98:  jan  febr-márc  ápr-máj  jún  júl-aug  szept-okt  nov-dec

Több mint két hétig dolgoztam a Forrásnak szánt recenziómon. Jó éve állapodtam meg a főszerkesztővel, Füzi Lászlóval abban, hogy évente két kritikát írok nekik kárpátaljai könyvekről. Eddig egyszer sem sikerült pontosan ezt írnom. Előbb A hontalanság metaforáiban elemeztem négy év verstermése alapján a haza-szülőföld-magyarság stb. témakörű megnyilatkozásokat, most meg Cséka György, Pócs István, Lengyel Tamás és Bagu László első köteteiről igyekeztem megállapítani ezt-azt.

Miközben olvastam-jegyzeteltem könyveiket, a költészetüket érintő megállapításokon túl még valamit megfigyeltem: saját munkamódszerem visszásságát. Ennek lényege abban áll, hogy aránylag rövid „tanulmányozás” után megteszek bizonyos megállapításokat, s attól kezdve már nem csak úgy olvasom a verseket, hanem saját meglátásaimhoz keresek adalékokat. Ekkor már alaposan beleásom magam a szövegekbe, de csak azért, hogy a magam koncepcióját mind hitelesebben igazolhassam. Veszélyes módszer, mert igen könnyen előfordulhat, hogy a koncepció fontosabbá válik a vizsgált anyagnál, és a sebtében kialakított vélemény akkor is rögzül, ha az alaposabb elemzés más következtetéseket is megengedne. Emiatt nem tarthatom magam igazi műkritikusnak (elméleti tudásom sem elegendő hozzá), csak olyan írónak, aki mások műveinek olvastán igen könnyen alkot véleményt, amelynek helyességét aztán bizonyítani is próbálja.

*

Egy barátunknak így foglaltam össze az elmúlt fél évünket: „Sokat dolgozunk, vegyes eredménnyel. Főleg a pályázások vitték el rengeteg időmet. A Pánsíp megmentését célzó beadványok mellett még 5-6 futó témánk vagy új ötletünk adódott: szonettpályázat (siker), novellapályázat (kudarc), Pánsíp-est Pesten (siker), KÁRMIN-díj (siker), egy új díj alapításának szándéka (kudarc), egy ösztöndíj-alap létrehozásának az ötlete (kudarc), két tervezett előadókörút (két kudarc), több könyvterv (egy siker: a Száz szomorú szonett). Sajnos egyre nagyobb az ellentmondás az ilyesmire fordított munka és a „megtérülés” között, ezért félő, hogy sok mindenről célszerűbb lemondani, mint mindenáron fenntartani vagy új dolgokkal kísérletezni. Végül is ki kényszerít engem arra, hogy lapot és könyveket adjak ki, alapítványt működtessek? Mi indokolja ezeket a közösségi dolgokat, ha mind a támogatók, mind a közönség részéről egyre nagyobb az elutasítás és a közöny?”

Igen, ezt a kérdést időről időre felteszem magamnak. És ha nem lennének állandóan új ötleteim, a „régi” dolgokba biztosan belefáradtam-beleuntam volna. Nem tudom, kitartásnak vagy hebehurgyaságnak kellene-e inkább nevezni azt a magatartásomat, hogy ha valami nehezen megy vagy ha túl nagy ellenállásba ütközik, akkor mást, másként próbálok. Így váltottam a Hatodik Sípot Pánsípra, a Galéria Kiadót UngBereg Alapítványra - de az az érzésem, ezeket sem fogom mindenáron fenntartani. Mindig, amikor a sűrűjében vagyok valami közéleti-irodalmi-kiadói-szervezési nyüzsgedelemnek, arra gondolok, mennyivel jobb lenne félrevonult magánembernek, remeteéletű írónak lenni. De ha az lennék, biztosan emerre vágynék áhítozva.

*

Amit évek óta nem tettem: mikrofonhoz álltam egy szabadtéri ünnepségen. Ez az Oroszlány melletti Majkon történt, ahol is a Kamaldúli Műemlékegyüttes falai között rendeztek Rákóczi Napot. Meghívóm, a Rákóczi Szövetség oroszlányi szervezetének elnöke az első felkérésében még a kárpátaljai magyarság helyzetéről szóló „ünnepi szónoklat” megtartására kért. Szíves invitálását megköszönve és elfogadva azt írtam vissza, hogy a témában szívesen tartok előadást, felszólalást, hozzászólást, tájékoztatót, beszámolót - csak szónoklatot nem. Visszaírt, hogy jó lesz a tájékoztató.

Tartózkodásomnak egyébként pontos oka volt: 1992-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári szervezete - akkor még tagja voltam - felkért, hogy legyek a Petőfi-szobornál tartandó március 15-i megemlékezés ünnepi szónoka. Én el is vállaltam (akkoriban még buzgott benne a tömegrendezvények iránti vonzalom), és történelmi-irodalmi előadásomba beleszőttem két politikai aktualitást. Az egyiket Ukrajna akkori elnökének címeztem, aki az ungvári Petőfi-szobor egy évvel korábbi felavatásánál olyasmiket mondott, hogy „ukrán földön felavatjuk Petőfi Sándor szobrát”, meg hogy „azok a magyarok, akik itt élnek, otthon fogják érezni magukat nálunk”. Lehetne vitatkozni azon, ki kinél van vendégségben, üzentem én Kravcsuk után Kijevbe, kijelentve még, hogy Ungvár ugyan Ukrajna földje, de nem ukrán föld. A másik üzenetem egy másik elnöknek, a KMKSz akkori vezetőjének szólt. Arra kértem a távollevő Fodó Sándort, minden tekintélyét latba vetve igyekezzen megőrizni a KMKSZ egységét - a szervezet az évi közgyűlésén ugyanis ez az egység megbomlott. Ezek után olyasmi történt, ami ünnepi gyűléseken nem túl gyakori: a Szövetség egyik szürke eminenciása, Perduk János, szükségesnek érezte, hogy Fodót megvédje ellenemben - pedig én nem is támadtam - , szót kért és kioktatott: hogy merészelem én távollévő elnökünket bírálni. Több mint nevetséges volt ez az alattvalói buzgalom és benyalizás.

A dolog visszássága egyébként abban állt, hogy sem az ezres tömegben, sem a mikrofon közelében álló nem-magyar ukrán városi vezetők közül senki sem akadt, aki Ukrajna elnökének kelt volna védelmére (pedig őt valóban bíráltam), ám „sajátjaim”, a magyarok közül akadt valaki, aki egy magyar védelmében egy másik magyar ünnepi szónoklatát otrombán megzavarja. „No várhatjátok, hogy én még egyszer nektek mikrofon elé álljak” - határoztam el akkor, s többévi távolmaradásom az ilyen közszereplésektől annyira magatartásom részévé vált, hogy a mások rendezte másféle ünnepélyen sem szerettem volna szónokolni, ezért kértem engedményt oroszlányi meghívóimtól.

Évával útban a helyszín felé a kocsiban mégis eljátszottam azzal, hogyan is hangzanék a Rákóczi-ünnepségen egy „igazi” szónoklatom. Felemeltem a hangomat, és tagolt, túlhangsúlyozó, szüneteket kitartó pátoszos orátori stílusban rákezdtem: Magyar testvéreim! Rákóczi népe! Kárpátaljáról, Zrínyi Ilona hős vára alól érkeztem hozzátok, szívemben melegséggel, lelkemben az együvétartozás nagyszerű érzésével, nyelvemen apáink szavával. Azért jöttem, hogy a testvérei közé érkező vérvédő hősök meghatottságával tegyek tanúbizonyságot egy mostoha sorsú, sokat sanyargatott, árván hagyott nemzetrész helytállásáról, tántoríthatatlan hűségéről. Arról, hogy Kárpátalja magyarsága minden sorsverés közepette megtartotta egyenes gerincét, hű maradt anyanyelvéhez, szülőföldjéhez, ápolja hagyományait, s mint szentségre, úgy tekint magyarságára… Stb. Stb. Éva nem volt humoránál (ismeretlen útvonalon autóztunk, nagy hőségben), kérte, hagyjam abba. Holott én élveztem a dolgot, leleplező erejűnek gondoltam: íme, milyen könnyű panelekből összerakni egy frázisoktól pufogó „szónoklatot”, ráadásul - feltételezhetően - épp olyant, amilyent elvárnak egy határon túli magyartól. (Hogy nem tévedtem nagyot, kiderült mind az ünnepség bevezető szavaiból, mind a kissé revizionista-irredenta színezetű összekötő szövegekből, mind a Székelyföldről és a Felvidékről érkezett „kollégák” felszólalásából.) S hogy ezek után én miről beszéltem? Arról, amit mostanában megírni szoktam: hogy a kárpátaljai magyarság válságban van (s melyek ezen válság okai és megnyilvánulásai), hogy etnikai határai elmosódóban, hogy identitása elveszőben, hogy ropog-hajlik a gerince. S hogy a helyzet „rossz, de reménytelen”: a megfigyelhető tendenciák a kibontakozás, felemelkedés esélyét egyre minimálisabbra csökkentik.

 „Ennek ellenére” megtapsoltak, többen külön is megköszönték őszinteségemet. Ám félek, hogy legtöbbjüknek nem a vázolt problémák megismerése volt a fontos, hanem az, hogy ha már lelkesedni nem hagytam őket, akkor legalább sajnálhattak tiszta erőből. Az információk helyett, úgy tűnik, sokkal fontosabb az az érzelmi viszony, amelyet a közlések kiváltanak. S ha az érzelem kialakult, az információ akár el is felejtődhet. Megdöbbentő, hogy az emberek mennyivel jobban szeretnek hinni, szeretni, gyűlölni, sajnálni, lelkesedni, szomorkodni stb. mint tudni. „Nagyon szépen beszélt” - mondja egy hozzám lépő, de azt hiszem, roppant zavarban lett volna, ha megkérdezem, mi volt az a három tényező, amelyet a válság okaiként megneveztem, s ugyan mi volt ebben a szép.