Balla D. Károly

A gyengeség gesztusai

Az alábbi összeállítás a Hatodik Síp 97/nyári számában jelent meg

Minél több könyvet olvasol el, annál kevésbé bízhatsz abban, hogy valami újat
még megtudhatsz a világról.

Cecil M. Joepardy

Soha ne kívánj felebarátodnak olyan jót,
amilyen rosszat ne kívánnál tenmagadnak.

Bodolay Klára

Részletek a regényből

(Az Ajánlásból)

Azt hinnénk, nincs nagyobb öröm s nagyobb gyötrelem, mint elkezdeni egy könyvet. Akár megelőzi hosszas készülődés, akár nem: a kezdés gesztusa, gondolnánk, felülmúlhatatlan. Az olvasó számára is, írónak meg kiváltképp. A rossz indítás mindent elronthat, egy jól eltalált kezdő mondat viszont lendületet adhat, akár ezer oldalakra szólót.

 Ám mégis: a kezdésnél akad izgatóbb, felkavaróbb, katartikusabb mozzanat: az abbahagyásé. Nem, ne a jól kigondolt lezárásra gondoljunk: abban nincs semmi különös, annál is kevésbé, mert érdemlegesen befejezni, beláthatjuk, egyetlen művet sem lehet. Az alkotónak alig van választási lehetősége: a happy end vagy a szomorú vég túl olcsó megoldás, ami meg a kettő között adódna, az épp semlegességében érdektelen; az így vagy úgy elkötött szálak mozdulatlanná béklyózzák a könyv még élő energiáit, az esetleg szándékosan nyitva hagyott kérdések pedig, mutatja a tapasztalat, inkább idegesítőek, semmint izgatóak. Marad még megoldásként az utolsó sorokra tartogatott váratlan fordulat, amely azonban ritkán sül el jól; gyakrabban sehogy, de leginkább rosszul: amit nem sikerült több száz oldalon színéről visszájára, fonákjáról oldalára jól megforgatni, azon egy schlusspoénnak szánt svédcsavar nem sokat segíthet. A nyárson rosszul forgatott grillcsirkét sem lehet az utolsó pillanatban egy kézigránáttal omlóssá tenni. Bárhogy is tesz tehát az író: a lezárás aktusa az írásmű halálát jelenti.

 Regénynek megkegyelmezni csak sorozatos abbahagyással lehet.

 Nos, ez itt éppen egy ilyen, egy életben hagyott regény.

 Többször is, több szálon is elkezdődik, s jószerivel mindenütt abbamarad. Ahol meg nem, ott a lezáródás csak látszólagos: másutt, más téridőben újra kibomlik az elkötöttnek hitt szál, József Attilásan: felfeslik a regény szövedéke.

 E könyv írója, mint látni fogjuk, különösen nagy figyelmet fordított arra, hogy a megszakadások, félbehagyások ne funkcionális helyeken, hanem véletlenszerűen (de a véletlenek szükségszerűségével) kiválasztott pontokon történjenek. A körültekintően előkészített és végrehajtott abbamaradás ugyanis lényegét tekintve semmiben sem külünböznék a lezárástól: az olvasó energiáját kioltja, a regényét pedig árnyékoló pajzsok mögé ágyazza, ellenben a spontán megszakítás mindkettőt felszabadítja, anélkül, hogy semlegesítő ellentereket kialakítana.

 Így hát: az elkezdés és az abbahagyás mámorító izgalmát többszörösen is elpróbálva kínálja magát ez a regény.

(Az Agnosztosz-rejtély c. fejezetből)

Olvasni kezdtem hát, a korábbiaknál figyelmesebben, ezt az ötvennyolc se nem elég jó, se nem elég rossz költeményt, és ahogy haladtam előre, egyre rémültebben tapasztaltam: az ég világán semmit nem találok bennük, amit a keresett üzenet részeként értelmezhetnék.

 Az írásoknak teljesen vegyes volt mind a tartalma, mind a formája; akadtak köztük hosszabbak és rövidebbek, komorak és tréfásak, alanyiak és leíróak; egyáltalán: nagy katyvasz az egész.

 Az első kudarc után nem vesztettem el a fejemet, hanem kipróbáltam néhány dekódolási lehetőséget: összeolvastam a sorkezdetek betűit, kikerestem a számneveket, megszámoltam a sorokat, soron belül a betűket, kiírtam a nagybetűs szavakat, anagrammák és intarziák után kutattam, kombináltam, variáltam, permutáltam, mátrixokat készítettem, négyzethálókba róttam jeleket – és nem jutottam semmire.

 Lehet, hogy tévedtem? Vagy nem vagyok eléggé leleményes? Rosszul keresem, amit keresek?

 De voltaképp mi is az, ami után kutatok?

 Nem mérhetetlen naivitás-e azt képzelni, hogy valamely dekódolási trükkel ilyen utasításokat kaphatok: „a mű tizenhatodik oldala a »Gépészmérnök vagyok« mondattal kezdődik”? Agnosztosz ennél nyilván sokkal rafináltabb rejtjelezést alkalmazott.

 Bosszúsan hagytam abba a „munkát”, ám délután folytattam. És másnap is, és harmadnap is. Negyednapon már ott tartottam, hogy feladom. Ó, ez az átkozott Agnosztosz! Hiszen lehet, hogy nem is létezik, hogy ezt az egészet én találtam ki!

 De hát valaki csak írta ezeket a középrossz verseket, amelyekkel úgy jártam, mint farkaséhes ember a romlott étellel: sem megenni, sem kidobni nem voltam képes. No és persze valaki írta a versek túloldálara fénymásolt sokkal jobb prózarészleteket is. Ez a valaki pedig mégis létezik, ha nem is Agnosztosznak hívják.

 Hirtelen nevetségesnek tűnt számomra, hogy ezen a görögös néven emlegetem magamban, és mentségemre felidéztem azokat a sorokat, amelyekben ő nevezi így magát (ekkor már a versek jó részét csaknem fejből tudtam): „Midőn az Ég és Föld ma rajtam osztoz / vagyok, ki voltam: álmodó Agnosztosz”. Egészen tűrhető jambusok, állapítottam meg, s le is kopogtam a két sort ujjbegyeimmel, ahogy néha versírás közben is teszem. Igen, ez (a beékelődő egy-egy spondeus ellenére) voltaképp két hatodfeles jambus, szakszóval endecasillabo! – No, ezt ki sem néztem volna belőle, hisz verseinek talán épp a rossz ritmus a legnagyobb gyengéje: a legtöbb sor döcög, recseg vagy elterpeszkedik, mint alaktalan amőba. De ez a két sor, igen, szinte tökéletes, és akadnak másutt is…

 Ebben a pillanatban valósággal kirázott a hideg. Én ökör! Hát miféle szerkesztő, miféle költő, miféle filosz vagyok, hogy matematikai mátrixokat kersek ott, ahol skandálható sorok vannak!

 A következő percek négy nap minden gyötrelméért kárpótoltak.

 Olvastam sorra a rossznak is csak közepes versezeteket, amelyeknek egyetlen értelmük az volt, hogy mindegyikben el volt rejtve legalább egy szabályos ötös vagy hatodfeles jambus. Ezeket piros ceruzával bekarikáztam, és már menet közben azt figyeltem, hogy e számomra sokáig láthatatlanul maradt kakukktojások a versekben más-más helyeken bukkannak fel: hol az első sorok között, hol középtájon, hol a vége fele, különösen a hosszabbakban. Nem szerettem volna most már elkapkodni a dolgot és előbb az összes jambikus sort meg akartam találni, s csak aztán volt szándékomban azon tűnődni, mi lehet a következő lépés, de a már megfejtett oldalakat szinte automatikusan külön kupacokba tettem aszerint, hová kerültek rajtuk a piros karikák. Amikor az utolsóval is végeztem, csak végig kellett pörgetnem a csomagot, és azonnal szembetűnt, hogy akad vers, amelynek első sora a jambikus, olyan is, amelynek második, amelynek harmadik, negyedik… és így egészen ötvenhatig. Két lap lógott ki csupán a sorból: ezeken nem egy, hanem két-két jambus-sort találtam. Az egyik sorpárt már idéztem: ez vezetett nyomra, s ez tartalmazta Agnosztosz nevét. A másik így festett: „Talán még várhat agg korok erénye / ahol már készül élted volt regénye”. Ez elég sületlen két sor, még ha jó is a ritmusa. De vajon miért találtam e két lapon páros endecasillabókat, a többin viszont magánosokat?

 Ennek a kérdésnek a megoldását elhalasztottam, és megvizsgáltam a most már megfejtettnek tűnő 56 oldalt. Felettébb kézenfekvő volt azt feltételeznem, hogy ezeknek a lapoknak ez a sorrendje, vagyis: azt, hogy a túloldal prózája milyen sorrendben olvasandó, azt az innenső oldalak verseiben elrejtett jambus-sorok pozíciója határozza meg.

(Az Ákos regénye és a Maradék lapok c. fejezekből)

Évek óta halogatom ennek a könyvnek a megírását. Halogatom, mert odakint, a valóságban, ez a regény még nem zárult le, még zajlik, és mert néha még mindig abban bízom, olyan fordulatot vesz, amely megírásra alkalmatlanná, érdektelenné teszi.

 De nem. Szereplőim egyre kevésbé élnek valóságos életet, hanem mindinkább valamely előre kidolgozott koncepciónak látszanak engedelmeskedni, mintha egy műalkotás rejtett belső logikáját követnék. Napról napra elvesztenek valamit életszerűségükből és ezzel azonos mértékben válnak művészileg mind hitelesebbé.

- Beszéljen a gyermekkoráról!

- Minek?

- Szeretném önt megismerni.

- De én nem szeretném.

- Talán tudok segíteni.

- Nem kértem segítséget.

- Önnek komoly problémái vannak, és még komolyabbak lesznek.

- De azokat nem maga fogja megoldani.

- Valóban, de talán tudok segíteni, hogy ön viszont megoldja őket.

- Igazán?

- Beszéljen talán először a gyerekkoráról.

- Minek?

- Hogy megismerjem. És hogy megoldást keressünk…

- Ugyan. Mi köze a mostani állapotomnak a gyerekkoromhoz?

- Több, mint gondolná. Kezdje el. Hol született?

- Maga nem ismeri azt a város.

- Épp azért kérdezem. A szüleiről is szívesen…

- Nézzen ide, uram! Én egy másik országban élek, olyan viszonyok között, amilyenekkel maga csak a tévében találkozik. Arról sincsen fogalma, milyen az, amikor az ember nem tud felállni a székről és nem képes egyetlen lépést sem tenni. Hát hogy akar maga nekem segíteni? Hazajön velem és eltartja helyettem a családomat? Vagy talán újra járni fogok, ha beszélek a szüleimről? Nem. Na látja.

- Épp azért lenne fontos kontaktust teremtenünk, hogy ön megtanulja ezt a speciális helyzetet kezelni.

- Mit kell ezen kezelni? Mi változik attól?

- Ön számos olyan problémával fog találkozni, amelyekre nincs felkészülve. Szembe kell néznie például…

- Na hagyjuk. Ha majd kell, szembenézek. De ennek semmi köze a gyerekkoromhoz.

- Jó, nem bánom, mellőzzük ezt a témát. Akkor kérem, beszéljen a házasságáról.

- És ahhoz magának mi köze van, ha szabad kérdeznem.

- Nézze. Én pszichológus vagyok. Az a dolgom, hogy rehabilitáljam azokat a betegeket, akik…

- A lábamat, azt rehabilitálja!…

- Én a pszichijével, a lelkével szeretnék foglalkozni.

- Annak semmi baja.

- Ha semmi baja, akkor miért nem akar beszélni arról, amit kérdezek?

- És miért kellene beszélnem?

- Mert én ezen a réven tudom megismerni az ön…

- Ne fárassza magát. Ezt már hallottam.

- Csak azért ismétlem, mert újra kérdezte.

- Jó, akkor nem kérdezem.

- Én viszont még kérdeznék. Ha megengedi.

- Felőlem…

- Mióta házas?

- Ennek mi köze a lábamhoz?

- Nem játszhatnánk úgy, hogy én kérdezek, ön pedig válaszol?

- Ilyet a rendőrségen játszanak.

- Nehezére esik válaszolnia a kérdéseimre?

- Nem, csak az értelmét nem látom.

- És ha megbízna bennem, és kivételesen elhinné nekem, hogy van értelme…? Mi is az ön szakmája? Ezt csak hajlandó elárulni.

- Gépészmérnök vagyok. Voltam.

- Na látja. Ha ön azt mondaná, hogy egy gépnek a hatásfoka ilyen meg olyan tényezőktől függ, én elhinném önnek.

- Az a maga dolga, hogy mit hisz.

- Hát mit mondjak… Elég nehéz önnel beszélgetni.

- Lehet, hogy nehéz, viszont egyáltalán nem kötelező.

- Nézze. Én voltaképp megértem ön. És azt is látom, hogy egyfajta sértődöttséggel meg udvariatlansággal próbálja leplezni azokat a szorongásokat, amelyek mostani állapota miatt alakultak ki. Holott ön művelt ember és…

- Igazán köszönöm. Képzelje, késsel-villával is tudok enni.

- Tudja, hogy nem így értettem. Csupán arra céloztam… 

- Sőt, Freudról is hallottam, de ne akarja nekem bemesélni, hogy azért csúszott meg alattam a pala, mert kiskoromban a nővérem pisiltetett.

- Valóban?

- Mit valóban?

- Hogyhogy mit?

- A pisiltetést vagy azt, hogy nem veszem be a freudista izéket.

- Freudon már túllépett a modern pszichológia. De a nővéréről szívesen hallanék.

- Nincs nővérem.

- Nahát…! Akkor miért mond ilyeneket?

- Mert sejtem, hogy miket szeretne hallani.

- Szép öntől, hogy a kedvemben jár.

- Na látja.

akkor elég � mindenből � kiborulni én azelőtt, hát dehogy � legfeljebb kis ordítás, odamondogatni, ilyesmi � de akkor nagyon � pedig okom se több, se kevesebb � és mégis � tudod, mint amikor elszakad � és nincs tovább � nem lehet vissza � ha így, hát legyen � miattam ugyan soha � hát akkor megvolt � • � másnap aztán bántam, minden � de nem lehet � próbáltam, de nem � hogy ő már nem hiszi � hogy ő már többször, de én soha � hogy csak bántom � hát gondoltam, akkor nekem már nem érdemes � és hogy valamit, ne lehessen vissza � és akkor megnyugodtam, de nagyon � mintha minden rendben � még nem tudtam � de megcsinálni, meg kell csinálni � gáz vagy gyógyszer, hát nem � egy mérnök, mégis � kerestem a ládában � szárítókötélnek eltéve � tengerészhurkot � másik végét rá a tengelyre � át a küllők között � forog a kerék � a kötelet tekeri � a hurok meg össze, nem lehet vissza � jó lesz � no és akkor neki, lendületből � • � de hát itt vagyok � csak sokkot, azt mondják � meg hogy öt percig levegőt se � de én semmit � fájdalom vagy ilyesmi � remegés inkább � meg hogy nehezebb valamit, végig � mintha mindig az elején � elkezdem és sehová � • � már rajzolni sem � •

- Kérdeznék még valamit, aztán talán be is fejezzük. Gondolt már arra, hogyan rendezi be a jövendő életét? Töprengett azon, mihez kezd azután, hogy innen hazamegy?

- Pont ezen törném a fejem, ha maga nem kérdezősködne.

- No, hát ebben a töprengésében tudnék én segíteni önnek, ha nem lenne ilyen visszautasító.

- Miért, maga talán meg tudja mondani, hogy mihez kezdjek? Szerez nekem valami jó kis felsőtesti gépészmérnöki állást?

- Emberek ezrei tudnak hasznosan élni az önéhez hasonló állapotban. Lehet, hogy adhatok pár ötletet. Nem is annyira gyakorlatiakat, hanem inkább elméletieket. Arra vonatkozóan, milyen magatartásformát kell kialakítania ahhoz, hogy újra be tudjon illeszkedni az egészségesek társadalmába, a családba. De ehhez nagyon jól meg kell ismernem önt. A múltját is, hiszen abból áll össze a jelen és végső soron a jövő is.

- Ezeket a szép frázisokat az egyetemen tanítják?

- Hallja, nehéz magával beszélgetni… Tudom, tudom: „viszont egyáltalán nem kötelező”. Egyébként le is telt az időnk. Mára befejezzük.

- Mára?

- Igen, holnap itt folytatjuk.

- Miért, már tartottunk valahol?

- És maga szerint?

- Hogyne. Eljutottunk odáig, hogy végre maga is visszamagázott.

- De hát nem tegeztem azelőtt sem!

- Valóban, de az önözését nagyon utáltam.

- Azt akarja mondani, hogy ön helyett azt mondtam: maga? Ez lehetetlen…

- A pszichológusoknak ilyen rossz a memóriájuk?

- A gépészmérnököké mennyivel jobb? Mikor mondtam?

- „Hallja, nehéz magával beszélgetni…”

- Igaza lehet. Pedig igyekszem kerülni. Kérem, nézze el. Ez a „hallja”, ez is csak azért jött ki a számon, mert ön olyan konokul ellenáll, holott én csupán segíteni akarok.

- Nem kértem segítséget.

- Ezt már hallottam.

- Fogja is, ha előjön a jószándékával.

- Rendben van. Holnap inkább a rosszakaró szerepében jelentkezem.

- Hihetőbb lesz, azt hiszem.

attól kezdve a fejem mintha gyakrabban  vezetés közben is � a teherautónak is azért � egyszerűen elsötétült � megállni sem � hát persze hogy � no, gondolom, agyő � de csak pár törés, zúzódások, Nellinek ugyanúgy � otthon hetekig gipszben � jött valami fickó � ügynök, biztosítás, mifene � azt mondja Nellinek, kártérítést, mert hogy én okoztam � Nelli röhög � de nekem szöget a fejembe � amikor jönnek anyámék, nekik is � ők meg teljesen � mintha már fel is jelentett volna � hülyeség � • � érdekes, akkor nem � amikor a tetőre � egyáltalán nem � és sötétedés sem � csak aztán a margaréták � ahogy az arcomba � azt azóta sem � megfesteni, persze � próbáltam, de tiszta Van Gogh � talán majd egyszer � nehéz, kevés a hely � összekenek mindent � grafittal inkább � • � én akartam � a kocsi nem kell nekem, úgy se fogok � hát inkább eladni � beleülni se egyedül � akkor minek álljon � még az akku is jó volt � elsőre beindult � most majd átszerelik � én hagytam � pedig nem kényelmes � de mindig halogattam � mintha tudtam volna, egyszer � hát már csak ezért se � •

– A házasság egy olyan lyukas csónak – fejtegette egyszer Ákos –, amelyikben ülve eldöntheted, evezni akarsz-e vagy a beömlő vizet kimeregetni, s hagyni, hogy a másik evezzen.

 Értettem is, meg nem is. Mi van akkor, gondoltam, ha a csónak egyáltalán nem lyukas és mindketten evezhetnek. Avagy, ha egyszer már lyukas, miért nem lehet felváltva végezni a teendőket, hogy mindenkinek egyenlően jusson a nehéz, de nemes – és a könnyű, de unalmas munkából.

 Amikor az első aggasztó jeleket mi, barátai észrevettük, akkor világosodott meg számomra, mit értett evezésen, s mit a víz kimeregetésén.

 Ákos nyilván jó evezősnek tartotta magát, fogta hát a lapátokat, s a szivárgó vizet Nellire hagyta. De a csónakjuk nagyon nehezen haladt előre, és bizony szükség lett arra, hogy Nelli is húzza a lapátokat. Pechére ez neki jobban ment, mint férjeurának, sőt, közben sebtiben még a lukon befolyó vizet is ki tudta merni. Igaz, ezt nem akkor, nem úgy és nem olyan odaadással tette többé, mint annak előtte.

 Ákost így kettős veszteség érte: bebizonyososdott hogy kettejük közül Nelli evez jobban, ugyanakkor el kellett azt is viselnie, hogy erre a jó evezésre hivatkozva Nelli már nem viseli annyira szívén a ladik szárazon tartását. És bár a víz még egyszer sem ért fel a talpáig, Ákos úgy tett, mintha bokáig cuppogna benne. Ahelyett, hogy feleségét férfias evezőtechnikájáért megdicsérte volna, sértődött mártírarccal szárítgatta vizesnek vélt cipőjét-zokniját.

 Nelli meg egyre jobban nekibuzdulva húzta a lapátokat. Azt hitte, legfontosabb az, hogy jól haladjon a csónak. Holott Ákos inkább azt szerette volna, ha Nelli az ő hideg lábát melengeti.

Fájdalma olyan rövid volt, rendesen át sem élhette. A reccsenés utáni pillanatban már csak valami furcsa sajgást érzett, s bosszankodott, amiért a hatalmas margarétafejek az arcába lógnak. Hogy kiáltson, meg sem kísérelte. S nemcsak azért nem, mert tudta, egészen elakadt a lélegzete s csak hangtalanul tátoghatna, hanem mert e percben minden erőfeszítést tökéletesen fölöslegesnek érzett. Feküdt, kicsit szokatlan pózban, nagyjából a hátán, de picit félredőlve. Nem állíthatta volna, hogy kellemetlenül érzi magát vagy átélné: nagy baj történt vele. Feküdt, nézte a csodálkozó margarétákat, az ereszt a félig leszakadt csatornával (pontosan emlékezett, miként próbált megkapaszkodni benne), az ég egy kis belógó darabját, és várta, végtelen türelemmel, hogy majd történni fog valami. Vagy nem. El tudta ugyanis e pillanatban képzelni, minden különösebb érzelmi reakciót mellőzve, hogy jövendő életét ebben a picit komikus helyzetben fogja tölteni. Csendben megőszül majd, szakállat ereszt, szemüveget ír fel neki az orvos, kihullanak a fogai, szenilissé válik, és motyogó nagyapaként, mielőtt meghalna, maga köré gyűjti az unokáit, ide, a virágos gruppok közé, a margaréták tövéhez.

– Csak nem remizni akar? Az előbb még nyerésre számított.

 – Igen, de ezzel a lépéssel ön nemcsak kiegyenlít, hanem még a bástyámat is…

 – Ne adjon tippeket, jó?! Ellenben léphetne.

 – Igen, igen. No, lássuk… Tessék.

 – Nem akar visszalépni?

 – Már eleresztettem a bábut. De miért kellene visszalépnem?

 – Veszít egy újabb gyalogot.

 – Valóban… Én azt hittem, a bástyámra hajt.

 – Hinni, azt lehet.

 – Igaz, azt később is leveheti…

 – Na ugye. De nekem sem a gyalogja, sem a bástyája nem kell. Hanem: sakk.

 – Hú, de ravasz! És ön még azt mondja, hogy csak a mérnök szomszédjával, az idős apósával meg az íróbarátjával szokott sakkozni. Csak nem tőlük leste el a hátsóindiai védelmet meg ezeket a gondosan előkészített sakkokat.

 – Azt talán elfelejtettem mondani, hogy az apósom valaha gyorssakban jó helyezéseket ért el köztársasági versenyeken.

 – Ez nem szép öntől. De legalább értem, miért sürgetett.

 – Hát maga nem egy sprinter típus, az biztos.

 – Ön viszont, úgy látom, legszívesebben a végjátéknál kezdené.

• � rajzolni, azt nagyon  lecke helyett is  fogom a ceruzát, lapot, fel a kertbe, a körtefa alá  és nem kell gondolkozni, hogy mit vagy hogy  hanem csak úgy, mintha a kezemet valaki  apám nem bánja, mindig megnézi  ezt inkább úgy, erre vigyázzak, azt meg inkább máshogy  nem mintha értene, csak ösztönösen � anyám szerint haszontalanság  inkább a matek meg ha nem, hát takarítani  •  amikor elvették a kertet, akkor az Ungra vagy a parkba  de mindig körbeálltak  utáltam  addig-addig, hogy a padláson azt a kis sarkot  az eternit helyett pár üveget, hogy legyen szép világos  rajzasztalt is, dönthetőt, azt már te is láttad  de anyám csak üzget, hogy egyetemre mindenáron, mert különben elvisznek katonának  ezeknek nem adlak, akkor inkább eltöröm a lábad  így anyám  de kémiából elhúztak  mert hogy először oda akartam, csak amikor nem sikerült, aztán a mérnökire  egy év lógászat, gondoltam  dehogy, apám bedugott a műhelybe tanulónak  akkor nagyon kirúgtam rá, de igaza volt  ott tanultam meg hegeszteni meg mindent, amit kellett  a mesterem nagy piák, addig kezébe szerszámot soha, amíg az első feles nem volt bent  oldalvást, félig alulról, visszakézből tartotta az elektródát  hát te már tőlem, a laborban  amikor szikrázott minden, ő volt a császár, az isten  olyan szép varratokat azóta se láttam, senkitől  hát engem is beavatott  de mindig inni is kellett, akkor még utáltam, hogy berugni meg mulatni  mindig akadt valami fusi, hagyták, keressek én is  tetszett  pénzem is mindig, nem probléma, ha meg kell hívni egy csajt  •

Eleinte nagyon idegesített. Mondtam, állítottam valamit, nyilvánvalónak tűnő dolgot, ő meg belekötött, cáfolni kezdte. Nekem pedig érveket kellett keresnem, hogy igazoljak olyasmit, ami evidenciának tűnt.

 Hogy érthető legyen, elmesélek két esetet.

 A laborunk az egyik egyetemi épület alagsorában kapott helyet, ablakai szinte az utca szinjével egy magasságban voltak. Egyszer kinéztem az egyiken és azt mondtam:

 – Esik az eső.

 Ő váratlanul letette a porceláncsészét, amelyben valami vegyszert csöpögtetett egy kristályra, és kérdésével elindított egy furcsa párbeszédet:

 – Honnan tudod?

 – Vizes a járda.

 – És?

 – Hogyhogy és?

 – Mi köze a járdának az esőhöz?

 – Na mit hülyéskedsz!?

 – Hülyéskedik a halál. Inkább magyarázd meg.

 – Mit lehet ezen magyarázni? Látom, hogy vizes a járda, tehát esik az eső. Passz.

 – Ezt nem gondoltad végig.

 – Akkor magyarázd meg te, jó?

 – Azt mondtad: vizes a járda, tehát esik az eső.

 – Igen, ezt mondtam.

 – Vagyis szerinted a vizes járdából következik az eső.

 – Igen…

 – Szerintem pedig fordítva van. Az eső az ok, a vizes járda az okozat. Azaz: esik az eső, tehát vizes a járda.

 – Igen… De az okozatból joggal következtethetünk a kiváltó okra…

 – Hohohó! Akkor azt is mondhatnánk, hogy vizes a járda, tehát erre járt a locsolóautó. Mondhatjuk ezt vagy sem?

 – Igen mondhatjuk, de…

 – Ha ezt elfogadod, akkor hozzátehetjük, hogy a locsolóautó viszont csak vasárnap hajnalonként járja a várost; ha viszont vasárnap reggel van, akkor apámnak el kell kísérnie anyámat a misére, így fel fogja venni a szürke öltönyét. Azaz: vizes a járda, tehát apám a szürke angolszövet öltönyét viseli. Ha viszont apám felhúzta a legjobb ancugját, biztos lehetsz abban, hogy nem esik az eső, mert nem bolond tönkretenni a szövetet a mise kedvéért. Azaz: vizes a járda, tehát nem esik az eső. Ehhez mit szólsz?

 Meg voltam döbbenve, de azért láttam Ákos érvelésében a logikai buktatókat. Mielőtt azonban ezekre felhívhattam volna a figyelmét, így szólt:

 – Mindazonáltal igazad lehet, mert valóban esik az eső. De ezt a tényt semmivel sem igazolja jobban az, hogy vizes a járda, mint az, hogy hétfő van, nem pedig vasárnap.

 Ezzel aztán végképp összezavart, és mire kibogoztam volna gondolatmenete kusza szálait, főnökünk az analitikus mérleghez ültetett, bele kellett hát merülnöm néhány adag szelén, molibdén és antimon súlyának ezredgrammnyi pontosságú meghatározásába.

 A másik eset.

 Elejtettem egy jókora kémcsövet (szerencsére üres volt), és persze darabokra tört a labor linóleummal fedett betonpadlóján. Miközben a szilánkokat sepertem a szemétlapátra, Ákos megkérdezte:

 – Na, te fizikus, mondd csak meg, miért esett le az a kémcső.

 Nem válaszoltam azonnal. Az érezhető éllel használt „te fizikus” megszólításból értettem, Ákos nem olyan választ vár, hogy „mert ügyetlen voltam” vagy „mert kicsúszott a kezemből”, hanem az érdekli, értem-e a történtek fizikai természetét. Igyekeztem hát pontosan fogalmazni.

 – Az a kémcső Newton második törvénye értelmében olyan gyorsulásra tett szert, amelyet a Föld tömegvonzásának…

 – Egy pillanat! – állított meg, meglehetősen udvariatlanul. Majd így folytatta: – Ezzel azt akarod mondani, hogy a kémcsöved Newton törvényének engedelmeskedett?

 – Igen. „Az erők hatásának kitett test olyan gyorsulással mozog…”

 – A tötvényt én is tudom. De nem ez érdekel, hanem az, valóban úgy gondolod-e, hogy a tárgyak bizonyos törvények értelmében, azoknak megfelelve mozognak?

 – Miért, te nem így gondolod?

 – És mondd csak, mi történt az elejtett tárgyakkal azelőtt, hogy Newton megalkotta volna törvényeit?

 – Ugyanígy viselkedtek.

 – Akkor ezt mivel magyarázod?

 – A természet törvényei attól függetlenül léteznek, hogy ki és mikor fedezte fel őket.

 – Csakugyan?

 – Miért, szerinted nem?

 – De nem ám.

 – Hanem?

 – A törvények a mi elménk tökéletlen mankói, amelyekkel igyekszünk megközelíteni a valóságot.

 – Hülyeség. Csak nem azt akarod mondani, hogy az általános tömegvonzás nem létezik, csupán a mi fikciónk?

 – De bizony. Ami létezik, az csupán és kizárólag maga a nagy büdös valóság, amelynek fogalma sincs sem gravitációról, sem törvényekről, egyszerűen csak van. És hogy létezéséről képet alkossunk magunknak, ezért aggatjuk rá felismerésünk segédeszközeit: a törvényeket.

 – Ez idealizmus.

 – Túrót, apuskám. Ez a legvadabb materializmus. Nem a dolgok létezését tagadom, hanem éppen hogy csak a dolgokat tartom létezőknek. Amit a dolgokról tudunk – ide értve az összes törvényt – az viszont már a mi vélekedésünk.

 – Ezek szerint tagadod a valóság megismerhetőségét. Hogy is hívják ezt? Agnoszticimus?

 – Még mindig nem érted. A valóság tetszőleges mértékben megismerhető, ez csak a megismerés idejétől, eszközeitől, körülményeitől függ. A megismerés közben alkotott kép azonban nem része ennek a valóságnak.

 – Ez szerintem puszta okoskodás. Csupán a valóság fogalmának értelmezését szűkíted le, és erről az alapról mondasz ellent.

 – A valóság fogalma nem gumiabroncs, hogy szűkíthető vagy tágítható legyen.

 – Na jó, akkor szerinted mi a valóság?

 – Az, ami objektíve létezik.

 – Tudatunktól függetlenül, ahogy tanultuk.

 – Na ja.

 – A gravitáció viszont szerinted függ a tudatunktól.

 – Nyilván, hiszen mi alkottuk meg.

 – A gravitációt?

 – Hát persze.

 – Na jó, hagyjuk abba, mielőtt összevesznénk.

 – Hát nem érted? A gravitáció a mi fogalmunk, amellyel kifejezünk egy viszonyt. Maga a viszony azonban nem része a világmindenségnek.

 – A gravitáció nem viszony.

 – Hanem?

 – Jelenség. Mint az energia vagy a fény. Szerinted ezek sincsenek?

 Ákos ezen a ponton gondolkozott el először. Azt hittem, sikerült éket csúsztatnom gondolkozásának jól illeszkedő fogaskerekei közé. Lassan, vontatottan fűzte szavait, amikor újra megszólalt.

 – Nem fogalmaztunk eléggé pontosan. Gravitációról kezdtünk beszélni, miközben te a jelenségre, én viszont az ezt leíró törvényre gondoltam. Hogy jól értsd: a szabadesés létezik, de az ezt leíró newtoni törvény kreáció; a te értelmezésed szerinti gravitáció, a gravitációs jelenség szintén létezik, de a tömegvonzást leíró gravitációs törvény már csupán a mi fejünkben van jelen. Gömbök léteznek, de a gömböt leíró képletet az ember találta ki.

 – Csúsztatod a fogalmakat. A törvényeket most mintha megfogalmazott formájukkal helyettesítenéd. Én sem állítom, hogy a mondat, amely szerint „Az erők hatásának kitett test… stb.” része a valóságnak, de amit jól-rosszul kifejez, maga a törvény, az igenis van. Van, mint a dolgok tulajdonsága, ha tetszik: viszonya. Ezek a tulajdonságok, viszonyok elválaszthatatlanok még a te értelmezésed szerinti „steril” valóságtól is. Azaz: vannak, részei a természetnek.

 És itt megint következett egy olyan mondat, amely újra közelebb vitt Ákos ellengondolkozási technikájához:

 – Mindazonáltal azt a kémcsövet nem Newton törvénye csavarta ki a kezedből, hanem elejtetted, s miközben öntudatlanul esett, esésének csupán halvány és tökéletlen leírását adhatta az általad eleve létezőnek hitt törvény.

vonatot, azt mindig � jobban mint a buszt vagy kocsit � ülsz az ablaknál, csak nézed � bármeddig � nincs olyan, hogy unalmas � • � egy osztálytársam, Deka, ismered � csak mozdonyvezetőnek � járt az úttörővasútra, szakkönyvek, minden � modellezni is, oda a strand mellé, tudod � irigyeltem, nagyon � tudta, mit akar � készült � járt az állomásra, nézelődni � ült az osztályban és figyelte � épp rálátni a hídra, ahol átzakatolnak � volt egy notesze, abba írta � hány óra, hány perc, hány vagon, melyik irányba � mint a kémek � • � néha mi is, le a füzesbe � a sínekre kopeket � átment rajta, összelapította � látszik a szám, címer, minden, de vékony, mint a papír � és meleg, fényes � egyszer kapszlit is, többet egymás után, sorba � mintha géppuska � meg is állt � mi meg futottunk, be a csicsókába � Deka ilyet soha � • � tetszett, de magamtól is � a hangját, amikor távolról � először alig, mintha nem is a füleddel � aztán hangosabb, hangosabb � és ugyanígy vissza � már régen nem, de mintha még hallani � aztán Debrecenben is � éjszaka � ott én is a menetrendet � legalább lefoglal � nem gondolkozni � de mégis ott � arra, hogy egyedül jobb � nem idegesít, ha elutazik vagy nem jön meg, amikor várom � elmegy, de nem tőlem � késik, de nem én várom � érted � nem tudni � a legjobb � most is, itt �•

 Itt meg kell szakítanom regényemet. Az történik ugyanis, amit már néhány alkalommal tapasztaltam: szövegem elkezdi írni magát, és szándékom ellenére arra kanyarodik, amerre az eredeti elképzelésemtől különböző, olykor vele ellentétes tartalmak találhatók. A kényszer, hogy szavakkal és mondatokkal fejezzem ki azt, ami egyáltalán nem szövegszerű, oda vezet, hogy a már leírt szavak logikája olyan újabb részeket implikál, amelyek – szigorúan szemlélve – kívül esnek mondandóm lényegén.

  Érzem, ahogy Ákos története kicsúszik a kezemből s valami mássá kezd válni. Azt előre tudtam, hogy a legtöbb gondom vele lesz. És nem csupán azért, mert ő a legellentmondásosabb szereplője regényemnek, hanem azért is, mert az ő nézőpontjával szerettem volna azonosulni (be kell látnom: ez nem sikerült), s úgy akartam interpretálni a történteket, mint ő tenné, ha tudna írni. Mert hogy nem tud, és soha nem is volt tekintettel azokra, akik képesek erre a műveletre. (Ákos egyébként nem úgy nem tud írni, mint egy rossz író vagy olyan valaki, aki esetlenül, nehezen fogalmaz, hanem úgy, ahogy a kutya nem nyávog vagy a ponty nem kukorékol. Barátom egyszerűen semmire sem becsüli a leírt mondatokat, már csak azért sem, mert ritkán szokott olyasmit érezni vagy gondolni, ami leírt mondatokba lenne foglalható. Monológjai, amelyek ennek a regénynek jelentős részét képezhetnék, voltaképpen grammatikailag alig szerkesztett szó- és szókapcsolathalmazok, amelyeknek nehezen bontható ki jelentésük. Helyette hol dinamikájuk, hol meg épp statikus biztonságuk fejt ki hatást, de akár azt is állíthatnám, hogy szövegeinek – amelyeket rossz utánzatként írás közben magam alkotok meg s adok a szájába – néha mintha képisége, máskor inkább illata lenne, sőt, az is előfordul, hogy már-már reális tapintási ingereket váltanak ki belőlünk. Ám mindez persze túlzás. Ha valóban és egészen így lenne, akkor valami hallatlanul izgalmas szövegeket lenne módom közreadni, ám Ákos monológjai azért annál sokkal laposabbak, mintsem a fentiek alapján várhatnánk).

 Igen, Ákos regénye kicsúszik a kezemből. Más lesz, mint akartam. Ez a más nem feltétlenül rossz, még azt sem mondhatnám, hogy kevésbé igaz vagy kevésbé érdekes, mint az eredeti lett volna, csak épp más.

 Kis túlzással: Indiába akartam utazni, és itt vagyok Amerika partjainál. Ám míg Kolumbusz élete végéig azt hitte, valóban Indiában járt, én látom, ahogy egyre távolabb kerülök attól, amit eredetileg elképzeltem.

 Egyszerű megoldás lenne: visszalépni a szövegben, átírni egyes részeket. Ám sajnos nem tudok rámutatni arra a pontra, arra a mondatra, ahol, amelyiknél a dolog kisiklott. Mindez folyamatok során, és nem kijelölhető sarkköveknél történt.

 Elegánsabb megoldásnak mutatkozna valamiféle elvonatkoztatás alkalmazása. Minél messzebb kellene kerülnöm ettől a szövegtől, hogy visszakanyarodhasson eredetileg tervezett kerékvágásába. El kellene magamtól idegeníteni, eltaszítani. Kilépni belőle, ahelyett, hogy ostobán magamat is beleírom.

 Milyen eszközeim lehetnének a szükséges távolság megteremtésére?

 Az elvonatkoztatás legnépszerűbb és ezért kissé el is csépelt módja: valamely „idegen” kéziratra történő hivatkozás. Vagyis az az eset, amikor a szerző nem sajátjaként ad közre egy művet, hanem azt játssza, mintha véletlenül találta, valakitől kapta, felfedezte, kikutatta, kalandos módon megszerezte volna. A „talált kézirat” a szerző számára az elvonatkoztatáson túl számos egyéb lehetőséget nyújt, stílusjátékokra inspirálja, s megengedi, például, hogy kommentárokat, megjegyzéseket fűzzön saját művéhez, amely fogással mintegy megsokszorozza saját szerzői személyiségét. Ugyanezt a célt szolgálják a nem ritkán igen terjedelmes elő- és utószavak, amelyekben a szerző igyekszik minél meggyőzőbb történetet kerekíteni a kézirat megtalálását, előkerülését, kézhez vételét vagy megfejtését illetően. Az ilyen keretjátékokban szinte kötelező arról a tépelődésről is részletesen számot adni, amelyet a „közöljem—ne közöljem” dilemmája okozott a szerzőnek, illetve, szintén már-már törvényszerűen: annak ecsetelése is szükséges, hogy a szerző miért nyúlt bele az eredeti szövegbe, avagy ellenkezőleg: miért hagyta érintetlenül. Nagyon gyakran felmerül az elsődleges mű töredékes voltának a problémája (megrágta az egér, egyes lapjai elégtek, eláztak, elvesztek), illetve az így adódó kibúvók: miért tudta vagy éppen miért nem tudta rekonstruálni szerzőnk a talált, előkerült, felkutatott, kézhez kapott, megfejtett, lefordított, átmásolt stb. kéziratot.

 A szerzői szerep ilyen multiplikációja nem újkeletű az irodalomtörténetben, hisz voltaképp Mózes kőtábláitól Grendel Lajos „Thészeusz és a fekete özvegy”-éig százszámra találunk példát a „nem én vagyok a szerző, én csak közreadom” írói attitűdjére, ám talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy igazi kivirágzását az elmúlt évtizedekben tapasztalhattuk. Grendel példája mellett megemlíthetjük Esterházy Péter Csokonai Lilijét, a felvidéki irodalom fiatalabb nemzedékének szinte szárnyakat adó Tsúszó-hagyományt, Kovács András Ferenc „műfordításait” és Lázáry-verseit, Baka István „Sztyepan Pehotnij testamentumá”-t, Rappai Ágnes fiú-verseit, Szávai Géza Herbert Quain-regényét, illetve, szűkebb pátriánkra térve, Penckófer János narancs mappából előkerülő novelláit. E közel sem teljes felsorolás is mutatja: alighanem divatról van szó. Ez még nem is lenne baj, hisz minden divat mulandó, ám jegyében mégis születhetnek maradandó művek. Az egyetlen igazi problémát én abban látom, hogy ha véletlenül egy író mostanság valóban találna, felfedezne, kézhez kapna egy izgalmas kéziratot, s ezt saját kommentárjaival akarná közreadni, a „nem én vagyok a szerző” beállítást ebben a helyzetben egyetlen írótársa vagy vájtfülű olvasója el nem hinné neki. Akit tehát most érne ilyen szerencse (vagy ilyen csapás), jobban teszi, ha az idegen művet elteszi későbbre, arra az időre, amikor majd minden szerző visszatér saját nevéhez és megelégszik egyetlen írói szerepével. Ami azt is jelenti, hogy Ákos regényét nem lenne célszerű ilyen trükkel eladni. Holott milyen könyebbség lenne azt állítani: ezeket a feljegyzéseket egy közbülső személytől, valami ismeretlen szerzőtől kaptam, és én, kérem szépen, arról már nem tehetek, hogy feladatával ő így, ilyen szinten tudott megbirkózni.

 Az elvonatkoztatás másik módja a tökéletes kívülhelyezkedés lenne. De hogyan tehetném ezt meg, amikor nincsen olyan nap, hogy ne gondolnék Ákosra. Ráadásul nem úgy gondolok rá, mint ahogy az emberben felidéződik valamely kedves ismerőse. Nem, Ákos megjelenése gondolataimban bonyolult pszichikai folyamatokat indít el, amelyek közül csak az egyik, nem is legjelentősebb, hogy ilyenkor ambivalens emocionális reakciókat élek át: dühöt és elérzékenyülést, elfogult szeretetet és már-már igazi, szenvedélyes gyűlöletet, közönyt és felfokozott érdeklődést. Emellett szinte minden alkalommal elindul az agyamban valami rövidfilm is, amely közös emlékeink valamely apizódját vetíti elém: motorrollerén kirándulni visz a Rahoncai tóra; kocsijával Beregszászból jövet Bátyúnál mindenáron a vasúti hídra akar felhajtani; elalszunk az éjjeli ügyelet során a laborban, csak a főnök jöttére ébredünk fel; stb. A filmek mellett magnószalagok is futnak: Ákos hangján szólal meg bennem egyik-másik aforizmája, megállapítása, néha hosszabb monológja (ezeknek igen tökéletlen reprodukciója olvasható a már elkészült szövegekben). De látok állóképeket is: Ákos, kezében pingpongütővel; hegesztés közben; sakktábla fölött; Nelli oldalán. Ezeknél is megrázóbb élményeim azok, amikor olyan képzetem támad, mintha bizonyos gesztusok, apróbb cselekvési mozzanatok erejéig Ákos szerepébe tévednék. Rágyújtok, és észreveszem, hogy az elégett gyufát visszaerőltetem a doboz hátlapja alá, holott hamutartó van előttem; rézpénzt hordok a zsebemben és sétálás közben azt dörzsölgetem, amitől aztán fekete lesz hüvelykujjam bögye; evés közben úgy gazdálkodom a kenyérrel, hogy egy-két falatnyi maradjon belőle étkezés végére, amit aztán úgy, üresen, szinte morzsánként megeszegethetek; stb. – ezek mind Ákos szokásai, amelyeket soha nem figyeltem meg külön, ám amikor magam is így kezdtem viselkedni, felidéződött eredeti forrásuk. Ennél is megdöbbentőbbek voltak azok a felfedezéseim, amelyeket néha egy-egy probléma megoldásán töprengve tettem. Amikor valami jó ötletem támadt, és már kezdtem elégedett lenni magammal, váratlanul belém hasított, hogy a dolog nyitja Ákostól ered. Visszakeresni ugyan nem tudtam: hol, mikor, milyen körülmények között lestem el tőle azt, ami most saját éceszemként jelent meg, de hogy ő az eredeti gazdája, abban nem kételkedtem. Ennél is furcsábbak voltak azok az asszociációim, amelyek annak ellenére idézték fel Ákos alakját, hogy bizonyos voltam benne: ezeket a képzettársításokat semmi nem indokolja. Ülök például egy padon Budapesten, fagyit nyalok, és elkezdek magamban egy mondatot: „Amikor ugyanitt Ákossal…” S mielőtt folytatnám, rájövök: barátommal soha nem jártam ebben a városban. Mégis, akkor honnan keveredett elém ez a hamis képzet? Egy másik eset: valami használati utasítást böngészek, német nyelvűt. Támad a gondolat: kár, hogy nincs itt Ákos, lefordítaná. S azonnal a döbbenet: hogy juthat ilyen hülyeség eszembe. Barátom angolos volt, s annak sem egy Byron. Végül a harmadik epizód, ami már szabályosan kétségbe ejtett: olvasok egy elbeszélést valami lapban, s amikor a harmadik oldal közepe táján járok, teljes élességében megfogalmazódik bennem a gyanú, hogy ezt Ákos írta. Elhessegetem a nevetséges feltételezést: az írás alatt ott a szerzője, jelentős, jó nevű novellista, s különben is: Ákos meg az írás! De alig morzsolok el néhány újabb mondatot, a képtelen elképzelés újra előfurakszik, mégám egy bizonyított tény erőszakosságával. Lecsapom a folyóiratot, de nem tudok szabadulni a kényszerképzettől, sőt, hogy a dolog még bonyolultabb legyen: azt kezdem gyanítani, hogy Ákos alighanem rólam formázta meg novellahősét. Ideges leszek, pánik-hangulat vesz rajtam erőt, s amikor megcsörren a telefon, ijedtemben majd szörnyet halok. Valami érdektelen hívás, szerencsére kizökkent előbbi képzelgésemből; de alig teszem le a kagylót, mint valami hidra, újra befon a minden realitást nélkülöző, s épp ezért észérvekkel felül sem múlható téveszme.

 Lehetek-e ilyen körülmények közepette kívülálló, midőn Ákos regényének szálait gombolyítom?

 Ennek ellenére valamit csak kellene tennem az ellen, hogy regényem szövege egyre jobban eluralkodjon fölöttem.

 Talán újrakezdem az egészet; anélkül, hogy az eddig megírtakat elhagynám.

 Olyan ez, mint amikor egy amerikai filmben a bíróság előtt valamelyik fél hosszas bizonyítási eljárást mutat be, tanúk, helyszínek, időpontok, corpus delictik és cáfolhatatlan tények sorakoznak egymás mellé, a meggyőzés biztosnak látszik, ám a legvégén kiderül, az egész procedúrát törvénytelenül megszerzett bizonyítékokra alapozta az érvelő fél, ezért a bíró felszólítja az esküdtszéket: amit az elmúlt három órában hallottak-láttak, azt maradéktalanul felejtsék el, és döntésük meghozatalakor ne legyenek rá tekintettel. Most én is újrakezdem a regényemet (Ákosét), miközben arra kérem olvasómat, hogy a korábbi részeket tekintse semmiseknek, s ne legyen rájuk tekintettel.

Akinek nincsenek elvárásai, nehezen érheti csalódás. A világnak, mint valami eleve rossznak a percipiálása ugyan elveheti a jobbra törekvés távlatát is, ám egyszersmind ki is békít ezzel a rossz világgal. A mindenről lemondókat nagy nyugalom szállja meg, s éppen végletekig vitt rezignációjuk, elhatalmasodó szkepszisük teheti őket alkalmassá a hasznos cselekvésre, arra, hogy környezetük megbecsülje őket. Akinek nincsenek tervei, aki nem hisz semmilyen eredményben, az olykor bámulatos alapossággal képes elvégezni az általa fölöslegesnek hitt munkát, s ezért nem ritkán megbízhatóbbnak, precízebbnek, komolyabbnak tartják, mint egy lelkes és nyüzsgő optimistát.

Azok, akik nem hisznek az élet értelmében, néha feltűnően értelmes életet élnek. (Mint ahogy a filozofikus hajlamú templomkerülők elvi alapon olykor sokkal közelebb kerülnek Istenhez, mint azok a buzgó hívek, akik „háztartási szinten” vélik érzékelni a Teremtő jelenlétét, miközben ragacsos primitívségük banalitásaival rátapadnak, s elszívják tiszta és magasztos szellemiségét.)

Akik nem sokra becsülik az életet, általában kezdeni tudnak vele valamit, míg a vitalitástól sugárzók, a nagy életet élők, a hedonisták csak üres napjaikat halmozzák egymásra, s nem marad utánuk még egy kedves illó fuvallat sem, csupán valami kellemetlen léghuzat.

A baj akkor kezdődik, ha valaki az eleve rossznak érzékelt világot elfogadja ugyan, mint külső adottságot, s bár nem tud és nem kíván hadakozni ellene, ám – és ez a bajok forrása: – eljátssza az örök elégedetlen szerepét. Szájából ömlik a panasz, nem szűnik szidni főnököt, tévéműsort és kormányt; arcán sértődöttséggel és némi mártiriummal érzékelteti, mekkora méltánytalanság az, hogy őneki ebben a beosztásban, ez előtt a tévé előtt, ebben az országban kell leélnie az életét – de semmit nem tesz azért, hogy új állást találjon, nincs szándékában kikapcsolni a készüléket, és meg sem fordult a fejében, hogy emigráljon. Mindebben nem is annyira inertsége akadályozza meg, hanem az a körülmény, hogy voltaképpen nem igazán vágyik jobbra, hisz alkatából adódóan egyáltalán nincsenek igényei, épp csak a lemondás gesztusát belül intézte el, kívül a morgolódás jogát gyakorolja, s ezt akkor is folytatja, ha történetesen új munkahelyre kerül, ha jobb lesz a műsor vagy ha megdöntik az államrendet. Az ő viszonyulásai ettől mit sem változnak. Ezek a viszonyok ugyanis nem függenek külső tényezőktől: állandóak és változatlanok, mint a Sarkcsillag.

Ilyen csillag vezérelte Ákost is.

Soha senki nem látta elégedettnek.

A munkahelyei? Ugyan! A műhelyben kemény a munka, bunkók a szakik, kevés a pénz. A laborban kevés a pénz, hülye a főnök, hiányzik a megbecsülés. A gyárban hiányzik a megbecsülés, kemény a munka és terrorizál a főnökség. A hivatalban terrorizál a főnökség, unalmas a munka és kevés a pénz.

A tévéműsor? Na, az még csak az igazán vacak! Évek óta nem volt egy jó film, dög unalom a sok ostoba sorozat, gyenge a kabaré, elfogult a híradó. A szilveszteri műsor is évről évre nézhetetlenebb. Csapnivaló a műsorszerkezet, a bemondók nem tudnak bemondani, amit meg a kretén műsorvezetők művelnek a sok ízléstelen showban, azt már büntetni kellene.

No és az ország! Azelőtt mindenki befogta a pofáját, de legalább meg lehetett élni. Csalt, hazudott, lopott utcaseprőtől miniszterig mindenki, mégis funkcionált valahogy a rendszer. Most jártatja a száját a sok bunkó, közben dögrováson ipar, mezőgazdaság, minden. Nincs termelés, nincs oktatás, áll az élet, csak a maffiózók profitálnak az egészből. Nem lesz itt normális világ soha már.

Ezt, végül is, egy idő után el lehet fogadni: Ákos már csak ilyen. Mások másak. Ha Ákos emberi jellemét összehasonlítjuk másokéival, akkor ugyanoda lyukadunk ki, mintha nem hasonlítottuk volna össze: a személyiségnek nincsenek mértékegységei. Az ember meghallgat mindenkit és azt gondolja a dolgokról, amit eddig. Vagy nem hallgat meg senkit, és úgy gondolja ugyanazt.

Volt Ákosnak egy speciális sóhajtási technikája. Akadozva, szaggatva szívta be a levegőt, szinte remegett belé, aztán kicsit elakadt a folyamat, mintha az atmoszféra beszívott pár literje soha nem akarna távozni, majd süvítve megindult a levegő kifelé, s egyre halkulva távozott tüdejéből, néha úgy tűnt, percekig. Hosszú, szenvedélyes sírás után tapasztalni ilyesmit gyerekeknél: még hüppögnek és felajzott idegrendszerük nem engedi, hogy rendes ütemben lélegezzenek. Ákos azonban minden különlegességet vagy izgalmat nélkülöző helyzetekben is tudott így sóhajtani. Az ember azt hihette, épp most halt meg valakije vagy biztos forrásból tudja, hogy az amcsik elindították atomrakétáikat kelet felé, pár perc múlva vége mindennek, s neki ezt a nyomasztó információt titokban kell tartania.

Permanens elégedetlenségét korábban hosszabb-rövidebb jókedv-kilengések tarkították. Ha valahol megszólalt egy régi Illés-sláger, el tudott tőle olvadni. Házibulikon szívesen táncolt, nevetett a vicceken. De aztán, úgy tűnt, a maga számára tudatosan kialakította minden lehetséges Dolce vita reciprokát, a „Keserű életet”.

Eleinte mintha Nelliben is örömét lelte volna, de sokáig, túl sokáig jártak együtt, s akkor házasodtak össze, amikor szerelemnek valószínűleg már szikrája sem volt közöttük. Ráadásul Ákos katolikus anyja soha nem fogadta be igazán a családba református menyét, s ha mód volt rá, szúrt is belé egyet: kicsit, de aljasat. Ebben a műfajban kontrás is akadt mindig: Viola, Ákos nővére, aki ekkorra már elvált és megkeseredett asszonyként kötelességének érezte mások házasságát is megmérgezni.

Ákos és Nelli egy idő után az egymással nem találkozó párhuzamosok életét kezdte élni. Ez persze nem a hétköznapok szintjére volt érvényes: ott nagyon is összeakaszkodtak, kisebb torzsalkodástól végzetes összeveszésekig. Ahol nem érintkeztek: a nyílt, őszinte kitárulkozások szférájában. Ákos amúgy sem volt egy extrovertált típus, legmélyebb érzelmeit és gondolatait kapcsolatuk elején sem igen engedte felszínre törni, egy idő után azonban olyan vastag páncél alá rejtette őket, amely mögül nem tudtak kisugározni. Nelli, eleve más alkat lévén, nagyjából híján volt az Ákoséihoz hasonló mélységű emocionális és tudati tartalmaknak: a világ számára két szintre szakadt: az egyik a belátható-megérthető jelenségeket és viszonyokat tartalmazta (ebben a földön járó emberek biztonságával jól eligazodott), a másik az elvont és számára érdektelen dolgok régiója, amelybe behatolni soha nem érzett indíttatást, ám azt sem engedte, hogy amaz hatoljon őbelé. Így hát Ákos páncéljának vastagodása és Nelli világszféráinak mind élesebb elkülönülése végül ahhoz vezetett, hogy nem egymással, hanem egymás mellett kezdtek élni, jószerivel semmit sem tudva a másik személyiségének rejtelmeiről.

Ákos azt látta, hogy Nelli beletemetkezik munkájába, teljes odaadással igyekszik helyt állni, teljesíteni és túlteljesíteni, s ebből arra következtetett, hogy akkor őt meg a gyereket nyilván elhanyagolja. Erre ugyan semmilyen bizonyítéka nem volt, mert egyikőjük sem szenvedett hiányt semmiben: reggeli, ebéd, vacsora rendben és időben az asztalon, ingek és egyebek mosva-vasalva, lakás takarítva, gáz, villany, lakbér, napközi befizetve, stb., ám azt érezte, hogy Nelli mindezt nem örömmel és rég nem szerelemből csinálja, hanem puszta kötelességtudatból. Haragudott rá, amiért új munkahelyén napi 10-12 órákat töltött, neheztelt, amikor, hogy a háztartást ellássa, hajnalban kelt és éjfél után feküdt. Szerette volna, ha Nellinek lenne ideje „csak úgy” üldögölni kicsit a szobában, s nem kellene szünet nélkül azt lesnie, hogyan tegye minden percét hasznossá. (Aztán, ha Nelli nagy-nagyritkán „csak úgy” mégis leült vele „beszélgetni”, másodpercek alatt kiderült: a nő pergő eseménymondásaira nem tud odafigyelni, annyi idő meg egyszerűen nincs a világon, amíg ő, szavanként-mondatonként, a maga akadozó módján megvallhatná, mit érez s mit gondol napi dohogásain és kifogásain túl, mi az, ami hiányzik az életéből, s Nellinek milyen keveset kellene azért tennie, hogy ez a hiányérzete megszűnjön.)

Nelli meg azt látta, hogy Ákos egyre morgóbb-mogorvább, a szokásosnál is elégedetlenebb (holott erre semmi oka: megvan mindenük), túl gyakran önt fel a garatra. Valami baja van vele, a gyerekkel, a világgal – de hogy mi ez a baj, azt hiába kérdi, Ákos csak vállat ránt és sóhajt egy hatalmasat. A saját dolgait is fölösleges elmesélnie neki: nem érdekli vagy egyenesen dühíti, különösen, ha a munkájáról-kollégáiról beszél. Néha mintha valami fontosat akarna mondani, ő igyekszik ilyenkor mindent félretenni, figyel rá, de Ákos Évától és Ádámtól indul, zavarosan utal elvont dolgokra, érthetetlen összefüggésekre – ahelyett, hogy nyíltan és egyszerűen megmondaná, mi a gond. Ő meg csak hallgatja az akadozó mondatokat, rég elvesztette a fonalat, csak illedelmességből tesz úgy, mintha még követné a dolog logikáját. Aztán Ákos elhallgat, néz rá, mintha valami választ várna; de hát mire is válaszolhatna, nem volt itt semmilyen kérdés, csak burkolt utalások, absztrakciók, semmi kézzel fogható egyértelműség. Hogy mégse szótlanul álljon fel, feltett teavízre, bekapcsolva hagyott vasalóra, nyitva felejtett csapra hivatkozik, s kibontakozik a kínos helyzetből.

Ákos csak azt látja, hogy Nelli hajt a pénzre. Egyre több munkát vállal, most már utazgál is, szinte hetente, mert azt külön fizetik. Eleinte úgy volt, sima titkárnő lesz, nyolcra megy, négykor jön, semmi más. Aztán jöttek a plusz feladatok, a megbízások – és Nelli bizonyítani akart. Lett is előbb valami irodafőnök, gyakran önállóan tárgyal, dönt, üzleteket köt. Keres is szépen, háromszor annyit, mint ő, Ákos. De ez így nincs rendjén, inkább lenne itthon, lenne velük többet. Legutóbb is: három napra elutazott, hét végén ráadásul. Hát feleség, anya az ilyen? Igaz, előre megfőzött, még a gyerek kedvenc tésztáját is megsütötte – de ez mégsem az, mintha együtt ülnének az asztalnál.

Nelli csak azt látja, Ákost idegesíti, hogy a hivatalban olyan alacsonyak a fizetések, ő meg most ilyen szépen keres. De hülyeség ezen tépelődnie: soha, még véletlenül sem érzékeltette vele ezt a különbséget: Ákos a családfő, ő a férfi a házban, s ez független attól, kinek mennyi a jövedelme. Amikor viszont ő vidéken tanított, Ákos a kevés pénz miatt volt ideges: a gyereknek csizma kellene, ideje festetni a lakást, s kerékabroncsokat is legfőbb ideje kicserélni a kocsin. Most szerencsére futja ilyesmire. Igor igazán rendes vele, minden különmunkát honorál. Jóindulatúak a parnereik is, Ignát mindig felajánl pár ezreléknyi jutalékot, Béla pedig még kis ajándékokkal is kedveskedik minden nyélbe ütött üzlet után. Ákos mégis úgy néz rájuk, mintha az életére törnének. Legutóbb is, amikor nőnapot köszönteni jöttek… No, arról jobb nem beszélni. Elég az hozzá, hogy ettől kezdve Ákos már nem csupán célzásokkal, hanem nyílt vádjaival is tudtára adta Nellinek: biztos benne, hogy megcsalja. Nelli előbb tréfára veszi a dolog, elüti egy élccel, nem képes ugyanis elhinni, hogy Ákos ezt valóban feltételezni tudja róla.

Nem lesz ennek jó vége, állapították meg a mindentudó barátok. Nelli agyondolgozza magát, hogy egész (? – inkább másfél) embert igénylő munkája mellett a családját is maximálisan ellássa, Ákos meg felőrli magát vagy alkoholistává válik, ahelyett, hogy elfogadná ezt az egyáltalán nem elfogadhatatlan helyzetet.

Nem lesz ennek jó vége, mondta Ákos anyja. Eddig sem tette volna tűzbe a kezét Nelli hűségét illetően, de most ez a sok utazgálás meg a csak úgy kapott különpénzek… Jó lesz, ha Ákos a körmére néz, mielőtt végleg el nem kurvul jódolgában a hitetlenje.

Nem lesz ennek jó vége, vélte Viola, Ákos nővére. Csak vigyázzon Ákos, ne neveljen ez a bestia a lányából is magához hasonlót.

Nem lesz ennek jó vége, kopogják a vonat kerekei Ákos álmában, nem lesz ennek jó vége, lüktetnek az erek a halántékon, nem lesz ennek jó vége, ugatja egy üveges szemű kutya éjszakánként az utcasarkon.

Nem lett jó vége.

Ákos napról napra csak hergelődött, csak gyűlt benne az indulat, a feszültség. Hogy ezt levezesse, hogy a lelkébe csöpögö mérgeket feloldja, hogy az űri hideget ásító réseket feltöltse: mind gyakrabban s egyre többet ivott. A maga számára persze nem keresett ilyen költői kibúvókat. Azért ivott, mert ugyan miért ne tenné, mi értelme lenne ellenállni, józannak maradni – s aztán semmire sem menni a fájóan tiszta fejjel. Alkalom akadt elegendő: egy ekkora hivatalban mindig van valakinek születés- vagy névnapja, valakinek mindig születik gyereke vagy unokája. Ha meg nem, akkor is lehet „csak úgy” venni egy üveg bort, este beszopogatni, mint apja tette hajdanán, ahányszor csak csörgött egy rubelnyi kopek a zsebében.

Nelli meg hagyta. Nem volt ereje és ideje, hogy hadakozzon. Ha megpróbálta ráolvasni a „már megint berúgtál” vádját, Ákosnál mindig volt készenlétben valami nyers visszavágás: te meg elhanyagolod a családodat; te meg elutaztál, pedig a gyereknek megígérted a vasárnapi kirándulást; te meg férfiakkal szórakozol; vagy, ha nagyon részeg volt: te meg nem szeretsz.

És te, te szeretsz?, kérdezte volna Nelli, de nem tette. Nem kérdezte, mert lelke mélyén érezte, hogy ez az egyre igaztalanabbul vádaskodó, ez a durvaságig morózus, ez a magát gonoszságra hergelő, ez az őt agyonszekírozó nagy busafejű részeg ember – ez még mindig jobban szereti őt, mint ahogyan ő, Nelli szereti viszont.

(Az Epilógusból)

Hosszú hónapok teltek el, s én örömmel tapasztaltam, hogy visszanyertem munkaképességemet. Az Agnosztosz-féle regény eleinte még okozott kis főfájást, de aztán túltettem magamat rajta. Történt mindez anélkül, hogy bizonyos dolgokra magyarázatot tudtam volna találni; egy idő után ezeket az idegesítő érthetetlenségeket, mint fa törzsére illesztett vaspántot, körbenőtte az idő.

 Az ember azt hiné, lehetetlen anélkül élni, hogy a magunk személyiségének mibenlétével ne lennénk tökéletesen tisztában. Nos, jelentem, ez tévedés. Kitűnően meg lehet lenni anélkül, hogy egyértelmű választ találnánk akár a „ki vagyok én?”-re, akár a „ki nem vagyok én”-re. Az önazonosságunkat firtató kérdések egy idő után másodlagossá válnak, elfedi őket a mindennapi teendők és megoldandó apróbb problémák intenzívebb, külsőbb, közvetlenebb kérge. Csak elegendő napnak kell elfolynia, és már az a fontosabb számunkra, mit teszünk vagy nem teszünk, és nem az: kicsoda is, aki mindezt teszi vagy nem teszi.

 Éltem, dolgoztam.

 Időnként jelentkezett a kiadóm, tudatták, hogyan állnak a munkálatok, s mikorra várható könyvem megjelenése. Ilyenkor kicsit elbizonytalanodtam, mert hirtelenjében soha nem tudtam, miféle regényről is van szó. Amikor azt kérdezték, el akarom-e a korrektúrát olvasni, sok munkámra hivatkozva elhárítottam a lehetőséget. Nem, nem attól féltem, hogy az Agnosztosz-szövegek újra felkavarnak (teljesen gyógyultnak éreztem magam), hanem, tudva, hogy a saját szövegeimben egyszerűen képtelen vagyok meglátni a betűhibákat, fölöslegesnek éreztem, hogy plusz egy alkalommal foglalkozzam ezzel a távolinak tűnő dologgal. Majd ha megjelenik. Akkor talán elolvasom. De ez sem biztos.

 Inkább új munkámra koncentráltam. Persze újra regényírásra adtam a fejem. A Szembesülés tavalyi sikerén felbuzdulva a kiadóm megrendelte a folytatást. Hiába érveltem azzal, hogy ha van valami, amit nem lehet folytatni, akkor az én hiányregényem az, mégis addig győzködtek, hogy kötélnek álltam. Ám aggályaim beigazolódtak: lassan és kínlódva haladtam, és – kell-e mondanom – a hiányzó regény ötlete helyett egy merőben más, de talán hasonlóan szokatlan újítással igyekeztem a regényelmélet tudorainak fejtörést okozni: egy olyan modellt dolgoztam ki és igyekeztem megvalósítani, amelyben a főszövegből kimetszett részlet felnagyítva és negativálva vetül vissza a törzsanyagra, meghatározva annak struktúráját.

 Akadtak hetek, amikor eszembe sem jutottak a legutóbbi rosszullétemet kiváltó epizódok, s már hinni lehetett, hogy egyszer teljesen túlteszem magam ezen az egész szerencsétlen kézirat-histórián, amikor egy napon, ahogy rossz regényírók mondanák: „az események váratlan fordulatot vettek”.