilincselő remekműről, A bika feje című könyvről. Keresni kezdi, szeretné elolvasni, de sehol nem akad nyomára, még a legnagyobb könyvtárakban sincs meg. Mindenki ismeri, beszél róla, de senki sem tudja kezébe adni. Mígnem kiderül: a könyv valójában nem is létezik, épp csak mindenki úgy tesz, mintha olvasta volna. Ezt a gyakorlatot végül a novella hőse is átveszi, s nagy elragadtatással maga is a könyv lenyűgöző zsenialitásáról, semmihez sem hasonlító eredetiségéről kezd beszélni egy társaságban.

Nos, a nem létező könyv ebben a történetben mégis elnyeri létezésének egy bizonyos dimenzióját, hiszen megjelenik a szereplők képzeletében. Tudnak róla csevegni, van róla véleményük, vitáik tárgya lehet, talán még idéznek is belőle. Az, ami valójában nincs, tulajdonságokat ölt magára, szerkesztetté válik; a semmi ezek alapján valamiként jelenik meg.

De nem ugyanígy jelenik-e meg a gyermekek fantáziájában a sárkány, a boszorkány, a manó? És nem ugyanez történt-e az emberiség gyermekkorában, a hiedelemvilágok, a mitológiák kialakulásakor?

Mint annyi mindenben, ebben is a görögök alkották a legtökéletesebbet. Elképesztő az a páratlan gazdagság, változatosság és találékonyság, amellyel benépesítették képzetes világukat. Anélkül, hogy egyetlen istent vagy istenséget, nimfát, szirént, kentaurt, küklopszot, egyetlen emberfeletti lényt valaha is láttak volna – mégis: ezen alakokat hiányukban is roppant karakteresekké tették azzal, hogy rögzítették életrajzukat, cselekedeteiket, megalkották genealógiájukat, kidolgozták jellemvonásaikat. Mitológiájukba jó arányérzékkel integrálták történelmüket, valós hőseiket isteni, isteneiket pedig emberi tulajdonságokkal ruházták fel, s alapos szerkesztői műgonddal létrehoztak egy olyan virtuális világot, amely épp szerkesztettsége, belső rendszere, kidolgozott struktúrája és az egészét „működtető” törvények gazdagsága révén: ma is van, létezik. Létezése ugyanakkor nem olyan, mint valamely történelemkönyvekből azon jellegtelenségükben kilépő „eseményeké” vagy „alakoké”, hanem oly közvetlen, mint valamely primer, már-már megélt tapasztalaté. Ahogy Németh László fogalmazza A minőség forradalmában: „a görög hagyomány (s általában minden életképes hagyomány) nem a messze múltból szól, hanem a szomszédból”, ezért is történhetett, hogy a görög mitológia sokkal inkább részét képezi tudatunknak, mint némely valóságosabb világok. A képzetes (például vallási) rendszerek ugyanis épp attól jelentősebbek, életképesebbek vagy kevésbé azok, hogy milyen mértékben és milyen sokrétű interpretációban érvényesül bennük valamely „alkotói koncepció”. A legbuzgóbb hívő sem tudna hinni olyan felsőbb erőben, amelyről csak annyit közölnek vele: van. Tudni akarja: hol van, mióta, meddig van; milyen megjelenési formákban létezik; mit tett, teremtett, hogyan teremtette, hány nap alatt teremtette stb. Ezért, ha a mindenkori Tanítók magát az istent nem is tudták felmutatni, hát felmutatták helyette a jól szerkesztett „járulékos szövegeket”.

Kicsit bölcselkedve úgy is fogalmazhatnánk, hogy mivel a mitologikus tudattartam nem a külső világ leképeződéseként, hanem egy teremtő folyamat eredményeként jött létre, ezért a világ valós elemeivel szemben azzal az előnnyel rendelkezik, hogy megszűnik benne a „jelenség” és „lényeg” ellentmondása. Így például Zeusz bármely jelenség-szintű megnyilvánulásában (mondjuk a nők elcsábításában) azonnal megragadható lényegi (isteni, emberfeletti) volta is. A tudatosan teremtett istenség vagy más mitológiai alak tehát áthidalja a világ lényegi megragadhatatlansága és az embernek éppen a világ-lényeg megragadására irányuló törekvése közti paradoxont. Ezért (páratlan gazdagsága és összetettsége okán) alkalmas a görög hagyomány az élet kifejezésére, ezért képezi nemcsak az európai műveltségnek az alapját, hanem gondolkozásunk, érzéseink bázisterepét is. Szerb Antal erről így ír A világirodalom történetében: „Az utókor végtelenül sokat tanult a görögöktől... Sokkal többet..., mint az ember gondolná, valószínűleg még annál is sokkal többet, amennyiről a tudósok máig számot tudnak adni. Minden, ami megfogalmazás, minden, ami forma, végső gyökereiben a görögöktől ered. Ha írunk, ha beszélünk, sőt ha érzünk és érzésünk a káoszból kilépve formát ölt bennünk – magunk-tudatlanul mindig a görögökre emlékezünk.”

Igen: a görögök formát, alakot adtak a dolgoknak, függetlenül attól, hogy maga a dolog létezett-e. Soha nem az izgatta őket, valami igaz-e, hanem az, hogy milyen. Voltaképp egyáltalán nem érdekes, hogy valóban felfalta-e Kronosz a fiait, elcsábította-e Lédát hattyú képében Zeusz, hogy Heléne megszülethessen, aki miatt majd kitör a trójai háború; érdektelen, hogy létezett-e és merre hajózott Odüsszeusz, feláldozta-e Agamemnon Ifigéniát, bosszút állt-e Elektra a mostoháján, a tilalom ellenére eltemette-e fivéreit Antigoné. Ki tudná az ókori irodalom remekeiben, az eposzokban és tragédiákban elválasztani a történelmi hűséget a művészi hitelességtől? A görögök mitológiájukban és művészetükben a tényszerűség helyett a virtuális megalkotottságra, a formába öntésre fektették a hangsúlyt. Ugyanakkor ezt a formát olyan tökéletesre alkották, hogy általa a legmagasabb és legmélyebb összefüggésekre még ma is ráláthatunk. Ez pedig alighanem a művészet lényege.

A pontosan megszerkesztett képzetek mellett azonban az európai kultúra alaprakói még csavartak is egyet a fikción. A Panteonban ugyanis nemcsak sosem látott, mégis „létező” isteneiknek emeltek szobrot, hanem az Ismeretlennek is állítottak egy üres talapzatot. Lehet-e ennél szebben, pontosabban és áttételesebben jellemezni a Semmit? A bölcsen ravasz görögök ezzel nemcsak a valóságban nem létező, „elsődleges hiányú” világot teremtették meg mitológiájukkal, amelynek megalkotottsága révén izzó intenzitást adtak, hanem ezen belül és ezen felül még a képzetes létező részeként létrehozták a képzetes hiányzót, Agnosztosz theoszt, az ismeretlen istent, és hogy még hatványozottabb legyen „a hiány jelenvalósága”, üres (!) talapzatot állítottak neki. Az az üresen hagyott hely a talapzaton, az számomra az abszolút hiány, a nagybetűs Semmi apoteózisa. Ehhez a szerkesztetlen, tulajdonságokkal fel nem ruházott, történetekben nem szereplő, családfával nem rendelkező, hatalmas és kicsinyes cselekedeteket végre nem hajtó istenhez képest létezik még csak igazán Zeusz vagy Apolló!

De nézzünk időben közelebbi példákat. A művészileg megformált Nincs, a Semmi, a Nem Létező jelenik meg olyan művekben, mint például Örkény István Üres lap c. novellája. Ezt az Egyperces novellák közt találjuk, és a karakteres környezetben megjelenő hiány az olvasói fantáziára bízza, mivel lehetne megtölteni. Hasonló zenei példa: Kurtág György Némajáték című kis darabja, amely úgy nyer interpretációt, hogy a zongorista jól megformált kéz- és testmozdulatokkal, mély átéléssel adja elő, anélkül, hogy egyetlen billentyűt is lenyomna. A képzőművészetre térve ide sorolhatjuk Kazimir Malevics Fekete négyzetét is, amely szintén a „tartalomdús Semmi” jelképévé vált.

Vagy: József Attila Eszmélet c. remekének elemzése során Nemes Nagy Ágnes jutott arra a következtetésre: ebben a költeményben nemcsak a leírtak a lényegesek, hanem legalább annyira az is, amit a költő elhallgat. Mint ahogy egy monumentális görög oszlopcsarnok sem csupán oszlopai révén az, ami: lényegéhez tartozik az oszlopok térfogatát többszörösen felülmúló üres tér.

Vagy: Szentkuthy Miklós Prae c. regényében többször foglalkozik a „mű” ellenében létrejövő hiánnyal, a „nem-ez-a-mű”-vel. Az is Szentkuthy, aki „végtelen, de agyontagolt mozgó semmi”-ről, „gazdag mértani semmi”-ről, „dogma-hálózatos semmi”-ről és „ezerrezgésű semmi”-ről ír.

Vagy: H. G. Wells hőse, a Láthatatlan ember úgy tette magát láthatóvá, hogy tetőtől talpig felöltözött és a ruhából kilátszó (illetve éppen hogy ki nem látszó) testrészeit körbefáslizta. Így a szem számára nem létező valóságot a környezete egy másodlagos és voltaképpen teljesen jellegtelen „közlés”, a ruha és a fásli révén észlelhette, és nem kételkedett abban, hogy magát az embert látja.

Hadd említsem egy saját ötletemet is. Képzeljük el, hogy valamelyik Beethoven-szimfóniából kigyűjtjük az öszszes szünetjelet, s ezeket egymás után hézagmentesen sorba állítva kapunk mondjuk két percnyi tiszta csendet. Vajon ennek a csendnek a minősége nem nagyságrendekkel magasabb-e, mint azé a csendé, amely „csak úgy”, „magától” adódik. Nem közvetít-e ez a kigyűjtött két percnyi hanghiány valami felfoghatatlanul releváns üzenetet Beethoven zenéjének zsenialitásáról?

Vagy: Lao ce szerint az agyagedény hasznossága a benne lévő üreg révén mutatkozik meg, mint ahogy a ház hasznossága is a falak közti üres térben rejlik. Az anyag, a valami tehát azáltal fejti ki hasznosságát, hogy a nincset, a hiányt öleli körül.

Vagy: ki ne látott volna halotti maszkot. A rég elporladt arcot híven őrzi a gipsz, és önmagán pontosan megmutatja, milyen volt az, ami már nincs. Hasonló eljárás: a Pompejit feltáró kutatók a keménnyé égett vastag koromrétegekben ember formájú üregeket találtak: a pernye alatt elpusztult régvolt pompejiek negatív lenyomatát. Nagyszerű ötlettel ezekbe az üregekbe gipszet öntöttek, s amikor az megszilárdult, kiemelve élethű szobrokat kaptak, amelyek pontosan őrizték a haldoklás utolsó mozzanatát.

Voltaképp a hiány révén jelenik meg az ábrázolás a metszetekben, sgraffitókban és sok más eljárás során: az ábrázolás úgy jön létre, hogy egy anyagból kivágnak, kivésnek részeket, és a valami által határolt semmi rajzolja ki a képet. Így jelentek meg a betűk a jeges ablakon is, amikor a kis Móra Ferencet írni tanította édesanyja.

Említek egy elvont matematikai példát is. Ez a pontos tudomány, amely, gondolhatnánk, nem lehet alkalmas arra, hogy költőileg, megalkotottságában közelítse meg a semmit, időnként mégis különös fogalmakkal operál.

Az „egyszerű” matematikai semmi, a zérus vagy az üres halmaz nem igazán érdemes figyelmünkre, mert benne a hiány teljesen hétköznapi módon „van jelen”. Ám a komplex számok! Aki valaha tanult felsőmatematikát, az hallott róluk (ma már középiskolai anyag). Nos, képzeljük el, hogy a költőietlen matematika azt állítja, minden szám egy valós és egy képzetes szám összege. A mindnyájunk által ismert és használt számoknak csak valós összetevőjük rendelkezik értékkel, a képzetes öszszetevőjük zérus, ám a komplex számok esetében azok képzetes részének is van értéke. Képzetes rész! Amelyről a tudomány maga állítja, hogy nem valós! (Azaz, szigorúan véve: nincs!) És most el kell gondolnunk, hogy ennek a nem valós, tisztán képzeletbeli (szakszóval: immaginárius) számnak értéke van! Azaz: tulajdonságokkal felruházott és e réven magalkotott matematikai Semmi!

(A képzetes szám eredete egyébként az, hogy a negatív számoknak nem létezik négyzetgyökük. Figyelem: nem létezik! Ám szükségessé vált, hogy ezekkel a nem létező számokkal is műveletek legyenek végezhetők, ezért a matematika kitalálta, hogy mínusz egynek a nem létező értéke legyen i. Ez az i az én szememben valahol rokon a görögök ismeretlen istenével!)

Maradva a tudományoknál: itt van a fekete lyuk paradoxona: gigantikus gravitációja minden olyan információt visszatart (még a fényt is), amely felfedné, elárulhatná létét; de mégis elég pontosan feltételezhető, hol helyezkedik el a fekete lyuk: ott, ahol, úgy tűnik, abszolúte semmi sincs. Pontosabban: ahol az abszolút Semmi van.

Messzire vezetne, így éppen csak említem, hogy a hétköznapi jelentésénél magasabban értelmezett Semmi (ilyen esetben indokolt nagybetűvel írni!) egyben vallási és filozófiai alapkategória is. A buddhizmusban a Nirvána a maga módján rokon az abszolút Semmivel, hiszen olyan elérhetetlen állapotot jelöl, amelyben megszűnik mindenfajta létezés. A bölcselők közül a legtöbbet alighanem az egzisztencializmus nagy alakja, Martin Heidegger foglalkozott a Semmivel, egyben filozófiája egyik alapfogalmává is emelte. Fő művében, a Lét és időben olyan tudományos lételméletet teremtett, amelyben megszüntette az emberre és a világra való osztottságot. Kidolgozta a valódi, az autentikus lét és a nem-valódi, a mindennapi létezés problémáját. Értelmezése szerint a Semmihez szervesen hozzátartozik az az alapfeltevés, miszerint el lehet hozzá jutni anélkül is, hogy megértenénk azokat a roppant összetett szerkezetű jelenségeket, amelyek a Létezőt mint egészet megnyithatnák előttünk. A heideggeri Semminek eszerint csak úgy lesz jelentősége, ha semmissé teszi azon jelenségek és kérdések lényegét és értelmét, amelyekkel a Semmi keresése során találkozunk.

Talán ugyanezt fogalmazta meg József Attila is az Eszméletben:

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

Idézzük fel, mit állított erről a költeményről Nemes Nagy Ágnes: nemcsak az fontos benne, amit a költő elmond, hanem legalább annyira az is, amit elhallgat.

Merthogy a Semmiről gondolkodni talán még nehezebb, mint beszélni róla.