Újra
kiadtuk a Cinegekirályt. Ez a Móra-válogatásunk (Éva munkája) az egyik
legsikeresebb könyvünk volt, még a Galériás korszakban. Magyarországon
is igyekeztünk terjeszteni, valamicske fogyott is belőle, és nagykereskedő
barátunk minden alkalommal megjegyezte: ki kellene adnunk szebb, tetszetősebb
kivitelben itt, Mo-n, alkalmasabb formátumban, és egy nagyobb példányszámmal
be kelelene vele zúdulni a piacra - biztos lenne a siker. Kezdettől
fogva próbáltam rávenni: ha ilyen jó üzletnek gondolja, szálljon bele,
mondjuk a költségek felével - és ugyanilyen arányban osztozunk a nyereségen.
Erre valahogy mégsem volt hajlandó. Én meg az UngBereg részéről túl
magasnak találtam a költségeket (tisztességes nyereséget ígérő példányszámnál
hatalmas a nyomdaszámla) és túl nagynak a kockázatot. Az alapítványunk
most mégis olyan helyzetbe került, hogy úgy döntöttem, muszáj előre
menekülnünk, és valahogyan ki kell termelnünk annyi nyereséget, hogy
a fenntartás egyre tetemesebb tételeit fedezni tudjuk. (Egy ideje a
havi könyvelési díj 15 + ÁFA; a bank is minden ügyletnél szépen vonja
az illetékeket. Mivel a pályázásokról lemondtam, ezt valahogy elő kell
teremteni. Egyetlen lehetőség, ha továbbra is "ingyen" beletesszük
a munkánkat - a magunknak történő személyi pénzkifizetés nálunk ismeretlen
fogalom -, és megkeressük a legjobb megtérülés lehetőségét. A könyvkiadás
és -terjesztés ilyennek bizonyult, ha a hatásfoka siralmasan alacsony
is.) Beleforgattuk hát a vállalkozásba az UngBereg összes felszabadítható
pénzét, és abban reménykedünk, hogy a példányszám eladásából megtérül
a befektetés + kitermeljük a fenntartási költségeinket. Persze: Ungvárról
üzemeltetni egy kiadóként és terjesztőként működő Bp-i alapítványt:
picit macerás dolog, főként, hogy mindent mi ketten végzünk Évával.
Ő szedte, én tördeltem, Nyíregyházán nyomdázztattuk, mi szállítjuk a
terjesztőkhöz, kis- és nagykereskedőkhöz, és mi árusítjuk minden lehetséges
irodalmi alkalmon - iskolai találkozóktól nagy könyves rendezvényekig.
Fárasztó - de még mindig jobb, mint markunkat tartani a pénzosztó alapítványoknál
és kiszolgáltatni magunkat al- és főkuratóriumoknak.
*
Tokaji
Írótábor… Számolgatom, hogy hányadszor. Először talán 88-ban. Azóta
kihagytam legfeljebb kettőt. Ezek szerint kilencedszer. Ebből legalább
öt alkalommal előadó is voltam. Mindig, ahányszor csak felkértek.
Mint most is. A tanácskozás keretéül kínált téma izgalmas. "Irodalmi
nemzet? Hagyományok, kérdések, távlatok az ezredfordulón."
Mi másról beszélhetnék, mint az egyetlenről, amit nagyjából ismerek:
a kárpátaljai magyar irodalom sajátos helyzetéről, hiányosságairól.
A felolvasott írásom kicsit provokatívnak szánt címe: "Hagyomány-e
a provincializmus?" Már előre láttam a rosszalló tekinteteket,
de sejtettem, hogy lesznek, akik elismeréssel nyugtázzák az elmondottakat.
A józanabbul gondolkodók mindig belátják: fölösleges feltupírozni az
eredményeinket, tetszetősre felfújni-kitömni ez erényeinket. Előbbre
mutató gesztus, ha kíméletlenül szembenézünk gyengéinkkel. Ezt legkevésbé
a "sajátjaim", a kárpátaljai kollégák akarják megérteni.
Előadásom fő megállapításai a következők voltak:
1) Kárpátalján soha nem volt igazi hagyománya
a nívós irodalomnak: kulturális szempontból mindig is perifériának számítottunk.
A hosszabb-rövidebb ideig itt élt írók nem kötődtek szervesen a vidékhez,
a kötődők viszont nem voltak jelentősek.
2) 1945 után irodalmunkra rátelepedett a szocreál,
a zsdanovi kultúrpolitika; a moszkvai magyar emigrációt állították példaképünkül:
a szovjet ideológia laboratóriumában Zalka Máté és Illés Béla lett a
lombik-atyáink; az 50-es években megjelent művek jól példázzák ezt az
igazodást.
3) A 60-as évek másféle tájékozódása (Kovács
Vilmos, Forrás Stúdió) helyrebillenthette volna ezt a torzulást, ha
a hatalom ezt megengedte volna.
4) Utólag visszatekintve úgy tűnik, a kollaborálók
és az ellenzékiek között már akkor, a 60-70-es években sem volt döntő
különbség, mert az elkötelezettség közös nevezőre hozta munkásságukat:
a különbség nagyjából annyi, hogy az előbbiek a tupírozott szovjet valóság,
az utóbbiak a magyar közösség iránt voltak elkötelezettek. A szocialista
kultúra azonban, mint tudjuk, igen fontosnak tartotta a népiséget, a
tömegekkel való szoros kapcsolatot, így ez a különbség a mából nézve
egyáltalán nem tűnik áthidalhatatlannak. Ezért fordulhatott elő, hogy
a két elkötelezettség a Forrásosoknál óvatosabban fellépőknél akár egyazon
írói művön belül is azonos intenzitással ölthetett alakot. (Itt említem
Füzesi Magda, Horváth Sándor, Dupka György akkori verseit, illetve közismertebb
nem-kárpátaljai példával élve: Váci Mihály életművét, amelyben nagyjából
azonos súllyal esett a szocialista eszmék és a magyar nép iránti elkötelezettség.)
5) A 80-as évekre végképp konszolidálódik a
helyzet, az ellenzéki magatartásúak elhagyják radikalizmusukat, a pártosak
pedig a kötelező penzum teljesítése mellett igyekeznek őszintébb hangot
megütni. Eközben mit sem változik elkötelezettségük, mindannyian a közösség
szolgálatában állnak, a különbség lassan már csak annyi, hogy egyesek
eleinte inkább a szovjet nép részeként kezelik a kárpátaljai magyarságot,
mások ellenben inkább a magyar nemzethez tartozását tartják fontosnak.
Ám az ellentétek közelednek egymáshoz és az átfedődések ekkor már egyre
nagyobbak: a pártosabb oldalon a forradalmi múlt, a munkásmozgalom és
a békeharc megéneklése mellett egyre több a tájvers, a gondolati líra,
és feltűnnek - például - a mitológiai alakok; míg a másik, a nemzetibb
oldalon a magyar történelem és irodalom alakjai mellett a versekben
megjelenik Majakovszkij, megjelenik a Béke-távvezeték és a bányászsors.
És amit előbb lassan közös nevezőre hozott az elkötelezettség, azt utóbb
szinte teljesen kiegyenlíti a kettős kötődés közös felvállalása.
6) Nagyjából ekkorra véglegesedik és rögzül
a tartalmi és formai jegyek azon összessége, amely a kárpátaljai magyar
irodalom meghatározó kánonját képezi: erre a magunk számára már-már
kötelezőnek gondolt hangra - például költészetünkben - mindenekelőtt
továbbra is az elkötelezettség a legjellemzőbb: maradéktalan elfogadása
annak a tételnek, hogy a költő a közösség nevében és érdekében szól.
A verseket átitatja a küldetéses felelősségtudat, a történelmi múlt
felvállalása, ott tolong egymás sarkára taposva a tájélmény, a szülőföld
iránti hűség, a historikus magyarságtudat, a nyelvművelő szándék, az
identitásformáló akarat, a nemzetmentő elhivatottság.
7) A kilencvenes évek beköszöntével, amikor
Kárpátalján húsznál is több aktív költőt tartottunk számon, joggal gondoltuk
úgy, hogy a demokratizálódás utjára lépő független Ukrajna megalakulásával
és a cenzúra megszűnésével immár semmi akadálya nem lehet tehetségük
még teljesebb kibontakoztatásának: nyilván megered a pennájuk, születnek
majd a remekművek és az íróasztalfiókból is előkerülnek a korábban publikálhatatlan
írások. Ehelyett azonban először is kiderült: az íróasztalfiókok üresek.
Azaz: sem a korábban az ellenzékiséget felvállalók, sem azok, akik állítólag
csak színleg tettek eleget az elvárásoknak, nem írtak a diktatúra évtizedei
alatt publikálhatatlan műveket. Másodszor: a tény, hogy kitört a szabadság,
alkotóinkat nem felszabadította, hanem inkább zavarba ejtette és sokukat
megbénította. Harmadszor: a kilencvenes évek elején megjelenő kötetek
anyagából kiderült: mind a legjobbjaink, mind a középmezőnyt alkotók
teljes addigi életműve nagyjából egyetlen verseskötetnyi (akkor is,
ha ez az anyag két-három kötetben variálódik). Negyedszer: több alkotónk
beállt politikusnak, s mint a gyakorlat mutatja, az ilyesmi ritkán segíti
elő az írói elmélyülést. Ötödször: akadt, aki a határok átjárhatóbbá
válását kihasználva - elkötelezettségéről bámulatos gyorsasággal megfeledkezve
- végleg búcsút mondott Kárpátaljának. Hatodjára kiderült az is, hogy
a mindennapi megélhetési gondok erősebben visszafogják az írói ihletet,
mint a politikai presszió. Végül pedig - hetedszerre - kiderült az is,
hogy a kollektív nemzeti-nemzetiségi tudatra épített azon költői magatartás,
amely az individuumot, az alkotói autonómiát háttérbe szorítja - nos,
ez az attitűd a megváltozott körülmények között valahogy nem képes új
energiákat felszabadítani. Míg ugyanis a politikai lefojtás idején minden
apró történelmi utalás, a sorsverések, kisebbségi sérelmek minden metaforába-rejtése,
a hűség, az elhivatottság minden példázata jelentős versszervező helyzeti
energiát hordozott, addig a szorítás megszűntével ez a potenciál megszűnt,
és ha a felhajtó erő a korábbi költeményeket magasra röpítette, akkor
a hasonló tartalommal manapság születő versek sután vergődnek a porban.
Mindez kb. 25 percben részletezően előadva, néhány konkrétummal is kiegészítve.
És
bár előre tartottam a rosszalló tekintetektől, ezek most valahogy nem
találtak rám. Még azok is elismeréssel nyilatkoztak, akik kifejezetten
az elkötelezett, szolgálatos irodalomnak a szószólói. Görömbei gratulált,
Ács Mara pedig azt mondta, Görömbeivel megbeszélték, hogy épp ezek a
dolgok azok, amelyekről ők, "elhivatottak" nem szívesen beszélnek.
Raffai Pista, a kozmopolitizmussal nem vádolható Új Horizont főszerkesztője
azonnal elkérte az anyagot lapja részére, és amire ritkán van példa,
még a honort is nyomban kifizette. Ez persze roppant hízelgő volt számomra
és nem érveltem azzal, hogy egy előadást az ember másképpen fogalmaz,
mint egy publikálásra szánt cikket. Előbbiben él bizonyos retorikai
fordulatokkal (költői kérdés, ellenpontozás), megenged magának túlzásokat,
olykor poénokat, gegeket is, amelyeket az utóbbi esetben igyekezne elkerülni.
Itthon aztán újraolvastam az anyagot, kicsit még dolgoztam rajta, elláttam
jegyzetekkel de meghagytam "előadás-ízét". Így él igazán a
szöveg.
[PS.
Ács Mara vagy 2 évvel később, amikor a fenti naplóm megjelent, magánlevélben
visszavonta gratulációját...]
