Nagy
késéssel megjött a Bárka c. folyóirat tavalyi, 96/3-4. száma.
Ebben: annak az őszi békéscsabai tanácskozásnak az előadásai, amelyet
a megye könyvtárosainak nagy éves összejövetele alkalmából tartottak
a határon túli magyar irodalomról; az anyagok között Elek Tiboré és
az enyém is – ezek Kárpátaljával foglalkoznak. Tibor tanulmánya már
élőben előadva is tetszett, és most élvezettel olvastam.
Legnagyobb erénye az elfogulatlansága és egészséges értékítélete.
Könnyedén túllép azon a szinte áthághatatlan akadályon, amely évek óta
lehetetlenné teszi, hogy helyére tegyünk néhány dolgot. Akik valaha
is foglalkoztak irodalmunkkal, azok vagy tettenérhetően elfogultak voltak
(egyesek egyik, mások másik irányban), vagy semmitmondóan felületesek.
Újabban meg bejáratott ítészeink is nagy zavarban vannak: olyasmit kellene
elismerniük, aminek elismerésétől vonakodnak, és olyan szerzők teljesítményének
hiányát kellene belátniuk, akiknek felmagasztalására korábbi koncepciójukat
alapozták. Így aztán nagy csúsztatásokkal találkozhatni. Nem így Tibor.
Az utóbbi években megjelent itteni könyveket szemlézve szemrebbenés
nélkül kijelenti, hogy a 60-70-es évek fordulóján rövid ideig létezett,
de elhíresült Forrás Stúdió most kiadott, „Nézz töretlen homlokomra”
című emlékantológiájában „A kevés szavú Fodor Gézának, de főként
Vári Fábián Lászlónak a korábbi antológiákból, évkönyvekből, magyarországi
publikációkból már jól ismert, többek által méltatott versei olvashatók
újra. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a kilencvenes évek elején végre megjelent
első köteteikben is jórészt ugyanazok a kiemelhető versek, amelyek itt
és/vagy a másik két összeállításban is olvashatók, akkor talán nem elkapkodott
a megállapítás: bennük rekedt a jelentős költői életmű. Nagyjából ugyanez
mondható el a többiek, főként Balla Teréz, Dupka György, Zselicki József
antológiákbeli versei és az elmúlt években megjelent kötetei kapcsán,
annyi különbséggel, hogy ők kezdettől kevesebb tehetséget árultak el,
így a hiányérzetünk is kisebb lehet.”
Ezt egyszer ki kellett mondani valakinek. Más, fájdalmasabb
kérdés – Tibor ezt is érdemben tárgyalja –, hogy mi okból rekedt
benne előbbiekben az életmű, s mi okból nem tudták az utóbbiak kibontakoztatni
szerényebb tehetségüket, de a lényeg az, hogy végre valaki nem a múltbéli
érdemek és a korábban elszenvedett sérelmek felől közelít ezekhez az
írói teljesítményekhez, hanem értéküket mérlegre téve hozza meg ítéletét.
Véleményét igen közelinek érzem a magaméhoz, talán azzal az eltéréssel,
hogy én Vári Fábián László és Fodor Géza munkásságát a nagyon kevés
felmutatható vers ellenére is maradandónak érzem, míg a másik csoportba
soroltak tehetsége szerintem nem szerényebb, hanem egyszerűen hiányzik.
Dupkát csak múltbéli költőként tudom számontartani: ő legalább idejében
elhallgatott. Amikor pedig még írt és publikált, akkor ő maga eléggé
fiatal, a korszak eléggé lefojtott, irodalmunk meg eléggé vérszegény
volt ahhoz, hogy zsengékkel is felszínen lehessen benne maradni. Balla
Teréz már rosszabbul időzített: hosszú (legyünk igazságosak: néhány
évig részben kényszerű) hallgatás után akkor kezdett buzgón publikálni,
amikor már kialakult kis költészetünknek mind az élvonala, mind a derékhada,
s ő így ügyetlen opuszaival csupán a sereghajtók közé kerülhetett, amely
besorolásából azóta sem tudott kitörni, holott közben mind az élboly,
mind a középmezőny költői nagyrészt kicserélődtek. Erre is rátetézett
Zselicki, aki egészen a legutóbbi időkig szinte semmi újat nem publikált
(s ami keveset igen: nem vált dicsőségére), most meg, közel ötvenévesen
kiadta kötetben a zsengéit. Bizony ezek a javarészt húszegynéhány
évvel ezelőtt keletkezett írások megmosolyogni valóan gyengék, s a kötet
megjelenése a költészethez legalább egy picit értők szemében Zselicki
maradék nimbuszát is tönkrezúzta.
Hasonlóan kíméletlen Elek Tibor kis irodalmunk másik neuralgikus
pontját illetően is: „A körülbelül kéttucatnyi (beleszámítva az ifjúsági
regényeket, gyermekversköteteket is) kötettel rendelkező Balla László
munkássága sem odahaza, nem Magyarországon nem túl népszerű” – kezdi,
és minden nagyobb rákészülődés nélkül kijelenti, hogy a tárgyalt szerző
újabb regényei az ábrázolás művészi erejét, drámai hitelességét illetően
alatta maradnak mind Kovács Vilmos Holnap is élünkjének, mind
Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya c. kisregényének. Balla Lászlót
negatívan értékelni nem számít különösebben nagy cselekedetnek, ám a
kijelentés jelentősége abban rejlik, hogy sok tekintélyesebb ítész tollából
ennek a véleménynek nincs súlya: szemléletük eleve prekoncepcionális,
Balla Lászlót eleve (csak) irodalmi diktátornak látják, s évtizedekkel
ezelőtt eldöntötték, hogy nem lehet jó író. Elek Tibor viszont – már
csak fiatal kora miatt is – mentes mindenféle előítélettől, így tehát
azért marasztalja el a Balla-regényeket, mert értékítéletében nem találtattak
eléggé jóknak. Olyan természetes hangon teszi ezt, hogy bárki számára
hihető: ha Balla történetesen remekművet hozna létre, ezt ugyanilyen
magától értetődően ismerné el, míg az elkötelezett ítészek erre képtelenek
lennének: már a most születő-megjelenő regénysorozat – A végtelenben
találkoznak – is túl jó nekik ahhoz, hogy alaposan lehúzhassák;
agyonhallgatják hát inkább. (Például Görömbei: még viszonylag friss
összefoglalásaiban is a költő Balla Lászlót értékeli s találja
gyengének, a most már terjedelme miatt is figyelmet érdemlő regényfolyamról
tudomást sem vesz.) A regényciklus értékelhetőségének van más akadálya
is. Szinte lehetetlen e műveket kizárólag művészi teljesítményként megmérni:
helyenként már-már dokumentalista művekkel állunk szemben, amelyekben
az artisztikus vonásoknál hangsúlyosabb, lényegesebb a tényanyag, a
kor- és társadalomrajz, s ennek minősítése túlmutat az esztétikai elemzés
lehetőségein. Ha viszont a regények szociális, morális, politikai értékét,
hitelességét mérlegeljük, akkor nem tekinthetünk el attól a körülménytől,
hogy e művek szerzőjének van múltja, s múltbéli személyisége
súlyos ellentmondásban áll a regényekben megmutatkozó írói magatartással.
Egyszer ezt lenne érdemes egy fáradtságot nem sajnáló irodalomtörténésznek
végigelemeznie! Bemutatnia, hogy mindaz, amit Balla László mint író,
szerkesztő, irodalompolitikus 36 esztendőn át képviselt (első kötete
megjelenésétől nyugalomba vonulásáig), az vajon hogyan viszonyul a regényfolyamban
leírtakhoz; illetve visszahatólag: a regények világa, hangja, üzenete
miben cáfolja és miben igazolja a múltbéli Balla Lászlót. Egy ilyen
analízis mutathatná meg, hogy a jelentős írói teljesítmény mögött áll-e
hitelesítő erejű személyiség – és csak azután, a kapott eredmény
birtokában lenne értelme az írások művészi-esztétikai kvalitásairól
szólni. A Balla László-életmű ugyanis nem csupán irodalom, sőt,
talán első sorban nem az. Éppen ez a legnagyobb gyengéje – és lehet,
hogy legnagyobb erénye is.
