Valóra vált lassan egy éve dédelgetett tervem: január 29-én kimondtuk a Pánsíp Irodalmi Szalon megalakulását. Első összejövetelünk egyben a KÁRMIN- és Váradi-Sternberg János Díj átadási ünnepsége is volt.

Nagyon szükség volt már olyan alkalmakra, amikor azokkal a szakmabeliekkel, akiknek többsége egyben barátunk is, együtt lehetünk egy hosszú estén át. Az összejövetelek egyéb haszna mellett nem titkolt szándékom egyben az is, hogy újra összehozzam azokat az értelmiségieket, akik a kárpátaljai magyarság politikai megosztottsága miatt nem vagy alig állnak szóba egymással. Lehetetlen helyzet, hogy míg 25-30 évvel ezelőtt a hatalommal való lojalitás és az ellenzékiség kétpólusú rendszere szakította két táborba az írástudókat, addig most a nagyjából ugyanazokért a célokért létrejött magyar szervezetek közti rivalizálás, ellenségeskedés osztja meg az írótársadalmat. Én kezdettől fogva igyekeztem „felülemelkedni” ezen, tudatosan ellenálltam annak, hogy bármelyik tábor is kisajátítson. Ennek egyrészt az a következménye, hogy nagyjából mindenütt elfogadnak, de – másrészt – sehol sem fogadnak be. Tudják, hogy vagyok, elismerik teljesítményemet, nem feltétlenül tekintenek ellenségnek, de pontosan érzik és érzékeltetik, hogy nem vagyok az ő kutyájuk kölke, így nem számíthatok segítségükre, vagyis arra, hogy „bevesznek valamilyen buliba”. No, nem mintha akarnék én az ő bulijaikban részt venni, épp csak lassan a kárpátaljai magyarság teljes mozgástere az ő működésük színterévé válik, ahol kívülállónak már nincs keresnivalója.

Nos, ehhez képest tartom én nagy eredménynek, hogy mégis fel tudunk mutatni eredményeket: hogy sem lapszerkesztőként, sem könyvkiadóként nem kellett minden pozíciómat feladnom (amit igen, azt pedig önként tettem), most pedig még itt van ez a Szalon is – sikerült!

Magáról a rendezvényről: 16-an jöttünk össze: írók, újságírók, szerkesztők, kiadók, történészek, intézményi vezetők. A Szalon céljainak vázolása után – a napirendnek megfelelően – beszámoltam az UngBereg Alapítvány működésének első 5 esztendejéről, majd bemutattuk az UngBereg 2000 almanachot A Kárpátaljai Magyar Irodalmi Nívódíjat ezúttal visszatartottuk, és csupán a Különdíjat adtuk ki. Ezt Lengyel Tamás nyerte el 1999-ben publikált versei színvonaláért (Hitel, Pannon Tükör, Napút) és – főleg – a Véletlen Balett c. folyóirat megalapításáért és az 1999-es számok sikeres megjelentetéséért. A Váradi-Sternberg János Díjat Botlik Jóskának ítéltük oda az elmúlt években megjelent három kárpátaljai vonatkozású könyvéért és ösztönzésül mostani munkájához Lengyel Tamás laudációját Csernicskó István, Botlik Józsefét pedig Dupka Gyuri tartotta. A díjátadás után kötetlen beszélgetés következett, majd meghirdettük a Szalon egyik következő programját – egyben első pályázatunkat. (Beküldött fotók alapján kell novellát írni a résztvevőknek.)

*

Meghívás irodalmi találkozóra, Gyulára, "valamikor tavaszra" négyünk számára: mi ketten Évával + Füzesi Magdi + Nagy Zoltán Mihály. A meghívó Elek Tibor (megyei könyvtár + Bárka + Tavan) persze engem kért meg, hogy a csapatot egybeszervezzem. Magát az utazást is mi bonyolítanánk le - de egyelőre nincsen kocsink. Magdit még nem tudtam elérni, Pesten "unokázik", NZM pedig a tavaszi kerti munkákra hivatkozva és arra, hogy "anyagilag nem éri meg" előzetesen lemondta a dolgot. Később elég hosszú levélben győzködtem, hogy egy ilyen szereplés tiszteletdíjából nem három napra, hanem akár két hétre is napszámost fogadhatna. [Az utazásra végül is csak május legvégén végén került sor.]

Tibinek írt levelemben tudattam a harci helyzetet, egyben megemlítettem, hogy több mint 2 éve hever a Tevannál (ahová ő ajánlott be és ő lett volna a szerkesztőm) a regényem, s ha nincs semmi esély a kiadására, most már visszavenném a kéziratot. A Belvárosinál csak másfél évig várt sorsára, így a két év így is túl hosszú bizalmi idő volt (csak azt tudnám, hová nyújtsam be ezután...).

*

Levél Bagu Balázstól: meghívott, legyek újra zsűri-elnöke a Bátyúi Költészeti Napok keretében zajló versmondó versenynek (mióta nyugdíjba vonult, az iskola eléggé mellőzte; örülök, hogy most ismét ott van az általa alapított rendezvény szervezői között). Kérte azt is, hogy mint korábban, segítsem anyagilag és dologi támogatással a rendezvényt. Hát... 100 ajándékkönyvet persze azonnal felajánlottam a versenyzőknek, meg majd valami különdíjat is kitalálok, de azt írtam, pénzt inkább a milliós összegeket "megpályázóktól" kérjen; miután én minden külső támogatás nélkül és csak nagy-nagy nehézségek árán tartom fenn kiadói tevékenységünket (és ha mégis pályázom, akkor szerény saját rendezvényeink költségeinek a fedezésére), így nagyon boldog vagyok, ha a könyveladásból és más bevételekből a nyomdaszámlákat ki tudom fizetni, másra már igazán nem jut (még saját munkánk honorálására sem).

*

Eléggé kalandos úton talált meg egy nekem címzett küldemény: az ismeretlen faladó egy számomra szintén ismeretlen záhonyi címet írt a borítékra, így alig hihető, hogy a nevem alapján végül mégis kezemhez jutott.

A tartalma: a Tiszavirág c. folyóirat búcsúszáma. Benne, legnagyobb meglepetésemre, egészen máshová küldött anyagaim: három szonettem és 98-as naplóm részletei (Ungvári jegyzetek címen). Én ezeket az eddig sehol meg nem jelent írásaimat egy induló szlovákiai szakmai folyóirat szerkesztőjének a felkérésére küldtem, nem pedig a Budapesten tanuló határon túli diákok (eléggé kezdetleges) lapjába. Igaz ugyan, hogy az előbbi és az utóbbi szerkesztője ugyanaz a személy, de ha a Tiszavirágba kéri a munkáimat, nem adtam volna, már csak azért sem, mert nemrégiben ugyancsak az ő felkérésére készítettem egy terjedelmes összeállítást a legjobb Pánsíp-anyagokból (ez "vendégszámként" jelent volna meg) - de ebből sem lett semmi, pedig nem keveset dolgoztam vele. Így hát a bizalmam a NEI égisze alatt megjelenő diáklap iránt semmiképpen nem volt akkora, hogy legjobb szonettjeimből és naplómból adtam volna első közlésre anyagot "belé".

Aztán tüzetesebben megnéztem a kapott lapszámot, és rájöttem, hogy ez valami öszvér-folyóirat: miközben a Tiszavirág búcsúszáma, aközben a Gömörország nulladik száma is, címe így voltaképp ez: TiszaviráGömörország. Elég szerencsétlen párosítás, ha tudom, hogy ilyesmibe kerülnek az írásaim, semmiképpen nem küldtem volna. Felteszem, hogy honort is hiába várok. [Később a dolgot részben tisztáztam a szerkesztővel, pár hónap múlva újabb írásomat leközölték, abból még tiszteletpéldányt sem kaptam, nemhogy -díjat. Sajnos túl sok hasonló történetet tudnék felidézni.]

*

Elküldtem a kiadónak esszékötetem teljes betördelt anyagát, pauszon. Mivel szerzői honoráiumot sajnos nem tudtak fizetni, így abban maradtunk, hogy én tördelem, és a tördelési munkát tisztes áron kifizeti a kiadó az Alapítványunknak. Közel sem a legjobb megoldás, de jobb a semminél. A könyv bemutatója már ki is van tűzve: a premierre április 22-én kerül sor a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében, saját standunkon.

*

Végre vettünk kocsit. Eléggé kalandos és viszontagságos körülmények között, Bátyu segítségével, aki nagyjából ezért jött "haza" pár napra Bajáról. A kincsesi autópiac és a munkácsi árubörze két külön misét megérne; a nyugati kocsik joghézagokat kihasználó behozatalának mikéntje nem kevésbé. A lényeg: 11 éves Volkswagen Passat, jó állapotban, nem túl olcsón. Pontosan kétszerese volt annak, mint amennyiért a Ladánkat tavaly eladtuk. Annak árán felül "belement" az Évá által örökölt kis beregszászi ház majdnem teljes eladási ára is. Ahogy sejtettem, ilyen autóban ülni: más minőség, mint egy Ladában. Pedig semmi extra, se légkondi, se szervókormány. Nyugati szempontból ez "fapados". Mégis luxusnak számít a volt kocsinkhoz képest.

*

NZM mindig fel tud cukkolni a levelével. Egyszerűen nem fér a fejébe, miért pártolom én a fiatalok minden irodalmi megmozdulását, most is számon kérte rajtam, hogy "milyen érdek" fűz engem a futtatásukhoz. Nagyon csípte a szemét, hogy a Pánsíp mindig "velük volt tele" (míg Weinrauch Katit elutasítottam), aztán szinte bekattant, amikor Cséka alaposan megbírálta a regényemet (nekem kellett Gyurit ellenében "megvédenem"), most meg újabb dolgokon akadt ki: Lengyel KÁRMIN(külön)-díjat kapott, a Véletlen Balettet pedig a legelső Szalon-összejövetelek egyikén be akarom mutatni. Holott ő a lapot és a fiúk (de főleg Cséka) működését károsnak tartja, engem pedig eltévelyedettnek, amiért a modern blablákat többre tartom a hagyományos közérthetőségnél. Hosszan reagáltam dorgáló-számonkérő megjegyzésére, többek között ezeket írva válaszlevelemben:

»...Ha jó évvel ezelőtti, Csékának a könyvemről írt kritikája nyomán kialakult levélbeni polémiánk során meg nem értettem volna, hogy az irodalomról vallott megmerevedett (betokosodott, begyepesedett, csökött?) nézeteidet aligha tudom megmásítani vagy legalább rugalmasabbá tenni – akkor most újra megpróbálnálak meggyőzni arról, hogy te vagy tévedésben, mert a Cséka-Pócs-Bagu-Lengyel négyes által végbevitt kis forradalom a mi régiónkban az elmúlt 25 esztendő alighanem legjelentősebb irodalmi eseménye. Amíg te Weinrauch Kati dilettantizmusát többre tartod Lengyelék működésénél, addig erről kár vitatkoznunk. Az azonban rosszul esik, hogy feltételezed rólam, bármiféle érdekem fűződhet a Fiúk futtatásához, díjazásához. (Holott láthattad, Cséka épp akkor kapta a díjat, amikor leszúrta a regényemet!). Érdekes, amikor Mari vagy Öcsi kapta a díjat, nem emlegettél érdeket! Bagura pedig te is szavaztál, első volt nálad a pontozási listán. Csak nem valami érdeked fűződött az ő díjazásához? Lehet, hogy lefizetett? Szóval egy kicsit sért a feltételezésed, főleg, hogy ez a smucig Lengyel még csak meg sem kínált a díjul kapott konyakjából. Mert ha megkínál, akkor az a féldeci, az lett volna az érdekem, ugye?
Ijeszt a rövidlátásod és a dühöd. Egyszerűen nem tudod elfogadni, hogy mások másként gondolkoznak az irodalomról, és hogy én azt tartom jelentősnek, amit te nem. Jó kis kultúrpolitikai diktátor lehetett volna belőled a szocializmusban, ha most is deresre akarod húzni azokat, akik mást gondolnak és mást tesznek, mint amit te előírnál nekik. A Balettet nyilván betiltatnád (mert káros), a Fiúkat meg elhallgattatnád (ha nem hajlandóak kárpátaljasiasan írni). Mivel ezt nem teheted meg, azzal hitegeted magadat, hogy nem irodalom, amit művelnek és majd „lehullanak a feledésbe”. Ki kell hogy ábrándítsalak: ha mással nem, de a lapalapítással egyszer s mindenkorra beírták magukat az irodalomtörténetbe. (Te Zoli, mondd már, ki alapított itt irodalmi orgánumot az elmúlt 10 esztendőben – amióta ezt szabad? Nem gondolod, hogy a teljesítmény előtt akkor is illik meghajolni, ha nem a szájad íze szerint való?)
Ha pedig ezzel jó napot szerzek neked, akkor vállalom: érdek fűz a fiúk útjának egyengetéséhez. Az irodalmunk megújítása, felfrissítése, tematikai és formai kitágítása, sokszínűvé és szervesebbé tétele melletti elkötelezettségem alapján nekem valóban érdekem felhívni azok munkájára a figyelmet, akik ebben a folyamatban szerintem pozitív szerepet játszanak. Az ő sikereikben véleményem és értékelésem helyességének bizonyítékát látom. Elégtételnek ez nekem elég. Elégtételt szerezni pedig tulajdonképpen önös érdek. Legyen hát.
Ennek ellenére abban igazad van, lassan nem lesz kit díjaznunk. A fődíjat az idén sem adtuk ki. Nem létező teljesítményre szerintem sem szabad díjat adni. Várunk, figyelünk. Az idén megjelenik pár újabb könyv, hátha lesz köztük figyelemre méltó.«