99:  jan-febr  márc-ápr  máj  jún-júl  aug-szept  okt-nov  dec

Végre elindulhatott az az előadás-sorozatunk, amelyet már múlt év őszén szerettem volna elkezdeni. Akkor a szörnyű árvíz miatt hiúsult meg elképzelésem, aztán jött az évek óta nem tapasztaltan kemény tél, majd a véget nem érő esőzések, belvizek… Elképzelésem az volt, hogy felújítom a 70-es 80-as évek gyakorlatát, amikor is szinte hetente találkoztunk olvasóinkkal falusi klubokban, művházakban, vidéki iskolákban. Ezeknek az alkalmaknak a helyét a rendszerváltó években átvették a politikai gyűlések, tömegrendezvények - most pedig már évek óta a közömbösség és a pénzhiány vet gátat minden ilyen kezdeményezésnek. Hogy most ketten-hárman eljuthassunk egy vidéki iskolába, ahhoz már nem csupán a magunk útiköltségét kell valahonnan megpályázni, hanem a fogadó intézet kiadásainak az ellenértékét is. Ahol évek óta nem jut pénz az iskola tatarozására, ahol a pedagógusok hónapok óta nem kapnak fizetést, ott talán ez érthető is. Így minden helyszín esetében nemcsak hogy a plakátokat, meghívókat készítettem el előre az iskolák nevében, hanem még azt a kis összeget is én küldtem ki, ami arra elég, hogy ha egy kávéval és pár szendviccsel megkínálnának bennünket, azt ne a nem létező pénzeikből kelljen fedezniük.

Az első helyszíneken igen jól sikerültek találkozóink. A Nagyberegi Gimnáziumban Évával és Füzesi Magdival; Beregszászban pedig a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolán Évával, Magdival és Nagy Zoltán Mihállyal szerepeltünk. Nagyberegen igen nyílt, érdeklődő gyerekeket találtunk (egyedül a Református Líceumból átjött osztály bizonyult rémülten hallgatagnak). Irodalomra, versre, művészetre fogékonyaknak tűntek; nem úgy, mint a tisztelt tanári kar tagjai, akiknek a szellemi nívójáról nehéz lenne áradozni… Egészen más szellem uralkodik a Főiskolán. Itt jó kis vita is kialakult, igaz, nem a hallgatók vitatkoztak velünk, hanem mi egymással és a t. tanári kar egyik oszlopos… maradjunk ennél: oszlopával.

A nézeteltérések akkor csúcsosodtak ki, amikor Kiss István igazgatóhelyettes "engem védve" támadni kezdte a regényemről éles kritikát írt - és távollévő - Cséka Gyurit.

Ez már a harmadik eset volt, hogy Gyurit nekem kellett megvédenem az "értem" hadakozóktól. Először apám indulatát kellett leszerelnem, aztán a Nagy Zoliét. Nem fért a fejembe, miért haragszanak helyettem. Talán engednék meg, hogy én háborodjak fel, ha szükségét érzem, de miért toporzékol bennük a düh akkor, amikor én normális dolognak tartom, hogy egyik író megírja egy másik író könyvéről (akár lesújtó) véleményét. Hogy Gyurit nagyjából én fedeztem fel, hogy én indítottam el a pályán (először publikálván a Pánsípban rendszeresen munkáit és első kötetét kiadván 1994-ben), az igaz, de miért is gondolja valaki azt, hogy ettől már Gyuri engem nem bírálhat? (Valahogy így lehetett ez apám és Kovács Vilmos között. Mivel Vilmost apu karolta fel, úgy gondolta, ezzel megvásárolta a megsegített pályatárs örök és feltétlen hűségét - nem is tudta neki soha megbocsátani, hogy ellene fordult.) NZM-mel egyébként több levelet is váltottunk erről az ügyről, illetve a Véletlen Balett indulásáról és négy szerkesztőjéről. A lap szálka a Zoli szemében, Csákát pedig egyenesen azzal vádolja, hogy ő osztja meg kis irodalmunkat. Honnan akaszt le ilyen badarságokat, nem is értem. Igaz, évekkel ezelőtt, mikor publikálni kezdtem őket a Pánsípban, azt kérdezte, hogy nekem milyen érdekem fűződik az ő futtatásukhoz. Elképesztő. Gyakran nem tudom eldönteni, mi tőbb a képtelen feltételezéseiben, az ostobaság vagy a rosszindulat. Vagy csak egyszerűen egy tapodtat sem tud tenni ellenségkép nélkül.

Legutóbb ezt írtam neki a fiatalokról:

„Ezek a fiúk most járnak irodalmi kamaszkoruk végén. Ennek pedig a legtermészetesebb megnyilvánulása, hogy szembehelyezkednek az előttük járó generációval. Mást akarnak, jobbat akarnak, igazabbat akarnak. Jól teszik. Így én sokkal büszkébb vagyok rájuk (mert hogy az vagyok: valamilyen szinten mind a négyen a „neveltjeim”), mint ha feltétlen híveimként lihegnének körülöttem. Azt hiszem, a lelkem mélyén elvártam tőlük ezt a magatartást, bár az első éles jelentkezések engem is megleptek.
Jobb, ha tőlem tudod: a Balett részére tőlem kértek ajánlólevelet, amelyet örömmel el is készítettem. Tőlem kértek tanácsot ezer apró dologban: a lap bejegyzésétől kezdve a számlanyitáson át az előfizetői listákig. De a szerkesztési elveket illetően a maguk feje után mentek! Írást is kértek. Azóta is, a leendő második számba is. Nem adtam. Tudod, miért? Mert szeretném, ha az én személyem még ebben a formában sem befolyásolná őket. Elvárom tőlük, hogy szellemi szinten teljesen a maguk lábára álljanak. És ehhez igenis le kell akasztaniuk a portrémat a tisztaszoba faláról, össze kell taposniuk és a kamra legsötétebb dohos sarkába kell vetniük. Nehezebb lenne ezt megtenniük, ha új fotókat küldözgetnék magamról.
Azt hiszem, semmiben nem lehetnék most nagyobb hasznukra, mint azzal, hogy ebben az elszakadásukban úgy vagyok mellettük, hogy ők közben ellenem lehetnek.”

*

Előadó-körutunk Magyarországon Szolnoktól Hévízig: könyvtárakban, gimnáziumokban, irodalmi presszókban. Öt nap alatt 9 találkozó! Fárasztó és felemelő intenzitású szembesülés érdeklődéssel és közömbösséggel, hozzáértéssel és értetlenséggel, vájtfülűséggel, bunkósággal és sznobériával. Láttunk lelkes és nyegle fiatalokat, energikus és elfásult pedagógusokat, jóhiszemű és szélhámos szervezőket, szerény és pöffeszkedő szerkesztő-társakat, elszármazott és ezért máris nagyon okos és kemény "földiket"… Eladtunk sok könyvet, kerestünk egy kevés pénzt. Közben pedig kitűnően éreztük magunkat négyesben: Csernicskó Pisti, Kovács Elemér és mi ketten Évával. Legérdekesebb talán István és Elemér viszonyának egy hét alatt tapasztalható módosulása volt: szinte ellentétes jellemű és beállítottságú emberekről lévén szó lenyűgöző volt látni, ahogy egymás értékeit felfedezve megenyhültek a másik "idegensége" iránt. A harsány, darabos, jó értelemben vett "falusi" Elemér a maga extrovertált zsurnaliszta-hajlamával egyrészről és a finomabb-tartózkodóbb, városias tudós-tudákos nyelvészúrfi másrészről - nem akármilyen párosítás, főleg, ha közel egy heti összezártságról van szó. Eleinte meglehetős fenntartással nézegették egymást, de Elemér nyitottságának nem lehetett ellenállni, mindenen átsugárzó őserejével, szellemességével és saját korlátait egészségesen kezelő öniróniájával megtörte Pisti tartózkodását. …Ritka alkalom, amikor az ember külön-külön szerzett barátai egymást is megkedvelik.

*

Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Két újabb könyvvel sikerült kirukkolnunk: Évávaval egy reprezentatívnak szánt, kicsit albumszerű közös könyvbe gyűjtöttük az utóbbi években írt opuszainkat, még ám úgy, hogy az ő novellái és az én verseim valahogy tartalmilag-hangulatulag kiegészítsék egymást. A Topáz illemtanát Medveczky Ági és Kovách A. Vadim festményeivel illusztráltuk. Az alacsony példányszám ellenére azt reméljük, megtérül a nyomdaköltség. A másik szerényebb kis könyvecske, Évá pár novellája, Füzesi Magditól egy füzérnyi vers és nekem egy nagyobb tanulmányom: amolyan ízelítő Kárpátaljáról. Mindkét könyvnek megtartottuk a premierjét, a dedikálásra Magdi is eljött családi-baráti kísérettel.