Balla D. Károly

Az Agnosztosz-rejtély

Minél több könyvet olvasol el, annál kevésbé bízhatsz abban, hogy valami újat még megtudhatsz a világról.
(Bodolay)

    Ez a történet nem történt meg. Mint ahogy a történetek általában nem szoktak megtörténni; ha azonban mégis, ezt akkor nem tudjuk róluk: elszállnak fejünk fölött, mint a tavaszi felhők vagy az őszi darvak, s csak amikor rég eltűntek szemünk elől, kezdünk buzgólkodni azon, hogy egy kézfejünkre hullott esőcseppből vagy vállunkra ereszkedő madártollból visszaállítsuk mindazt, ami utólag történetnek tetszik.

    Ezzel írók és olvasók egyaránt tisztában vannak, s az évezredekkel ezelőtt kötött megegyezés alapján mindketten úgy tesznek, mintha a történeteknek történetként történő megtörténése evidencia lenne. Pedig dehogy… Utólag kreált sztori az is, amit az alábbiakban előadok.

Tréfa vagy kihívás?

    Azzal kezdődött, hogy napi postámban az alábbi szövegű levelezőlapot találtam:

Tsúszó Sándornak

a Viharágyú szerkesztősége

Tisztelt Mester!

    Rövidesen nagyobb küldeményt postázok az Ön részére, amely több évi munkám eredményét fogja tartalmazni. Kérem, ne dobja olvasatlanul a papírkosárba és ne is süllyessze valamelyik fiókja mélyére, hanem, ha kérhetem, olvassa el figyelmesen, szükség esetén akár többször is.

Nagyrabecsüléssel:

egy Ismeretlen Szerző

PS. Papírgondjaim vannak, kérem, legyen türelemmel.

    Névtelen leveleket még átfutni sem igen szoktam, ám ez a lap furcsaságával nagyon megkapott. Hogy mi volt benne a szokatlan? Legalább is a következők:

1. Feladó nem szerepelt a lapon, ám a postai bélyegző arról tanúskodott, hogy Munkácson adták fel 1996. december 2-án.

2. A szöveg Tsúszó Sándort, a jeles felvidéki származású, teljes elzártságban, a hírek szerint Svédországban élő 89 esztendős írót szólítja meg, a címzésben azonban az én nevem szerepelt, a város, az utca és a házszám pontos megjelölésével.

3. A mi folyóiratunk címe nem Viharágyú; ilyen nevű lap valójában nem is létezik, csupán – jutott eszembe kis memóriajáték után – Babits Mihály Halálfiai c. regényében szerepel.

4. Na és aztán a „mondandó”, ahogy valaki előre bejelenti várható küldeményét, meg hogy ne dobjam papírkosárba! Fel is lehetne háborodni, ha nem lenne ott az a furcsa utóirat. Türelmet kér, mintha bizony én sürgettem volna. Miért nem akkor írt, amikor már elhárultak „papírgondjai”? Netán azt várja, én oldjam meg a problémáját?

    Bárhogy is: a lapot ott tartottam pár napig íróasztalomon és „türelemmel voltam”, miközben azt igyekeztem kitalálni, melyik íróbarátom űz velem ilyen jól kifundált intellektuális tréfát: Tsúszó nevének és a Viharágyúnak az ismerete szélesebb körű irodalmi tájékozottságra engedett következtetni, ugyanakkor a „nagyobb küldeménnyel” való fenyegetőzés sántított: ugyan melyikünknek van ideje-energiája arra, hogy egy tréfa kedvéért vaskos kéziratot hamisítson?

    Talán két hét telhetett el, amikor is gépírásos levelezőlap érkezett, mégpedig – a postabélyegző tanúsága szerint legalábbis – Újvidékről. Feladó nincs, a cím ismét pontos, a szöveg pedig a következő:

a Viharágyú szerkesztősége

T.S. Mesternek saját kezébe

Tisztelt Uram,

elnézését kérem, amiért ígéretemnek mind a mai napig nem tudtam eleget tenni. Igazán röstellem. Mentségemre szolgáljon, hogy késedelmem az Ön érdekét is szolgálja, szeretném ugyanis megkímélni attól a fáradalomtól, amely kezem írásának kibetűzésével járna, s igyekszem a teljes anyagot legépeltetni, ez azonban érthetően időt vesz igénybe. Mentegetőzésem mellé hadd fejezzem ki abbéli reményemet, hogy megértést tanúsít nehezen menthető mulasztásom iránt.

Nagyrabecsüléssel:

az Ön Ismeretlen Szerzője

PS.„ Az idő nekünk dolgozik. Csak kicsit magas az órabére.”

    Soroljam itt is a furcsaságokat? Ezt az érthetetlen mentegetőzést? Vagy azt, hogy jól olvasható, akkurátus kézírásának „kibetűzése” semmilyen gondot nem okozhatna? No és aztán újra egy mindent felborító utóirat! Idézőjelbe van téve, de szerzője, forrása hiányzik. (Viszont ismerős valahonnan!) Azonkívül pedig szellemességével gyökeresen különbözik a fő szöveg hivataloskodó-fontoskodó formuláitól (miféle ember lehet, aki le tudja írni azt, hogy fáradalom, meg abbéli remény?), s épp ezzel von magára a megérdemeltnél nagyobb figyelmet.

    Bárki is az, aki meg akar tréfálni, gondoltam ekkor, hajlamos a stílusjátékokra.

    Karácsony táján aztán érkezett egy levél Marosvásárhelyről:

dr. Tsúszónak

Viharágyú

Maestro!

    Akadályok elhárulván hamarost prezentálhatom a megígértem autográfiát, amely barátaim kezétől Pressburgból lesz postázandó, bízvást már az Új Esztendő első dekádján. Szabadjon remélnem, hogy írásaim elnyerik a Maistro tetszését és olyikukat már lapjuk valamely következő számában viszontlátni lehet szerencsém.

Köszönti:

a Szerző, az Ismeretlen

PS. Oda engem az oroszlánnak is!

    Ezúttal feladó is szerepelt a borítékon: Első Erdélyi Belvedere Egyesület Országos Főtanácsa, C.M.J.T.S.L.R.S.

    Hogy ez a sok betű micsoda, nem tudhattam, mint ahogy akkor még azt sem: a nevezett Egyesület soha nem létezett, így Országos Főtanácsa sincs.

    E levélke után a korábbiaknál is szentebbül hittem: egy szellemes írótársam most már egyre túlburjánzóbb tréfájáról lehet szó, és – Marosvásárhely okán – gyanakodni is kezdtem a szerepjátékokra mindig vállalkozó Kovács András Ferencre. Gondoltam is, hogy élek a viszontfricska lehetőségével és feladok címére vagy három kilónyit kamaszkori zsengéimből valamely közismert szerző neve alatt, netán verssorokba tördelem Bodolay Klára ételreceptjeit, s azzal lepem meg – de be kellett látnom, hogy ötletem nem eléggé szellemes.

    Jócskán benne jártunk a januárban, amikor tekintélyes vastagságú pakkot hozott a postás. A címzés pontos. A feladó: az Irodalmi Szemle szerkesztősége, Pozsony. A többszörös rétegű csomagolás mélyén: vagy száz oldalnyi kézirat. De miféle! Semmi gusztusa az embernek kezébe venni. Ugyanis:

·      igaz, hogy a szövegek le voltak gépelve, de a feltehetőleg amúgy sem túl tiszta gépeletről fénymásolat készült, és én ezt a duplumot kaptam meg;

·      a másolatok különböző méretű, színű és minőségű papírlapokra készültek, ráadásul olyanokra, amelyeknek túloldalát egyszer már felhasználták;

·      az oldalakon se szerző, se a mű címe vagy legalább „három csillag”, se oldalszám, így aztán azt sem lehetett tudni, hol végződik az egyik írás és hol kezdődik a másik, illetve, ha az ember egyszer elkeverte az oldalakat, soha többé nem volt módja az eredeti sorrend visszaállítására;

·      mindehhez ráadásul: a lapok alján vagy margóján, oldalvást, pár soros ceruzajegyzetek, a szövegekben pedig javítások: hol golyóstollal, hol ceruzával; maguk a javítások pedig gyakorta maguk is áthúzva, felülbírálva tarkították az oldalakat.

    Hogy valaki ennyi időt-munkát szánjon egy tréfára: hihetetlennek tűnt. Kételkedni kezdtem korábbi feltevésemben. Majd az olvasás eldönti, végül is miről van szó, gondoltam, és sürgős teendőim lévén egyelőre félretettem a különös kéziratot.

    Eltelt pár nap, amikor is újabb levlap érkezett, ezúttal ismét Munkácsról és feladó nélkül:

Tsúszó S.

Viharsarok, helyben

Tisztelt Uram,

elnézését kérem a történtekért! Sajnos nem állt módomban az elkészült anyagot ellenőrizni, és csak utólag értesültem pozsonyi barátaim „takarékosságáról”. Kérem, az esetet ne minősítse az Ön személye iránti tiszteletlenségnek és kérem, hogy a sajnálatos körülmények ellenére igazságosan ítélje meg írásaim nívóját. Bízva jóindulatában kérem Önt, hogy műveimet mielőbb bocsássa az olvasóközönség elébe.

Nagyrabecsüléssel:

Ismeretlen Szerző

PS. „Amikor így egyesben vagyunk egymással” – Herbert Quain

    Ez vagy teljesen hülye, vagy valaki most már eltúlozza a tréfát, állapítottam meg dühösen. Még hogy Viharsarok meg „helyben” meg „nem állt módomban”? (Vajon akkor ki javította végig a szöveget tollal, ceruzával?) No és az utóirat idézete? Mi ez a sületlenség? Életemben nem hallottam erről a Herbert Quainról!

    Indultam, hogy az egész paksamétát, ahogy van, bevágjam a szemétbe. De mégsem vitt rá a lélek.

    Egy órát rászánok, gondoltam. Beleolvasok, és csak aztán dobom ki, nyugodt lelkiismerettel.

    A dolgok logikája szerint e percben az alábbi folytatások tűntek volna elfogadhatóknak:

1.      kellemesen csalódtam és nem tudtam letenni a csodálatos kéziratot;

2.      az írások még annál is rosszabbak, olvashatatlanabbak voltak, mint ahogy számítottam, így hát haladéktalanul elégettem valamennyit;

3.      a szerző dilettantizmusának a foka elérte azt a mértéket, amikor már szórakoztatóvá válik: az ember nagyokat röhög a sete-suta mondatokon és csapkodja a térdét, ha egy kapitális képzavarra akad.

    E lehetőségekkel szemben azonban egészen mást tapasztaltam.

    Ismeretlen Szerzőm műve nem volt egyértelműen se rossz, se jó. Versekre emlékeztető próbálkozásai tűntek halványabbaknak (ám olvastam már nem egy lapban ezeknél gyöngébbeket is!), novellisztikus leírásainak némelyikét azonban akár közölhetőnek is tarthattam volna, ha nem zavarnak roppant módon a már említett körülmények (a szerző kilétének bizonytalansága, a hiányzó címek stb.) Nemigen tudtam hát, ezek után mit kezdek a kézirattal, mégis örültem, hogy a nagyján átrágtam magamat, mert egyben legalább megbizonyosodhattam: nem stílusjátékról van szó, hanem valódi, hús-vér szerzőről (rutinos szerkesztő megérzi a létező személyiséget az írások mögött), aki, isten tudja, mi okból, eltitkolja nevét és a különböző városokból küldött lapok révén még azt is elérte, hogy lakhelyéről se szerezzek tudomást.

    Maradhatott volna a probléma: a Tsúszó-megszólítás és a Viharágyú, ám ezekre igen egyszerű magyarázatot találtam.

    Ha ugyanis feltételezem, hogy olvasott, az irodalom dolgai iránt érdeklődő szerzővel hozott össze balszerencsém, miért ne tudnám elképzelni, hogy ismeri a tsúszói életmű lényegi vonásait, s jól tudja, ebbe a lehető legtermészetesebben beletartozik mindenféle szerepcsere- és játék, akár az is, hogy a feladó címzettjét, akiről pedig pontosan tudjuk, valójában kicsoda, a Mester nevén szólítjuk meg. Valószínű, hogy a szerző egyes írásaim alapján ismeri azon kutatásaimat is, amelyek révén Tsúszó ungvári tartózkodásnak nyomaira bukkantam, így némi asszociációs készséggel engem akár a tsúszói mivolt helybéli képviselőjének tekinthetett. Hasonló a helyzet a talányos folyóiratcímmel. Alig egy évvel ezelőtt a Kortárs pályázatot hirdetet apokrif novellák megírására; én is beneveztem és ugyan díjat nem nyertem, ám Déjŕ vu című „Babits”-novellámat leközölték. Így, ha én egyszer már megpróbáltam Babits írói bőrébe bújni, akkor folyóiratom címe miért ne lenne felcserélhető a Halálfiaiban szereplő lapéval?

    Azaz, ha szigorúan veszem, Szerzőm nem tett mást, mint igen kulturált és elegáns módon keresett „asszociációs irodalmi kulcsot” énhozzám.

    Ez a megállapításom a magam számára is meglepő volt, és, anélkül, hogy észrevettem volna, azon kaptam magam, hogy a dolog elkezd érdekelni!

    Elővettem lapjait.

    Hát persze! Akadnak finomabb utalások is! Itt vannak mindjárt a furcsának talált utóiratok! Kis töprengés után rájöttem: valamennyihez személyes kötődés fűz. Vagy Cecil M. Joepardy-tanulmányomban használtam őket, vagy én bukkantam rájuk Tsúszó-kutatásaim során. Megfejtettem a Vásárhelyről érkezett lap talányos betűsorát is, amely éppen a szerepjátékaikról elhíresült alakok monogramjaiból állt össze, továbbá pedig… Igen, ez talán a legfurcsább, ez a Herbert Quain-idézet. Ennek eredetét hiába kerestem emlékezetemben, megpróbáltam hát „módszeresen” utána nézni. Ám ennek a különös német-francia nevű férfiúnak nem akadtam nyomára semmilyen lexikonban. Holott H.Q. ott lakott polcomon, épp csak rossz helyen kerestem. Nem búvott en­ciklopédiákba, hanem „saját” könyve volt, mégpedig Utóvéd című nem mindennapi, ámde elég rossz regénye. Ebben csak az a furcsa, Szerzőm honnan sejthette, hogy rendelkezem ennek az egyébként ismeretlen szerzőnek egy kötetével, illetve hogy első hevenyészett olvasásakor alighanem megakadhatott a szemem ezen a meghökkentő mondatkezdeten: „Amikor így egyesben vagyunk egymással…”, hiszen ceruzával megjelöltem. (Erre a mozzanatra nem emlékeztem, mint ahogy magára a könyvre sem; egy ideje azonban ilyesmin nem akadok fel, tudom, hogy betegségem következménye.) Persze mindez lehet véletlen egyezés is, de hát az ember az én koromban már nemigen hisz ilyen fatális egybeesésekben.

    Bárhogy is, közel férkőzött hozzám ez az Ismeretlen, akit egy ideje magamban már így emlegettem: Agnosztosz, mivel ő is így nevezte magát egy versében. („Midőn az Ég és Föld ma rajtam osztoz / vagyok, ki voltam: álmodó Agnosztosz”)

    Igen ám, de mit tegyek a kézirattal? Ha elég rossz lenne, kidobnám, ha elég jó, akkor most felfedeztem volna egy új tehetséget, s esetleg tehetnék lépéseket a teljes mű kiadása érdekében. Így azonban?

    Legfeljebb pár részletet a lapunkban… Akadna néhány életképes vers-féleség meg kispróza… Épp csak az egész annyira összefolyik… Meg a címek is hiányoznak, így aztán nem lehetek egészen biztos abban, melyik írásnak hol a vége… Alighanem az oldalakat is megkevertem, számozva pedig nincsenek…

    Átpörgettem újra az anyagot, de csak bosszúságomra tettem. Úgy éreztem magam, mint az a farkaséhes ember, aki enyhén romlott ételre talál: sem otthagyni, sem megenni nem tudja.

    Ráadásul a papírok még jobban összekeveredtek, néhányuk pedig lapozás közben visszájára fordult, és mivel a túloldalakon is fénymásolt szövegek voltak, rémülten gondoltam arra, vajon hogyan fogom kideríteni, melyik lehetett az eredeti kézirat, s melyik a használt papír verzója (Szerzőmhöz hasonlóan magam is rosszallással gondoltam a pozsonyi kollégák „takaré­kosságára”).

    Egy azonosítási kísérlet kedvéért beleolvastam az egyik vélhetően hátára fordult lap szövegébe. No, nincs nagy baj, állapítottam meg, ez azért elég erősen elüt a nagyjából már megismert írások jellegétől. Először is abban, hogy… Hogy sokkal jobb!

    A sűrűn gépelt oldalon, amelyet kezemben tartottam, a következő textus szerepelt:

egyre kevésbé élnek valóságos életet, hanem mindinkább valamely előre kidolgozott koncepciónak látszanak engedelmeskedni, mintha egy műalkotás rejtett belső logikáját követnék. Napról napra elvesztenek valamit életszerűségükből és ezzel azonos mértékben válnak művészileg mind hitelesebbé.

    Mindebből az is következhetne, hogy hőseim történetének megírása nem számíthat nehezebb írói feladatnak, hiszen elegendő életük folyását pontosan rögzíteni, s az így szaporodó szövegek szinte automatikusan regénnyé válnak. Ha azonban így lenne, aligha halogatnám évek óta a megírást, s nem reménykednék még mindig abban: a történet visszatér a köznapi banalitások kerékvágásába, eljelentéktelenedik, s ezzel felment engem a megörökítés felelőssége alól. Ám a helyzet e feltételezésnek épp ellenkezőjéhez közelít, s én ezért halogatok, reménykedem, és ezért keresek kibúvókat. Ahelyett, hogy örülnék a szinte készen kapott témának, riadtan és szorongva tekintek rá.

    Talán ahhoz hasonlóan, mint naiv menyasszony néz a nászéjszaka elébe: egyrészt úgy érzi, az mégis csak valami illetlen dolog lehet, másrészt attól tart, hogy olyat kell majd tennie, amire nemcsak hogy ő nem képes, hanem amit tenni alighanem eleve lehetetlen.

    Nos, magam sem vagyok meggyőződve arról, illő dolog-e az írás, az ilyen megírás. De ha el is vetem ezen aggályomat, akkor is riaszt a kétely: vajon képes leszek-e szöveggé tenni hőseim életét. Mindaz ugyanis, ami velük történt és történik, nem eléggé verbális és egyáltalan nem szövegszerű.

    Hogy akkor milyen?

    Nehezen tudnám leírni. Talán épp azért, mert nemcsak a történet önmaga, hanem fel­tételezett definiálhatósága is ellenáll a szavaknak. Ugyanakkor azt sem állíthatom, hogy képben-filmen vagy hangban-zenében el tudnám képzelni hiteles megjelenítését. Ha mégis választanom kellene a létező műfajok közül, talán az építészet és a tánc mellett döntenék, vagy inkább e kettő között keresném azt az adekvát formát, amelyben megragadható lenne mindaz, ami hőseim életéből művészileg ábrázolható. Igen, azt hiszem, ha regényemet a barokk építészet és a modern balett középarányosához tudnám közelíteni, akkor

    Nem is rossz, csettintettem, és sorra forgattam át az Ismeretlen Szerző, azaz Agnosztosz kéziratának lapjait. A fenébe is, miért nem ezt a munkáját küldte el?!

    Megpróbáltam sebtiben valami sorrendet kialakítani, most már egyáltalán nem törődve azzal, hogyan keverednek el még jobban az eredeti kézirat lapjai.

    Nem látszott a „rekonstruálás” könnyű feladatnak, mert – kell-e mondanom – az oldalszámok a túloldalakon is hiányoztak, mint ahogy a címek is.

    A kéziratlapokkal végzett negyedórás puzzle-játék után megállapítani véltem, hogy legalább három különálló írással (és tucatnyi egyikbe sem illő töredékkel) akadt dolgom, de alighanem mindegyik hiányos formában került elém, ami nem is csoda, tekintve, hogy „félig elhasznált papírról” volt szó. Így külön sikernek éreztem minden alkalmat, amikor az oldalak alján megszakadó mondatnak megtaláltam egy másik lap tetején a folytatását, és elragadtatással fel-felkiáltottam, amikor szellemes, vérbő megfogalmazásokra bukkantam.

    Az új szövegek felfedezése és a tapasztalt minőségi ugrás feletti örömömnek azonban hamarosan végét vette a kétely. Aggodalmaskodva azon kezdtem ugyanis tépelődni, vajon ezt is ugyanaz a szerző írta-e, mint a gyengécske verseket-prózákat, és nem túl valószínű-e, hogy a fénymásolatot készítő pozsonyi kollégák a szerkesztőségükben régóta elheverő különböző kézirat-duplumok tisztán maradt oldalait – tudjuk: takarékosságból – folyamatosan felhasznáják újabb másolatok előállítására, s így előfordulhat, hogy több szerző más-más anyagával állok szemben; ezek között pedig lehetnek már publikált írások részletei is.

    A lehetőség, hogy „felfedezésemnek” talán semmi köze a most már valóban „saját” szerzőmnek érzett Agnosztoszhoz, kedvemet szegte és erősen megingatott. Azon kezdtem törni a fejemet, hogyan szerezhetnék bizonyosságot – akár igazolót, akár cáfolót – felmerült kételyeimre. Gyors egymásutánban a következőket határoztam el:

1.      Írok az Irodalmi Szemlének, hátha szolgálhatnak valami információval, talán még magáról Agnosztoszról is megtudhatok valamit.

2.      Rászánok pár napot és most már tüzetesen végigolvasom a teljes anyagot („színét” és „fonákját” egyaránt). Stiláris és tartalmi jegyek alapján talán sikerül valószínűsítenem vagy az „egyetlen szerző”, vagy a „több szerző” hipotézisét.

3.      Megvizsgálom a gépiratok formai jegyeit: tipikus betűcserék, központozási sajátságok, beütések nagysága, margószélességek stb. Ezek a megfigyelések is támpontul szolgálhatnak.

4.      A tartalmi összetartozás vizsgálata mellett teszek egy kísérletet arra, hogy a használt papírlapokat méretük, fehérségük, vastagságuk szerint soroljam csoportokba, hisz könnyen lehet, hogy így „automatikusan” helyreáll valami eredeti sorrend.

    Ez több napi teendőnek tűnt, de a munka felvázolásával egy időre elegem is lett ebből az egész ügyből és kicsit fásultan kezdtem összeszedni a földön-diványon, asztallapon szétrakott árkusokat. Nem gondoltam volna, hogy ez az este még két váratlan fordulatot is tartogat számomra, s hogy a fenti cselekvési tervem mihasznának, fölöslegesnek bizonyul.

    Az első meglepetés akkor ért, amikor, elhatározásom ellenére, rendcsinálás közben beleolvastam egy a többinél kisebb méretű lap szövegébe. A következők álltak rajta:

    Az elvonatkoztatás legnépszerűbb és ezért kissé el is csépelt módja: valamely „idegen” kéziratra történő hivatkozás. Vagyis az az eset, amikor a szerző nem sajátjaként ad közre egy művet, hanem azt játssza, mintha véletlenül találta, valakitől kapta, felfedezte, kikutatta, kalandos úton megszerezte volna. A „talált kézirat” a szerző számára az elvonatkoztatáson túl számos egyéb lehetőséget nyújt, stílusjátékokra inspirálja, s megengedi, például, hogy kommentárokat, megjegyzéseket fűzzön saját művéhez, amely fogással mintegy megsokszorozza saját szerzői személyiségét. Ugyanezt a célt szolgálják a nem ritkán igen terjedelmes elő- és utószavak, amelyekben a szerző igyekszik minél meggyőzőbb történetet kerekíteni a kézirat megtalálását, előkerülését, kézhez vételét vagy megfejtését illetően. Az ilyen keretjátékokban szinte kötelező arról a tépelődésről is részletesen számot adni, amelyet a „közöljem—ne közöljem” dilemmája okozott a szerzőnek, illetve, szintén már-már törvényszerűen: annak ecsetelése is szükséges, hogy a szerző miért nyúlt bele az eredeti szövegbe, avagy ellenkezőleg: miért hagyta érintetlenül. Nagyon gyakran felmerül az elsődleges mű töredékes voltának a problémája (megrágta az egér, egyes lapjai elégtek, eláztak, elvesztek), illetve az így adódó kibúvók: miért tudta vagy éppen miért nem tudta rekonstruálni szerzőnk a talált, előkerült, felkutatott, kézhez kapott, megfejtett, lefordított, átmásolt stb. kéziratot.

    A szerzői szerep ilyen multiplikációja nem újkeletű az irodalomtörténetben, hisz voltaképp Mózes kőtábláitól Grendel Lajos „Thészeusz és a fekete özvegy”-éig százszámra találunk példát a „nem én vagyok a szerző, én csak közreadom” írói attitűdjére, ám talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy igazi kivirágzását az elmúlt évtizedekben tapasztalhattuk. Grendel példája mellett megemlíthetjük Esterházy Péter Csokonai Lilijét, a felvidéki irodalom fiatalabb nemzedékének szinte szárnyakat adó Tsúszó-hagyományt, Kovács András Ferenc „műfordítá­sait” és Lázáry-verseit, Baka István „Sztyepan Pehotnij testamentumá”-t, Szávai Géza Herbert Quain-regényét, Rappai Ágnes fiú-verseit, illetve, szűkebb pátriánkra térve, Penckófer János narancs mappából előkerülő novelláit vagy Balla D. Károly hiányregényét. E közel sem teljes felsorolás is mutatja: alighanem divatról van szó. Ez még nem is lenne baj, hisz minden divat mulandó, ám jegyében mégis születhetnek maradandó művek. Az egyetlen igazi problémát én abban látom, hogy ha véletlenül egy író mostanság valóban találna, felfedezne, kézhez kapna egy izgalmas kéziratot, s ezt saját kommentárjaival akarná közreadni, a „nem én vagyok a szerző” beállítást ebben a helyzetben egyetlen írótársa vagy vájtfülű olvasója el nem hinné neki. Akit tehát most érne ilyen szerencse (vagy ilyen csapás), jobban teszi, ha az idegen művet elteszi későbbre, arra az időre, amikor majd minden szerző visszatér saját nevéhez és megelégszik egyetlen írói szerepével.

    Kell-e mondanom, hogy a fenti sorok olvastán mértéktelenül ideges lettem?

    A másik meglepetés, amelyet Agnosztosz még erre az estére tartogatott számomra, sokkal „szerényebb” volt ugyan, de mégis elindított bennem egy felismerési folyamatot.

    Miután a kéziratlapokat átabotában összeszedtem és meglehetős gyűlölettel bevágtam asztalfiókomba,  eléggé feldúlt hangulatban hálószobánkba csörtettem. Feleségem már aludt, kezéből kiesett az olvasott folyóirat. Halkan levetkőztem, a paplan alá csússzantam, de mivel éreztem, hogy elaludni még aligha tudnék, belenéztem a feleségem-elejtette lapba. Előre-hátra forgattam az oldalakat, míg megakadt a szemem előbb Tőzsér Árpád nevén, majd írásának alcímén: Utószó az Irodalmi Szemléhez. Sebesen futottam végig a sorokon, majd, miután a cikk lényege és az alatta található keltezés (Pozsony, 1996. október 8.) engem érintő értelme is eljutott a tudatomig, dühösen lecsaptam a Magyar Naplót.

    Amikor a kéziratcsomag január végén megérkezett Pozsonyból, akkor az Irodalmi Szemle már hónapok óta nem létezett! Valaki mégis a bolondját járatja velem!

    Előbb hamis megszólítású levelezőlapokkal zaklat, aztán rissz-rossz verseivel traktál, miközben jó írásai a túloldalon rejtőznek. Előre tudja, hogy ezt felfedezem, mert azonnal kioktat a „talált kézirat” elcsépelt ötletét illetően. Közben a pozsonyi kollégák takarékosságán dohog, holott az Irodalmi Szemle rég megszűnt.

    Pofátlan egy pasi, szögeztem le, és csak lustaságom gátolt meg abban, hogy fel ne keljek, ki ne vegyem kéziratát asztalfiókomból és el ne égessem, dühömet enyhítendő.

    Sokáig forgolódtam az ágyban, össze-vissza csapongtak gondolataim. Mígnem – átvirrasztott éjszakákon gyakorta megesik – rátaláltam egy olyan logikai szálra, amelyre ha felfűztem a részleteket, akkor olyan tiszta képet kaptam az egészről, hogy magam is meglepődtem. Ettől meg is nyugodtam, és sikerült elaludnom.

    Reggel a logikai szálra már nem tudtam újra rátalálni, viszont eszmefuttatásom végeredménye még megragadhatóan élt emlékezetemben.

    Ennek lényege az volt, hogy be kellett látnom: nem valami irodalmi kalandorral vagy rosszindulatú tréfamesterrel hozott össze a sors, hanem egy tudatos alkotóval, aki meglehetősen furcsa, ám igen szellemes és eredeti megoldást választott arra vonatkozólag, műve milyen módon nyerje el a végső alakját. Pechemre engem nézett ki arra a feladatra, hogy „legendát” szőjek köré (ha az eddig teleírt oldalakra tekintek: e célját nagyjából már el is érte), s hogy szövegei számára végleges megjelenési formát alkossak. Éjszakai tűnődésem során ugyanis, miközben felidéztem magamban futólag olvasott írásait, meggyőződésemmé vált: nem több töredék, hanem egyetlen és teljes mű van a birtokomban, épp csak: ez egy ilyen mű. Hajnalfelé már abban is teljesen biztos voltam, a szövegekbe eleve bele van kódolva az az algoritmus, amely alapján a végső forma kimunkálható, és nagyon valószínűnek tűnt, hogy az eligazító műveleti utasításokat alighanem a gyengécske verseknek és tárcáknak kell tartalmazniuk, épp csak még nem ismertem fel őket. Azaz: e tekintetben az „eredeti” kézirat nem egyéb valamiféle szabásmintánál, amely alapján a túloldalakon található voltaképpeni mű végleges formájában összeállítható.

    Mindez éjszaka teljesen érthető és világos volt számomra, most azonban némi bizonytalansággal, talán inkább „vizsgalázzal” nyúltam be fiókomba a kéziratért: vajon képes leszek-e a mű nyitját megtalálni, s egyáltalán: van-e nyitja, s ha igen, jó helyen keresem-e.

    Izgalommal vettem kézbe a tegnap még gyűlölt papírhalmazt. Éreztem: egy nagyszerű kreatív szellem társául választott ebben a munkában. Nem voltam biztos abban, meg tudok-e felelni a kihívásnak.

    E pillanatban úgy tűnt, Agnosztosz fölényben van velem szemben.

    Nézzük csak, miért.

1.      Igen szellemes módon hívta fel magára a figyelmet és készítette elő akcióját, miközben nekem (a levelek érkezte idején) fogalmam sem volt arról, mi az, amiben részt veszek.

2.      Pontosan előrelátta várható reakcióimat és jóelőre bebiztosította magát minden olyan megnyilvánulásom ellen, amely elejét vehette volna most kialakuló közös munkánknak. Gondolok itt például arra, hogy milyen nagy műgonddal kellett megalkotnia „se nem rossz, se nem jó” írásait ahhoz, hogy az indokoltnál sokkal hosszabb időn át foglalkozzam velük, nem tudván dönteni sorsuk felől; vagy még korábban: milyen tudatosan választotta ki lapjainak feladási színhelyét (erre is csak múlt éjszaka jöttem rá): Újvidék, Pozsony, Marosvásárhely, ahol is jeles Tsúszó-kutatók és nagy „nem én írtam”-szerepjátékosok élnek (Szombathy, Hizsnyai, Kovács András Ferenc), hogy sokáig arra gyanakodhassak: valamelyik írótársam űz velem tréfát; stb.

3.      Mert kockáztatni, s játékunkba beépítette ezt a valószínű, de nem szükségszerű elemet: előbb-utóbb lapjainak verzójába is beleolvasok. Egyben – újra csak nagy műgonddal – a túloldalakon olyan szövegeket helyezett el, amelyek szembetűnően jobbak és merőben elütnek az „eredeti” anyagoktól.

4.      Előre látta azt is, ha nem számozza meg őket, akkor menet közben óhatatlanul összekeverednek a kéziratoldalak, s ez mindaddig nem is zavar majd engem, amíg a túloldal szövegeinek irodalmi értékére fel nem figyelek, s nem ér meg bennem az elhatározás, hogy ezek sorrendjét helyreállítsam.

5.      Számított arra is, hogy a feltárás e fázisában eluralkodik rajtam a „talált kézirat” feletti öröm, s ekkor megengedett magának egy kockázatos „svéd csavart”, midőn kioktatott arról, ez milyen elcsépelt ötlet. Szerintem pontosan tudta, e mozzanat egyfajta szakítópróbának számít, s egyszerre két dolog mérhető le vele: egyrészt eléggé jól kidolgozott–e az ötlete ahhoz, hogy engem megtartson az apránként körém font hálóban, másrészt: én magam vagyok-e eléggé toleráns, s túlteszem-e magamat ezen a nem épp elegáns húzáson, illetve: vagyok-e megfelelően hiú, hogy a fölénybe került szellemi partnerrel szemben is folytatni akarjam az elkezdett játékot.

    Akartam folytatni. Képes voltam fél éjszakán át azon gondolkodni, vajon ebből a nagy alapossággal és – be kellett vallanom: – rendkívül szellemesen körém vont labirintusból hogyan szabadulhatnék emelt fővel. Abban tökéletesen bizonyos voltam, a kézirat elégetése nem lenne ilyen megoldás, hanem meghátrálásként, kudarcként élném meg. Ugyanakkor zavart a tény, hogy szinte nincs választási lehetőségem: nem tehetem félre, nem küldhetem vissza, nem semmisíthetem meg az anyagot, foglalkoznom kell vele, s ha foglalkozom, akkor nem tehetek mást, mint megpróbálom megfejteni, hiszen így, ebben a formájában, összekevert lapjaival ugyanúgy kudarcom bizonyítéka, mint ha tűzbe vetném.

    Egyet tehetek, semmi mást: újra kell alkotnom Agnosztosz művét.

A középrossz versek titka

    Lázasan láttam munkához.

    Először is, legalább nagyjából, megróbáltam visszaforgatni az anyagot „eredeti” oldalára. Ez legkönyebben a versek esetében sikerült, hiszen azt pontosan tudtam, hogy versszerű sorokba tördelt szövegek kizárólag a kézirat „színén” fordultak elő. Ötvennyolc ilyen lapot találtam, ezeket kiemeltem, és elhatároztam, előbb velük foglalkozom. (Úgy okoskodtam, ha Agnosztosz valóban mindenre gondolt, akkor feltételezhette: számozatlan és mindkét oldalukon használt lapjai egy idő után oly mértékben összekeverednek, hogy csupán a verseket lehet a többi anyagtól biztonsággal elkülöníteni; ha tehát elrejtett valami kódot, utasítást a mű egészének összeállítására vonatkozóan, akkor azt ide kellett rejtenie.)

    Olvasni kezdtem hát, a korábbiaknál figyelmesebben, ezt az ötvennyolc se nem elég jó, se nem elég rossz költeményt, és ahogy haladtam előre, egyre rémültebben tapasztaltam: az ég világán semmit nem találok bennük, amit a keresett üzenet részeként értelmezhetnék.

    Az írásoknak teljesen vegyes volt mind a tartalma, mind a formája; akadtak köztük hosszabbak és rövidebbek, komorak és tréfásak, alanyiak és leíróak; egyáltalán: nagy katyvasz az egész.

    Az első kudarc után nem vesztettem el a fejemet, hanem kipróbáltam néhány dekódolási lehetőséget: összeolvastam a sorkezdetek betűit, kikerestem a számneveket, megszámoltam a sorokat, soron belül a betűket, kiírtam a nagybetűs szavakat, anagrammák és intarziák után kutattam, kombináltam, variáltam, permutáltam, mátrixokat készítettem, négyzethálókba róttam jeleket – és nem jutottam semmire.

    Lehet, hogy tévedtem? Vagy nem vagyok eléggé leleményes? Rosszul keresem, amit keresek?

    De voltaképp mi is az, ami után kutatok?

    Nem mérhetetlen naivitás-e azt képzelni, hogy valamely dekódolási trükkel ilyen utasításokat kaphatok: „a mű tizenhatodik oldala a »Gépészmérnök vagyok« mondattal kezdődik”? Agnosztosz ennél nyilván sokkal rafináltabb rejtjelezést alkalmazott.

    Bosszúsan hagytam abba a „munkát”, ám délután folytattam. És másnap is, és harmadnap is. Negyednapon már ott tartottam, hogy feladom. Ó, ez az átkozott Agnosztosz! Hiszen lehet, hogy nem is létezik, hogy ezt az egészet én találtam ki!

    De hát valaki csak írta ezeket a középrossz verseket és a sokkal jobb prózát is! Ez a valaki pedig mégis létezik, ha nem is Agnosztosznak hívják. Hirtelen nevetségesnek tűnt számomra, hogy ezen a görögös néven emlegetem magamban, és mentségemre felidéztem azokat a verssorokat, amelyekben ő nevezi így magát (ekkor már a versek jó részét fejből tudtam): „Midőn az Ég és Föld ma rajtam osztoz / vagyok, ki voltam: álmodó Agnosztosz”. Egészen tűrhető jambusok, állapítottam meg, s le is kopogtam a két sort ujjbegyeimmel, ahogy néha versírás közben is teszem. Igen, ez (a beékelődő egy-egy spondeus ellenére) voltaképp két hatodfeles jambus, szakszóval endecasillabo! – No, ezt ki sem néztem volna belőle, hisz verseinek talán épp a rossz ritmus a legnagyobb gyengéje: a legtöbb sor döcög, recseg vagy elterpeszkedik, mint alaktalan amőba. De ez a két sor, igen, szinte tökéletes, és akadnak másutt is…

    Ebben a pillanatban valósággal kirázott a hideg. Én ökör! Hát miféle szerkesztő, miféle költő, miféle filosz vagyok, hogy matematikai mátrixokat kersek ott, ahol skandálható sorok vannak!

    A következő percek négy nap minden gyötrelméért kárpótoltak.

    Olvastam sorra a rossznak is csak közepes versezeteket, amelyeknek egyetlen értelmük az volt, hogy mindegyikben ott rejtőzködött legalább egy szabályos ötös vagy hatodfeles jambus. Ezeket piros ceruzával bekarikáztam, és már menet közben azt figyeltem, hogy e számomra sokáig láthatatlanul maradt kakukktojások a versekben más-más helyeken bukkannak fel: hol az első sorok között, hol középtájon, hol a vége fele, különösen a hosszabbakban. Nem szerettem volna most már elkapkodni a dolgot és előbb az összes jambikus sort meg akartam találni, s csak aztán volt szándékomban azon tűnődni, mi lehet a következő lépés, de a már megfejtett oldalakat szinte automatikusan külön kupacokba tettem aszerint, hová kerültek rajtuk a piros karikák. Amikor az utolsóval is végeztem, csak végig kellett pörgetnem a csomagot, és azonnal szembetűnt, hogy akad vers, amelynek első sora a jambikus, olyan is, amelynek második, amelynek harmadik, negyedik… és így egészen ötvenhatig. Két lap lógott ki csupán a sorból: ezeken nem egy, hanem két-két jambus-sort találtam. Az egyik sorpárt már idéztem: ez vezetett nyomra, s ez tartalmazta Agnosztosz nevét. A másik így festett: „Talán még várhat agg korok erénye / ahol már készül élted volt regénye”. Ez elég sületlen két sor, még ha jó is a ritmusa. De vajon miért találtam e két lapon páros endecasillabókat, a többin viszont magánosokat?

    Ennek a kérdésnek a megoldását elhalasztottam, és megvizsgáltam a most már megfejtettnek tűnő 56 oldalt. Felettébb kézenfekvő volt azt feltételeznem, hogy ezeknek a lapoknak ez a sorrendje, vagyis: azt, hogy a túloldal prózája milyen sorrendben olvasandó, azt az innenső oldalak verseiben elrejtett jambus-sorok pozíciója határozza meg.

    Ezt a feltevést igazolandó azonnal próbát is tettem.

    Nos, a túloldalak egyes helyeken valóban egymás folytatásának tűntek, de sok esetben érezhető szakadást láttam, sőt, nem stimmelt az eleje sem: mintha az első oldal elé kívánkozott volna még valami szöveg.

    Ekkor megnéztem, mi van a páros sorok okán félretett két lap verzóján. Nem lehetett kétségem: ezek pontosan a feltételezett első oldal elé illettek, s velük mintha most már az első hat oldal folyamatos szöveget alkotott volna, ám ezután nyilvánvaló folytonossági hiány következett.

    Újra visszafordítottam a lapokat, hogy valami megoldást keressek.

    Pár percig kutattam valami újabb rejtett összefüggés után, de hirtelen elfogott az álmosság. Órámra néztem: éjfél felé járt.

    Napok óta először történt meg, hogy elégedetten térhettem nyugovóra: a endecasillabók felfedezésével Agnosztosz művének újraalkotása felé kétség kívül megtettem a legfontosabb lépést, a többi valószínűleg már csak rutinmunka lesz. Holtfáradtan, de egy szép győzelem elégtételével bújtám ágyba: lám, csak nem tudott ez a titokzatos alak túljárni az eszemen!

    Könnyen elaludtam, és az elégedettség öröme még reggeli ébredésemkor is arcomra lehetett írva, mert feleségem, amikor ágyba hozta a feketémet, megkérdezte, minek örülök ennyire. Nem tudtam (talán nem is akartam) neki elmondani, mert csengettek, s ajtót kellett nyitnia, hogy aztán fél perc múlva ijedten egy táviratot hozzon a kávém mellé kísérőnek.

    Ilyenkor az ember semmi jóra nem gondol.

    Kicsit halogattam is a dolgot, nem akartam azonnal és mindenáron megtudni az üzenetet, de feleségem unszolt, hát feltéptem az önmaga borítékává hajtogatott papírlapot. Ez állt benne:

ENDECASILLABO

    Elöntött a düh, káromkodtam valami csúnyát. Párom riadtan nézett hol rám, hol a furcsa idegen szóra.

    – Ez micsoda, valami betegség? – kérdezte tétován, látva, hogy magam nem sietek a magyarázattal.

    – Az átkozott, még meg is akar alázni! Azt hiszi, hogy nem jövök rá a trükkjére, hát mankót küld, hogy ne örülhessek felfedezésemnek!

    Alig vártam, hogy újra a kézirat elé ülhessek. Miközben lázasan kerestem megoldást az adódott újabb problémára, úgy éreztem, Agnosztosz ott áll a hátam mögött, lesi, hogy mire megyek, s ha túl sokáig időzöm valamely részletnél, bizonyára felad egy újabb telegrammát.

    Ettől a naptól kezdve nemcsak a feladvánnyal kellett megküzdenem, hanem mintha az idővel is versenyt futottam volna.

    Ráadásul újra zsákutcába jutottam: sehogyan nem sikerült rájönnöm, a végleges sorrendűnek tartott hat oldal után minek kellene következnie.

    A dekódolás kulcsát tartalmazó versekről a következő napon áttértem hát azokra a lapokra, amelyeknek mindkét oldalán prózaszövegek voltak. El is olvastam valamennyit és meglehetős döbbenettel vettem tudomásul: nincs alapvető különbség a most már felderíthetetlenül elkeveredett ívek színe és visszája között: együtt olvasva őket szinte bizonyosnak tűnt, a korábban különálló kisprózáknak látszó írások ugyanannak a most már körvonalazódó műnek a további részei, amelynek más fragmentumai a versek túloldalán találhatók. De honnan fogom megtudni, milyen sorrendben olvasandó az egész?

    (Itt meg kell jegyeznem, hogy puszta „illesztgetéssel” csak igen ritkán lehetett volna felfedni az összetartozásokat. Az oldal végén megszakadó és más oldal tetején folytatódó mondat alig akadt, elválasztott és átvitt szóra pedig egyre sem találtam példát. A lapok alján a legtöbbször vége lett egy bekezdésnek és semmi garancia nem mutatkozott arra nézvést, hogy valamely „gondolatsor” vagy „cselekménylánc” alapján lenne megtalálható a folytatás: Agnosztosz igen sokféle szövegtípust alkalmazott művében és ezek minden átmenet nélkül következtek egymás után, határvonaluk az oldalak bármely szakaszára eshetett, így előfordulhatott „új oldal”-helyzetben is. Alapos okom volt azt is feltételezni, hogy Szerzőm nem lineárisan építette fel művét, hanem szaggatott, mintegy „abbahagyott” szövegekkel operált; ez már csak azért is valószínűnek tűnt, mert írói megjegyzéseket is fűzött saját munkájához, amelyekben hol arról számol be, hogy regénye kisiklott az eredeti keréknyomból, ezért újrakezdi, hol „az abbahagyás mint írói módszer” lehetőségeit ecseteli, másutt meg felveti „az önmagát olvasó regény” ideáját, mint megvalósítandó eszményt. Ezért aztán a hiteles sorrend csak a rejtett utasítások megfejtése révén volt lehetséges.)

    Megszámoltam a versmentes lapokat. Negyven. Hogyan helyezzem el ezeket a másik ötvenhat közé?

    Visszatértem a versekhez. Éreztem, hogy csak itt kereshetem a megoldást. Vagy tízszer újra elolvastam mindet. Semmi. Aztán a kézírásos lapszéli és lapalji jegyzeteket böngésztem végig újra és újra. Semmi.

    Mi kerülhette még el a figyelmemet?

    Keresni kezdtem a visszafelé is értelmes szavakat, az alliterációkat, megpróbálkoztam ismét a sorkezdő és sorzáró betűk összeolvasásával. Semmi.

    Olyan dühös lettem, hogy hirtelen felindulásomban az egyik oldalt az éppen kezemben lévő piros ceruzával (amellyel korábban a jambikus sorokat bekarikáztam) duplán, nagy X-et írva áthúztam. Ezt persze azonnal meg is bántam, hisz, mint már említettem, a kéziratoldalak amúgy is „ki voltak dekorálva”, és különböző színű tollakkal végzett áthúzások és föléírások „díszítették”. Most még én is tovább csúfítottam.

    El akartam tüntetni türelemvesztésem nyomát és radír után kezdtem kotorászni fiókomban. Találtam is egy puha gumit; akkurátusan elkezdtem a törlést. Eközben azonban óhatatlanul beavatkoztam a kézirat szövegképébe is, ugyanis piros X-em két szára éppen egy javított szó közelében érintkezett, s miközben saját vonalaimat radíroztam, kitöröltem Agnosztosz grafitceruzás áthúzását és föléírását is. Szerencsére azonban mindezt idejében észrevettem, és „restaurálni” tudtam az eredeti alakot: részben emlékeztem a fölé írt szóra, részben pedig a papíron még látszottak az eredeti ceruzanyomok. A kihúzott szövegrész ez volt: e bús játszmavégen (milyen adys!), a javítás pedig ez: végjátékban. Kerestem egy megfelelő írószerszámot, kihúztam, amit kellett, és Agnosztosz kézírását utánozva (ami egyáltalán nem esett nehezemre, ezen picit csodálkoztam is!) odapingáltam a majdnem elveszett szót.

    Ha kedves olvasóm némileg átlátta már felfedezéseim logikáját (és Ismeretlen Szerzőm rejtjelezési technikáját), előre sejtheti, mi következik most. Igen, igen!

    Kezemben megállt az irón, hátamon felállt a szőr, kivert a hideg veríték és talán meg is szédültem ültömben. Biztos voltam ugyanis abban – erre illesztési próbálkozásaim nyomán emlékeztem –, hogy a prózaoldalak között van egy, amely ezzel a szóval kezdődik: végjátékban.

    Nagyon óvatosan elővettem egy másik verset és rövid készülédés után nagy elszántsággal és jókora lendülettel ezt is átikszeztem. A két vonal kereszteződése – kell-e mondanom? – egy javítás közelébe esett: Hull a Semmi – ez volt kihúzva (ez meg milyen József Attilá-s!), Megsemmisül – írta fölé a hegyes grafitceruza.

    Sorra húztam a piros átlókat a versoldalakra, és szépen gyülekeztek kulcsszavaim. Nem rémültem meg akkor sem, amikor „üres oldalra” akadtam, vagyis olyanra, amelyen az átlók kereszteződési pontja környékén semmilyen javítás nem volt, menet közben ugyanis kiszámoltam, hogy az ötvennyolc versoldal közül csupán negyven tartalmazhat kulcsszót, ennyivel egyenlő ugyanis a még beillesztendő prózalapok száma.

    Meglepetésemre azonban nem 40, hanem 42 kulcsszót kaptam. Kicsit furcsálltam a dolgot, de továbbléptem, s kezdtem a javításként beírt szavaknak megfelelő prózaoldalakat kikeresni. Ezeket egyelőre a hívószót tartalmazó oldalak után soroltam be, de mivel időnként beleolvastam a túloldalak szövegébe is, láttam, hogy ez még mindig nem lehet a végleges sorrend.

    Közben tettem még egy igen fontos, és Agnosztosz intellektuális szellemességét jól jellemző felfedezést, amely egyben azt is bizonyítja, hogy szerzőm ugyan a legravaszabb módon megdolgoztat, ám mégsem túljárni akar az eszemen, hanem célja igenis az, hogy megfejtsem művét. A lapok közepe táján elrejtett kulcsszavakra ugyanis nem csupán „geometriai módszerrel” (átlók kereszteződési pontját kijelölve) találhattam rá, hanem úgy is – és vájtfülű szerkesztőhöz ez lett volna a méltóbb megoldás! –, ha megfigyelem, hogy a rengeteg javítás közül csupán a kérdésesek azok, amelyekben egy költőibbnek tűnő kifejezest javított prózaibbra; az összes többi javítás a kopogóbb, köznapibb szavakat igazította elvontabbra, képszerűbbre. Azaz: a szándokosan rossz javításokat kellett volna csak kikeresnem, amelyek mintegy irányukkal (a költőiség felől a prózaiság felé) is elárulhatták volna, hogy a versoldalakból kikacsintva a prózaszövegekre utalnak.

    Negyven kulcsszavam közben megtalálta negyven prózalapját. Ez azért már nagy eredmény, hízelegtem magamnak, mert éreztem, újabb nagy lépést tettem a végső megoldás felé, és mert komoly elégtételt jelentett számomra, hogy minderre korábban jöttem rá, mint ahogy egy várható távirat ebben eligazított volna.

    Itt maradtam azonban két felhasználatlan kulccsal. Az egyik az áthúzott lelkek dalnoka fölött állt: a szerző, a másik esetben pedig a rangja csak módolt, álmodott kifejezés volt erre javítva: a címe mű. Ilyen kezdetű prózaoldalakat azonban nem találtam, már csak azért sem, mert a további negyven szó okán ezek már „elfogytak”.

    Mit mondjak, törtem kicsit a fejem, amíg ennek a rejtélynek is rájöttem a nyitjára. Az eredmény túlmutatott minden várakozásomon, hisz e két árván marad kódhelynek eleinte igazán nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget!

    Nos, a megoldás közelébe az vitt, hogy megfigyeltem: e két javítás épp azon a két oldalon szerepelt, amelyek nem egy, hanem két jambikus sort tartalmaztak. És mivel e két árkust jó okom volt már korábban a mű kezdő oldalainak hinni, s mivel az egyik endecasillabo-pár alapján szerzőmet magamban már jó ideje Agnosztosznak neveztem, felismeréseim elegendőek voltak ahhoz, hogy biztos legyek abban:

·        rejtélyes társam a szerző kifejezéssel valóban „a szerző” nevére utal, azaz maga is – nemcsak a verssorokban, hanem a kulcsszavak utalásával is – Agnosztoszként kívánja jegyezni írását;

·        továbbá: mivel a címe mű javítás – egyedülállóként – nem a kihúzott szöveg fölött, hanem alatta helyezkedett el, s mivel a kérdéses oldal a szerző nevét tartalmazó oldalt követte, jó okom volt feltételezni, hogy valójában „a mű címe” értelemben olvasandó, azaz:

·        szerzőm írásának címét a „Talán még várhat agg korok erénye / ahol már készül élted volt regénye” sorpárban rejtette el.

    Hogy végül is a cím egészen pontosan mi lehet, nem tudhattam. Legvalószínűbbnek az Élted volt regénye tűnt, de ezt eléggé sutának találtam. Arra azonban feljogosítva éreztem magamat, hogy a munkám révén lassan összeálló művet elkezdjem regénynek nevezni.

    Erre a napra felfedezésnek ez elegendő is volt.

A királynő nyakéke

    A kézirat rendezettsége ezen a ponton a következő szintet mutatta:

·      tudtam a szerző nevét, helyesebben annak a valakinek az írói (ál)nevét, aki regényét az én közvetítésemmel kívánta nyilvánosságra hozni;

·      tudtam, hogy a műnek van címe, s hogy ezt mely idézetből kell majd véglegesen kiemelnem; ideiglenesen megfelelt az Élted volt regénye megoldás;

·      volt 56 olyan versoldalam, amelynek (az endecasillabók pozíciója révén) pontosan ismertem egymáshoz viszonyított sorrendjét, és bizonyosnak tűnt, hogy ezen lapoknak csupán a verzója képezi a regény részét;

·      ezt az 56 lapot megelőzte két olyan, amelyek egyik oldala a szerző nevét és a mű címét rejtette, túloldaluk pedig minden bizonnyal a regényszöveg legelejét;

·      volt 40 olyan lapom, amelyek sorrendje szintén „beállt”, s amelyek a későbbiekben tisztázandó módón sorolandók be „saját” helyükre;

·      a nevezett 40 lapnak nagy valószínűséggel mind színe, mind visszája a regény szövegét tartalmazza, s itt is csupán az olvasás sorrendje maradt kérdéses.

    Ennyi.

    Sok?, kevés?

    Munkának rengeteg, eredménynek csekély.

    Benne van több heti szellemi erőfeszítésem, minden energiám, leleményességem – de a mű továbbra is befogadhatatlan, még annyit sem értem el, hogy legalább tízegynéhány oldalnyi egybefüggő szövegem legyen.

    Most még az első hat, már megtalálni vélt oldalam is „elromlott”, mert a kulcsszövegek révén adódó két prózalap közbeékelődött. Szívesen kiemeltem volna őket, de nem tudtam, hová tegyem. (Mint említettem, a szövegösszefüggések alapján lehetetlen volt a rekonstruálás.)

    Jobb híján azt kezdtem vizsgálni, mutat-e valami szabályszerűséget a közbeékelődések gyakorisága. Azaz: a 40 „csak próza” lap milyen rend alapján ékelődik az 58 „vers–próza” árkus közé. Ám ez az illeszkedés esetlegesnek, rendszertelennek tűnt. [Helyesebben: csak olyan laza rendezettséget mutatott, amelyről nem lehetett megállapítani, emberi szándék hívta-e életre, avagy a természetes szóródás. A 40 prózalap ugyanis négy tömörebb sorozatot képezett, ezekben minden egyes versoldal után következett egy-egy belőlük (ám e sorozatok hol 6, hol 7, hol pedig 8 oldalpárból álltak), e tömörüléseket pedig lazább csoportok előzték meg: ezekben szabálytalanul váltakoztak a „páros” versoldalak és azok, amelyek nem tartalmaztak kulcsszavakat és így nem soroltatott be mögéjük prózaoldal. Mivel semmilyen hasznos, a megfejtés szempontjából értelmezhető szabályosságot nem sikerült felfedeznem, új és újabb módszereket próbáltam ki. Újra kísérletezni kezdtem a papírmérettel és ‑színnel (néhány oldal láthatóan sárgább volt a többinél), a kezdő és záró sorokkal, a gépírás „képével”, a fénymásolatok minőségével, stb. Mindhiába.]

    Zsákutcában voltam, labirintusban inkább, melyből már sem kihátrálni nem tudtam, sem az eredeti célt elérni.

    Napok teltek el terméketlen vergődéssel. Eközben minden szöveget újraolvastam, Agnosztosz első levelezőlapjait is, hátha azok igazítanának el. De nem. Ha nagy hirtelen valami új ötletem támadt, s ideig-óráig úgy tűnt, jutok valamire – annál keserűbb volt a felismerés, hogy csak képzeletem játszik velem. Agnosztosz még valami nagy, valami végső enigmát állított elém, amelyet azért nem tudok megfejteni, mert nem találom magát a rejtvényt.

    Már tavaszra járt, és én, korábbi elhatározásom ellenére, bent kuksoltam a szobámban, ahelyett, hogy új házunk körül egy kicsit rendberaktam volna a kertet.

    Amióta ezzel az átkozott kézirattal foglalkoztam, elmaradtam munkáimmal, lemondtam számos felkérést, cikk-rendelést, meghívást, nem írtam meg pályaművemet – pedig nagyon szerettem volna! – a Holmi új novellapályázatára, elhanyagoltam levelezésemet, alighanem családomat is.

    Naphosszat ültem Agnosztosz oldalai fölött, tizedszer-századszor olvastam újra gyengécske verseit és darabjaiban értelmetlenné hullott regényének lapjait, újra összeraktam és újra szétszedtem az egészet. De meg kellett fejtenem ezt az irodalmi Rubik-kockát, már rég nem a rejtőzködő mű miatt, hanem azért, mert felvettem a kesztyűt, mert elfogadtam egy kihívást, és mert úgy éreztem, nincs más választásom, mint hogy vagy a végére járjak ennek az egésznek, vagy hogy életem további napjait Szüszophoszként a minduntalan legördülő szikla (a széteső regényszöveg) árnyékában töltsem, céltalan, de megkerülhetetlen erőfeszítések közepette.

    Amikor teljes elkeseredettségemben elhatároztam, adok magamnak pár nap pihenőt, kiverek a fejemből minden elvetélt ötletet, lehet, el is utazom valahová, ahová éjszakai látomásként talán nem követnek a jó ideje már fejből ismert mondatok – nos, akkor jött egy újabb távirat.

    Ez állt benne:

A KIRÁLYNŐ NYAKÉKE

    Nesze neked!

    Dühroham kerülgetett, csapkodtam az ajtókat, álló nap szólni sem lehett hozzám. A gyerekek kerültek, feleségem aggódó pillantását éreztem minduntalan a hátamban.

    Este királynővel feküdtem, reggel nyakékkel keltem. Egyetlen épkézláb gondolatom nem volt. Leblokkoltam, begörcsöltem. Ha akkor kezembe teszik a megoldás egyértelmű kulcsát, azt sem vettem volna észre.

    Mert hogy ez a táviratszöveg kulcsnak eléggé rejtélyes, azt bárki fia beláthatja. Ami persze azt is jelentette, hogy Agnosztosz nem becsüli le képességeimet, s úgy gondolja, ez a „sifre” elegendő ahhoz, hogy az utolsó buktatón átsegítsen. Én meg itt toporgok, egyre hajtogatom ugyanazt a pár szót, mint egy félnótás.

    Nem lesz ez így jó, láttam be. Ám újra és újra visszatértem százszor bejárt logikai köreimhez; végigpergettem magamban Dumas A három testőrének megfelelő kötetét, Szerb Antal kísértetiesen hasonló, de mégsem azonos című regényét (A királyné nyaklánca), értetlenül meg-megtorpanva a -nő és -né különbözőségének problematikáján; felidéztem minden egyéb irodalmi emlékemet, amely akár királynőhöz (-néhez), akár nyakékhez kötődött, sorolgattam magamban híres uralkodócsaládok és drágakövek meg nemesfémek nevét, de persze nem jutottam semmire. Aztán hirtelen ötlettel sakktáblát vettem elő, hátha a királynőnek is nevezett Vezér lépései nyomán kell haladnom, miközben a kézirat oldalait a tábla kockáinak feleltetem meg: ám ez is zsákutcának bizonyult.

    Holott, ezt tudtam, a távirat szövege bizonyosan elégséges információt tartalmaz a továbblépéshez. Épp csak le van cövekelve a lábam, beleragadtam saját logikám ingoványába.

    Aztán egy napon, ahogy korábban is történt, egyetlen kis ötlet elegendő volt ahhoz, hogy a megoldás azon teljességében megmutatkozzon előttem.

    A következők történtek. Gondolatban végigpergettem eddigi megfejtési állomásaimat, s amikor éppen azt az epizódot idéztem fel, miként felfedeztem fel a sok rosszul ritmizált sor között az endecasillabókat, akkor szinte mellékesen megállapítottam, hogy ezeket a jambikus sorokat talán egy külön lapra is érdemes lenne kiírni, mégpedig egymás alá.

    És ahogy korábban is már többször, ekkor egész fiziológiám „megrendült”: remegni kezdett a kezem, összerándult a gyomrom, elöntött a forróság.

    Mihelyt helyreálltak nomális életfunkcióim, már végeztem is az ekkorra rutinmunkának tűnő feladatot. Ezúttal nem kezdtem önmagam vagy Agnosztosz sértegetésébe („én ökör!”, „ó, az átkozott!”), hanem lázas kíváncsisággal azt figyeltem, vajon valóban szonettek állnak-e össze a jambikus sorokból.

    Merthogy, amint a közhelyszámba menő igazság tartja: a szonett a versek királynője. És hogy az ötvenhat rosszacska versben egyesével elrejtett ötös vagy hatodfeles jambus-sorok éppen négy szonettet tesznek ki (14 × 4 = 56), arra bizony illett volna rájönnöm még a távirat előtt. Mint ahogy esetleg arra is: prózaoldal meg azért van éppen 40, hogy minden szonettre 10–10 jusson.

    Miközben szinte automatikus természetességgel róttam egymás alá a sorokat, s csak futólag konstatáltam, hogy valóban szabályos quartinák és terzinák állnak össze munkám nyomán, aközben már azon törtem a fejem, vajon a szonettformák miként fognak rámutatni arra, mi legyen a prózaoldalak besorolásának szabálya. Ezzel még lesz kis munkám, láttam előre.

    Pár perccel később egy jókora külön lapon ott díszelgett egymás alatt négy büszke szonett. Náluk büszkébb csak én voltam: ha hosszú vergődés után is, de csak rátaláltam a talán most már végső rejtély nyitjára.

    Egy ideig valóban úgy látszott, innen már pofonegyszerű lesz minden.

    Megvizsgáltam, valóban 10-10 prózaoldal tartozik-e az egyes szonettekhez. Igen! (Ez a „hozzátartozás” egyébként eléggé áttételes volt. Vissza kellett ugyanis keresnem, hogy az egyes szonettek egyes sorait tartalmazó oldalak közepén, az átlók kereszteződési pontja közelében van-e kulcsszó, amely – emlékszünk – egy-egy prózaoldal hívószavának bizonyult.) Nos, akkor talán a 10-10 prózaoldalt az egyes szonettek után kell besorolni. Ez igen „primitív” megoldás lett volna, de azért ellenőriztem. Nem, a prózaszövegek rossz helyre ékelődtek, bonyolultabb elosztást kellett hát keresnem.

    Megvizsgáltam, hogyan oszlik meg a helyét kereső 40 oldal versszakok szerint. És ami korábban rendszernek nem volt sem eléggé ember-alkotta, sem eléggé véletlenszerű, az most egy pontosan felépített szabályszerűséget követett. A négysoros szakaszokhoz (quartinákhoz) kivétel nélkül 2-2, a háromsorosakhoz (terzinákhoz) pedig pontosan 3-3 prózaoldal tartozott. A korábban „tömörebb sorozatok”-nak látszó párok tehát a szonettvégeken alakultak ki, ahol hat sorhoz (2 terzina) hat prózaoldal csatlakozott, a „lazább csoportok” pedig a szonettek elején mutatkoztak, ahol nyolc sor (2 quartina) csupán 4 prózaoldalt kötött magához. A tiszta szabályosságra korábban azért nem jöhettem rá, mert nem láthattam a szonettek és a szonetteken belül a szakaszok közti hátárokat, és mivel – például – az első szonett utolsó hat sora és a következő szonett első sora egyaránt vonzott egy-egy prózaoldalt, ezt akkor joggal képzeltem hetes sorozatnak, s épp így megtévesztettek más érintkezések is, melyek következtében 6-os, 7-es és 8-as sorozatokat véltem felfedezni a 2 + 2 + 6-os tagolódások helyett.

    Vagyis: matematikáztam ott, ahol újra csak „költői hallás” kellett volna, hogy a szonetteket a különálló sorokból felépítsem.

    A szakaszonkénti megfeleltetés törvényszerűsége alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a prózaoldalakat verszakonként kell besorolnom: a négysorosak után kettőt-kettőt, a háromsorosak után hármat-hármat. (Természetesen itt és a korábbiakban a besorolás helyén nem maguknak a szonetteknek a szakaszait kell érteni, hanem azokat a lapokat, amelyek a szóban forgó szonettek szóban forgó sorait tartalmazták elülső oldalukon.)

    Elvégeztem hát a besorolást ennek alapján: a négysoros szakaszok után 2-2, a háromsorosak után pedig 3-3 oldalt iktattam be. Igen jó eredményt kaptam. Úgy láttam, alighanem minden lap a maga helyére került! Visszaállt egyszer már rendbe állított első hat oldalam korábbi sorrendje is (a szerző neve, a mű címe, az első szonett első négy sora – a túloldalakon egybefüggő prózával!). De Agnosztosz regényét még mindig nem lehetett elolvasni.

    Hiába került ugyanis most már talán végleges helyére minden lap, azt még továbbra sem lehetett tudni, hogy a mindkét oldalán prózaszöveget tartalmazó 40 beszúrt lapnak melyik az elülső és melyik a hátsó oldala, s ezek közül melyik olvasandó előbb s melyik utóbb. A „színe és visszája” összefüggés amúgy is csak feltételesen volt megállapítható. Az 58 verses oldalt én elülsőnek neveztem, holott a voltaképpeni mű a túloldalakon helyezkedett el; épp ilyen logikával elülsőnek vettem a prózalapoknak azt az oldalát, amelyek a versekben talált kulcsszavakkal kezdődtek, s túloldalnak azt, ami a verzón volt. Ám ha így a most már véglegesnek tűnő sorrendben raktam össze a lapokat és a versek túlfeléről elkezdtem az olvasást, akkor csupán az első hét oldalt olvashattam folyamatosan: itt aztán már egyet fordítanom kellett. Ez idáig rendben is lett volna, viszont a következő lapot – szövegértelmezésem szerint legalábbis – előbb meg kellett fordítanom, elolvasnom, s aztán visszafordítanom. Ez a következetlenség sehogy sem illett Agnosztosz félelmetesen pontos és kidolgozott rendszerébe.

    Mielőtt azonban az adódott újabb problémát megoldottam volna, előreszaladtam a szövegben, mert nagyon érdekelt, hogy vajon mi a helyzet a következő „kétes helyen”. Úgy találtam, pontosan a fenti lapozási technika étvényesül ott is (a szonettek szerinti második quartina utáni résznél tartottam ekkor), aztán három oldalon át megint az egyértelmű verses oldalak következtek, ám az ezek után betűzött három prózalappal már komoly baj volt. Azt kellett látnom, hogy közülük az első után nem annak túlfele következik, hanem a második lap felső szövege, ezután a harmadik lapé, s csak azután következik a három hátoldal. Mindez a „rendszertelenség” egyben azt is jelentette, hogy ettől kezdve nem bízhattam magam a szövegértelmezésemre, és egyáltalán nem lehettem biztos a lapozás helyesnek vélt sorrendjében mindaddig, amíg erre is nem találok a szövegekben valami egyértelmű utalást.

    Már-már azt kellett hinnem: újabb vergődés következik, hetek telnek el, amíg jutok valamire, vagy amíg jön egy távirat.

    Itt megálltam.

    Jó ideje most jutott újra eszembe Agnosztosz legutóbbi távirata. Éreztem, hogy ösztöneim ezúttal jó irányba sodortak, s hogy nem véletlenül merült fel emlékezetemből ez az akkor oly rejtélyes és semmi támpontot nem nyújtó „súgás”. Kis töprengés után rá is jöttem, miért keresgélek, talán most valóban jó helyen. Annak a táviratnak alighanem van még valami üzenete. Ha ugyanis Agnosztosz csak a szonettekre akarta volna felhívni figyelmemet, elegendő lett volna azt írnia: KIRÁLYNŐ. Vagyis: bizonyosan jut még valami szerep a nyakéknek is.

    Kint tombolt a tavasz, talpig menyaszonnyi ruhában álltak az akácok, illatuk beáradt ablakomon – és nekem hirtelen nagyon elegem lett ebből az egészből. De most már nem dobhattam sutba többhavi munkámat. Ezt a már valóban utolsónak tűnő rugaszkodást meg kellett tennem.

    Mély lélegzetet vettem, megdörzsöltem halántékomat és igyekeztem felpörgetni az agyamat.

    Lássuk csak. Ha a szonett királynő, akkor micsoda a nyakék? A nyakék a királynő legféltettebb dísze – de mi díszíti a szonettet? A ritmus meg a rím meg a strófaszerkezet – válaszoltam magamnak. E három közül kettőnek már szerepe volt a rejtjelezésben: a szonettsorok jambikus ritmusa adta az első eligazítást a lapok sorrendjét illetően, a strófaszerkezet pedig meghatározta azt, hogyan tűzzem be a 40 prózalapot az 56 verses közé. Marad tehát a rím… Szó se róla, a szonetteknek igen jellemző a rímszerkezetük, s ha a szokásos betűjeleket egymás mellé illesztjük, szinte „nyakékszerű” sorozatot kaphatunk.

    Le is írtam késlekedés nélkül Agnosztosz első szonettjének rímképletét: abba-abba-cde-cde. Néztem a betűket, néztem, és közben szinte láttam magam, ahogy előre-hátra lapozom az oldalakat.

    Igen, pillanatok alatt megvolt a megoldás.

    A quaertinák képletében nyilván az a a lapok felső, a b pedig alsó oldalát jelenti, és mivel minden négyes egység után két oldal ékelődött be, az abba nem jelent mást, mint a már kipróbált és kissé furcsállt lapozási technikát: színe-fonákja—fonákja-színe. Ez rendben is lenne.

    Más a helyzet a terzinák esetén. Ott a három betű vélhetőleg a három beékelődő lapot jelenti, a cde-cde sorozat pedig azt, hogy előbb a c, d és e lapok fölső, majd ugyanezen oldalak alsó felét kell olvasni, s ez a technika ismétlődik a következő terzina után is. Gyorsan előrefutottam a második szonett megfelelő helyére: ccd eed – ez bizonyára így értelmezendő: c lap oda-vissza, d lap oda, e lap oda-vissza, d lap vissza; majd mindez megismételve a következő terzina három lapjával.

    Mindez annyira kristályosan logikusnak tűnt, hogy nem is éreztem nagyobb izgalmat vagy elégtételt, midőn most már birtokába jutottam – vélhetőleg – az összes titoknak.

    Lemondtam az aktuális családi kirándulást, telefonon kimentettem magam valami értelmiségi találkozón való résztvétel alól, majd sebtiben „lekottáztam” a regény lapozási algoritmusául szolgáló valamennyi rímképletet – és elkezdtem egybeolvasni Agnosztosz Élted volt regénye c. művét.

Ravasz kis glosszárium
avagy munka után édes a bosszúság

    Gyors iramban haladtam: szinte betéve tudtam a szöveget, csak rá kellett néznem az oldalak első sorára – és szinte lapozhattam is tovább.

    Talán a harmincadik oldalnál jártam (most már duplán számítva a mindkét felükön olvasandó lapokat), amikor erős hiányérzetem támadt.

    Valami nem stimmel.

    Valami hiátusok ásítoznak még itten!

    De mi okozza hiányérzetemet?

    Nem lehet, hogy Agnosztosz regénye egyszerűen nem eléggé jó?

    Nem. Éreztem: nem a minőséggel van gond. A regény olyan, amilyen: közepesnél alig jobb teljesítmény, de élvezhető, olvastatja magát. Ami zavart: ez a mű ahhoz képest tűnt ötletszegénynek, hogy milyen hallatlan munka volt megfejteni. Ha belegondoltam: a sifrírozás sem lehetett könnyebb. Ezek után szinte érthetetlennek tűnt: egy nem különösebben érdekfeszítő regény miért érdemelt ekkora „szellemi befektetést”. Csak a játék miatt?

    De akkor miért nem tükröződik ennek a játéknak a szellemessége a regényen?

    Folytattam az olvasást, de továbbra is csak felületesen futottam végig a már jól ismert mondatokon, s váltig azt kerestem, mi tehetné dúsabbá, irodalmilag gazdagabbá a szöveget, illetve: ezt a valamit hol lehetne fellelnem, hiszen a rosszacska verseken kívül minden szövegoldal része lett a műegésznek.

    Talán már a regény közepe táján jártam, amikor eltévesztettem a lapozási előírást és véletlenül egy versoldalt fordítottam olvasásra. Bosszúsan kiigazítottam hibámat, s midőn már a „jó” oldalon járattam szemem, vizuálisan felidéződött bennem a túloldali vers margójára írt beszúrás, és mintha összefüggést véltem volna felfedezni annak írásképe és az éppen olvasott mondat tartalma között.

    Aha! Itt lehet a kutya elásva! Azok a lapszéli és lapalji, olykor több bekezdésnyi megjegyzések valójában nem a „költői szakosztályhoz” tartoznak, hanem a prózaszövegekhez sorolandók.

    Igen ám, csak hogyan?

    Ezúttal nem untatom olvasóimat azzal, hogy aprólékos részletességgel leírom gyötrődéseim újabb szakaszát, a hibás logikájú elképzelések útvesztőit, s azt, végül is hogyan és mi módon sikerült megállapítanom (ezúttal szigorú ábécé-sorrendbe igazított két szószedet segítségével), melyik jegyzet hová tartozik, s milyen módon kell beszúrni a szövegtörzsbe.

    A módszer áttételességére, ravasz intellektualizmusára rámutatva egyetlen epizódot említek meg: amikor már a teljes tanácstalanság vett rajtam erőt, s azt hittem, soha nem jövök már rá a dolog nyitjára, akkor – ahogy ez korábban már többször is megtörtént – váratlanul megértettem az egyik jegyzet finom utalását, amely Tsúszó Sándor öregkori remekére, az Utazások innen és túl c. esszékötetre tett célzást. E könyvnek a végén található egy meglehetősen terjedelmes tárgymutató. Ennek szavai közül azokat kellett kiemelnem, amelyek Babits-versek címeiben is megtalálhatók. Az így kapott szóláncot – mint valami DNS-molekula spiráljának egyik felét – kellett összeillesztenem az Agnosztosz-versek glosszáiból kiemelt szószedettel (a spirál másik felével), s a kapott megfeleltetések mutatták a jegyzetszövegek beillesztésének pontos helyét.

    Amikor itt tartottam, odakint nyárba fordult az idő. Gyerekeim várták a szünidő jöttét, s naponta megkérdezték, az idén hová utazunk nyaralni. Megtartották az Ünnepi Könyvhetet és lezáult a Holmi novellapályázatának beküldési határideje, én pedig Agnosztosz regényének átgépelésével szórakoztam, a glosszák betűzdelése ugyanis a kéziratot most már végképp áttekinthetetlenné tette. A lapozás sorrendjének leírása olyan bonyolult volt, hogy féltem, pár hét kihagyás után már magam sem igazodnék el benne.

    Szép komótosan hozzáláttam hát a teljes mű átírásához.

    Eközben a következő megállapításokat tettem:

·      Korábbi hiányérzeteim megszűntek. Ha az Élted volt regénye nem is remekmű, de élvezetes olvasmány, amely méltó arra, hogy közönség elé kerüljön. (A szöveg kódolásának és dekódolásának szellemességét ugyan még mindig többre tartottam, mint magának a műnek az irodalmi kvalitásait, de a glosszák beszúrásával mégis olyan kézirat birtokába jutottam, amelynek értéke arányos volt a vele való foglalatosság során ráfordított energiával.)

·      Teljesen bizonyos lehettem abban, hogy ezzel az utolsó szövegigazítással a regény elnyerte végső, adekvát formáját. Erre Tsúszó és Babits alakjának újabb felbukkanása adta a hitelesítő pecsétet, hiszen voltaképp minden velük kezdődött: az „eltévesztett” megszólítással és a felcserélt folyóiratcímmel. Szerzőm rendszeretetére jellemzően így a logikus befejezésnek is hozzájuk, munkásságukhoz kellett visszakanyarodnia.

·      A tiszta kézirat elkészülte után az anyagot be kell nyújtanom valamelyik kiadónak, hiszen terjedelme eleve könyvalakot feltételez, s nem folyóiratközlést.

    Miközben az átgépelés mechanikusnak egyáltalán nem nevezhető munkáját végeztem, még egy apróságra figyelmes lettem.

    Az összeállt mű kezdett valami többletjelentést felmutatni…

    A regény tartalmára utaló megjegyzésektől eddig megkíméltem olvasóimat, hisz szándékaim szerint a teljes művet rövidesen megismerhetik, ám itt annyit el kell árulnom, hogy – eddig legalábbis úgy véltem – a regény egy fiatalember élete bizonyos epizódjainak bemutatása révén próbál élet és halál, szerelem és barátság, művészet és tudomány, életszemlélet és világnézet dolgában valamely üzeneteket közvetíteni. Most azonban érdekes módon – és nemigen tudtam volna megmondani, ezt a következtetést mely szövegrészek vagy összefüggések sugallták számomra – azt kezdtem érezni, hogy a regény valami cselekvési programot, ha tetszik: akciótervet közvetít. Olyan „tennivaló” végrehajtásának szükségességére figyelmeztet, amelynek elmulasztása erkölcsi felelősséget róhat – kire is?

    Idegenkedve gondoltam arra a lehetőségre, hogy a szöveg átgépelése után nekem még valami homályosan körvonalazódó morális elvárásoknak is eleget kellhet tennem…

    Egyelőre azonban elhessegettem ezeket a képzeteket és a tisztázásra koncentráltam, igyekezve sehol el nem véteni a magam megállapította lapozási és beszúrási utasításokat. Két hét alatt készen is voltam.

    Egy vasárnap délelőttön kellemes érzéssel igazgattam össze a végre egyformán fehér és azonos nagyságú, csak egyik oldalukon „használt” lapokat. Mint precíz munka végeztével általában, most is bizsergető elégedettség áradt szét rajtam.

    Igen, ma délután lesz időm játszani veletek, mondtam a gyerekeimnek ebéd közben.

    Bár ne tettem volna, nem kellett volna megszegnem ígéretemet.

    Pontosan a húsleves és a töltött káposzta közti rövid időközben érkezett a távirat a következő tartalommal:

KÖSZÖNÖM STOP HOLNAP KÜLDÖNC MEGY A KÉZIRATÉRT

    Ez már több volt a soknál. Olyan dühös lettem, hogy még üvölteni vagy csapkodni sem tudtam, csak némán remegett az ajkam és súlyos kővé rándult össze a gyomrom.

    Most, most kell tűzbe vágni az egészet. De hol akad júniusban tűz?

    Dúltam-fúltam vagy egy óra hosszatt, aztán lehiggadtam.

    Istenem, hát túljártak az eszemen. Azért még nincs vége a világnak. Emelt fővel is lehet veszíteni.

    Elővettem szép gépeletemet, végigsimítottam az oldalakon. Ezt most oda kell adnom valakinek.

    Vajon miféle lehet? Fiatal, öreg, alacsony, magas? Sosem tudom meg, hiszen nem maga jön: küldöncöt szalaszt. A megbízottat persze ki lehetne majd faggatni – de legyőzetésem után méltatlannak találtam minden ilyen gondolatot, így azt is, hogy megtagadjam a kézirat átadását.

    Végül is komoly kihívásnak tettem eleget, megoldottam számtalan ravaszabbnál ravaszabb en­tellektuális feladványt, bebizonyítván, hogy elég magas az IQ-m, épp csak… nem láttam előre, mire megy ki a játék.

    Nagyot sóhajtottam; éreztem, a magamra erőltetett nagyvonalúság ellenére nehéz lesz megválnom többhavi munkám eredményétől… No, hát legalább egy másolatat készítek róla.

    Fogtam az anyagot és bekapcsoltam kis Canon fénymásolómat. Tiszta papírt akartam tenni az adagolójába, de megdöbbenéssel vettem észre, hogy a gépeléshez használt csomag papír volt az utolsó; nincs több tartalékom.

    A fenébe! Ráadásul mindennek vasárnap kell történnie, amikor az üzletek is zárva vannak.

    Nem volt más megoldásom: kimarkoltam egy adagnyit azok közül a papírok közül, amelyeket főleg gyermekeim használnak: ezekre egyszer már fénymásoltam valami akkor fontos szöveget, de azóta fölöslegessé váltak. Kidobni sajnáltam öket: minőségük jó, féloldaluk tiszta… Most is jó szolgálatott tettek, mert hiányukban nem tudtam volna a regényről a magam részére is megmenteni egy példányt.

    Gondosan összeigazgattam a lapokat, ügyelve arra, hogy a valamikor rájuk másolt szövegek (versek, novellarészletek, levelek) mind alulra kerüljenek a gépben, s felülre másolhassam az aktuális anyagot.

    Elindítottam a masinát és közel egy órán át járattam. Közben új és új adag féltiszta lapot igazítottam össze s tettem a gép beviteli tartójába. Ennek végeztével határtalan fáradtságot éreztem, másra sem volt már erőm, mint hogy két irattartót megcímezzek, egyikre az 1. példány, másikra a Másolat szót írva.

    Még csak koradélután volt, de én, mint aki beteg, levetkőztem és ágyba bújtam.

A történet vége

    Reggel, ahogy általában, arra ébredtem, hogy a feleségem a feketémet kavargatva elindul hálószobánk felé. A csilingelés kellemes érzeteket keltett, s talán percek is elteltek, amíg kudarcom emléke felidéződött…

    Szürcsöltük a kávét s én valami haditerv-féleségen törtem a fejem.

    – Figyelj csak… Én reggeli után ma elmennék a gyerekekkel kicsit kirándulni, de kérlek, te maradj itthon, mert jönni fog valaki egy kéziratért…

    – Nem fog.

    – Tessék?

    – Már jött. Elvitte. Kirándulhatunk együtt.

    – Elvitte-e-e?? És honnan tudtad, mit kellett odaadni neki.

    – Tudta a küldönc.

    – Hogyhogy?

    – Azt mondta, hogy az íróasztalodon van két irattartó egymásra téve. A felsőre az van írva: 1. példány, az alsóra: Másolat. Kérte, hogy az alsót hozzam ki neki, a másolatot.

    – A másolatot???

    – Igen, de miért kiabálsz velem? Rosszat tettem? Azt hittem, megbeszéltétek, olyan pontosan tudott mindent.

    Visszadőltem a párnámra, a fal felé fordultam.

    Semmit sem értettem…

    Azaz, igen: éppen hogy mindent túlságosan is jól értettem…

    Annyit még kinyögtem, hogy menjenek nélkülem kirándulni, én nem kérek sem reggelit, sem ebédet, csak hagyjanak békén.

    Feleségem tudta, ilyenkor jobb nem vitatkozni velem. Figyelmességéről tanúbizonyságot téve még az ablakokat is befüggönyözte és éjjeliszekrényemre tett egy pohár vizet, mellé a hasonló állapotaimban szokásos nyugtatót, majd halkan behúzta maga mögött az ajtót.

    Még hallottam, amint a gyerekeknek elmagyarázza, az apjuk most megint kimerült egy kicsit, lehet, hogy pár napig egyfolytában aludni fog, de ha néha kijön enni és furcsa dolgokat fog mondani vagy kérdezni, akkor ne csodálkozzanak.

    Normális körülmények között ezen legalább elmosolyodtam volna, de most még el sem húztam a szájamat. Bevettem a gyógyszeremet és percek alatt feneketlen mély liftaknába zuhantam, álomtalanul.

    Pedig ha álmodtam volna, talán megjelenik előttem Agnosztosz alakja, amint versek fölé hajolva igyekszik megfejteni egy bonyolult feladványt.