Kettenklub - Balla D. Károly

Miközben a 84 esztendős Mester, Michelangelo Antonioni feleségével Velencében töltötte a karácsonyt, római lakását kirabolták. Elvitték, többek között, díjait is, így a Cannes-i fesztiválon a Nagyítással (legkedvesebb filmem!) nyert Arany Pálmát, és az életmű-Oscart is, persze.

Amikor ezt bemondja a rádió, én épp Déry Tibor A napok hordaléka c. feljegyzéseit olvasom, s benne az epizódot: élményeit Cannes-ban, ahová A befejezetlen mondatból készült film írójaként érkezett, s ahol a fesztivál megnyitó ünnepségére a nagybátyjától öröklött színes selyemnyakkedőjében nem engedték be, mert fekete csokornyakkendőt írt elő az érvényes etikett.

Ez a véletlen egybeesés (napi hírek + olvasmány), továbbá ennek a felborult értékrendű világnak a kiábrándító viszonya művészhez és művészethez talán elegendő indítékul szolgálhat ahhoz, hogy ezeket a naplószerű feljegyzéseket éppen most indítsam útjukra, mert szükségét érzem, hogy a gyakran napi 8-10 valódi levél mellett amolyan Mikes Kelemen-i levelezést is folytassak, és hát a címzett ki is lehetne más, mint minden író közös virtuális nénikéje, az olvasó.

Az Antonioni-Déry párhuzam tehát voltaképpen csak ürügy arra, hogy elkezdjem feljegyezni azokat a gondolataimat, amelyek sem versben, sem novellában, sem publicisztikában vagy más egyébben nem kaphattak kifejezést. Ha kellene, találhatnék ennél sokkal konkrétabb apropót is. Először is, hát igen, elkezdődött egy új év; aztán meg: dörömböl a nagy otromba 40-es, "perceken belül" elindulok az ötödik iksz felé. Ám akadna más évforduló is: épp 25 esztendeje annak, hogy kamasznaplómat abbahagytam.

Ennyi indok csak elég.

A napokban itt jártak: Csernicskó, Lengyel Tamás + Erika, Jánki Endre + Szilárd, tegnap pedig Bagu Laci. Utóbbival hosszas beszélgetés abban a tárgyban, hogy a Pánsíp szerkesztői közé hívtam meg. Egyeztettük az elképzeléseinket. Közben sorra is vettük a számba vehető szerzőinket. Lehangoló a kép. Tíz alatt van azoknak a szépíróknak a száma, akiktől érdemes anyagot közölni. És ebben már benne vannak a belső munkatársak meg azok is, akik egy évben legfeljebb 1-2 írással rukkolnak ki, plusz akiket már több szál köt oda, mint ide (Lengyel, Pócs, Cséka).

Naplót akkor érdemes írni, ha nem válik pózzá. Arra persze alig van remény, hogy íróember ezt úgy tegye, mint más halandó: csak magának. Aki már belekóstolt a „közírás” ízébe, vagy még inkább, ha már rá is szokott erre az ízre, nemigen tud írásművet „csak úgy” létrehozni.

Ez első látásra ellentmond annak az elképzelésemnek, mely szerint az elmélyült művész voltaképp magáért az alkotás folyamatáért munkálkodik. Ha ugyanis verset, regényt végső soron magamnak írok – akkor éppen a naplót nem?

Nincs ellenmondás. A magamnak írás ugyanis nem köznapi, hanem alkotói értelemben érvényes itt. Vérbeli író egy idő után nem tud „csak úgy” írni. Műalkotást hoz létre, mihelyst betűket rak egymás mellé, bármi is legyen ennek eredménye. A hozzáállása, a maga és műve iránti igénye minőségileg különbözik a „csak úgy” íróétól. Ez a másfajta igény nyomja rá bélyegét arra a naplóra is, amelyet esetleg nem szán publikálásra, és ugyanez az igény teremt formát, stílust, írói egyéniséget. Csak magának írja naplóját – de mégis igyekszik jó mondatokat róni, szemléletes észrevételeket tenni. Nem akar pongyolán fogalmazni, kerüli a szóismétléseket, belejavít a már leírtakba – azaz munkál benne a műgond, bizonnyal teljesen feleslegesen. Hiszen nemcsak hogy nem szánja naplóját semmilyen közönségnek, hanem valószínű-leg ő maga sem igen fogja soha újraolvasni – és mégis. És mégis: aki megismerte a szó súlyát, az többé nem tudja ezt a nemes terhet letenni, teljesen függetlenül attól, mi képezi a szavakba öntés tárgyát.

Két dolgot szeretek igazán az életben: kezdeni és abbahagyni. Nem tudom, hogy nem a másodikat jobban-e. Időben felállni egy íróasztaltól, megválni egy tisztségtől, jókor kimondani a szerelmi végszót, megfontolt döntéssel vagy gyors elhatározással bejelenteni a nincs továbbot, kiszállni egy ügyből, kilépni a fősodorból, otthagyni egyetemet, munkahelyet, kilépni szervezetből, testületből; lemondani, felmondani, felhagyni, lehagyni, megszüntetni, felszámolni, bezárni, venni a kalapomat és odébbállni – aligha ismerek izgalomnak és lelki kielégülésnek nagyobbat. És a katarzis annál nagyobb, minél több az, amit veszni hagyok. Tét nélkül ugyanis nem igazán érdemes odahagyni semmit.

Minden abbahagyás egy új kezdet előtt nyit kaput. Aki benne van valamiben, az le is fedődik általa. Aki kilép, az előtt új távlatok nyílnak.

Ezért izgalmasabb az abbahagyás az elkezdésnél.

Emlékszem, amikor a lapot 22 éven át főszerkesztőként jegyző apám nyugdíjba vonult, és én hivatalosan is munkát vállalhattam a Kárpáti Igaz Szónál (azelőtt évekig "társadalmi munkában" állítottam össze és tördeltem a Lendületet, ifjúsági irodalmi oldalunkat), s vagy másfél évig félállású főmunkatársként voltam az Új Hajtás c. kulturális melléklet irodalmi publikációinak a gazdája, akkor elkövetkezett egy pillanat (szegény Behun Jánosnak, apám utódjának a halála után), amelytől kezdve már nem éreztem a munka örömét. Kerestem, vártam a pillanatot, amikor felmondhatok. Szabó Bélával, a megbízott főszerkesztővel egyre több konfliktusom támadt (folyton kifogásolta az általam választott verseket, novellákat), s amikor már nagyon feszült lett a viszonyunk, akkor én egy ideig felmondólevéllel a zsebemben jártam be a szerkesztőségbe. Amikor be kellett mennem, előtte megírtam a felmondásomat, zsebre vágtam, és úgy indultam egyezkedni Szabóval. Be is telt a pohár hamarosan. Valami versen vitatkozhattunk ismét, amikor bejelentettem: – Ezt én így már nem tudom vállalni – és letettem elé az aznapi dátummal írt Zajavljenyijé-t. A dolog meglepte, s miközben persze elhamarkodottnak nevezte elhatározásomat, és kifejtette, hogy egyedül én vagyok alkalmas erre a munkára, aközben zavartan megjegyezte: ezek szerint én ezt a lépésemet már előre kiterveltem, függetlenül attól, ő igent mond-e arra a versre vagy sem. Hogy jobban csodálkozzon, beavattam a titkomba, abba, hogy első komolyabb összetűzésünk óta minden alkalommal aznapi dátummal írt felmondás lapult a zsebemben, így lehettem csak biztos abban, hogy nem kényszerülök olyan kompromisszumokba, amelyek már túllépnek egy bizonyos belülről érzett mértéken. Ez ugyan igaz volt, de csak azzal a kiegészítéssel, hogy valójában már csak ürügyet kerestem az abbahagyásra.

Mindez (és sok egyéb, amiről nem írok: kétszer hagytam ott az egyetemet, gyors és visszavonhatatlan döntéssel váltam ki a magam alapította Hatodik Síp c. folyóiratból; előbb tisztségeimről mondtam le, majd ki is léptem minden magyarság-szervezetből stb.) most annak kapcsán jutott eszembe, hogy új lapom, a Pánsíp szerkesztését is átadtam. Nem túl látványos abbahagyás, a tét sem nagy (így a bizsergető izgalom is kisebb), hiszen kiadónak megmaradtam egyelőre, s ahogy sejtem, a szerkesztés sem teljesen nélkülem zajlik majd. Ennek a váltásnak komoly szükségét láttam; azt hiszem, jót tesz nekem is, meg a Pánsípnak is. Nekem regény-terveim vannak és sajnos kicsi a szellemi kapacitásom ahhoz, hogy eközben a lapkészítés összes gondját vállalhassam. A Pánsípnak meg kifejezetten jót fog tenni egy kis frissítés, fiatalító vérátömlesztés: három szerkesztőm átlagéletkora nem éri el a 30-at.