99:  jan-febr  márc-ápr  máj  jún-júl  aug-szept  okt-nov  dec

Megjelent eddigi legvastagabb kötetem. Talán egyben a legszebb és legjelentősebb is: válogatott verseim. Az összeállítást magam készítettem, nem kevés munkával. Amikor a válogatás kiadása először szóba került, kreáltam egy "nagyjábóli" gyűjteményt: sorba raktam azokat a verseket, amelyeket egy bizonyos nívó fölöttinek gondoltam. Ezzel az első látásra célszerűnek tetsző válogatással ("megfelel—nem felel meg") kiválasztottam a legjobbnak vélt 120 versemet, és a kiadómmal (Szirtes Gábor, Pro Pannonia Kiadó, Pécs) megállapodtam egy ennek megfelelő kötet sajtó alá rendezésében. Amikor azonban hozzáfogtam az alaposabb előkészítéshez, ciklusokba rendezéshez, akkor kiderült, hogy a pusztán és elvontan értelmezett színvonal nem lehet egyetlen szempontom. Azonnal kiderült például, hogy egyes versek ütik egymást: hasonló a hangvételük, emlékeztetnek egymásra felépítésükben, s amit az egyik kifejt, azt fejti ki a másik is. Ilyen versből nem kell kettő! Más versek meg hiányozni kezdtek. Az én hangom eléggé sokféle, mindig is vigyáztam arra, hogy az legyen és az is maradjon, és úgy éreztem, ennek akkor is láthatónak kell lennie a kötetben, ha egyes hangjaimat nem túlságosan jó versek reprezentálják. Ettől persze felborultak a ciklusok: ha korábban a hasonló, most a nagyon is különböző versek ütötték egymást. Ugyanakkor az összeállítás alapelvének szánt kronológiai sorrendet sem akartam nagyon felrúgni. Végül valahogy úgy sikerült megoldani a helyzetet, hogy a versek csak az egyes ciklusokon belül tartják be a szigorú időrendet, az egymásra következő ciklusok kezdő- és záró évszáma viszont átfedődhet a szomszédos ciklusokéival.

Megtartottuk a kötet bemutatóját is, ezúttal az Anyanyelvi Konferencia (pontosabban mostani nevén a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) irodájának előadó-termében. Pomogáts nyitotta meg az eléggé szűk körű találkozót (azért annak nagyon örültem, hogy kedves barátaim közül többen is el tudtak jönni), számomra igen hízelgő összehasonlítással Tőzsér és Tolnai Ottó költészetéhez hasonlította az enyémet, legalábbis annyiban, hogy verseimmel kiléptem a számomra adatott közegből, és témaválasztásomban, stílusomban nem annyira a lokális jegyek, hanem az általánosabb emberi viszonylatok megragadására és univerzalitásra törekszem.

Amikor itthon készülődtem a bemutatóra, sokat gondolkoztam azon, ha majd felolvasásra kerül sor, mely verseimet válasszam a kötetből. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy egyiket sem. Az az ötletem támadt, inkább azzal szórakoztatom majd a közönséget, hogy beszélek azokról a verseimről, amelyek semmiképpen nem kerülhettek volna bele a válogatott kötetbe. Elő is vettem még itthon azt az iratgyűjtőt, amelyben zsengéimtől kezdve időrendben sorakoznak a régi, eredeti kézirataim, és cédulával megjelöltem azokat, amelyekre ma a legkevésbé lehetek büszke. A nagyon korai szerelmes versek után következtek a politikai-ideológia rémségek, beleértve a Lenin-versemet és a Szabad Európa Rádió ellen írtat is. Mindegyikhez kis magyarázatot is fűztem, beavatva a hallgatóságot keletkezésük körülményeibe - és persze nem hagyva ki a lehetőséget, hogy magamon ironizáljak. Ahogy láttam, a közönség egy része kifejezetten élvezte kis mókámat, egy másik része ellenben teljesen értetlenül fogadta.

Két szépséghibája azért volt a rendezvénynek. Egyik, hogy a kiadóm, Szirtes Gábor, szándéka ellenére nem tudott feljönni, a másik, hogy miután megtartotta kis bevezetőjét, nemcsak Pomogáts távozott elnézést kérve, hanem a házigazda Komlós Attilának is a szomszédos irodában akadt tennivalója. Így a közepétől voltaképp én magam vezettem le a velem való találkozót.

*

Többször is elhatároztam a korábbi években: 1999 lesz az utolsó esztendő, amelyet még hajlandó vagyok "végigbrüsztölni", utána "visszavonulok". Jó ideje erre tudatosan készülök, lehagytam-elhagytam-befejeztem sok mindent. Előbb módszeresen lemondtam egyes szervezetekben vállalt funkcióimról, aztán magukból a szervezetekből is kiléptem. Megszüntettem a Galéria Kiadót, átadtam a Kárpátaljai Magyar Könyvnapokat, átadtam a Pánsípot, az UngBereg Alapítvány kuratóriumába behívtam egy fiatal agilis fiatalembert, remélve, hogy idővel átveheti teendőimet.

De az elhatározásaim kisiklottak. Hiába zártam be a kiadómat, ha továbbra is viszketett a tenyerem, hogy könyveket adjak ki, és a szerkesztőségünk meg az alapítványunk azóta évente csak kihoz 1-3 címet. Látva, hogy mivé züllött a Könyvnapunk, most már bánom, hogy átadtam. A Pánsípot meg éppenséggel visszavettem, sőt, kitaláltam mutációját, az UngBereg almanachot. Az alapítványi ügyeket pedig már meg sem próbáltam átadni. Részben azért, mert félek tőle, hogy mostani működése ennek is megszűnne vagy mássá válna, részben meg azért - kár lenne titkolni -, mert működésünkhöz nélkülözhetetlen keretet biztosít és jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani a munkánkhoz szükséges infrastruktúrát, ide értve kocsit, számítógépet, telefont a maguk üzemeltetési költségeivel. Ha nincs szerkesztőség és nincs alapítvány, akkor magánemberként, íróként is vissza kell térnem, például, a mechanikus írógéphez, mert a kéziratok, levelek számítógépes előállítása költséges dolog (áram, papír, festékkazetta, a gép karbantartása), le kell mondanom a gyakori utazásokról (magas benzinköltségek!), csak módjával szabad telefonálnom, leveleznem stb. Ha azonban ezt az egy struktúrát két író, egy széles működési körű szerkesztőség és egy kiadóként is szereplő alapítvány tartja fenn, akkor a működtetési költségek megoszlanak. Ha íróként utazom Bp-re, egy füst alatt elintézem az alapítványi ügyeket. Ha alapítványi ügyeket utazom intézni, egyszersmind privát dolgomban is eljárok. Így tehát annak ellenére, hogy sem a szerkesztőség, sem az alapítvány soha egyetlen fillér személyi kifizetést sem eszközöl sem Évának, sem nekem, mégis hozzájárul életnívónk fenntartásához, mert nélküle nem tudnánk fenntartani azt az infrastruktúrát, amely privát írói működésünk eredményességéhez is nagyban hozzájárul.

Ez azonban azt jelenti, hogy 2000-ben is marad a nyüzsgés, az utazgatás, a pályázás, a lapszerkesztés, a könyvkiadás - mert ha megmaradunk csak íróknak, az kedvezőtlen lenne számunkra. És, be kell vallanom, voltaképp szeretem ezt csinálni. Ha csak író lennék, akkor sem tudnék sokkal több művet letenni az asztalra - és akkor mihez kezdenék a fennmaradó szellemi energiámmal, az ötleteimmel, a szervezésben is megmutatkozó kreatív késztetésemmel?

Azzal, amely most nem hagyott addig nyugodni, míg létre nem hoztam a Pánsíp Irodalmi Szalont.

De ez már a következő esztendő témája.

2000-é, amelyet a magam részéről a XX. század utolsó évének tartok, így ezen a Szilveszteren még nem vagyok hajlandó az új évezredet ünnepelni.

De azért BÚÉK!