Szembesülés

Beszélgetés Balla D. Károly íróval

A kárpátaljai Balla D. Károllyal a XII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk, Szembesülés – 121 fragmentum egy regényhiány környezetéből c. könyvének (Pro Pannonia Kiadó, 2005) bemutatója után. A műfajilag nem vagy sokféleképpen kategorizálható irodalmi műről így vall a szerző: „Ez a regény nem volt, nincs és nem is lesz soha. Regény nem lesz. Szerkezet, teória, halmaz – igen. Még ábránd, szerelem, szorongás vagy bűnhődés is lehet, csak regény, regény nem, mert lényegét éppen az képezi, hogy hiányzik. Mihelyst lenni kezdene, már egyáltalán nem lehetne. Hiszen attól van, hogy nincs.” És azt is mondja a szerző, hogy benne van az egész élete…

– Adódott az életemben egy olyan konfliktus, amelynek megírása számomra erkölcsi kötelesség, ugyanakkor hihetetlen morális dilemma volt. A 60-70-es évek fordulóján a kárpátaljai irodalomban két írói magatartás tűnt lehetségesnek: megalkudni a hatalommal és kihasználni a nagyon szűk, de mégis felkínált lehetőségeket a magyar szó ébren tartásának az eszményében, vagy ellene szegülni a hatalomnak még akkor is, ha rád sütik a rendszerellenesség bélyegét. E két magatartást két nagyon markáns irodalmár vállalta fel és képviselte. Számomra azért vált fájdalmassá és fontossá ez a konfliktus, mert az egyik magatartás képviselője édesapám volt, a másiké pedig egy fiatalon meghalt költő, aki az ellenzékiség szerepébe sodródva igazat próbált írni, szembenézve az akkori rendszer ellentmondásaival. Meg nem írt regényemnek a hőse az a fiatalember, aki e kétféle örökség között őrlődik. Ezt a történetet életrajzi regényként – személyes érzékenységek miatt – nem tudtam megírni, de kárpátaljai kulcsregényként sem. Úgy éreztem, valahogy el kell magamtól vonatkoztatni, ezért aztán különböző trükköket alkalmazva többszörös filológiai bűvészmutatványra kényszerültem.

– Valamikor a nyolcvanas évek végén merült fel bennem, milyen érdekes lenne olyan könyvet írni, amelyikben egy másikat kommentálok, egy olyant, amit senki nem olvasott. Milyen érdekes volna kidolgozni a nem létező szerzőnek az életrajzát, elemezni, hogy életművében milyen szerepet tölt be a mű, megírni hozzá az előszót, fülszöveget, az összes kommentárt, kritikát, lábjegyzetet, a regény keletkezéstörténetét, munkanaplót arról, hogyan készült a nem létező regény és így tovább. Amikor aztán – talán másfél évvel később – annak a bizonyos megírhatatlan történetnek a megírásával próbáltam megküzdeni, váratlanul eszembe jutott korábbi ötletem, amellyel nem tudtam mit kezdeni. Mi lenne, ha most ezt a két dolgot összekapcsolnám? Egyrészt adott a történet, amit különböző okok miatt nem tudok megírni. Másrészt van egy elképzelésem arról, hogy valami nem létezőt, valami meg nem írtat elkezdek kommentálni. Innentől kezdődött tizenhárom év vajúdás a könyv megszületéséig, az a munka, melynek során igyekeztem olyan szövegkörnyezetet teremteni, amely körülírja a hiányt, a nem létező cselekményregényt. Amikor másfél évtizeddel ezelőtt a szöveg elkezdett sarjadni, akkor egyféle értékrend, egyféle szemlélet szerint csoportosultak a részletek. Aztán amikor négy-öt-hat év múlva újra hozzákezdtem, már felül kellett írnom az előbbi önmagamat. Majd amikor 10-12 év elteltével ismét elővettem, nemcsak a szövegemmel, hanem korábbi önmagammal is szembe kellett néznem. Beleírtam a könyvbe a saját magammal való szembesülés összes fájdalmas pillanatát is. Minden benne van, ami nekem fontos, és ami engem az utóbbi években foglalkoztatott, hiszen ez a szerkezet lehetőséget adott nekem arra, hogy ne csak azzal a témával foglalkozzak, aminek a kedvéért ez az egész könyv megszületett. Engem ez a tizenhárom éves munka végül is valamilyen szinten megalkotott: nem ugyanaz az ember lennék, és nem ugyanaz az író, ha mindezekkel a problémákkal nem kellett volna szembenéznem.

– Ha ezek a különféle műfajú a szövegek elég jók, elég erőteljesek, akkor oly mértékben kirajzolódik a hiányzó matéria – maga a meg nem írt regény –, hogy körvonalai alapján az olvasó tökéletesen reprodukálni tudja a maga Szembesülését. Ami remélhetően nem az én Szembesülésem lesz! Az én történetemet valószínűleg senki nem tudja összerakni, de bárki összeállíthatja a sajátját, hiszen mindenkinek az életében voltak fájdalmas szembenézések környezetével, múltjával, önmagával, szüleivel, előző generációkkal, magatartásformákkal… És e szembesülések tapasztalatairól mindenkinek van elképzelése. Tehát midőn az én kommentárjaimat olvassa arról, hogy én ezt miként éltem meg, felépíti a maga szembesülés-történetét. És úgy gondolom, ha egyenrangú partnernek tekintem az olvasót ebben a munkában, márpedig annak tekintem, akkor ebben a komoly játékban társam lehet. Valamelyik előszavában a könyvnek – több előszóval kezdődik ugyanis, ha már a regény hiányzik, legalább az előszavak meglegyenek – arra intem az olvasót, ne kezdje el behelyettesíteni az alakokat, ne keresse megfelelőiket a kárpátaljai magyar közéletben, ne elégedjen meg egyszerű és egyértelmű megfelelésekkel, mert nem ez a célja a regénynek. Próbáljon meg esztétikai következtetéseket levonni. Igyekezzen az irodalmon belül, a művészet lényegén belül maradni. És az én „fennköltségemet” ne rángassa vissza a mindennapiság szintjére. Nem iskolás gyerekeknek szánom ezt a regényt, és valószínűleg nem is azoknak, akik a mesterségesen előállított médiavalóságnak – most nem akarok műsorcímeket mondani a televízióból – a fogyasztói és neveltjei. Azoknak írtam, akik hajlandók bizonyos erőfeszítést tenni azért, hogy megértsék, és a maguk számára értelmezzék azt, amit el akartam mondani.

– Először is azt képzelem potenciális olvasómról, hogy rendelkezik a megfelelő elszántsággal és kíváncsisággal ahhoz, hogy részt vegyen egy intellektuális kalandban. Másodszor abban bízom, hogy eléggé nyitott az új formai megoldásokra, és meglepőnek látszó tartalmi, formai megoldásaim, szerzői szerepjátékaim nem elriasztják, hanem ellenkezőleg: felkeltik az érdeklődését. Harmadjára azt feltételezem, hogy olvasóm gondolkodó, elemző, szintézisre törekvő lényként szerzett élettapasztalatokat, hogy tisztában van a személyiségfejlődés sajátosságaival, és hogy nem most találkozik először sem az egyén, a család és a társadalom, sem a hatalom és a művészet, sem a lojalitás és az ellenzékiség problémakörével, illetve azzal, miként hathatnak mindezek egy író magatartásformáinak a kialakulására. Ennyi talán elegendő is… Ha mindezeken felül voltak az életében meghatározó személyiségek, barátok, szerelmek, akik szembesítették olyasmivel, amire nélkülük talán nem döbbent volna rá, ha hajlamos az önanalízisre vagy legalábbis érdekli az, másvalaki hogyan éli meg az önmagával való őszinte szembenézés fájdalmas aktusait – nos, mindezek az előfeltételek bizonyára elősegítik szövegem befogadását. Bizonyos, hogy még könnyebb annak a dolga, aki valamennyire járatos a görög mitológiában és olvasta a nagy drámaírók műveit, így aztán regisztrálhatja, milyen mitologikus, egyben örök emberi viszonylatok, fatális meghatározottságok, egymásnak feszülő ellentétek szüremlettek át az ókorból szerény könyvembe, s hogyan segítettek engem kis írói világom felépítésében. Itt egyébként azonnal fel is merül a regényem által ezerszer körüljárt probléma: a létező valóság és a kreatív alkotó fantázia viszonya, a megalkotott hiány kérdése. Hiszen voltaképp a görög mitológia egésze egy olyan zseniális alkotás, amely a nem létező istenek nem létező világát szinte kézzel fogható realitássá teszi a páratlan műgonddal megszerkesztett „járulékos szövegek” gazdagsága révén. A görögök történelmi alakjaikat isteni, isteneiket viszont emberi tulajdonságokkal ruházták fel, egyedülállóan egybejátszották a valósat a képzetessel, a közvetlen tapasztalatot a transzcendens tudattartamokkal, s ezáltal hozták létre virtuális világukat, amely ma is minden író előtt elérhetetlen példaként lebeghet. Nos, legönzőbb vágyaimban én azt is feltételezem olvasómról, hogy érdekli a Nincs és a Van viszonya, foglalkoztatja a kérdés, hogy művészi eszközökkel miként tehető létezővé a hiány, s hogy a Semmi bölcseleti kategóriájához milyen eszközökkel kapcsolhatók szövegek, irodalmi kísérletek. Ez ugyanis, némi túlzással, könyvemnek egyik „filozófiai alapja”, hiszen munkámmal nem cselekedtem egyebet, mint elkeseredett kísérletet tettem arra, hogy az ismert wittgensteini tétel – „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” – érvényessége alól kibújjak, és úgy beszéljek el egy történetet, hogy mégse mondjam el. Aki tehát kíváncsi arra, a magam elé állított képtelen feladat megoldása közben mennyit vergődtem amiatt, hogy nem fogadtam el a kibeszélés és az elhallgatás közti kényszerű választást, azt máris partneremnek tekinthetem a magam Szembesülésében.

– Korábbi szövegváltozatok és töredékek, ugyanis 2000-ben – amikor úgy tűnt, a könyv nem igazán tud megjelenni, hiszen több kiadót megjárt – megpróbáltam feltölteni, hogy legyen akkor legalább egy internetes hozzáférhetősége, de ez az anyag permanensen ellenállt ennek az én szándékomnak. Írása közben annyira a könyvszerűségéből indultam ki, hogy nagyon rosszul érezte magát a weboldalakon. Előre megírtam például a fülszöveget –, de egy weblapnak nincsen füle! Tehát hová helyezzem ezt a fülszöveget? Vagy például lábjegyzetei vannak, de egy weboldalnál nagyon relatív, hol van az alja, a vége. Tehát hová tegyem a lábjegyzeteket? Egy csomó olyan dologgal szembe kellett néznem, ami miatt a mű egésze alkalmatlannak tűnt arra, hogy az interneten megjelenjen. Az akkori szövegek bizonyos részét feltöltöttem, aztán megszakítottam ezt a munkát, úgy gondolva, az is hozzátartozik a regény történetéhez, hogy töredékesen van fenn a világhálón. Hadd maradjon, legyen ott, de nem a teljes szöveg, hanem ennek csak egy része. Illetve nem is a végleges szöveg, hanem a 2000-2001-es verzió, mert azóta még legalább kétszer átdolgoztam.

– Ez úgy történt, hogy amikor 1996-97-ben úgy éreztem, kész van a regény, benyújtottam egy magyarországi kiadónak, a szerkesztő elolvasta, nagyon tetszett neki, azt mondta, ők ezt szeretnék kiadni, én meg nagyon boldog voltam. Szerződést kötöttünk, ebből azt is megtudtam, hogy a művem esszéregény. Korábban nem gondoltam annak… A kiadó megpályáztatta, sikertelenül. Kicsit el voltam kenődve, de a szerkesztő biztatott. A következő évben megint megpályáztatták, megint nem sikerült. Csalódást éreztem, de nem keseredtem el, örültem annak, hogy visszakaptam a kéziratot, megint én birtokolom ezt a szöveget, megint azt tehetem vele, amit akarok, tovább dolgozhatok rajta. Aztán 2000-ben egy másik kiadóhoz került, ezt a próbálkozást is két kudarc követte. 2002-2003-ban gyakorlatilag újraírtam az egészet: megváltoztattam a struktúráját, belenyúltam a koncepciójába. Végül a pécsi Pro Pannonia kiadónak sikerült másodszori próbálkozásra pályázatot nyerni, így jelenhetett meg az idén. Utólag csak azt mondhatom, talán szerencsém volt azzal, hogy kudarcok előzték meg a végleges szöveg kialakulását, mert így jobb lett. Hiszen ahogy én fejlődtem, ahogy másképp kezdtem gondolkodni, úgy kellett a szövegeknek is változni és módosulni az újraírások, átírások, átfogalmazások, átszerkesztések során. Könyvem magán viseli mindennek a nyomát. És én is magamon viselem.

– Azt az irodalmi magatartást vagy alkotói attitűdöt, amit magaménak vallok, sokan jól fogadják, érdekesnek találják, felkelti a figyelmüket, sokan közömbösek iránta és sokan elutasítják. Konkrétan leginkább arról számolhatok be, amit közvetlenül megtapasztalok. Egyrészt kárpátaljai írótársaim elutasításáról, másrészt pedig azoknak a reakcióiról, akikkel a világháló révén folyamatos kapcsolatban vagyok Magyarországtól kezdve körbe a Kárpát-medencében és azon túl, hisz vannak levelezőtársaim Nyugat-Európából és a tengeren túlról is. Mintegy kétszáz emberrel tartom virtuálisan a kapcsolatot, nagyobbrészt olyan írókkal, szerkesztőkkel, illetve irodalom iránt érdeklődő értelmiségiekkel – vannak közöttük nyelvészek, irodalomkutatók, levéltárosok, de akad közgazdász és biológia professzor is –, akiknek fontos az irodalom, és akik érdeklődnek azon világ iránt, amelyet képviselek. Valahogy összetalálkoztunk a világhálón, sokukat személyesen nem is ismerem. Néhányukat fel tudom piszkálni – ezt pozitív értelemben mondom – irodalmi munkáimmal, interakcióimmal. Többüket rá tudom venni arra, valamilyen szinten részt is vegyenek benne. Például felkérem a szerkesztő, író és irodalombarát társakat, küldjenek maguk alkotta szonett-sorokat, hogy én ezekből szonetteket tudjak összerakni. Megtörtént. Vagy azt kérem, fordítsanak nekem magyarra egy-egy mondatot valamely általuk fontosnak tartott kortárs prózaműből, és én majd ezeket saját novellámba építem. Megtörtént. Az akciót és a végeredményét éppen az RMSZ mutatta be. De voltak kollektív interjúink is, illetve említhetem „identifikciós” játékunkat, amelynek keretében nem létező fogalmak szócikkeit alkotjuk meg egy sajátos weblexikon számára. Ezekben a projektumokban alkalmanként 20-30 alkotó- és játékostársam vesz részt a világ minden részéről – csak épp szűkebb pátriámból nem csatlakozik senki.

– Más visszajelzésről nemigen tudok beszámolni. Annyira más, annyira idegen, ellenkező az én felfogásom azzal, amit kárpátaljai írótársaim gyakorolnak, hogy ők ezt csak elutasítani tudják. Ez valamilyen szinten, lehet, rendjén is van, tálán én érezném furcsának, ha ők ezt elfogadnák. Eleinte zavart, hogy ennek az alkotói magatartásnak még a létjogosultságát is megkérdőjelezik. Az rendben van, hogy ők másban látják a kárpátaljai irodalom fejlődésének a lehetőségét, és azt gondolják, teljesen más a dolga egy kisebbségi írónak, mint amit én teszek. Azonban, ha azt is megfogalmazzák, hogy az effajta írói magatartás káros, és szellemi árulásnak, a közösséggel való szembefordulásnak tekintik, azt méltatlannak tartom. Hogy érthetőbb legyen, miről van szó: a „normális”, az általános, az elfogadott kisebbségi írói attitűd sorsvállaló, közösségszolgálatos, kollektív életérzést kifejező írói magatartás. Írótársaim többsége fontosnak tartja, hogy valljon a szülőföldjéről, az anyanyelvéről, a magyarságáról, a sorsáról, nyomorúságáról, keserűségéről, elnyomatásáról… Ebből valószínűleg lehet nagyon jó irodalmat is csinálni, de vezethet klisékre épülő, önismételő, kiüresedett tartalmú irodalomhoz is. Mindenki megírta – én is – a maga sorsvállaló művét, mert aki megélte azt a helyzetet, amibe beleszületett, az nemigen kerülhette meg, hogy ennek esztétikai konklúzióit ne rögzítse. De ezen túl kell lépni. Hisz nem lehet egy életművet csak arra felépíteni, hogy engem bántanak, hogy jaj, nekem milyen rossz! Én tehát elfogadom a „szolgálatos” irodalom létjogosultságát, de felhívom a figyelmet a buktatóira, a szellemi rezervátumba zárkózás veszélyeire, miközben azt gondolom, az új témák és formák keresése, a modernitás felvállalása hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy lokális fizikai létezésünket a szellemi csatornák révén kiterjesszük az univerzalitásig. Az irodalom a szabadság dimenziója, nem pedig a bezárkózásé.

– Kérdésfelvetésemmel megpróbáltam provokálni az írótársakat. Vajon az irodalom, az vízumköteles-e? És miféle vízumot kell beszereznünk ahhoz, hogy integrálódjunk a magyarországi irodalomba? Arra kerestem a választ, hogy mi alkalmasak vagyunk-e az integrálódásra, illetve a befogadói közeg, a magyar irodalom általánosságban alkalmas-e a mi befogadásunkra. Nos, leginkább csak abban tudtunk egyetérteni, hogy a kérdés feszegetése – anélkül, hogy bármiféle általános megoldási lehetőséget kínálna – új és újabb problémákat vet fel. Irodalmi közéletünkben még mindig érvényesül a földrajzi, a generációs, az irányzatok közötti, sőt, politikai szimpátiák szerinti megosztottság. Ugyanakkor – vonta le a lehetséges végkövetkeztetések egyikét szigorú tollú budapesti irodalomkritikus barátunk –, az esztétikai értékek, a művészi hitelesség, az irodalmi folyamatok és jelenségek vizsgálatakor mindig a megvalósult művet kell meghatározó entitásnak tekintenünk, nem pedig az irányzatok, műegyüttesek, érdekcsoportok, kánonközösségek vagy más efféle egységek mentén történő besorolhatóságot. Így aztán, osztva ezt a nézetet, engem most már egyáltalán nem zavar, hogy saját szűkebb pátriámban nem lehetek próféta, és hogy sem irodalmi interakcióim, sem alkotói magatartásom nem felel meg a határon túli íróról alkotott kliséknek. A fontos az, hogy valóban megvalósult művek álljanak mögöttem– ezek számát most a Szembesüléssel szaporíthattam –, s én minden fenntartás nélkül elfogadom, hogy ezek alapján ítélkezzenek felettem a Szakma és a mindenkori Olvasó, no meg a köztudottan hálátlan utókor.