Aug.
végén: az M-Szivárvány-tábor Csobánkán. Évával, Lengyel Tomival voltunk
ott. Kellemes tanácskozás, szép táj, kicsit zord éjszaka, néhány kellemes
és egy kellemetlen új ismeretség.
*
A
minap, meg sem várva, mi lesz az előző kettővel, belevágtam egy úgy
regénybe. Így kezdem:
Tegnap fogyatkozott a Hold. Dolgozószobánkból kitűnően látszott. Gyerekeim
a távcsövet is behozták, azzal nézegette a család hosszú percekig égi
kísérőnket, mígnem teljes korongja beúszott a földárnyékba.
Amikor visszaültem az íróasztalhoz, megfelelőnek éreztem a pillanatot
egy új regény elkezdéséhez. Nem mintha az a csillagászati tény, hogy
e percben a Hold, a Föld és a Nap felsorakozott egy egyenes mentén,
bármilyen gravitációs hatással lehetne irodalmi szövegek belső tereire,
de mégis… Holott azt is tudom, a régebbi korok babonás embere éppenséggel
rossz előjelnek tartott bármiféle fogyatkozást, szokatlan égi eseményt.
Úgy vélem azonban, hogy a balsejtelem semmivel sem rosszabb hangulati
elem egy írásmű indításához, mint bármiféle kedvező sugallatokra alapozott
bizakodás.
Ez a regény Doktorusz Andrásról szól. Pontosabban: ő az egyik főhőse
azoknak az eseményeknek, amelyek elbeszélése alább következik. Igen:
elbeszélése. Az elmúlt években ugyanis két furcsa regényt írtam: mindkettőből
hiányzott a lineáris történetmondás. Ezt szeretném most jóvátenni ezzel
a nagyon is hagyományos, történetközpontú, sztorizós, mesélős könyvvel,
két legyet ütve egy csapásra: először is azonmód visszahódítom minden
elijesztett olvasómat, másodszor pedig a már megnyerteket meggyőzőm
arról, hogy az intellektuálisan unalmas fanyalgás mellett van létjogosultsága
a jóízű mesemondásnak is.
Nos, Doktorusz András, kell-e mondanom, Kárpátalján született. Mert
hogy ez kárpátaljai regény.
– Ez egy beszédes név? – kérdezi feleségem, amikor belepillant kéziratomba.
Naná, mert majd olyan nevet adok a hősömnek, amely hallgat, mint a csuka
(vulgárisabban: mint szar a fűben; ide vág Kosztolányi ríme: Hallgat
a sült kecsege. / De ha eleven, vajon fecseg-e?). Igenis ez egy beszédes,
mondhatni elevenen fecsegő, sőt, kifejezetten szószátyár név. – Talán
egy orvos? – tudakolja most már a beszédesség mikéntjét, nem kis bosszúságomra,
életem párja. Igazán tisztában lehetne azzal, hogy ilyen primitív megoldásokat
még egy kárpátaljai regényben sem illik alkalmazni. Tudjuk, hogy Somogyi
Gábor nem született a Somogyországban, a Gerlóczyak sem Gerlócon, és
Tóth Mihály is jó „magyar atyafi”, nem pedig felszlovák (a finom irodalmi
utalások kéretnek kitaláltatni, és nem csupán Mikszáth vonatkozásában).
Ilyen hagyományokat nem illik figyelmen kívül hagyni. (Hogy ezek egyáltalán
nem voltak beszédes nevek? Akkor annál inkább!) Vagyis hát még egy kárpátaljai
regényben se nevezzünk Kovácsnak egy kovácsmestert, Bakónak egy ítéletvégrehajtót,
Nagynak egy magasnövésűt: keressünk áttételesebb hivatkozásokat!
Ez pedig azt jelenti, hogy Doktorusz András természetesen nem orvos,
de még csak nem is ügyvéd, jogász vagy bölcsészdoktor. Nevének beszédessége
árnyaltabb összefüggéseket rejt. Ezek, remélhetőleg, a regény egészében
lesznek felfedezhetők. Most elégedjen meg a Nyájas azzal, hogy elárulom:
hosszabb ideig vívódtam, ne Professzor András legyen-e hősöm neve, sőt,
ilyenek is eszembe jutottak: Őrnagy, Mester, Docens, Karnagy, de aztán
sorra elvetettem őket. Két okból is.
Az első az, hogy a Doktoruszt igen könnyen és magától értetődően Dokinak
lehet becézni, mint ahogy hősünket szükebb-tágabb környezete valóban
így emlegette. Megszólítani csak azért nem szólították így meg, mert
ezt többször is kikérte magának. „Van nekem becsületes nevem. Aki lusta
ahhoz, hogy végigmondja, az ne akarjon velem beszédbe elegyedni.” Ugyanígy
„nem hallgatott” a Bandira, Andriskára vagy más becéző formákra. (Erre
a teljes névalak iránti már-már mániákus ragaszkodásra, mint rövidesen
olvasni fogjuk, hősünknek jó oka volt. Itt jegyezzük meg, hogy egyedül
az Andrjusa csengett egy időben kedvesen fülének; hogy miért, később
ez is kiderül.) Ennek ellenére – vagy épp ezért – távollétében mindenki
Dokinak nevezte, sőt, közelebbi barátai még ezt az alakot is tovább
redukálták és nemes egyszerűséggel így említették: Dr. E választás mögött
tehát végső soron saját önzésem áll: szövegtechnikai szempontból igen
hasznos, ha egy regényhős nevének több alakja van – így elkerülhető
a sok ismétlés, azon túl pedig az egymástól eltérő előfordulások más-más
hangulatot sugallhatnak, így gazdagítva a szavak jelentéskörét. (Hallom
a kifogásokat: a Dr. alakot így, két betűvel – hanggal! – nem lehet
kiejteni, mert nincs benne szótagképző magánhangzó? Ugyan kérem, ez
merő akadékoskodás. A pergő »r« hang nagyon is alkalmas szótagképzésre,
erre legjobb bizonyítékunk az, hogy Dokinak az iskolában volt egy Krcs
nevű, alighanem szerb származású osztálytársa, s nevét néhány sikertelen
tétova kísérlet után már előszeretettel ropogtatták diákok és tanárok
egyaránt. Tehát a Dr. alak kitűnően kiejthető röviden és hosszan, kijelentő
és kérdő hangsúllyal egyaránt. Tessék kipróbálni!)
A másik körülmény, ami miatt hősömet Doktorusznak kereszteltem, az előbbihez
hasonlóan önzésemből ered. Fentebb már említett két korábbi regényem
főhősei ugyanis görög(ös hangzású) nevet viselnek, így hát ezt a magam
alakította tradíciót folytatni akartam, leginkább azért, hogy ha már
új könyvem stílusa merőben el is üt az előzőektől, legyen mégis valami
olyan emlékeztető jegy benne, amelyből a Nyájas rám ismerhet. Olyas
fajta könnyebbséggel akarok tehát részére szolgálni, mint amilyen jóleső
érzés egy amerikai turista számára az, ha egy teljesen ismeretlen európai
város ódon épületei között elveszve végre rátalál a McDonaldsra.
A
regényhez készülődve, jegyzeteim között kotorászva akadtam az alábbi
jó pár éves feljegyzésre. Ide másolom:
Olvasom
Németh László egyik vejének naplóját a veszprémi Új Horizont friss számában.
Szárazon megírt, de épp tárgyilagosságában értékes írás. Fontos adalék,
s talán nem is annyira Németh László megértéséhez, mint a kor krónikájához.
Tele van a hetvenes évek elejének ellentmondásosságával, ott csörömpöl
benne a magyar irodalom porcelánboltjába betörő kultúrpolitika összes
elefántja, Aczéllal az élen; át- meg átszövi az eseményeket a permanens
megalkuvás hitelesítő fémszála, fellebben becsvágy és irigység fátyla
– akár szörnyülködhet is a fiatalabb olvasó, hogy ilyen fülledt levegőjű
élettér adatott azóta halott nagyjainknak, a naplóban név szerint is
szereplő Dérynek, Illyésnek, Borsos Miklósnak stb. A sok rácsodálkozásra
okot adó leírás után az egyik legmegdöbbentőbb közlés: Aczél nem engedélyezte,
hogy Németh László temetésén a gyászoló gyülekezet elénekelje a Himnuszt.
Így aztán a néma csendben tisztán lehetett hallani, amint a rögök koppanva
hullnak a leeresztett koporsóra. – Így éltünk 1975-ben. Én első éves
fizikus egyetemista voltam Ungváron, és (még eléggé sokáig) azt hittem,
hogy a természettudományok elkötelezett művelőjeként elvonatkoztathatom
magamat mindenféle humán nyavalygástól.
*
Egyre
gyakoribbak és hosszabbak az áramszünetek. Ha késő délután vagy este
kapcsolják ki, azt még jól tűröm: legfeljebb beszélgetünk egy kicsit,
gyertyafénynél hosszabban vacsorázgatunk, korábban lefekszünk. De amikor
reggel nem tudok munkámhoz ülni, akkor majd felrobbanok dühömben (a
padlásszobában kevés a természetes fény, no és persze sem fax, sem számítógép,
sem villanyírógép nem működik; persze: lehet tollal is írni, mint ahogy
petróleummal főzni is – de hát ilyesmire rendezkedjünk be a harmadik
évezred küszöbén?).
A helyzet egyre katasztrofálisabb: Ungvár legtöbb részén heti 3-4 alkalommal
félnapokra kapcsolják ki a villanyt, faluhelyen egész naposak az áramszünetek.
A nyomdaüzemben, ahol dolgoztatni szoktunk, csütörtök szabadnapnak számít:
miért mennének be dolgozni, ha a gépeket amúgy sem tudják beindítani.
Az iskolákban a múlt télen még decemberben sem kezdődött el a fűtési
idény, télikabátban ültek gyerekeink az osztályban. Az idén sem várható
javulás: az energetikai ipar teljesítménye tovább csökkent, Ukrajna
oroszországi tartozása nőtt. Semmi jóra nincs kilátás.
Sorok a friss Kárpáti Igaz Szóból: Az energiarendszerben kialakult
kritikus helyzet következtében váratlan, figyelmeztetés nélküli áramkimaradásokra
... lehet számítani. És itt jön a legszebb mondat: Kérjük az
áramfogyasztókat, hogy gondolkodjanak el az ilyen esetekben előállható
helyzetekről és tegyenek intézkedéseket a halálesetek megakadályozására,
a negatív ökológiai következmények és berendezések károsodásának megelőzése
céljából. (Sic!).
*
Hosszas
előkészületek után végül nagyon jó kis pályázatot sikerült meghirdetni
a Pánsípban. Elég tisztességes összegű díjakra sikerült összekalapoznom
a pénzt, egy csomó különdíjra is ígéretet kaptam. A pályázat tárgya:
szonetteket kell beküldeni jövő januári határidővel: vagy 3 különállót,
vagy 6-ból álló ciklust, vagy szonettkoszorút. Külön sikernek tartom,
hogy Somlyó Györgyöt sikerült megnyerni a zsűri elnökének: első kérésemre
igent mondott.
Úgy tervezem, a díjátadást Bp-en tartjuk, az Írószövetségben.
*
Intenzív
levélbeli egyeztetések a berlini Balla Bálinttal. Az EPMSZ felvállalta
az Élted volt regénye kiadását (Bálint a lektorátusuk vezetője;
még májusban olvasta a kéziratot, amit Siófoki konferenciájukon adtam
át neki. Bevallom: egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy vevők lesznek
az effajta „szövegirodalomra”. Saját elismerő véleménye mellé azóta,
ha jól tudom, Kende Péter és Ilia Mihály pozitív értékelését is megkapta.)
Úgy fest, a könyvet én gyártathatom Ungváron (illetve a borítót Nyíregyházán).
Most egyeztetjük a formátumot, papírminőséget, példányszámot. Azt hiszem,
2000 példányban még sosem jelent meg könyvem.
*
Meghívtak
a Debreceni Irodalmi Napokra. Hogy milyen alkalomból, azt le sem merem
írni.
