I.

Akkor lettem alkoholista, amikor Elvira a méhrákról ideiglenesen áttért a nyombélfekélyre. Éppen feljöttem a kertből, kiléptem az ajtó előtt a csizmámból és lehajítottam a koszos dzsekimet, siettem a fürdőszobába, hogy a trágyaszagtól megszabaduljak, de a küszöbön utamat állta. Megmondta. Megmondta az orvosnak. Nem annak, akihez a méhrákjával járt, hanem az ideggyógyásznak. Megmondta, hogy alkoholista vagyok, hétfőre vár a doki mindkettőnket, először külön-külön akar beszélni velünk, aztán együtt.

Ha vár, hát elmegyünk, vontam vállat, és újra kísérletet tettem, hogy bejussak a fürdőszobába és végre lezuhanyozhassak. Meg sem kérdezem, hogy vele mi van, hányta a szememre. Dehogynem, persze, persze hogy megkérdezem. Nincs rosszindulatú daganata. Kis hatásszünet után még hozzátette, hogy a vizsgálat szerint egyáltalán nincsen semmilyen daganata. Na hál' istennek, mutattam megkönnyebbülést, és szabályosan elsodortam az utamból. Már magamra zártam az ajtót, de ő még bekiabálta, talán egy kisebb mióma lehetett, ám az is visszafejlődött, így nemhogy műtétre, hanem még gyógyszeres kezelésre sincs szükség. Mondta az orvos. Ő viszont, alighogy eljött a rendelőből, a buszon ülve rájött, alighanem nyombélfekélye van. Már azelőtt is gyanakodott erre, és most egyre bizonyosabb a dologban. Hétfőn, mihelyt az alkoholizmusomat megbeszéltük, megvizsgáltatja magát a belgyógyásszal.

Folytatta, de rám már zuhogott a víz, nem hallottam, mi tette a gyanúját bizonyossággá. Elképzeltem, amint az orvosi könyvek újra feltornyosulnak az asztalon, s hamarosan a mostanitól eltérő fejezetnél fognak maguktól kinyílni, ha felüti őket az ember.

Méhrákos egyébként akkor lett, amikor a vártnál egy héttel korábban jött meg a vérzése és a szokásosnál kicsit több fájdalommal járt. Azelőtt timuszmirigy-gyulladása volt, még korábban kezdődő tüdőbaja, csontritkulása és hepatitisze. Közben kóros hipotónia, állandó gyomorhurut, gerincmeszesedés, tetanusz, pikkelysömör, szívelégtelenségre és olykor leukocitózisra valló tünetek. Ja és epekő, amelyhez annak ellenére ragaszkodott, hogy sem a röntgen, sem az ultrahang nem mutatta ki. Látens epekő, ezt olyan sejtelmesen, már-már kéjesen tudta mondani, hogy ezzel mindig felizgatott, ha este az ágyban szóbahozta. Na gyógyítsuk meg azt a beteg epécskét, kezdtem simogatni a nevezett szervvel semmilyen kapcsolatban nem álló helyeken, tudok egy jó kezelési módot, és magam is csodálkoztam, hogy ilyenkor soha nem ellenkezett. Most biztosan teherbe esett, mondta utána azonnal, pedig szedte a gyógyszereit, ezen felül elvárta, hogy én is vigyázzak, és még a naptári módszert is alkalmazta, szigorúan betartva a tilos napokat. Két hét múlva már mindenféle teszteket végzett a vizeletével, aztán vizsgálatra ment. Pedig érzi, hogy valami van a hasában, értetlenkedett a negatív eredményekkel a kezében. Reggelente a vécé fölött találtam, amint öklendezett, alig tudott enni, állandóan megkívánt olyasmit, amit ezelőtt ki nem állhatott, behabzsolta, aztán kihányta. Biztosan méhen kívüli terhesség, mondta, de közben, fő az óvatosság, tovább szedte a fogamzásgátlót.

Csak tudná, miért akar a doki vele is beszélni az én alkoholizmusomról, fogadott értetlenkedve, amikor felfrissülve, tiszta ruhában megjelentem a konyhában. Biztosan el akarja mondani, hogyan kell segíteni nekem, hogy meggyógyuljak. Ez tetszett neki, megebédeltünk, nagyon szeretem a főztjét, ott idegenben mindig ez hiányzott a legjobban. Amíg mosogatott, vele maradtam. Jólesett nézni, ahogy tesz-vesz, rázza a mosogatószer kiürült flakonját, rakja a tányérokat a szárítóra. Amikor felnyúlt, hogy melegebbre vagy hidegebbre állítsa a gázbojlert, lábujjhegyre kellett emelkednie. Alakja meghosszabbodott, ruhája felcsúszott vastag combja tetejéig.

Korábban ilyenkor arra vártam, hogy kicsöpögjön a kávé és együtt hörpölhessük. Neki biztosan nagyon hiányzik, szerette, jót tett az alacsony vérnyomásának. De önként mondott le róla, cserébe én majdnem teljesen leszoktam a cigarettáról, itthon soha nem gyújtottam rá. Talán éppen ezt a hiányt éreztem, ez munkált bennem, amikor felálltam, mögé lopakodtam, hirtelen átkaroltam hátulról, szorosan hozzátapadtam és nekinyomtam a mosogatónak. Nem állt ellen és nem is csak egyszerűen hagyta magát, belehajlott az ölelésembe, csípőjét megemelve feszült nekem.

Érdekes, ha nem az ágyban csináljuk, utána soha nem tartja úgy, hogy most bizonyosan teherbe esett.

Visszasimította a ruháját, kipirulva befejezte a mosogatást, ment a szobába füzetet javítani. Engem meg várt a műhelyem a fészer mögött, kicsit még remegett a lábam, ahogy elindultam keresztül a sáros udvaron.

Reméltem, végre sikerül a vadászkést befejeznem. Egész előző délután kínlódtam egy rézpánttal, sehogy nem akart ráfeszülni a szarura, így mára maradt a finom munka. Mielőtt hozzáfogtam volna, szokás szerint felvettem, célzásra fogtam a számszeríjat, eddigi legszebb, legtöbb munkával készült darabomat. Ezért már száz márkát is ígértek, de nem adtam. Ezt magamnak csináltam, ne csak a két öklömre kelljen hagyatkoznom. Ha befűzöm az acélhegyű, tollvégű faragott vesszőt, akár húsz méterről kilukasztom a bádogvedret.

Elvira nem szereti. Talán azért, mert olyan erős, feszes a húrja, nem bírja felhúzni. Ő az apósomtól örökölt vadászfegyverre esküszik. Ha elutazom, azt bekészíti az ágya mellé a sarokba, de ha otthon vagyok, akkor is ott kell állnia a szobában, felteszi a szekrény tetejére a régi gitárom mellé. Ha éjjel elugatja magát a kutya, azonnal felébreszt, és elsőre mindig azt kérdezi, hol van a puska. Pedig tudja, mindig ő rakja oda.

Ettől a vadászkéstől sem fogok szívesen megválni. Pedig rendelésre készítettem, előleget is vettem. De minél többet dolgoztam rajta, annál jobban a szívemhez nőtt. Már ismertem a foglalat minden kis apró dudorát, simogatta a tenyeremet, szinte eggyé vált velem, amikor marokra fogtam. A pengével még sok munkám lesz, gondoltam, jófajta acél, szeretném, ha éles lenne, mint a beretva.

Mennyivel jobb itt bütykölődni, ábrándoztam el, mint a trágyát hányni az ólban vagy a kertet ásni. De még az is jobb, mint vonatra ülni, utazni fél napot, aztán leszállni abban a gyönyörű városban, és nem látni belőle semmit, csak a sivár kültelki építkezést, ahol tíz óra hosszat hordhatom a sittet, keverhetem a betont, húzhatom a csiga kötelét, hogy aztán halálos kimerültségben hozzám hasonló tizenkét szerencsétlennel osztozzam egy félig kész épület alkalmi tömegszállásán és már ahhoz is fáradt legyek, hogy a székre akasztott utazóöltönyöm zsebéből sóvárgó álmomat könnyíteni elővegyem Elvira fényképét.

Egyszer egy hazautazás előtti hétvégén csak be kellett mennem a citybe. Mégsem lehet féléveket lehúzni a sivárságban anélkül, hogy látnám a körutat, az utcai árusok színes kínálatát, a csillogó üzleteket, a kis illatos cukrászdákat, mozik elegáns portálját, a játéktermekben villódzó szerencsét, bárok csalogató félhomályát. Sok-sok kilométert gyalogoltam, egymásnak adtak a pompázó neonfeliratok, elvarázsolt a sok káprázat, a forgatag, delejes erő vonzott saroktól sarokig, mígnem egy meghitt helyen megpihentem. Hát ilyen is van, ilyen is létezik? Ennyi ital egyetlen helyen, ilyen világítás, ilyen nők? Rám mosolyognak, mintha ismernének, kedvemet keresik, elhitetik velem, az vagyok, akinek sohasem gondoltam magam.

Hajnalban, amikor kitántorogtam az utcára, még megvolt a havi bérem nagyobbik fele. Kimentem a pályaudvarra, megtapogattam a zsebemben a jegyemet és az útlevelemet, megvártam, hogy beálljon a vonatom. Néztem, miféle ágrólszakadtak igyekeznek oda, ahonnan én jöttem, vagy máshová, ahol ugyanúgy élnek, mint én, és itt is ugyanazt csinálják, hordják a sittet, dobálják szakadó karral a téglát vagy hatalmas húsokat metszenek súlyos bárdokkal, ládákat cipelnek, falat vésnek, fát fűrészelnek vagy halat beleznek, hogy hazavigyék a bért és odaadják a feleségüknek, aki már a kávéról is lemondott és nem fizet elő az egyetlen újságra, akinek vastag a combja és belemenekül valami betegségbe, hogy kibírja valahogy, amíg őket várja, őket, akik sietve igyekeznek, tolonganak a feljáratoknál, mint akikkel nem közölte a hangosbemondó: soha nem lehet akkora szerencséjük, hogy lekéssék a sorsukat. Néztem, amint törötten kapaszkodnak fel a húgyszagú vagonokba, hogy a kültelki sivárságból mielőbb az otthoni ürességbe érkezzenek, néztem őket és nem szálltam fel velük. Ottmaradtam a peronon, mert tudtam, este újra oda kell mennem, még egyszer, legalább még egyszer be kell ülnöm a színes félhomályba, utána kell néznem, valóban úgy volt-e minden, ahogy az éjjel láttam, nem csak álmodtam vagy képzeltem az egészet, valóban van-e ilyen, ilyen tompa fények, kábító illatok, ilyen zsongító zene, ennyi varázsital, ilyen nők, akik kedvemet keresik, akik hosszú feszes combjukat keresztberakják a magas bárpultokon.

Másnap a vonaton a maradék pénzemen vásárolt pár üveg sörnek köszönhetően nagyjából kialudtam a részegségemet, az egy napi késést Elvira nem tette szóvá, állapotomat talán fáradtságnak vélte, és csak miután megvacsoráztatott, kérdezte meg, mennyi pénzt hoztam haza. Nem hoztam semennyit, vallottam be szégyenérzet nélkül, ő meg nem kérdezett rá sem okra, sem okozatra, sem körülményre, sem motivációra, nem érdekelték az objektív és szubjektív tényezők, csak meresztette a szemét, mint aki nem érti, mi is történik körülötte, mi történik vele és velem, mi ez az értelmetlen história, hát nem azért töltök 35 napból 28-at külföldön, hogy pénzt hozzák, hát mi másért gondozza ő a jószágot és túrja ő a földet, mi másért nézi esténként a plafont és rágja éjjel a paplan sarkát négy héten át, ha nem azért, hogy én pénzt hozzak, miért dobja a szegény halász vissza az aranyhalat, ha nem a háromkívánságért, miért indul el a kitagadott harmadik fiú szerencsét próbálni, ha nem a felekirályságért. Hát mit gondolok én magamnak, hogy már a mesék kegyetlen szabályait se tartom be, és az ő lemondását nem váltom be terüljasztalkámra. Elittam. Elittam az egészet, mondtam inkább hetykén, mint pironkodva, sarkon fordultam, átmentem Dezskéhez a szomszédba, aki állapotomat látva azonnal pálinkával kínált. Jól berúgtunk, de valahogy a tiszta hazai törköly ki is józanított a sok kimondhatatlan nevű itóka után. Éjfél körül tiszta fejjel botorkáltam haza és másnap, mint rendesen, mire Elvira felébredt, én már kitrágyáztam az ólat és megfőztem a moslékot. Még öt napom van itthon, számolgattam, addig példás férj leszek, és a következő havi béremet fillérre hazahozom, még a vasárnapi sörözésből és ultiból is kimaradok, azt a be nem vallott doboz olcsó cigit sem füstölöm el beosztóan, határoztam el. Így is lett. De ahogy nem tett akkor szemrehányást a dorbézolásom miatt, úgy nem dicsért meg most a takarékosságomért. Amikor tegnap hazaérkeztem, csak a méhrákjával volt elfoglalva, könyvtárból hazahurcolt hatalmas lexikonokat és barátnőktől összekéregetett színes magazinokat bújt, szörnyű eseteket váltogatott csodálatos gyógyulásokkal, rólam alig vett tudomást. Ez kicsit elkeserített, megint Dezskénél kötöttem ki, ittunk pár pohár könnyű borocskát, de még csak fejembe se szállt rendesen.

Mára aztán a negatív leletek nyomására ideiglenesen áttért a nyombélfekélyre, finom célzásokkal jelezve, ezt csak átmeneti megoldásnak tartja, egy ilyen kis vacak kórnál nem időzhet hosszan, nyombélfekély, ez olyan szimplán hangzik. Hacsak meg nem toldja ezzel: a férje pedig alkoholista. Jó is volna, fontolgattam a penge csiszolása közben, ha annyit keresnék, hogy naponta alaposan berúghassak belőle és elfelejthessem mindazt, ami szünet nélkül itt zsong a fejemben, a bezárt gyárat, a hasznavehetetlen szakmámat, Elvira nevetséges fizetését és ostoba igazgatóját, a sittet és betont, a rettegést, hogy rajtakapnak a fekete munkán, a trágyahányást, az éjszakai kutyaugatást, jó lenne kivetni mindezt, csak fetrengeni a mámoros boldogságban, mindegy, hogy az elegáns belvárosi bárban vagy Dezskével a koszos verandán.

A kurva életbe, szisszentem fel minden indulat nélkül, amikor láttam, hogy a vadászkés pengéje mélyen, csontig beszalad a hüvelykujjam bögyébe. Szinte spriccelt a vér, de azonnal elállt, ahogy teljes erővel rászorítottam a másik ujjamat.

Körbenéztem, nem találok-e a műhelyben kötszert, de csak koszos rongyok akadtak kezem ügyébe, kiléptem hát az udvarra. Elvira ekkor jött ki a házból, kezében az apósom vadászpuskájával.

 

II.

Csak egyetlen alkalommal találkoztam a nagybátyámmal. Amikor ötven év után meglátogatta a hugát.

Anyám az ebédet készítette. Mi ketten az udvaron a lomb árnyékában ültünk és visky-t szopogattunk. Az ital kapcsán említette, hogy nagynéném halála óta naponta egy-két üveggel is elfogyaszt. A nagybátyám ekkor már élete tizedik évtizedébe lépett. A repülőút a legkevésbé sem viselte meg.

Már vagy egy órája mustrált, s mosolygott cigarettával a bajusza alatt. Mélyeket szívott a füstből, s amikor kifújta, szinte semmi nem maradt belőle. Valami rendkívüli történhetett vele, fogalmam sincs, hogy hova tűnt az a rengeteg füst.

Aztán új cigarettára gyújtott. Majd hozzám hajolt, és egy fiatal lányt ábrázoló fényképet mutatott. A fényképet gondosan megőrizte, s a hátán az állt: '38. aug., Florida.

"Na, mit szólsz hozzá?", kérdezte.

"Mi tagadás, csinos a lány", mondtam.

"Látod, öcskös, tudtam, hogy van szépérzéked, ha nem így lenne, meg sem mutattam volna neked ezt a fényképet, csak hogy el ne bízd magad, nem is igen szóltam volna hozzád, hanem csak így szemmel tartottalak volna, ahogyan szemmel tartok minden nyavalyást", mondta a nagybácsi.

Áttetsző kék szemével, tartásával, hallgatásával, mosolyával, füstnyelésével első pillanattól ellenszenvesnek tűnt. Megpróbáltam mégis megszeretni, volt benne valami, amit meg kellett volna szeretni, nem tudtam, hogy mi lenne az, de valami volt, valami túlzottan titokzatos, olyasvalami, amiről azt hittem, hogy bennem is megvan, vagy ha nincs meg, hát szeretném, hogy meglegyen. Jövetele alkalom volt arra, hogy egyszer már magamat is kiismerjem. Lehet, hogy ezért nem tetszett, és lehet, hogy ezért szerettem volna megkedvelni.

"Él még?", mondtam. Majd kissé hátrébb hajoltam az asztaltól.

A nagybácsi diszkréten intett, hogy hajoljak vissza.

"Ezzel kapcsolatban szeretnék neked valamit elmesélni", súgta, bár a közelben senki sem volt, aki hallhatott volna minket. Igaz, anyám időnként átvágott az udvaron, közben ránkmosolygott, és ment tovább a dolgára, az öreg meg mintha elfelejtette volna, hogy a huga siket.

"Ha valami okom volt idejönni, hát az az, hogy valakinek ezt a történetet elmeséljem", mondta a nagybácsi, és nagyott szívott a cigarettából.

Először arra gondoltam, hogy már kissé kapatos, vagy hogy valamiféle aggkori elmegyöngeség esete forog fönn. Eljönni Glasgow-ból Belgrádba ötven év után, hogy valakinek elmeséljen egy lefényképezett lányról szóló történetet, mégha élete legnagyobb szerelméről van is szó, meglehetősen eszement dolog. Persze, lehet, hogy az öreg unja itt magát, s úgy döntött, elszórakozik egy kicsit. Bevallom, mind jobban éreztem magam vele, de azért lett volna más dolgom is. Azt latolgattam magamban, mikor lesz már vége. Lassacskán be is idegeltem magam. Ennek ellenére, míg lapja fölött hajfürtjeink összeértek, továbbra is az asztalra könyökölve ültem.

"Szívesen meghallgatom", mondtam.

Abban a pillanatban anyám csípőre tett kézzel megállt az udvar közepén. Hangtalanul nyitogatta a száját, ílymódon érdeklődve, mikor megyünk ebédelni. Pár kézmozdulattal és némi ajakmozgatással adtam tudtára, hogy majd később. A huga néma is, jól tudhatja, mégis kissé megdöbbent, amikor azt látta, milyen könnyen szót értünk. Utána anyámat elnyelte a ház bejárati ajtaja.

Rápillantottam az órámra. Volt még fél órám. Éreztem, hogy tetőtől talpig kiver a veríték.

"Bácsikám, szorít az idő."

"Azt felejtsd el, vagy tűnj el azonnal!", válaszolta.

"Nem, csak arra gondoltam, hátha."

"Kedves öcsém, legjobb lesz, ha elmégy, én holnap visszatérek a Szigetre, jól elvoltunk, egyébként is jól kibeszélgettük magunkat, tulajdonképpen nem is tudnánk már miről szót ejteni", mondta az öreg, és lemellyezte a füstöt. Aztán körbenézett, és tekintete a vén barackfán állapodott meg.

Nem szeretem tisztázatlan helyzeteket. Ő valamit el szeretett volna mesélni, isten tudja mit, ami, ki tudja, rajta kívül másnak jelenthet-e bármit is, nekem meg dolgom volt, olyan, amitől jövendő életem függött. Akkor megértettem, hogy az én dolgom nem is olyan fontos, mert szinte semmi hasznom nem származik majd belőle, mindenre köd szállt, bizonyos értelemben már tönkrementem, és egyre kevésbé vagyok meggyőződve róla, hogy bármit változtathat helyzetemen. Azt is mondhatnám, hogy halaszthatatlan teendőimmel csak félrevezettem a nagybácsit, és önmagamat nem kevésbé. Semmi dolgom nem volt, kivéve, hogy megszabaduljak valamitől, amivel magam sem voltam tisztában.

"Bácsikám, nem tudom, mennyire érted, de életem e pillanatában nincs semmi fontosabb annál, amit most tőled hallhatok", mondtam.

"Attól, hogy te most szívesen meghallgatnád az én történetemet, nem vagyok túlzottan oda, és ezért jól vésd az eszedbe, az én mesém megmarad az én mesémnek, nem számít, hogy megosztom-e veled, valaki mással, vagy magamban tartom. De neked van-e történeted, szeretném hallani a te mesédet, hadd halljam!", mondta a nagybácsi és kortyolt a whisky-ből.

"Nincs énnekem saját történetem. Amit előadhatnék, azt már mind megtette valaki előttem. Azt meg, ami esetleg ki is kívánkozna belőlem, nem tudom elmesélni. Ebbe már régen beletörődtem. Bár hallotta már mindenféle történetet, és ezek még mindig izgalomba hoznak. Élvezettel hallgatom őket", mondtam.

"No, rendben, akkor figyelj! Láttad azt a lányt a fényképen. Jól ismertem, túlságosan is jól. Az Lucy. Így hívták. Nyugat-Skóciában, egy kisvárosban ismertem meg, amikor fuvarozással kezdtem foglalkozni. Saját kamiont hajtottam, és feszítettem. Neki ez imponált. Azt hiszem, tetszettem neki. Hogy rövidre zárjam, nagyon megszerettük egymást. Aztán ő váratlanul Amerikába utazott. Azt írta, hogy férjhez ment. Gyorsan azután meg, hogy elvált és hazaköltözik. Már hallani sem akartam róla. Mégis, épp abban a városban tartózkodtam, amikor megjött. Egy kutyával tért vissza. Igen, farkaskutya volt. Engem ott senki nem ismert. Követtem, és óvatosan, hogy senkinek fel ne tűnjön a házát kerülgettem. Egyik este azt látom, hogy két alak a ház körül somfordál. Úgy kilenc körül járhatott az idő. Leselkedtek kicsit az ablakon, majd felszívódtak. A következő este is ugyanabban az időben jelentek meg. Miután elmentek, én is az ablakhoz lopakodtam. A farkaskutyát láttam felkapaszkodva a mezítelen Lucy-re. A német juhász mellső lábain kesztyű volt. Visszamentem a kamionhoz. Nem jött álom a szememre. Hajnaltájt ismét feltűnt az a két alak. Bementek a házba, ahonnan nem sokra rá megkötözve hozták ki Lucy-t. Onnan egy szakadék fölött álló sziklára vitték. Arra gondoltam, hogy a teherautóval rájuk rontok, de elálltam tőle. Nem sokra rá láttam, hogy letaszítják. Lucy, drágám. Még pár napig a városban maradtam. Fogalmam sem volt, hova mehetnék. A kutya éjjel-nappal a sziklán állt és vonított. Igazi kutyaagónia volt. Szürkület volt, amikor egy pisztolylövésre ébredtem. Beindítottam a motort és a két alak nyomába eredtem. De hirtelen lefékeztem. Egy teljes környit balra tekertem a volánt, és örökre magam mögött hagytam azt a helyet. No, ezt akartam neked elmesélni", mondta a nagybácsi és nagyot mellyezett.

"A történet rettenetes, de mintha már hallottam volna valahol, igen, azt hiszem a montenegrói, a danilovgradi Blagota mesélte, pontosan, neki van egy ehhez rendkívül hasonló történetet", mondtam.

"Hát, lehetséges, tudod, különféle mesék járják be a világot, és valahogyan mind hasonlít a másikra. Ez tulajdonképpen minden történet titka", mondta a nagybácsi.

"Hát igen, de azért."

"Öcsikém, a hugom már vár minket, és én nem szeretném megharagítani. Igazam van?", mondta a bácsi.

"Igen", válaszoltam, és tényleg láttam a hugát a verandát, ahogy integetve adja tudtunkra, keljünk fel és induljunk ebédelni.

 

III.

Soha nem hittem, hogy az ember előtt bizonyos körülmények között, mondjuk a halálos veszedelem pillanatában, lepereghet az élete filmje. Abban pedig teljesen biztos voltam: ha én kerülnék egyszer ilyen helyzetbe, vagy valami egészen mindennapi semmiség jutna az eszembe, vagy pedig olyan zsongó ürességgel lenne a fejem tele, mint amilyen a nyitva felejtett tévé képernyőjén villódzik műsorzárás után.

Igazam is lett - meg nem is. Amikor Elvira az udvar túlvégéből rám emelte a vadászpuska csövét, valóban elindult bennem egy képsor. De nem az életem filmje és nem is valami hétköznapi apróság, hanem egy különös, furcsa történet, amelyről nem volt alkalmam eldönteni, saját emlékem-e vagy másé, átéltem-e, olvastam - vagy csak elmesélték nekem.

Közben láttam, Elvira mintha kicsit lejjebb eresztené a puskát, céloz. Csak nem a lábamat akarja ellőni, akkor már inkább loccsantsa szét a fejemet, nincs kedvem nyomorékként leélni az életemet, gondoltam, de riadalmam nem akasztotta meg a belső történetet, amely, úgy éreztem, végtelenül lassan halad előre, mintha egy aggastyán mesélné ráérősen egy kerti asztal mellett finom italt kortyolgatva - s ez csak fokozta pánikomat: megrémített a lehetőség, hogy talán nem jutok az elbeszélése végére.

Ezután gyors egymásutánban előbb belülről, az odabent zajló történetben dördült el egy pisztoly, aztán hallottam a hátam mögül egy puffanó horkanást, és utoljára dörrent el a feleségem kezében a fegyver. Megrázkódtam, de mivel semmilyen fájdalmat nem éreztem, nagyon lassan oldalvást fordultam és hátralestem a tompa hang irányában. A kutya pofáján a fehér tajték ekkor kezdett vörösre színeződni a kiszivárgó vértől.

Mielőtt összerakhattam volna, mi is történt, Elvira már rám is kiáltott a tornácról: ássam el a dögöt. A felszólítás annyira ésszerű volt, hogy zavarodottságomban elfelejtettem felháborodni, megrökönyödni, nem rohantam utána, hogy számon kérjem rajta ezt az újabb örültségét. Engedelmesen már indultam volna is az ásóért, amikor belesajdult az ujjbögyömbe a fájdalom. Persze, a vágás. Ezt előbb bekötöm, határoztam el.

A konyhában kérdőn rám emelte a tekintetét, én ekkor jöttem tudatába, hogy egész bensőm reszket és nem tudok megszólalni, felmutattam hát vérző kezemet. Magam számára is meglepő módon abbahagyta azt, amit éppen csinált, velem kezdett törődni. Hideg folyóvízzel kimosta a sebet, jódtinktúrával átitatott egy gézdarabot, sebtapasszal a vágásra szorította, aztán jó feszesen körbe is fáslizta az ujjamat.

Már tegnap is látta, valami nincs rendben a Lorddal, mondta eközben színtelenül. Még jó, hogy nem mart meg senkit. Amikor a szomszéd átszólt: döglött rókát talált a kerítés alatt, azonnal tudta, mit kell tennie, megértette, miért nem eszik és miért nyáladzik habosat második napja a kutyánk.

Lesütöttem a szemem. Nem kértem számon, miért nem szólt nekem, mert pontosan tudtuk mind a ketten, én nem lettem volna képes arra, amit ő gondolkozás nélkül megtett. Nem firtattam azt sem, vajon nem félt-e, hogy engem talál el. Még egészen kislány volt, amikor az apja megtanította lőni, rendszeresen magával hurcolta a vadászataira. Elvira úgy bánik a fegyverrel, mint egy mesterlövész, ezért is érzi magát biztonságban, ha éjszakára a fejéhez készítheti a gyilkos szerszámot.

Az ásó nem állt a kezemre, zavart az ujjamra csavart pólya, sokáig ügyetlenkedtem a kert végében. Amikor Lordot behúztam a gödörbe, heves hányingerem támadt, percekig öklendeztem a barackfánk tövében, a fejem meg csak zúgott, zakatolt a sok kusza gondolattól. Hirtelen nagyon torkig lettem mindennel - de nem tudtam volna megfogalmazni, pontosan miből lett elegem.

A gyümölcsösünkben már szürkült, mire ledöngöltem a földet. Az ásóról lekapartam a rátapadt nedves rögöket, a szerszámot visszavittem a fészerbe, indultam mosakodni. De a tornácon megtorpantam. Valahogy nem akaródzott belépnem a házba. Olyan érzésem támadt, mintha még valami dolgom, fontos, halaszthatatlan teendőm lenne, amit csak Elvira távollétében végezhetek el, csak akkor, ha kivonom magam a köreiből, ha nem számolok vele, ha nem vagyok rá tekintettel.

Álltam egyik lábamról a másikra, szórakozottan igazgattam kezemen a kötést, hol az utcára néztem ki, ahol szokás szerint alig mozdult a kamionok véget nem érő sora, hol a fészer felé fordultam azt méregetve, hány méterre állhattam innen, amikor. Hát persze, jutott hirtelen eszembe. A történet! Ami lepergett előttem, s amelyről nem tudtam eldönteni, hogy magam éltem-e át, vagy. De mi is volt az? Miről is szólt?

Teljes erővel koncentráltam, de egyetlen szikrányit sem tudtam felidézni abból, ami akkor és ott, a rám szegzett puska rémületében lepergett előttem. Ilyen nincs, bosszankodtam, mint akit reggel egy nagyon súlyos és minden részletében világosan kirajzolódó álom nyomasztó hatása alól szabadít fel a vekkeróra csörömpölése, és mire a zokniját felhúzza, már képtelen bármit is felidézni a látomásaiból. Éreztem, hogy most már a görcsös erőfeszítésem az, ami nem engedi, hogy bármi is eszembe jusson abból, amit a kritikus pillanatban éltem át.

No, most kell inni valamit, határoztam el, és elindultam Dezskéhez a szomszédba. De ahogy az előbb a tornácon, most a kiskapuban torpantam meg. Oppá. Holnap hétfő, megyek Elvirával a klinikára, ahol a dokival az alkoholizmusomról fogunk beszélgetni. Még képesek vért venni tőlem, csak az kell, hogy alkoholt mutassanak ki benne.

Visszasomfordáltam. Hogy húzzam az időt, hátramentem a műhelyemhez, feltettem a lakatot, a kulcsot zsebre vágtam. Ennek máskor nem láttam szükségét, de most, hogy Lord már nincs többé... Tűnődtem, vajon a számszeríjamat nem kellene-e magamhoz venni, de úgy ítéltem meg, erre egyelőre nincs szükség.

Mind sűrűbb lett a sötét, már látszott pár csillag a fák fölött. Sóhajtottam egy mélyet, és bementem a házba.

Elalvás előtt előbb arra gondoltam, sürgősen szereznem kell egy kutyát, mire újra elutazom, már megszokjon kicsit nálunk, aztán meg arra, hátha álmomban újra előjön az a furcsa történet. amelyikben. igen, amelyikben talán volt egy kutya, egy nagy farkaskutya, hajszálra olyan, mint.

Reggel enyhe fejfájással ébredtem. Most jól jönne egy kávé, kívántam meg hirtelen régi reggeli szertartásunkat, amikor Elvira a két gőzölgő csészével visszabújt mellém, hogy együtt szürcsölhessük. Képes volt 20 perccel korábban kelni ezért az 5 percnyi idillért. A fenébe is, miért romlott el minden ennyire, dühöngtem vagy inkább csak borongtam, miközben sietve magamra kapkodtam az itthoni ruhámat, hogy még indulás előtt megetessem a jószágot.

A buszon szokatlanul szótlanok voltunk mind a ketten. Komor képpel ültünk, mint két gyógyíthatatlan beteg, akik tisztában vannak helyzetük reménytelenségével. Ugyanezt a benyomást keltettük a klinikán is, amíg a folyósón várakoztunk.

Miután bemutatkozott, a doki leültetett minket és eléggé hosszan és unalmasan beszélt arról, hogy az alkoholizmus egy nemkívánatos társadalmi jelenség, a családok ennyi és ennyi százalékában a partnerek elhidegülésének az oka, ennyi és ennyi esetben váláshoz vezet stb. stb. De a mi társadalmunk mindent megtesz azért, hogy segítsen azokon, akik. blablablabla. Aztán hangnemet váltott, felém fordult és megkérdezte, mennyi a szokásos napi adagom. Annyira meglepett, hogy csak tágra nyitottam a szememet, nem tudtam válaszolni. Felvonta a szemöldökét, nem erőltette a dolgot. Kinyújtotta a kezét felfelé fordított tenyérrel, kérte, tegyem rá a magamét. Éreztem, hogy az övé enyhén izzad. Aztán belevilágított a szemembe, gumikalapáccsal kopogtatta a térdemet, kérte, hogy behunyt szemmel érintsem össze két kezem mutatóujját. Szótlanul engedelmeskedtem és nagyon vigyáztam arra, hogy ez a sok baromság ne idegesítsem fel.

Mire alapozva állítja, hogy a férje alkoholista, fordult váratlanul Elvirához, akit hozzám hasonlóan meglepett a nem várt irányból érkező érdeklődés. Míg azonban én adós maradtam a válasszal, ő összeszedte magát, és kibökte, hogy legutóbb az utolsó fillérig elittam a havi fizetésemet. És mennyit keresek, kérdezte most tőlem, de legyintett is azonnal, hogy nem kell semmit mondanom. Jelentőségteljesen a szemembe nézett, és még az előbbinél is jobban meglepett újabb kérdésével. Volna-e kifogásom ellene, hogy hipnózis alá helyezzen és úgy folytassa a vizsgálatot. Segélykérően pillantottam Elvirára, ő megvonta a vállát és én zavaromban azt találtam mondani, hogy nincs ellenvetésem.

 

IV.

Házasságunk kezdetén még a feleségem ivott többet. Ha nem vesszük figyelembe azt a napi két üveg sört, ami nélkül rámtört volna a depresszió, akár azt is állíthatnám, hogy én szinte teljesen tapló voltam. Vizet nem ittam, mert a gázkamrán, a legnagyobb német extázison túl, megundorodtam a víztől, megundorodtam annyi mindentől, a földtől és a levegőtől is, még a naptól is hányingerem lett. Akkor határoztam úgy, hogy sört iszom, méghozzá német sört, és nem törődtem azzal, hogy a bombázott angolok azzal a másikkal, az ír szigetről származóval kábítják magukat. Tudom, az angolok meg is vetettek emiatt, de mert a gyűlöletüket nem mutatták ki, dehogy is engedték meg volna maguknak, én tovább folytattam az ellenszegülést. Őszintén szólva, magam sem tudom, hogy csakugyan bosszantottam-e őket, avagy csak azt a kurva német sört élveztem, és nem érdekelt semmi, az sem, hogy a feleségem mennyit iszik. Ő pedig férfimód ivott, vedelt, mint a kefekötő. Akkortájt némi öniróniával úgy igazoltam magamat, hogy a skótoknál is mind nehezebb férfi és nő között különbséget tenni. Nem tudom, hogy ott a férfiak kezdtek-e a nőkre, vagy a nők a férfiakra hasonlítani? Egykutya, tény az, hogy volt benne valami különös. Aztán meg arra gondoltam, hogy az élet elég hosszú lesz arra, hogy a temérdek kérdést megválaszolja.

Néhány évvel később aztán fordulatot vettek a dolgok. A feleségem felhagyott az ivással, én meg a két üveg sört további nyolccal toldottam meg. Kapzsi emberhez méltóan, úgy gondoltam, ha a feleségem már nem issza a whiskyt, a fennmaradt rész is nekem jár. Ajándékként vettem. Ha már feladta, ez azt jelenti, hogy a javamra adta fel. Nem vagyok benne biztos, hogy ő is ugyanígy értelmezte a változást.

– Pihentethetnéd egy kicsit – fordult hozzám. Határozottan emlékszem erre a beszélgetésre.

– Mit? – kérdeztem.

– Nem tudom, a gyerekekre gondoltam – mondta a nőm.

– Milyen gyerekekre?

– Ha leállnál az ivással, akkor pár gyereket is betervezhetnénk – válaszolta ő.

– Szóval te azért hagytál fel az ivással, hogy ezt közölhesd velem? – mondtam.

Ezzel elhallgatott. Én nem erőltettem a folytatást. Ugyanúgy ittam, ahogyan korábban is. Nem változtam semmit. Úgy éreztem magam, mint egy kizárólag sörre vadászó szörnyeteg. Sörükre büszke országokon át vonszoltam magam. Előbb-utóbb valamennyit rettenetes állapotban hagytam magam mögött, nemzeti büszkeségük, sörük utolsó csöppjét is felszárítva. Egy mondatot is kitaláltam, amelyet ilyen alkalmakkor ismételgettem: Nagyivó járja be Európát!

Aztán sorra jöttek a gyerekek. Az első, a második, majd a harmadik is. Több mint, ami tőlem telhet. A korsó fülét egy pillanatra sem engedtem el. Minek is engedtem volna. A gyerekek nőttön nőttek, majd fel is nőttek. Valamennyi önálló életet kezdett. A feleségem is. Meghalt. Akkor halt meg, amikor beteljesült minden kívánsága. Pedig nem kívánt sokat. Vagyis hát, tudom is én, mi mindent szeretett volna, viszont soha nem feledhetem emlékül hagyott mosolyát. Meglehetősen jól ismertem ahhoz, hogy párhuzamot tudjak húzni haldokló mosolya, meg azon arckifejezése között, amely házasságunk kezdetén, orgazmust követően jelent meg az arcán. Szerette a szexet, a whiskyt, a gyerekeket. Engem is szeretett. Arra azonban nem számítottam, hogy ilyen gyorsan faképnél hagy. Kitartóbbnak ítéltem. Kiderült, hogy mégsem az. Azt hittem, hogy az élők sorából majd én távozom előbb, de még mindig itt vagyok, és továbbra is talpon, miközben otthon techno zenét hallgatok, és úgy viselkedem, akár a legvásottabb kölykök. Csak amikor megvénül az ember, amikor eléggé öreg már, csak akkor értheti meg a gyerekkor lényegét. Sokan abban a hitben ringatják magukat, hogy az én koromban már mindent tudni az életről, de alaposan melléfogtak, mert az én koromban tökéletes pontossággal már csak azt tudni, hogy az élet érthetetlen. Persze a fiatalabbak ezt még nem tudhatják, csak kilencven felett nyílik ki a szem, láthatunk át a szitán, addig semmit sem lehet bizonyosra venni. És azt sem tudni, mi is az igazi kényelem.

Én azonban már jól tudom. Nem is csinálok mást az italozgatáson kívül. De már nem sört iszom. Azzal akkor hagytam fel, amikor a feleségem az arcán azzal a mosollyal a karosszékben örök álomba szenderült. Most már az ő italát, a whiskyt iszom. És állíthatom, hogy tökoké.

Túléltem minden barátomat. Egy maradt csak végül, aki nálamnál jóval fiatalabb. Egy orvos. Az orvosokat pedig egy kicsit mindig lenéztem. Lenéztem őket, mert olyan unalmasak és élhetetlenek, hiába, hogy mindig valakinek az élete érdekében törik magukat. Ő azért lett a barátom, mert elszórakoztatott az, hogy két személyisége közül az egyik megszállottja a balettnek. Igen, munkából jövet gyakran beugrott hozzám, whiskyt töltött magának, és miután a gyomra felmelegedett, eltáncolt valamit a repertoárjából. Soha életemben nem érdekelt a balett, de az ő mozdulatai, sőt, az egész, hatvanas éveire is hajlékony és karcsú teste lenyűgözött. Amikor csak néztem, eszembe jutottak a korombeli lányok, azok a kései elbukott balerinák, akiket akkortájt a belgrádi nagyszínpad férfitársaságában láthattam. Én is e férfiak közé tartoztam, de nekem másféle lányok tetszettek, a teltek és a barokkos farúak.

Egyszer aztán megtorpant tánc közben az orvos. Görcs rántotta össze. Amikor ellazult, odajött hozzám és a szemembe nézett.

– Te több mint harminc évvel vagy nálamnál idősebb, de lassan már az én időm is lejár – mondta.

– Csak, amikor átléptél a kilencvenen, kezdődik az igazi élet – válaszoltam.

– Eláruljam neked, mit szeretnék mielőtt nyugdíjba vonulok? – szólt.

Kissé különösnek tűnt, ilyen fazonban még sohasem láttam. Az agyára ment volna a balett? Lehet, hogy időközben eluralkodott rajta az aggkori elmebaj? Nekem soha nem tűnt olyannak, mint aki könnyen elköltözik az eszétől. Igaz, a pszichoanalitikusok közül majd mindegyik bolond, az egész pszichoanalízis pedig egy nagy kalap szar. Ő azonban nem volt szaralak, nyilván a balettnak köszönve, amelyről úgyszintén azt tartottam, hogy egy kalapra való, csakhogy nem az én barátom vonatkozásában. Az én barátom e tekintetben teljesen amatőr volt, és éppen ezért tetszett nekem. Nála tulajdonképpen azt a bizonyos se hal, se hús átmenetet csíptem, hogy a hobbijával a hivatását, hivatásával a hobbiját tette nevetségessé. Ami meg engem illet, én a hobbit is, meg a hivatást is megvetettem, de nem csupán az ő esetében, hanem a létező összes többi esetben is. A hobbi azoknak jó, akik fájdalommentes halált szeretnének, a hivatás meg azoknak, akik magát a halált is hivatássá tennék. Mindent egybevetve, nem lehet tudni, melyiktől rettegnek inkább.

Befészkelte magát a fotelbe.

– Hadd halljam – mondtam.

– Ezt nem olyan könnyű elmondani – kezdte.

– Mondd csak szabadon, barátok vagyunk, megteszek neked mindent, ami csak módomban áll.

– Voltál-e már életben hipnózis alatt? – kérdezte.

– Hipnózis alatt?! Hát az egész életem nagyjából tavaly ilyenkorig egyetlen hipnózis alatt telt el, s amióta véget ért, és nem tudom, mi végre a világ, minden világossá lett előttem – válaszoltam.

– Hagyományos hipnózisra gondoltam. Jártál-e valaha pszichiáteri kezelésen?

– Miért, tán engem szeretnél meghipnotizálni? – kérdeztem.

– Igen, téged, ha nincsen kifogásod ellene, mert, ha van, akkor szó sem lehet róla, ez szabály. Ha nem akarsz együttműködni, akkor semmi sem lehet a hipnózisból – mondta.

– Hadd mondjak neked valamit, nekem édesmindegy, nekem már minden, így a te hipnózisod is közömbös. De ha neked ez jelent valamit, hát rajta, hipnotizálj meg, és élvezd ki magad.

Akkor odaült mellém, és valamit mormolni kezdett. Követtem az utasításait, egy dolgot azonban kikötöttem, hogy közben whiskyt kortyolgathassak. Ő azt mondta, nem megszokott dolog, de nem okoz fennakadást. S akkor ő a hipnózishoz, én pedig a whiskyhez láttam. Soha nem szerettem a délutáni alvást, és egyáltalán, egész életemben keveset aludtam. Úgy tartottam, hogy időpocsékolás, és most sem vagyok más véleményen.

De most valahogyan éppen elálmosodtam. Nem emlékszem, hogy bármikor korábban ilyen nehéznek éreztem volna a szemhéjamat. Lassan és határozottan leereszkedtek. Azt gondoltam, hogy felpattanok az ágyról, és elnézést kérek barátomtól, amiatt, hogy egy pillanatra elszunnyadtam, de nem voltam rá képes, illetve hát olyan jól éreztem magam, hogy ennek semmi okát sem láttam. Ha igaz barát, megérti.

Amikor a szemem kipattant, kissé meglepődtem mellettem ücsörgő barátom láttán.

– Hát te meg hogyan kerülsz ide? – kérdeztem.

Akkor ért el az agyamig, hogy gyöngéden pofozgat. Nem tetszett, amit velem tesz, de nem volt erőm megakadályozni benne. Hamarosan abbahagyta. Mosoly játszott az ajkán.

– Megvagyunk – mondta.

– Mivel? – kérdeztem.

– Utaztunk egyet – válaszolta.

– Igen, csakhogy én az út java részét, úgy tetszik, átaludtam. Bocsáss meg érte.

Akkorra már teljesen magamhoz tértem. Ránéztem, ő meg felkelt és új táncszámba kezdett. Olyan piruetteket csinált, amilyeneket még soha nem láttam. Sokkal ügyesebbnek tűnt, mint addig. Megtapsoltam. Folytatta tovább a produkciót. Kissé később megtorpant.

– Emlékszel még rá, miben halt meg a feleséged? – szegezte a mellemnek a kérdést.

– Hát persze, hogy ne emlékeznék! Golyó loccsantotta szét az agyát – válaszoltam.

– Arra emlékszel-e, ki lőtt? – folytatta.

– Arra már nem emlékezem, de úgy tudom, hogy a pisztoly az ő kezében volt, miközben a padlón feküdt.

– Honnan szerezte a pisztolyt?

– Ha jól emlékszem, én is ezt kérdeztem…

– Nem te tetted a kezébe?

– Ez a részlet már nem ugrik be – válaszoltam.

A barátomból kitört a nevetes, és folytatta a táncbemutatót. Élveztem a mozdulatait, és újra meg újra meg is tapsoltam.

 

V.

A legjobban az zavart, hogy nem emlékeztem semmire, Elvira pedig egyetlen részletet sem volt hajlandó elárulni. Felszegte a fejét, ahányszor csak puhatolózni próbáltam, azt az arckifejezést öltve magára, amely a nagy titkok tudóit jellemezhetné.

Bárhogy erőlködtem, annyit tudtam felidézni, hogy a doki tapssal ébresztett fel a hipnózisból, és hogy ezt a hanghatást még beleálmodtam a magam képzeteibe, mint ahogy néha hajnalban is, amikor megszólal a fejemnél az ébresztőóra, akkor az álmomban a kikötői ködbe belehasít a hajókürt vagy megszólalnak az éjszakai légiriadó szirénái. Hallottam belül a tapsot, és - akárcsak hajnalonta - nem nagyon akartam tudomásul venni, hogy ez külső inger, és illene rá felébrednem.

A doki szélesen vigyorgott és percekig egy szót sem szólt. Hát ennyi lett volna, mondta, amikor úgy ítélte, teljesen magamhoz tértem. Aztán felállt, megköszönte a bizalmunkat, kezet rázott velem, és az ajtó felé indulva számomra is világossá tette, hogy el vagyunk bocsátva. Azt vártam, Elvira mindjárt kérdésekkel halmozza el a kezelés részleteit illetően, naponta hányszor, mennyi ideig, milyen mennyiségben, evés előtt vagy után, mik a mellékhatások, és mikor jöjjünk legközelebb - de csodálkozásomra nem érdekelte semmi ilyesmi, megköszönte a doki segítségét, és már kívül is találtuk magunkat a rendelőn. Csak arra gondolhattam, hogy azalatt, amíg én hipnózisban voltam, mindent megbeszéltek.

Egy ideig férfiasan hallgattam, nem akartam kíváncsiságomat elárulni, de aztán a buszállomáson csak nem bírtam tovább. Ő meg helykén felszegte a fejét és kijelentette, hogy mindenre pontos magyarázatott kapott.

Hát jó. Estig türtőztettem magam, de aztán vacsora után csak rákezdtem újra. Mégis, mit mondtam, amikor nem voltam magamnál, beszéltem-e egyáltalán valamiről, és mit állapított meg ebből a doki .

Némán ült a már üres tányérjába bámulva, aztán a villájával a tányér szélére húzott paradicsomhéj-darabokat piszkálta véget nem érően. Kezdtem elveszíteni a türelmemet, épp fel akartam állni, amikor mélyet sóhajtott és a sóhajtásba belesüvöltötte, hogy nem vagyok alkoholista, hanem ennél sokkal nagyobb a baj.

Aha. Megköszöntem a finom lecsót és kimentem a műhelybe.

Bár ide még soha nem jött utánam, most mégis magamra reteszeltem az ajtót. Megszokásból kezembe vettem a számszeríjamat, de nem volt sem kedvem, sem erőm ahhoz, hogy megfeszítsem és célzásra emeljem. Tébláboltam egy ideig, aztán lerogytam a magasított székemre, toszogattam a pulton a szerszámokat, kézbe vettem és visszaejtettem a vadászkést. Enyhe émelygést éreztem, szédültem is egy kicsit, el-elsötétült előttem a világ; úgy hatott, mintha a műhelyem rozoga bárka lenne, amely célját tévesztve imbolyog a hullámzó tengeren. Már-már elveszejtett ez a rám tört örvény, amikor váratlanul megtaláltam az egyetlen fix pontot. Hirtelen eszembe jutott, hogy pár hónappal ezelőtt egyik hazautazásom előtt vettem egy üveg drága whiskyt azzal, hogy egyszer majd meghívom rá Dezskét, akinek számolatlanul sok büdös törkölyét és savanyú borát megittam már, rúgjunk be egyszer valami nemesebbtől, ritkán kóstolttól. Azt a palackot valahol itt rejtettem el gyaluforgácsba vagy a satupad alá, vagy hova is. A gondolat felvillanyozott, visszatért az erőm, felpattantam és lázasan keresni kezdtem. Még nem tudtam, magam iszom-e meg az egészet vagy valóban áthívom a szomszédomat, ahogy terveztem, netán - és ez az ötletem engem is meglepett - beviszem a házba, kiszedem a vitrinből a legszebb poharakat és a kis ezüsttálcát, talán még jeget is találok a hűtőben, ízlésesen elrendezem az egészet és benyitok a hálószobába. Elvira már rég elmosogatott, le is zuhanyozott, hoztam neki valami reklámból megkívánt illatos sampont, nem lesz tehát olcsószappan-szaga, fekszik már az ágyban és nézi a tévét, én megjelenek a tálcával, rajta az üveg nemes ital, a két pohár, külön tégelyben a jégkockák, felkattintom az állólámpát, kikapcsolom a tévét, felteszek egy lemezt.

Igen, de hol van a whisky?

Kotortam a forgácsban, felrúgtam az üres ládákat és rekeszeket, matattam a kerti szerszámok mögött, lehasaltam, hogy belessek a padok alá, felmásztam a deszkarakás tetejére, sarokból sarokba lódultam, hajlongtam és pörögtem.

Aztán hirtelen abbahagytam ezt a komikus balettot. Abbahagytam, mert az lett a képzetem, hogy ott a dokinál a hipnózis alatt már láttam ezeket a mozdulatokat, már éreztem a nyelvemen a whisky ízét. Hülyeség, döntöttem el, folytattam a keresést, de most már módszeresebben vettem sorra a szóba jöhető szegleteket, méterről méterre haladtam, körültekintve tártam fel zugok rejtekét, logikai úton sorban kizártam a kizárható és valószínűsítettem a valószínű helyeket. Olyan erősen koncentráltam és annyira elmerültem a keresésbe, hogy nem hallottam meg sem a kutyacsaholást a szomszédból, sem a durva férfihangot az utca felől.

Csak amikor végre megtaláltam a gondosan elrejtett palackot, amikor magasra emeltem, hogy a pucér villanykörte fénye átjárja a sötét italt, csak akkor jöttem tudatába, hogy valaki hosszabb ideje ordít a kapunkban.

Uramisten. Megérkezett.

Megérkezett, ahogy a grafikon diktálta. Megérkezett és irdatlan kamionjával itt áll az utcán a házunk előtt, járatja a motort, a kipufogóház sötét felhői behömpölyögnek az udvarunkba, a fojtó bűz beszivárog a lakásba, hiába van zárva minden ablak és ajtó, hiába vannak leeresztve a redőnyök, belülről pokrócot is hiába akasztottunk minden nyílásra, mert a kamion okádja az elégett dízelolaj terjengő méregködét, amely átszivárog a legkisebb résen és hasadékon, átrágja magát a fán, üvegen és falon, beleivódik a bútorokba, az ágyneműbe, nem lehet többé kiszellőztetni, beeszi magát a bőrünkbe és a bőrünk alá, kibérli az orrlikunkat, hogy akkor is érezzük, amikor már nem kellene, ráég légutaink csillóira, megül a hörgőkben, a tüdő hólyagaiban, hogy ezt köhögjük fel a köpetünkkel, lerakódik a májban és vesében, és szívódik, szívódik fel az agyba, irányítja a gondolatainkat, hogy soha többé ne tehessük azt, amit akarunk, csak azt, amit ő akar, ura a hatalmas kamionnak, aki mindig megjelenik, amikor a grafikon ezt diktálja, megjelenik és járatja a motort, kiszáll a fülkéből, elénk szórja a szemetét, rugdossa és rázza a kaput, bedobálja az udvarunkba az üres flakonjait és koszos rongyait, kiürült joghurtos tégelyeket szúr a kapu kis lándzsáira, fáradtolajat önt a postaládánkba, ordítva szitkozódik és nagyokat köp, aztán lehugyozza a kerítésoszlopot, mindezt csak azért, mert amikor először állt meg itt előttünk pöfögve és épp itt ürítette a földre a csikkekkel megtelt hamutartóját, utána pedig bezörgetett, hogy telítenénk meg friss vízzel a flakonját, akkor Elvira se szó, se beszéd nekitámadt, belemart az arcába, kis híján a szemét is kikaparta. Ha akkor Lord nincs éppen szabadon és egy perc múlva dübörögve meg nem indul a kamionsor, ki tudja, mi történt volna, így csak vérző arcát törölve ordította: legközelebb ezt megfizeti, jön ő még erre, kész a grafikon, egy évre előre benne az időpontok, jön és ránk gyújtja a házat, hát azóta alszik Elvira puskával a feje mellett, és ezért rettegek én ott idegenben, hogy a kamion hatalmas urát le ne puffantsa egyszer a feleségem, mint a veszett kutyát.

Letettem a whiskysüveget, felvettem a számszeríjat. Megfeszítettem, és a legjobb vesszőmet behelyeztem a vágatba. Leoltottam a villanyt, kireteszeltem a műhely ajtaját és úgy, hogy sarkig kivágódjon, nagy lendülettel kirúgtam.

Az ezt követő eseményekről a mai napig nem tudom eldönteni, hogy belül játszódtak-e, mélyen bennem, ugyanúgy, mint a többi különös történet, amelyekre később nem tudtam visszaemlékezni, vagy mégis kívül, a valóságban estek meg - velem vagy másvalakivel, aki az álmaimban vagyok, aki ezer alakban ott kuporog a tudatom mélyén.

 

VI.

Az ajtóból búcsút intettem a barátomnak. Ugyanis integetésnek tetszett, az én utolsó integetésemnek. Akart valamit a kezem. Éreztem, elhatározta, többé ilyen mozdulatot nem tesz. Úgy döntött, hogy ezentúl senkitől nem búcsúzik. Míg szemem fokozatosan eltűnő barátomat kísérte, megpróbáltam még egyszer intésre felemelni, de a kezem már nem engedelmeskedett. Már semmi sem engedelmeskedett nekem.

Egy ideig még a küszöbön álltam és a füvet néztem. Semmi sem jutott az eszembe. Kissé később aztán gondoltam valamit. Mondtam magamban, akkor most alszom egyet. A hálószobámba mentem, és ott az ágy fölé hajolva megtorpantam. Rágyújtottam. Aztán zakóm belsőzsebéből elővettem a whisky-s üveget. Szívtam a cigarettát, kortyolgattam az italt, és az ágyat néztem. Néha az üveget arra a tenyeremre tettem, amelynek ujjai között a cigaretta parázslott, hogy a másikkal szabadon ritkás tincseim közé túrjak.

Hirtelen izzadni kezdtem, de nem sokat törődtem vele. Továbbra is apró kortyolások között fixáltam az ágyat. Mígnem iszonyodni kezdtem tulajdon fekhelyemtől. Régen sokszor hangoztattam, hogy az ágy a legnagyobb emberi találmány. Akkor még fiatal voltam. Most, egy egész élettel mögöttem, már nem gondolom így. Nem, semmi köze sincs ennek a halálfélelemhez. Nem. Nincs ennek semmihez sem köze. Egyszerűen csak tudom, hogy az ember legnagyobb ellensége éppen ez az ágy, meg a világ összes fekvőalkalmatossága. Megfordultam, és a tekintetem az ajtón állt meg. Abba az irányba mentem. Nem tudtam, hogy hova indulok. A lábaimra hagytam a dolgot. Kiléptem az udvarra és a garázs felé pillantottam. Éjjeli két óra volt. A borzalmas csönd ideje. Kinyitottam a garázst és villanyt gyújtottam. Felcsillant előttem, igaz, a vastag por alatt, a kamionom, amiben már több mint harminc éve nem ültem. A jó öreg James. Az, amellyel az élet bölcse pályafutásom kezdetét vette. Az, amelyikből gyáván végignéztem, mint taszítják a szakadékba életem legnagyobb szerelmét. Az, amelyet a feleségem annyira gyűlölt, hogy végül engem is meggyűlölt.

Ám ez a ragyogás, ez a por visszaadta életerőmet. Mintha azt sugallta volna, hogy élni mégis érdemes. Úgy ugrottam bele, mint ahogy első alkalommal tettem. Elfordítottam az indító kulcsát, és a James egyből felmorgott. Rácsaptam a kormánykerékre és felkiáltottam: "Hova megyünk, haver?!"

Kihajtottam az utcára, és balra fordultunk.

"Figyelj, fogalma sincs róla, hogy mi a terved, hogy miféle különleges helyre szeretnél eljutni?" A teherautó egyenletes, zajos és megbízható zajjal válaszolt.

Körbe forogtam, a volánt tekertem, a sebességet váltogattam.

"Tudom már, hová kellene mennünk. Azt a helyet szeretném neked megmutatni. Olyan város az, amelynek az aszfaltját még nem tapostad. Egyike azon kettő-háromnak, amelyért még megéri könnyet ejteni. Berlin. Igen, így hívják a várost. Sok nyavalyát túlélt már. Már öreg volt, lehetett volna persze még öregebb is, éppen eleget élt ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra nyoma vesszen, és mégsem ez történt vele. Ám a szíve erős volt, ahogyan az enyém is az, és egy nap aztán ezért tudod mivé változott? Kisfiúvá. Bizony. Újjászületett. Mint a szentek. Hát oda vinnélek el, mit szólsz hozzá?" James tette a dolgát. Értettem a motor hangjából, hogy semmi kifogása. A gázra léptem és egy, az autóútra vezető keresztutcába fordultam. Hajtottam kíméletlenül. James és én a kiéhezett patkányok módjára araszoltunk az élet felé.

Még mindig nem volt előttem világos, miért is szántam magam el erre az utazásra. Azt sem tudtam, hogy mért érzek ekkora elégedettséget. Semmiről sem volt fogalmam. Ha valamire egész életemben vágytam, akkor az ez az öregifjú-érzés volt. Az én életemben minden választás egyetlenre szűkül. A halálra. Ez minden, ami hátra maradt. Eszem ágában sincs visszatérni életem csecsemőkorába. Egyáltalán, soha és sehova nem térnék vissza. Az én dolgom odaérni. Odaérni a gyerekkorba. Mindkettő ugyanakkora erőfeszítést igényel. És ha már egyre megy, azt mondtam a Jamesemnek, "legyünk gyerekek".

Doverben végképp azok voltunk. A kamion is, meg én is. Gyerekek, akik egy másik gyereknek adott randevúra sietnek.

A komphajón sok minden beugrott abból, amit az életemről elfelejtettem. Nem tudom, mért éppen ekkor jutott eszembe minden egyszer már feledésbe merült emlék. Ez nem fiúhoz méltó. Ez a váratlan megvilágosodás vénségem utolsó maradványa volt. A teherautó hallgatott. Magamban beszéltem tovább. Valami bugyogott fel belőlem, akár egy emésztőgödörből. Mint például, hogy: ó, ha a megboldogult feleségem velünk lehetne! Vagy a barátaim, akik úgyszintén jobblétre szenderültek. Hogy a fejemben motoszkáló többi halottat ne is említsem.

A La Manche-on mintha megkettőződött volna az emlékezetem. Az életről sokat tudtam, többet is a kelleténél, öreg voltam, olyan, aki nem tud magával mit kezdeni, éppen akárcsak egy igazi gyerek. Indulhattam volna bármerre.

A csatorna egy-egy pillanatra elborzasztott. Mintha azt szerette volna, hogy valamit, ami lehetséges, minden adott módon lehetetlenné tegyen. Erre én, mint bármely más gyermek, azt válaszoltam, igaz, hogy ez fáj, de nem veszek tudomást róla. Semmiről sem veszek tudomást. A kamion pedig továbbra is néma volt.

Aztán partra szálltunk. Ez volt a fordulópont. Majd elkiáltottam magam a kabinban: Semmi gond!

A gyermekváros mind közelebb került. Közelebb, mint valaha. Megkíséreltem elmesélni egyetlen élő barátomnak. Izgalommal beszélgettem masinával. Az emberek egészen mások, ha velük kezdesz, valaki mindig elhibázza. A teherautómmal viszont úgy vagyok, mint a csajommal voltam hetven évvel ezelőtt. Az életről semmit sem tudunk, hiszen betakar minket. Jól emlékszem azokra az értelmetlen és haszontalan napokra. Ezeket szerettem a legjobban. Azt hiszem, hogy ez az utazás, ez az elhatározás, ez az esős és lucskos reggel is - minden cél és haszon híján volt.

Berlin bejáratánál megállított egy zsernyák. Isten tudja, mit gondolt, annak alapján azonban, ahogyan mustrálgatott minket, nem sok jóra számíthattunk. Lehet, hogy azt hitte, partraszálltak megint a szövetségesek, vagy hogy nem vagyunk normálisak. Annyit mondott, hogy aggódik miattam, előrehaladott koromra tekintettel, sofőri alkalmasságom iránt kétségei vannak. Azt válaszoltam, hogy nem érti, miről van szó. Aztán megkérdeztem: hát te alkalmas vagy-e mindarra, amiről azt hiszed, hogy igen? Zavarba jött, és hogy ne kelljen kérdésemre válaszolnia, elengedett minket. A szaralakot magunk mögött hagyva leszögeztem, hogy a legrohadtabb dolog középkorúnak lenni. Ekkor még fogalmad sincs arról, nem értesz semmit. Középkorúnak lenni valamiféle kisstílű és észrevétlen halál. Ezekben az években kerül felszínre az ember minden hitványsága. És így igaz, az élet közepén a halál található. Olyan, mint a La Manche, mint a komphajó, mint az az idő, amit az embernek mégis helyhez kötve kell leélnie. Kiköptem a lehajtott ablakon. És ezt még egyszer megismételtem.

Egyik utca a másik után maradt el mögöttünk. Körbe forogtunk, mintha eltévedtünk volna. Nem törődtünk az úticéllal. Aztán megszomjaztam. Ez volt életem legnagyobb szomjúsága. Megálltunk egy kocsma előtt, ahol a sok fiatal lábát az asztalra rakva, hintázva reggelizett. Találtam magamnak egy hintát és beleültem. Érkezett a korsó berliner. Két hajtásra ittam ki. Elmentem reggeliért és ismét a hintába vetettem magam. Kérőztem, és az utca túloldalát bámultam.

Nem sokra rá egy fiú lépett hozzám. Megkérdezte, hogy az enyém-e az a teherautó? Bólintottam és rágtam tovább. Mellém ült és megkérdezte, hogy honnan jöttem. Tetszett nekem ez a fiú, ezért úgy döntöttem, hogy elárulom neki. Kijelentette, hogy mindig is szerette volna Skóciát látni. Megkérdeztem, hát akkor mért nem kereste fel. Azt válaszolta, hogy az életben meglehetősen sok gondja volt, s amelyek mindig éppen akkor jöttek elő, amikor eldöntötte, hogy elutazik valahova. Megkérdeztem, mért nem indul útnak most azonnal? Csak addig van baj, míg el nem indulsz. A gond olyan, akár a légy. Indulj most rögtön, hagyd a legyeket itt, ahol vannak, én majd vigyázok rájuk. Erre azt válaszolta, hogy ma különösen peches napja van. Én meg: minden nap peches. Elmosolyodott. Mosolyogtam én is. Addig vigyorogtunk, míg azt nem mondta, hogy gyereke született ma. Erre belőlem kitört a nevetés. Csak akkor hagytam abba, amikor azt mondta, hogy most nagyon boldog. Elkomorodtam. Hát ez tényleg rossz hír, válaszoltam. Láttam, hogy rám mereszti a szemét. Könnyek között közölte, igazi könnyek voltak, hogy ma halt meg az apja. Ismét elnevettem magam. Majd pedig sírni kezdtem. Magamhoz húztam, és a homlokára csókot nyomtam. Megkérdeztem, hogy hívják. Azt válaszolta: Tim. Patakzó könnyeim között figyelmeztettem, nehogy azt higgye, hogy együttérzek vele, hogy én akár sírok, akár nevetek, nekem mindegy. Akkor megint elröhögtem magam, és így, röhögve mentem a kamionhoz, és beindítottam a motort. Visszatértem Timhez és megkérdeztem, hogy tud-e vezetni? Azt válaszolta, hogy tud. Rám nézett. Mintha kérdezni szeretett volna valamit tőlem. Odakiáltottam neki: tűzz el, amíg eltűzhetsz!

Tim lassan távolodott. Kissé később én is elindultam a magam útján. Nem volt fogalmam erről az útról, de nem tétováztam egy percig sem. Rugdostam menet közben a kavicsokat. Timet meg a kamiont szinte már el is felejtettem. Még mélyebbre dugtam a zsebemben a kezemet, és haladtam tovább. Ha valaki mögöttem szemmel kísért volna, látta volna, amint alakom egyre törpül, olyannyira, hogy egyszer csak eltűnik a szem elől, jelentéktelenné, láthatatlanná lesz. Olyanná, amilyenné lennie is kell.

 

VII.

Az ezt követő és tudatomban csak homályosan, ködön át felidéződő eseményekről a mai napig nem tudom eldönteni, belül játszódtak-e, mélyen bennem, ugyanúgy, mint a többi különös történet, amelyekre később nem tudtam visszaemlékezni, vagy mégis kívül, a valóságban estek meg - velem vagy másvalakivel, aki az álmaimban vagyok, aki ezer alakban ott kuporog a tudatom legalján. Vagy talán azzal a valakivel, akire Elvira gondol, amikor a természetgyógyászok lexikonjában a regresszív és reinkarnációs hipnózisról szóló cikkelyt olvassa hosszan, mélyen elmerülve.

 

Balla D. Károly: I., III., V., VII.
Slobodan Ilić: II., IV., VI.