Balla D. Károly

Baba Jaga kunyhója

Reggeli rendőrségi hír, valahogy így felvezetve: „Különös helyen akarta a csendet hallgatni egy ukrán állampolgár.” A tudósításból aztán kiderül, hogy az illető felmászott a Szabadság-híd pesti hídfőjénél a turul alá. Mint ilyen esetekben általában – öngyilkossági szándékot feltételezve –, kiszállt a tűzoltóság, a rendőrség, a mentők; egy órán át állt a hídon a forgalom, mire leszedték „az akkor már egykedvűen gubbasztó turistát”. Csak a hír végén derül ki, „a harminckilenc éves ukrajnai magyar elmondta, hogy csak a csendet akarta hallgatni a híd tetején”. S a záradék: a férfit a Dél-Pesti Kórház pszichiátriai osztályára szállították.

Este a tévé hírműsorában – mint kis színes, levezető érdekességet a sok komoly téma után – megismétlik a hírt, ezúttal már képeket is kapunk a turul alatt „csendet hallgató” „ukrán turistáról”. A kamera előbb a Dunát mutatja, majd a hidat, aztán a turul alatt ottfelejtett inget. Amikor közelire vált a kép és a tűzoltók-rendőrök kísérte félmeztelen férfi alakja feltűnik, nekem egy pillanatra eláll a lélegzetem.

Ha láttál már orosz mesefilmet, akkor el tudod képzelni, milyen volt az a házikó, a benne lakó öregasszony, és milyen a kemence, amelynek a tetejére csuromvizesen felkapaszkodtam. Miközben az anyóka kárált, hogy vegyem le a ruhámat, mert tüdőgyulladást kapok, aközben én már azon sajnálkoztam, az utcabéli fiúk soha el nem hiszik nekem ezt a kalandot. Szó se róla, magam is nagyon elcsodálkoztam, amikor kis híján beleütköztem abba a kunyhóba a csaknem teljes sötétségben. Ismertem az erdőt, mint a tenyeremet, pontosan tudtam, merre kellene az erdészház és merre a túrázók melegedője felé fordulnom, mint ahogy azt is: itt, ezen a hegyoldalon nincs semmiféle ház. Épp elégszer gombáztam, szedreztem a környéken ahhoz, hogy ebben biztos legyek.

„És Jenő nem adta vissza a Shelly-kötetet …” Ahányszor ezt a Márai-sort hallom (és ez egyre gyakrabban megesik, lassan nincs szavalóverseny a Halotti beszéd nélkül), nekem mindig az jut eszembe, hogy Rudi pedig a Muszorgszkij-lemezt vitte el. Igaz, ígérte, hogy majd küld helyette egy Cseh Tamást.

Nem adok szívesen kölcsön sem könyvet, sem lemezt, sem – amióta ez is divatba jött – videókazettát vagy CD-t. Felírni és számon tartani: ki, mikor, mit – ehhez nem vagyok eléggé akkurátus, meg nem is szeretném ilyen ostobaságokra pazarolni az időmet. A kölcsönkéregetők azonban nálam is kevésbé pedánsak, s rendre elfelejtik (?) visszahozni az elvitt portékát. Néha bosszankodom, ha valamit hiába keresek a hűlt helyén, aztán csak legyintek: hátha nagyobb szükség van rá ott, ahová került.

De azért a Muszorgszkij-lemezért azóta is fáj a szívem. Veszteségemet csak az enyhíti, hogy az Egy kiállítás képei nem az eredeti zongorás változatban, hanem a Ravel-féle zenekari átiratban volt rajta. Ez az adaptáció ugyan monumentális romantikus alkotássá emeli a művet, valamit mégis elsikkaszt belőle: a nyers erőt, a primer élmény keltette „meghökkenést”. Azt a félelemmel, idegenkedéssel, zavarral telített borzongást, amely minden alkalommal újra és újra rám tör, ha A gnóm vagy a Baba Jaga kunyhója felhangzik.

A városka, ahová apámat néhány évre mérnökként kihelyezték és ahol az iskoláimat kezdtem, már rendesen bent van a hegyek között. Mi, gyerekek, természetesnek vettük, hogy a kertek végében kezdődik a „vadon”, s olyan magától értetődően vettük birtokunkba az erdőt, mint az „igazi” városlakó kölykök a játszótereket, grundokat. Ismertünk minden fát, bokrot; tavasztól késő őszig alig is voltunk otthon: éltünk mint félvad Mauglik.

A többiek inkább csoportokba verődtek, én egyedül szerettem csavarogni. Talán mert jobban vágytam a magányra, talán mert zavart, hogy a többiek nyelvét még iskolás koromra sem tanultam meg rendesen. Magam indultam neki a hegyeknek akkor is, talán tizenegy évesen, amikor elkapott az a hatalmas zivatar.

Akit még nem ért erdőben igazi nyári vihar, el sem tudja képzelni, hogy ilyenkor a lombok alatt a sötétség éjszakai sűrűségűvé válhat. A hirtelen jött borulás kicsit ugyan megijesztett, de nem vesztettem el a fejemet. Felmértem a helyzetemet, és bár tudtam, az egyik ruszin faluhoz, ahol menedékre találhatnék, egészen közel járok, mégis inkább visszafordultam, hogy mielőbb hazaérjek. Toronyiránt akartam haladni, lerövidítve azokat a menedékesebb utakat, amelyeken idáig jöttem, holott tudtam, így majd sok meredélyen kell leereszkednem és felkapaszkodnom. Hogy esetleg el is tévedhetek, az meg sem fordult a fejemben.

Kétféle zenésszel találkoztam életemben. Egyik, aki élvezete tárgyának érzi a muzsikát, másik, aki munkának, hivatásnak, kötelességnek, szakmának tekinti.

Ágnes az előbbi, Andrea az utóbbi kategóriába tartozott. Szerencsére engem Ágnessel hozott össze előbb a sorsom. Később Andrea már nem sokat ronthatott rajtam. Bátyámon sem, aki nőül vette, s aki sokáig nem értette, hogyan is lehetséges az, velem, öccsével élvezni tud bármiféle muzsikát, zeneileg roppant művelt zongoratanárnő-feleségével viszont nem. Szóljon akár rádió, akár lemezjátszó, akár a szomszéd koboz-művész csapjon esténként a húrok közé: Andrea vagy meg sem hallja, vagy olyan görcsösen kezd figyelni rá, hogy fagypont alá süllyed körülötte a levegő. „Nem tartotta ki a nyolcadot”, „pontatlan a billentése”, „az egyik húr leeresztett egy negyeddel” – ilyesmiket mond akkor, amikor pedig szó sincs nyolcadokról, billentésről, húrokról: zene szól, igazi muzsika, és csak az számít, beleremeg-e a lélek.

Szakmai ártalom, von vállat, és abszolút hallására hivatkozik. Inkább kérkedve, mint röstellve, még azt is bevallja, hogy ilyenkor előtte bizony még a kottafejek is megjelennek.

Dühöt éreznék, ha nem lenne nagyobb a szánalmam.

Nem hiszem, hogy Ágnesnek, kamaszkori szerelmemnek rosszabb lett volna a hallása. Biztosan tudott ő is azokra a fránya nyolcadokra figyelni. Tanulás, gyakorlás közben. De hallgatóként levetkezte a zeneelméletet. Hagyta, hogy beléhatoljon, magával ragadja a muzsika. Még az sem zavarta, ha esetleg nem tudta, mi is az, amit hallgatunk. (Míg Andreának első dolga bemondani a zeneszerzőt, a címet, a hangnemet, opuszt, a tétel számát, legtöbbször még az előadót, karmestert is megtippeli. Mintha egy anatómus szeretkezés közben sorolná az éppen megfeszülő izmok latin nevét.)

Alig indultam el, kitört az igazi, tomboló vihar: dörgött-villámlott, megeredt, majd ömleni kezdett az eső. A szurdokok pillanatok alatt megteltek sötét vizekkel, minden csúszóssá, ragadóssá vált. Talán mégis jobb lett volna a falu felé vennem az utamat, gondoltam, de most már tartottam magam eredeti tervemhez. Szaladni, rohanni akartam, csakhogy ez lehetetlennek tűnt: olyan sűrű volt a levegő, hogy lefékezte a hirtelen mozdulatokat.

Jó pár meredélyen túljutva halálosan elfáradtam és ha nem fáztam volna annyira, hogy hangosan vacogott a fogam, talán leültem volna pihenni.

Végre kicsit menedékesebb terepre érkeztem. A csaknem teljes sötétségben is megismertem ezt a hegyoldalt ritkásabb fáiról, szedreséről, a kis tisztásról, és tudtam, egy órán belül otthon lehetek. Felgyorsítottam hát lépteimet, de alig iramodtam neki, valami nagy tömb, amelynek kis híján nekimentem, utamat állta. Hátra kellett lépnem, hogy azonosíthassam.

Egy házikó állt előttem.

Körbejártam; belestem az ablakán. Odabent petróleum lámpa égett és egy kendős öregasszony tett-vett a ház egyetlen helyiségében.

Rajtam újra erőt vett a halálos fáradtság, remegtem a kimerültségtől. Összeszedtem minden bátorságomat és bekopogtam.

A bábika nem csodálkozott különösebben, nem is kérdezősködött. Motyogott ugyan valamit az orra alatt, de azt nem értettem. Bosszúsan legyintett, aztán felmutatott a kemence tetejére. Ésszerű ajánlatnak látszott, felkapaszkodtam hát. Ekkor a ruhámról kezdett kárálni valamit, alighanem azt, vegyem le, mert meghűlök. Az ingemet le is húztam, de mást nem. Az öregasszony kiterítette a többi száradó holmi mellé: főleg párnahuzatok párálltak a két gerendáról alálógó kötélen.

A kemence kellemes meleget árasztott, s a rongyokból rakott vackon kényelmesen elterpeszkedhettem.

Ekkor gondoltam arra, ezt az utcabéli fiúk soha el nem hiszik majd nekem. Én is fantáziálásnak tartanám, ha más mesélné, állapítottam meg, s azonnal elaludtam.

Mint ahogy a komolyzene egészét, Muszorgszkijt is Ágnes mellett szerettem meg. Pontosan emlékszem a beavatási szertartásra. Kibontakozott egy óvatos ölelésemből, és hogy kiengeszteljen, amiért újra elhárítja közeledésemet, leült a zongorához. Én háta mögött állva karomat sietősen újra nyaka köré kulcsoltam és arcomat hajába túrtam, ám engednem kellett a szorításon, mert Ágnes játszani kezdett. Előbb Chopin Forradalmi etűd-jével vett le a lábamról, aztán, amikor mellé kuporodtam a földre, mintha csak ujjgyakorlat lenne, kezdett bele az Egy kiállítás képei-be.

És akkor úgy éreztem magam, mintha egy csodálatos ismeretlen városba csöppennék…

Amúgy becsületes Rolling Stones-rajongó lettem volna és az épp akkoriban induló nagy rock-zenekarok felvételeit hajkurásztam, ahogy valamire való tizenévesnek illett a hetvenes évek elején, ám ez az Ágnes-szerelem eltérített. Ha tetszett, ha nem, felül kellett bírálnom a magam és kortársaim ítéletét, miszerint a hard rockon kívül minden hallgathatatlan, hülyéknek, sznoboknak, no meg felnőtteknek való.

Ettől kezdve minden nap meghallgattunk Ágnesék lemezei közül egyet. Ültünk a földön és „nem csináltunk semmit”.

Soha ráérősebb és teljesebb műélvezetet.

Az ember alvás közben könnyen elveszíti időérzékét. Hát még egy tízegynéhány éves gyerkőc, ha ráadásul a vihar fényviszonyai is megcsalják.

Azzal a furcsa érzéssel ébredtem – nem tudom jobban megfogalmazni –, hogy „valami nem stimmel”. Nagyon óvatosan, résnyire nyitottam ki a szememet, úgy lestem körbe.

A kunyhóban nagyobb volt a világosság, mint amikor elaludtam, pedig a petróleum lámpa már nem égett. Picit fáztam, holott a nadrágom száraz volt. Valami ismerős zajt hallottam, de sokáig nem tudtam megállapítani, mi az. Aztán rájöttem: az öregasszony tejet fejt. Úgy látszik – gondoltam –, kecskét tart, épp csak nem láttam a jószágot, amikor megérkeztem. Igen, igen: csak a friss, meleg tej sugara tud ilyen édesen surrogni, amint habot vet a lassan megtelő akóban. Már az illatát is éreztem. Összefutott a nyál a számban: egy bögre tejet, most, gyorsan! Felemeltem a fejemet és megláttam az öregasszonyt, amint fejte a… – a párnahuzatokat!

Elállt a lélegzetem.

Amíg aludtam, a kötélre száradni akasztott üres párnacihák kövérre dagadtak. A bábi sorra alájuk tartotta a fejőedényt, és sarkukból, akár egy kecske csecséből, fejte a friss tejet.

Meglátta, hogy felébredtem, letette az akót, keresett egy bádogbögrét, telemerte tejjel és felnyújtotta nekem, a kemencére.

Ekkor már egyáltalán nem kívántam.

Amilyen gyorsan csak tudtam, ugrottam le a magasból, fellöktem a bögrét, talán a mámit is, feltéptem az ajtót és rohanni kezdtem, lefelé a hegyoldalon.

Csak amikor jó messzire értem, hagytam abba a futást, és kezdtem gondolkozni. „Csak álmodtam” – nyugtatgattam magam, de ezt magam sem hittem. Túl éles volt az, amit láttam, túlságosan hiteles.

Az ingem! Ottmaradt. Első gondolatom az volt, visszamegyek érte. De csak egyetlen lépést tettem a kunyhó irányában, máris visszariadtam. Ha belépnék oda és a száradó ingem mellett újra ott lennének a dagadozó párnacihák! Nem, én ugyan oda többé be nem teszem a lábamat!

Aztán megpróbáltam az idővel tisztába jönni. Amikor a vihar kitört, már délutánra járt. Most sincs még este, az ég szép világos. És… és szinte teljesen száraz minden, csak itt-ott egy nedvesebb folt, meg a vízmosások mélyén kis sárga lé. De felhőszakadásnak semmi nyoma! Pár óra alatt nem száradhatott fel minden!

Hazaértem. Hogy nincs rajtam ing, észre sem vették. Nyár volt, ha egy szál gatyában tértem volna vissza, se keltettem volna feltűnést.

Nem tudom, Rudi hol és mikor kötelezte el magát a komolyzene mellett. Vagy valamelyik tanára oltotta be, vagy talán ő is szerelmes volt egy muzsikus lányba – ki tudja. Egy biztos, a szimfóniák iránti vonzalmát sokáig eredményesen titkolta. Számomra csak akkor derült ki ez a vonzalma, amikor egyszer nálunk járván ráfutott a szeme a lemezgyűjteményemre (akkorra már szép kollekcióval rendelkeztem). „Megnézhetem?”, kérdezte, s már kapkodta is le egyesével a korongokat. „Hiányzik a nyolcadik”, állapította meg Beethovennél, és rosszallását nem ellensúlyozta, hogy a kilencedik szimfónia viszont három különböző előadásban is megvolt. „Az Ötöktől mi van meg?”, szegezte nekem, s bizony nagyon össze kellett szednem magam, hogy felidézzem, kik is az „Ötök”. Kezdtem sorolni a műveket. Borodinnál kiigazított, hogy a Polovec táncok nem önálló mű, csak részlete az Igor herceg című operának.

Nagyon fészkelődött bennem a történet, el akartam mondani valakinek. Anyám a jószágokat etette, nem figyelt rám, apám a szomszéd Béla bácsival hányta meg a világ dolgait a kerítésdeszkára könyökölve. Mint szinte mindig, a napi dolgokról a háborús idők jutottak eszükbe. Beszéltek a „régi világról”, meg arról, amit 44-ben éltek át. Ezerszer hallottam már ezeket a történeteket, mégis mindig újra és újra oda kellett figyelnem: ezt nem tanították a történelem-órákon.

Leültem a közelükben egy tuskóra, onnan figyeltem beszélgetésüket.

Mire elköszöntek egymástól, jó vacsorát kívánva a meglévő étvágyukhoz, nekem már ki is ment a fejemből különös kalandom. Nem is említettem senkinek.

Harmadnap aztán anyám keresni kezdte az ingemet.

– Elhagytam az erdőben, amikor az a nagy eső volt. Levettem, mert melegem volt, felakasztottam egy bokorra… Aztán kitört a vihar… Talán a szél fújta el.

Anyám gyanúsan méregetett, úgy éreztem, pontosan tudja, nem mondok igazat. De nem korholt hanyagságomért, inkább csak magának mondta: – Vihar, miféle vihar? Hetek óta nem volt egy kiadós eső.

Ezen kicsit elcsodálkoztam, de hamar túltettem magam a hallottakon.

Gyengébb és más tannyelvű iskolából érkezett hozzánk, mégis egykettőre a legjobbak közé küzdötte magát. A tanulás mellett másban is jeleskedett, oszlopos tagja lett a focicsapatnak, faliújságot szerkesztett, eljárt a színjátszó csoportba. Talán ezért is döbbentünk meg annyira a futótűzként terjedő híren: Rudi megszökött otthonról, menyasszonyával együtt. A szülők hallani sem akartak a korainak tartott frigyről, s a fiatalok elbujdostak a tiltás elől. „Épp így, érettségi előtt!” – sopánkodott osztályfőnökünk, de talán nem is Rudit, magát sajnálta: egy jeles tanulóval gyengébb lett osztálya.

Több hónap telt el, talán fél év is (én már egyetemre jártam), amikor érkezett az első hír a szökevényekről: megvannak, jól érzik magukat valami isten háta mögötti eldugott helyen, és eszük ágában sincs visszatérni a városba.

A régi osztálytársak találgatni kezdték, vajon hol lehet ez a távoli otthon. Előttem pedig kirajzolódott egy éles körvonalú képzet, amelyet sehogyan nem tudtam elhessegetni.

Eltelt néhány hét, különösebb események nélkül. Annyi változott csak életemben, hogy ettől kezdve nemigen jártam egyedül az erdőbe, különösen nem arrafelé. Megvártam, amíg az utcabéliek összeverődtek, akkor aztán csatlakoztam hozzájuk.

Mígnem… Mígnem szégyellni kezdtem – önmagam előtt – a gyávaságomat.

Oda kell mennem. Legalább arról meg kell győződnöm, ott áll-e a kis tisztáson az a sosem látott házikó.

Persze, én is hallottam, hogy ne hallottam volna mindenféle boszorkánytörténetet. Szembeszomszédunk, az öreg Bogdán, gyakran szórakoztatta ilyesmivel az utcabéli kölyköket, akik tágra nyílt szemmel, szörnyülködve hallgatták. Én nem sokat hámoztam ki a kusza elbeszélésekből, eleinte még azt sem értettem, mi az, hogy Baba Jaga.

Most mégis, amikor elindultam abba az irányba, eszembe jutottak a rémtörténetek.

Soha azelőtt nem féltem az erdőben, de most már akkor torkomban dobogott a szívem, amikor az első emelkedőn túljutottam.

Lassan, óvatosan haladtam. Szerettem volna minél messzebbről szemügyre venni a kunyhót – vagy a hiányát.

No, még egy domb, annak a tetejéről már rálátni arra a tisztásra.

Nem tudtam eldönteni, mit szeretnék jobban: azt-e, hogy a házikó ott legyen, vagy azt, hogy ne. Ha üres lesz a tisztás, csalódni fogok. Ha meg nem… Akkor lesz-e bátorságom közelébe menni, bekopogni.

Na, most, most mindjárt feltűnik a bozótos, mögötte a tisztással.

Lélegzetemet visszafojtva lestem ki a fák mögül.

Talán egész életüket leélték volna önkéntes remeteségükben, ha Rudi nem kapja meg a behívóját. Hiába szabadkozott apja a katonai parancsnokságon: fogalma sincs, hol lehet a fia, nem hittek neki. Kerítse elő, ajánlották, ha nem akar nagyobb bajt.

Szegény végigjárta fia összes barátját-ismerősét, hátha kap valami ötletet, merre induljon.

Amikor hozzám is bekopogott, tudtam, nem lesz elég erőm eltitkolni a sejtésemet. De már előre fel akartam menteni magam a „beárulás” vádja alól, ezért úgy oldottam meg a dolgot, hogy semmi mást nem tettem, csak elmondtam, szóról szóra, ahogy Ruditól hallottam, a titokzatos erdei történetet.

Baba Jaga kunyhója bizony ott volt.

De nem találtam benne semmi boszorkányost, semmi különöset. Takaros kis házikó, ha kicsit szegényes is, állapítottam meg. Nem egy ilyet látni a szomszéd falvakban meg – igen, nincs ebben semmi különös – egyesével, magánosan elszórva a hegyek tetején is! A mézeskalács-házra egyáltalán nem emlékeztető kis faépítmény oly békésen, oly magától értetődően gubbasztott a szederbokroktól szabadon hagyott lejtőn, olyan barátságosan sütött rá a délelőtti nap, annyira megszokott, ismerős volt a lengedező szél, a madárdal, az ég színe – hogy minden félelmem megszűnt.

Már csak megnézem közelebbről, ha idáig eljöttem!

Különösebb óvatoskodás nélkül nekivágtam a domboldalnak.

Egy időre a szedres eltakarta a kunyhót, s amikor újra, immár sokkal közelebbről, szemügyre vehettem, sem találtam benne semmi különöset. Csak akkor rémültem meg, de csak szívdobbanásnyira, ahogy az öregasszonyt is megpillantottam.

Otthona déli fala alatt üldögélt, süttette magát a nappal, behunyt szemmel, égre emelt arccal. Na, hát ettől a bábitól ugyan nincs mit félni, nyugodtam meg végleg, s odamentem hozzá. Nem ő, hanem a fekete kecskéje vett észre először, s rekedtes mekegésbe kezdett. Erre az öregasszony abbahagyta a sütkérezést, hunyorgó szemmel nézett körbe.

Ráköszöntem. „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál” – jutott eszembe a vonatkozó népmesei fordulat, de persze a mamóka semmi ilyesmit nem mondott. Dünnyögött valami érthetetlent, aztán hosszan, némán méregetett. Én nem tudtam, hogyan kellene viselkednem, és már-már kezdett kellemetlen lenni a dolog, amikor végre – valamivel érthetőbben – újra megszólalt:

– Na, hozzad az ingedet, mit ácsorogsz.

Mindezt persze ruszinul, a Szolyva-környékiek nyelvjárására jellemző hanghordozással, amelyről akkor még nem tudtam, mennyire különbözik a más vidékeken lakókéitól.

– Miféle ingemet? – értetlenkedtem egy pillanatig, mert ez bizony teljesen kiment a fejemből.

– Ott van a kötélen azóta is, akaszd le.

A nyitott ajtón belestem a kunyhó félhomályába, aztán a mamóka ráncos arcát néztem, majd újra az alig kivehető benti világot fürkésztem.

Egyik lábamról a másikra álltam, tétováztam. Kívántam, bárcsak az öregasszony maga hozná ki az ingemet. De erre hiába vártam, mert, látva bizonytalanságomat, megvonta a vállát, aztán behunyta a szemét és arcát az égre emelve folytatta a sütkérezést, rólam tudomást sem véve.

Én pedig ott ácsorogtam tehetetlenül, két lépésnyire az ajtótól.

Hirtelen nagy csend lett az erdőben.

Én meg kezdtem biztos lenni abban, hogy itt fogom hagyni az ingemet. De nem azért, mert félek bemenni érte, hanem… hogy legyen miért még egyszer visszajönnöm.

Rudi később, már katonaság után, esti iskolában megszerezte az érettségit. A szülői tiltás persze addigra rég felengedett, a fiatalok összeházasodtak és a lányékhoz költöztek. Minden arra mutatott, életük a szokásos mederben folyik majd.

Engem akkor látogatott meg, amikor hosszabb idénymunkára készült Magyarországra. „Még van két hetem. Addig végiglátogatom az osztálytársakat”, mondta, s régi szokása szerint a lemezeimet kezdte böngészni. „Ezt elvinném pár napra” – emelte ki az Egy kiállítás képeit. Persze odaadtam. Talán évek óta meg nem hallgattam ezt a korongot, tettem magamnak a szemrehányást, aztán kicsit meghatódtam a hirtelen feltoluló emlékektől: Ágnes és Muszorgszkij… amikor kibontakozott az ölelésemből és – engesztelésül, amiért közeledésemet elutasította – játszani kezdett…

„Hálából elküldöm neked az új Cseh Tamást” – biztatott Rudi. Mielőtt kilépett az ajtón, hosszan a szemembe nézett, mintha várná, mondjak valamit. És én talán már rá is szántam volna magam, hogy bevalljam: én árultam el akkor, évekkel ezelőtt, az apjának… De barátom hirtelen mozdulattal sarkon fordult és csak az utcáról szólt vissza: „Majd jövök.”

Ennek is több éve már; azóta nem jelentkezett.

Én meg hol a híd tetején, a turul alatt ottfelejtett ing sorsán tűnődöm, hol meg azon, vajon be lehet-e lemezjátszót vinni a Dél-Pesti Kórház pszichiátriai osztályára.