Kettenklub - Balla D. Károly

Előadó-körút Szolnokon és környékén - ezúttal Évával kettesben. Vagyis hát hol együtt, hol külön, más-más városkákban és falvakban. A megyei könyvtár nagy szabású rendezvénysorozatának voltunk, sokak mellett, a vendégei.

Ez az év utazásaim éve. Olaszország után Frankfurtba is eljutottunk, és én alig pár héttel később - Varsóba.

1995-ben kerültem először a volt (?) vasfüggönyön túlra. Akkor Bécsben tölthettünk pár emlékezetes napot az ottani Bornemissza Péter Társaság és a Szépfalusi házaspár szíves meghívásának és vendéglátásának köszönhetően. A jobbára magyarok társaságában töltött órák mellett (én két előadást is tartottam, egyet Bécsben, egyet Grazban) a legszebb napunk az volt, amikor gyalog bejárhattuk a belvárost, a Kertnerstrassét, a Grabent, a Burgot, a Mariahilfert. Töltöttük pár órát a művészettörténeti múzeumban (Brueghel-gyűjtemény!), este pedig vendéglátóink felvittek a Grinzigbe… A következő évben a Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem keretében Németországban járhattunk, de ott a gomadingeni konferenciaközponton kívül nem sokat láttunk. Ennél sokkal emlékezetesebb volt a következő évben hollandiai utunk, ahová is a Mikes Kelemen Kör akadémiai napjainak előadójaként kaptam meghívást. A több napi tanácskozás után előbb egy északi városba (Groningen) utaztunk vendéglátónkkal, Tánczos Ottóval, aztán két éjszaka és a közé eső teljes nap: Amszterdam. Itt is a magunk uraiként, kísérő nélkül barangoltuk be a várost, végig vízibuszoztuk a csatornákat, megnéztük a nemzeti galériát (sok Rembrandttal és még több Rubenssel, és a hiányos műveltségünk miatt korábban általunk nem ismert Vermerekkel). 98-ban nem volt nyugati utunk, de 99-ben bepótoltuk a kihagyást: Olaszország után újra eljutottunk németföldre.

Frankfurti Könyvvásár. A gigantománia teljes győzelme a könyv intimitása fölött. Stadionnyi csarnokok, véget nem érő folyosók, mozgólépcsők és mozgójárdák - szinte egy külön városnegyed.

Persze nem olyan könnyű oda bejutni…

Frankfurti szereplésünk ugyanis másfél órás megalázó toporgással kezdődött a főbejárat előtt - köszönhetően a magyar szervezésnek. Ahelyett, hogy a szállásunkra vittek volna (hogy lecuccoljunk, megmosakodjunk), kitettek a vásárközpont előtt anélkül, hogy belépőt vagy legalább valami aprópénzt kaptunk volna, így saját találékonyságunkon és kitartásunkon múlott, hogy egyáltalán bejutottunk aznap. De a végre bent töltött órák sem voltak éppen élvezetesek. Kora délelőtti érkezésünktől estig csak a következő dolgok nem derültek ki: hol lesz a szállásunk (és hogyan jutunk oda), mikor kapjuk meg a belépőnket, hogy szabadon mozoghassunk, mikor kapjuk meg a napidíjat (elvben akár egyetlen márkának sem kellett volna nálunk lennie, hiszen szép napidíj szerepelt az ígéretben - az ügyesebbek ezt már Pesten felvették; mi is akartuk, de nekünk persze nem adták ide: majd, amint megérkezünk, akkor azonnal...). Mivel azért a bőröndjeinket csak nem akartuk ide felcipelni (és ácsorogni velük a bejáratnál), így némi erőszakossággal ott hagytuk a cuccainkat a mikrobuszban, amelyeik ide szállított minket - azzal, hogy ha majd tudható lesz, hol van a szállás, akkor oda lesz szállítható; a vásárban igazán nincs rájuk szükségünk. Ám a magyar irodán szállás-ügyben semmit nem közöltek velünk, egészen estig. A mikrobusz-vezető pedig egy idő után nem volt hajlandó őrizgetni a bőröndjeinket (letelt a munkanapja), így a társaságnak ki kellett mennie, és fel kellett cihelni a standra az összes úti holminkat. Este aztán, amikor végre kaptunk egy címet, ahol szállásunk lész, újra kicipelni (a vásárváros óriási területű, több száz méterekről van szó!), taxiba szállni, és majd egy órát utazni a szálláshelyig; és örülni, hogy a bp-i hajnali indulás után késő estére végre lemosdhatunk és elheverhetünk. Az étkezésről már nem is szólva...

Hát igen: a kínos és nyomasztó német precizitás közepén egy kis magyar káosz… (Sovány vigasz, hogy a Kossuth-díjas írókkal sem "bántak" a magyar szervezők sokkal körültekintőbben!) Másnapra aztán nagyjából minden elrendeződött (de a résztvevők sokasága végig roppant elégedetlen volt a szervezéssel).

Csernicskó István, Berniczky Éva, Orosz Ildikó a Frankfurti Könyvvásáron, 1999

Maga a magyar stand óriási méretéhez képest látványában eléggé szerény, mondhatni siralmas képet mutatott. A nagy nemzeti részleg és az ottani tárlók még hagyján, de a kiadói standok… Nagyobb túlzás nélkül rávághatom: rondák voltak. A nagy designe-ötlet az volt (valaki kemény százezreket vehetett fel a tervezésért), hogy minden sötét, matt csomagolópapírból készült, magyarán: papundekliből. Így aztán az egész olybá festett, mint egy hatalmas raktár, ahol a jókora kartondobozokat egy revizor érkezése hírére nagyjából rendbe rakták.

A programok viszont színvonalasak voltak (legalábbis amit sikerült megnéznünk). Nekünk is volt néhány szereplésünk, Éva pedig íróként mutatkozott be a Literaturhausban: Grendellel, Szőcs Gézával, Szilágyi Istvánnal, Bordás Győzővel - nem akármilyen megtiszteltetés.

Bart István, Balla D. Károly, Frankfurti Könyvvásár, 1999

A magyar sajtó, a közvélemény és a szakma egyébként kisebb-nagyobb előzetes és utólagos botrányoktól volt hangos. A legnagyobb port az verte fel, hogy eredetileg a rendezők - állítólag - igen egyoldalúan állították össze a Frankfurtba meghívandók névsorát, mint ahogy az ez alkalomra megjelenő könyvek listáját is. Mindezt a népi-nemzeti irányzat képviselői hangoztatták, és, szó se róla, nem teljesen ok nélkül. Aztán a közbeeső kormányváltást követően történt egy kis korrekció, kiegyensúlyozottabb lett a mezőny, ám sokaknak még így is szemet szúrt a liberális, urbánus, kozmopolita, posztmodern, "zsidó" stb. írók túlsúlya.

Mindebben az érdekes az, hogy ez az aránytalanság ugyan valóban látható volt, ám - gondolom én - egyben indokolt is. Bármennyire is tiltakoznak sokan ellene: Európát jobban érdekli Esterházy Péter és Parti Nagy Lajos, mint Csoóri Sándor, jobban Petri György és Oravecz Imre, mint Nagy Gáspár, jobban Konrád György és Kertész Imre, mint Albert Gábor. Azok a magyar írók, akik nemzeti determináltságukat nem tudják az univerzalitásig kitágítani, azok igen nehezen tudják a nyelvek és kultúrák közt ívelő hidakat megközelíteni. Nem a kevesek által beszélt magyar nyelv képezi az áthághatatlan akadályt, hanem a gondolat- és érzelemvilágnak az a beállítódása, amely eleve csak bizonyos közönséget céloz, csak bizonyos rétegnek szól, csak bizonyos csoport kollektív tudatát fejezi ki. Az ilyen irodalom nemcsak hogy nemzeti talajból sarjad (ami rendjén is lenne), hanem az esőt, a levegőt, sőt még a napfényt is magyarnak gondolja. A városi flaszteren megtermő literatúrának, szó se róla, általában hiányzik az erős népi gyökere, de a lombja abba az égbe kapaszkodik, amely tágabb világokat ölel egybe.

Számomra ez volt Frankfurt tanulsága.

Bordás Győző, Berniczky Éva, Grendel Lajos, Balla D. Károly, Monoszlóy Dezsőné és Monoszlóy Dezső az UngBereg-Pánsíp, a Fórum és a Kalligram közös standján a Frankfurti Könyvvásáron, 1999

Varsó és Lengyelország. Érdekes, meglepő, sajátos - számomra korábban teljesen ismeretlen világ.

Korábban azzal hízelegtem magamnak, hogy ismerem a (volt) szocialista országokat. A régió nagy átalakulása előtt jártam a Szovjetunió számos köztársaságában (még a kaukázusiakban is), Magyarországon és Szlovákiában, a rendszerváltások után ugyanezekben, továbbá Romániában és Szlovéniában - azt hittem, ismerem ezt a világot: csak a mértékek, arányok, összefüggések változnak, a lényeg nagyjából mindenütt ugyanaz. És nem!

A tapasztalatok sorolása, a részletekben való elmerülés és a történetek felidézése helyett álljon itt a magam számára is meglepő végkövetkeztetés: Lengyelország a civilizációs komfortok többsége szempontból jóval alatta marad nem csupán Magyarországnak, hanem talán még Szlovákiának is, ám a lengyelek gondolkodása, viselkedése, beállítódása sokkal európaibb, ha tetszik: "nyugatibb", civilizáltabb annál, mint amit a szomszédos volt szocialista országokban tapasztalhatni. Mintha ez magán Varsón is meglátszana. Semmi ragyogás, semmi pucc és flanc, a burkolat hepehupás - de ha megszólítasz valakit, ha szóba elegyedsz velük… Szabadok! Mérhetetlen szabadság árad belőlük! Nem frusztráltak, nem idegesek, nem lihegnek, nem szoronganak - szép nyugiban teszik a dolgukat, van idejük mindenre. És ami ezzel bizonyára összefügg: Varsóban én sem szorongtam, azt a minden kisebbségi által jól ismert szorítást a gyomrom tájékán, azt 5 napig nem éreztem. Ez akkor tért vissza, amikor megérkeztünk a szlovák határra. Ott aztán hatalmába kerített a helyzet megszokott abszurditása: minél ártatlanabb vagy, annál nagyobb a bűntudatod.

Kellemes epizódja volt ott-tartózkodásunknak, amikor a magyar kulturális központ igazgatóhelyettese, házigazdánk, Tischler János meghívott otthonába bennünket vacsorára. A felesége, igen bájos asszonyka, azzal fogadott, hogy én az ő számára kötelező olvasmány vagyok, mert az ELTÉn Tarján Tamás a modern regényelmélet szakkurzusának előadásaiban sűrűn emlegeti az én tavalyi munkámat (Élted volt regénye - recenziót is írt róla a Kortársban), és mint elolvasandót ajánlja hallgatóinak. Csillánál is ott volt egy példány, így ungvári íróként a baseli székhelyű kiadó megjelentette könyvet egy budapesti olvasómnak Varsóban dedikálhattam.