Balla D. Károly

Közös sorsverésben

Ami neked úti élmény,
nekünk az sorsunk.

A kisebbségi lét kétszeresen kisebbségi. Kisebbségben élünk az államalkotó nemzethez képest, és kisebb része, töredéke vagyunk anyanemzetünknek, a magyarságnak is. Kisebbségi lét: kétszeres mostohaság.

És mégis: vannak szépségei. Vannak, mert addig igazgatjuk magunk alá a szöges matracot, míg elviselhető fekvés nem esik rajta, s míg pihepuha ágynak nem érezzük álmainkban. Vannak szépségei, mert a közös sorsverésben közelebb hajlik lélekhez a lélek, s ami kint hiányzik, azt bent talán megtermi a szükség.

*

Társaságban ülünk, valahol Magyarország köldökén. Valaki hosszasan, szörnyülködve meséli kárpátaljai utazásának tapasztalatait. Többen hitetlenkednek, elképedve fogadják az előadást. Csodálkozást, döbbenetet, szánalmat kifejező indulatszavak röppennek fel. Az előadó elhallgat, és ő a nap hőse: mit ki nem állt, hogy megnézhesse a munkácsi várat, hogy felmehessen a vereckei hágóra.

Miután learatja az elismerést, odasandít ránk; igazolást vár: ugye, ilyen a helyzet nálatok.

Társam halkan csak ennyit szól: „Ami neked úti élmény, nekünk az sorsunk.”

*

Kárpátalja: kétszeres peremvidék.

A vonalon, amely az alföldi részt a dombostól-hegyestől elválasztja, húzódik a magyarság etnikai és nyelvhatára (nagyjából az Ungvár–Munkács–Nagyszőlős-tengely mentén). Nyelvhatáron élni: őrhelyet védeni.

Kárpátalja: kétszeres peremvidék. A lassan összeomló, de kereteit még mindenáron fenntartó Szovjet Birodalom legdélnyugatibb perifériája. Moszkva kétezer, Kijev nyolcszáz, de a legközelebbi nagyváros – Lemberg – is kétszázötven kilométerre esik Ungvártól. Nyíregyháza és Kassa százra sincs. Évtizedekig mégis messzebb voltak Vlagyivosztoknál is.

*

1987 decemberére öt kárpátaljai író mindig emlékezni fog. Ekkor történt meg először, hogy mint magyar írók (és nem szovjetek!) meghívást kaptunk Nyíregyházára, mi több: sikerült is átmennünk. Útlevelünket az utolsó pillanatban kaptuk meg, a területi (megyei) pártbizottság propagandatitkárának jóváhagyása kellett hozzá. Egyikünk majdhogynem beköltözött a Nagy Házba, s egy buldog szívósságával ragadt rá az illetékesekre. Magas beosztású pártfogónk telefonvonala szinte felizzott, míg érdekünkben közbenjárt. Mire az engedély megvolt, a rendőrség útlevélosztálya rég bezárt (másnap hajnalban kellett indulnunk). És amiben már nem bíztunk: sikerült épületet, szobát, páncélszekrényt kinyittatnunk, és már napokkal korábban kiállított, érvényesített útlevelünket megkapnunk. Egy évvel előbb ez még lehetetlen lett volna.

Másnap ott álltunk a nyíregyházi színház és a magyar rádió mikrofonja előtt. A hangfelvétel híven őrzi meghatódottságunkat. És nemcsak azért, mert előadásunkat egy Ratkó József-sorral fejeztük be („Egyforma szó a szánkban”), hanem mert volt köztünk, aki – harmincévesen – akkor lépett át először államhatárt. Külföldön volt, és mégis hazaérkezett.

Alig pár hónappal később, 1988 tavaszán történt. Vásárosnaményból érkeztünk, ahol „kisebbségi magyar író” minőségünkben immár másodszor szerepelhettünk az anyaországban. Egyik kollégám a sugárút, másik a Minaj utca felőli oldalon próbált taxit fogni, én meg ott álltam Ungvár legnagyobb szállodája, a jó hangzású Zakarpatye előtt mindhármunk csomagjait őrizve. Egy zöld Volga lassú komótossággal állt be a parkolóba – no, ez sem taxi! –, s a volánja mellől kiszálló fiatalember széles mosollyal közeledett felém. Előbb engem is mosolyra csábít az öröm: ezzel most hazavitetjük magunkat; majd rám is fagy a vigyor: úristen, ki lehet ez, ugyan honnan ismerhetjük egymást. Várom, hogy megszólítson, mert azt sem tudom, melyik nyelven kellene üdvözölnöm.

– Szervusz – szólt magyarul, s bár sebesen visszaszervuszolok, meglátszhat rajtam a bizonytalanság. – Nem ismersz meg?

– Ha a nevedet megmondod, biztos beugrik… Tudod, az arcmemóriám…

– Pedig sokszor találkoztunk. Ott voltam minden évnyitó rendezvényeteken.

Évnyitó rendezvényeink: a József Attila Irodalmi Stúdió műsoros estjei. Minden januárban összegyűltünk szinte valamennyien, az a 25-30 tollforgató, aki Kárpátalján ilyen-olyan szinten a magyar szót művelte, csatlakoztak családtagjaink, barátaink, kollégáink: mérnökök, tanárok, egyetemisták… Voltunk néha százan is, kis túlzással: a kárpátaljai magyar értelmiség színe-java. Ilyenkor kicsit többet megengedtünk magunknak, mint máskor, elhangzottak olyan versek, monológok, paródiák, amelyek akkor nyomtatva még nem láthattak napvilágot, vagy egy-egy pikánsabb poén miatt (ekkoriban még nem volt szemérmesebb a szovjet sajtónál), vagy mert olyasmit próbáltak megfricskázni, amivel nem volt ildomos élcelődni; meg aztán egy-egy jelenetet is előadtak alkalmi színészeink, s netán ezek szereplőiben is magára ismerhetett néhány hatalmasság: művelődési szakelőadó, helyettes főszerkesztő, kolhozelnök, ne adj’ isten pártbizottsági referens.

– Minden évnyitó rendezvényünkön? Most, a legutóbbin is?

– Nem, azon nem, pedig a meghívót is megkaptam, de…

A legutóbbi: ez már igazi botrányt kavart. Történt, hogy a picikét szabadabban fújdogáló szelektől felbátorodva magyarországi vendéget hívtunk, Dinnyés József dalénekest, aki ekkor már legalább tucatnyi verset megzenésített kárpátaljai magyar költőktől. Meghívtuk: jöjjön el, daloljon nekünk. De Jóska, ha picit felönt a garatra – s ezt akkor meg is tette –, szívesebben politizál, mint énekel. Ungváron is hol szellemes, hol laposabb poénokkal fűszerezett pamfletet rögtönzött, megadta a magáét a trianoni határoknak, a Vörös Hadseregnek, a helységnév-átkeresztelőknek, a béketábor egészének – de különösen Ceauşescun verte el a port, elmondván, hogy ezt ő ki sem tudja ejteni, legfeljebb a tizedik emeletről, és végig „Csaó”-nak „becézte”.

A hivatalos elvtársak habzottak a dühtől: így kigúnyolni mindent, ami szent: felszabadító dicső hadsereget, nagy orosz nyelvet és a virágzó szovjet-román testvériséget. Jóskát szégyenszemre lehívatták a pódiumról. És hiába folytatódott most már békésebb hangnemben a műsor, mindenki arra gondolt: vajon mi lesz most, bekísérik-e Jóskát egy erre hivatott helyre, kirúgják-e állásából vendéglátóját; betiltják-e a magyar lapot, vagy csak az irodalmi stúdiót oszlatják-e fel.

Alig hittük: semmilyen komolyabb baj nem történt, a műsor szervezői és Dinnyés vendéglátója – mert Jóska magánmeghívóval érkezett – megúszta dorgálással, pár hét alatt minden elcsitult. Nem tudtuk, melyik illetékes jóindulatának köszönhettük a retorziók elmaradását, csak tippelhettünk, ki lehetett ezen az estén a hivatalos informátor (mert hogy ekkora rendezvényen lennie kell ilyennek, abban nem kételkedtünk), hisz régi ismerősünk, I., akit már annyira megszoktunk, hogy meghívót is szoktunk küldeni neki, ezúttal nem tisztelte meg jelenlétével társaságunkat.

I., hát persze! Ő áll itt előttem, még mindig szélesen mosolyogva! Örül, hogy végre felismertem, barátságosan veregeti vállamat, és úgy, hogy alig veszem észre, kérdezgetni kezd.

– Érkezel vagy indulsz?

– Érkezem.

– Messziről?

– Odaátról. A Beregi Ünnepi Héten voltunk, most először innen is.

– Hát persze, most már lehet… És jó volt?

– Igen. Színházi előadások, szavalóverseny, tanácskozás.

– Tanácskozás? És a téma?

– Izgalmas: Közösségeink a múltban és ma.

– Te is hozzászóltál?

– Hogyne.

– És miről beszéltél?

– Az itteni magyarságról. Eredmények, gondok…

Az utolsó szóra megrándult az arca. És én most kapok észbe: hisz ez majdnem kihallgatás. Tűnődöm: vajon véletlenül fordult-e ide ez a zöld Volga. Vajon nincs-e I. íróasztalán máris ott az én tegnapelőtti hozzászólásom teljes szövege?

– Gondok?

– Igen. – No, csak okosan! – Lehetne több iskolánk, nincsenek óvodáink, alig látni magyar feliratokat, szűkös a könyvkiadás, nincs irodalmi lapunk…

– Értem. És szerinted mi lenne az a nagy lépés, ami ezeket a gondokat megoldaná?

– Egyetlen lépést aligha tudok.

– De, de! Olyasmire gondolok, ami talán egy csapásra…

És ekkor szörnyű sejtelmem támad: ez az I. alighanem pontosan tudja, milyen okmány lapul otthon az íróasztalom legalsó fiókjába elzárva, talán még azt is, kiknek az aláírása szerepel rajta. „Egy csapásra”… Milyen ügyesen provokál. Biztos, hogy beadványunkra céloz.

Beadványunkra, amelyet be sem adtuk. Beadványunkra, amelyben autonómiát kérünk a kárpátaljai magyarságnak…

Akkor már fél éve latolgattuk egy ilyen kérelemnek a lehetőségét. D. barátom jogászokkal tárgyalt bizalmasan, adatokat gyűjtött, érveket rendszerezett. Aztán nagy titokban megfogalmaztuk a beadványt, és bizalmasan kérdezgettük legszűkebb baráti körünk tagjait: aláírnák-e. Nem is nagyon csodálkoztunk azon, hogy ezt alig húszan merték vállalni. A kész szöveg hat példánya elindult az aláírók közti körútra; ám akadt, aki nem írta alá, bár korábban igent mondott, ketten pedig, akik már alá is írták, másnapra visszavonták a beleegyezésüket. Miattuk újra kell gépelni az okmányt.

Itt tartunk, amikor leáll az akció: a szervezők meghívást kapnak Vásárosnaményba, a Beregi Ünnepi Hét rendezvényeire. D-vel megbeszéljük: az okmány egy aláíratlan példányát „átcsempésszük” a határon, hogy a budapesti Magyarságkutató Intézet archívumában mindenképp meglegyen. Az indulás előtti este D. mégis leállítja a dolgot: be sem adott beadványunk híre máris illetéktelenek tudomására jutott, állítólag nagy a felháborodás, de erről csak bizonytalan információk szivárogtak ki; mégis jobb, ha itthon hagyjuk.

És most itt ez az I. mosolyogva azt kérdi, mi lenne az az egyetlen jelentős lépés… Ha mernék cinikusan szemtelen lenni (nem merek), azt mondanám: vissza kell csatolni Kárpátalját Magyarországhoz. De nemhogy erről, még az autonómiáról sem merek szólni, tétován így hárítom el I. számonkérését:

– Talán egy olyan szervezetre lenne szükség, amely kizárólag nemzetiségi problémákkal foglalkozna. Legalább ez nem terhelné a tanácsot, a pártot… – és a KGB-t, gondolom még hozzá.

– Ez szerinted elegendő lenne?

– Nem, de jobb nem jut eszembe.

– No jó, szervusz, most mennem kell. – Nézem, ahogy visszaül kocsijába és elhajt. Tűnődöm, várok. Megtapogatom az útlevelemet, amelyet rövidesen le kell adnom. Vajon visszakapom-e újra, ha utazni szeretnék? Vajon be merjük-e adni ezek után a beadványt? És lesz-e foganatja? Egyáltalán: lesz-e valami ebből a peresztrojkából, ha még mindig ennyi a félelem: bennünk is, bennük is.

1988 tavaszát írjuk ekkor. S ha ott, a Zakarpatye szálló előtt valaki azt mondja nekem akkor, hogy másfél éven belül az első kárpátaljai magyar folyóirat főszerkesztője leszek, s ennek második száma majd terjedelmes összefoglalót ad a nyilvánosan zajló autonómia-vitáról – bizonyosan betegesen optimista, naiv embernek gondolom. Ha meg azt is hozzáteszi, hogy addigra a jegyrendszert is bevezetik Kárpátalján, egyszerűen őrültnek nézem.

Pedig aki akkor ezt jósolja, látnoki tehetségű. Mert színigaz, hogy mára beszélhetünk, írhatunk szinte mindenről, az autonómia, sőt ama szörnyű hangzású visszacsatolás sem számít tabunak, csak épp lassan bélyegalbumot is hordani kell a vásárláshoz: abban van a szappan-, cukor-, mosópor-, bor-, pálinka-, és benzinjegy. De lassan a jegy is hiába: dohányáru már jegyre sincs. Ugyanakkor hiánycikké vált a jegy is: nyomdai kapacitás és papír hiányában nem készül elegendő, az arra jogosultak hiába igénylik. Talán megoldás lehetne, ha a jegyet is jegyre adnák…

Egy biztos: minden eddiginél igazabbá vált a még 1986-ban, az átalakítás hajnalán felröppent vicc:

Kutyáéknál is megvolt a peresztrojka. Kérdezi egyik blöki a másikat, őnáluk hogyan zajlott.

– Minden simán ment. A Gazdi egy méterrel hosszabb láncot tett a nyakamba, közben, mintha véletlenül tenné, a csontos tányéromat két méterrel arrább rúgta. Viszont ugathatok, amennyit bírok.

*

Perifériák átka: a hasznos központi utasítások lassan, több közbülső állomáson megszűrődve-eltorzulva érkeznek a birodalom peremvidékére. Hiába hirdeti meg Gorbacsov Moszkvában a nagy átalakítást, Kárpátalján egy-két évig lényegében semmi sem történik.

Talán az első, amit tapasztaltunk: a külföldi utazások megkönnyítése.

Aki korábban utazni akart, hónapokat szánt az útlevél megszerzésére. Meghívót kért, lehetőleg közeli rokontól, ennek felmutatásával űrlapot kaphatott, amelyet azonban egyszerűen képtelenség volt hibátlanul kitölteni. Az éles szemű hivatalnok mindig talált benne hibát, s visszadobhatta. De be kellett szerezni még számtalan okmányt, pl. a házastárs hozzájárulását párja külföldi utazásához, a munkaviszony igazolását, a lakbizonylatot, valamint az erkölcsi bizonyítványt, más szóval jellemrajzot, amelyet a kárpátaljai magyarok leginkább „harasztikának” becéznek (az orosz „haraktyerisztyika” szóból), erre négy-öt aláírást és pecsétet kellett tétetni (kisfőnök, nagyfőnök, káderosztály, szakszervezet, párt, komszomol). Rézkígyója is volt a jellemrajznak: szerepelnie kellett benne három olyan kulcskifejezésnek, amelyek hiányában egyszerűen nem számított érvényesnek. Ezek: „politikailag felkészült”, „erkölcsileg állhatatos”, „ideológiailag kipróbált”. E három kívánalomnak – gondolom – leginkább egy marxista-leninista egyetemet frissében végzett kémelhárító politikai tiszt tudott megfelelni, e kifejezések ugyanis mintha azt feltételezték volna, hogy a baráti szocialista országba utazónak szünet nélkül agent provocateuröktől kellene tartania, és még súlyos kínvallatások közepette is a világ legszebb országának kellene mondania a Szovjetuniót. Egyes munkahelyek komolyan is vették a jellemrajz kitételeit, a delikvenst berendelték pofafürdőre (ennek is van magyar népetimológiai beceneve: „szóbeszéd” – az orosz „szobeszedovanyije” – beszélgetés szóból), és ha például nem tudta, hogy hívják a szovjet külügyminiszter-helyettest vagy az üzbég első titkárt, akkor politikailag felkészületlennek minősítették, és nem adtak jellemrajzot.

Ha azután minden együtt volt, befizetési elismervény, meghívó, űrlap, ilyen-olyan igazolás, hat darab szigorúan 4×6-os és kizárólag matt papírra készült nyakkendős fénykép, akkor már csak azért küldte el a hivatalnok az embert, mert nem hozott magával egy saját nevére megcímzett borítékot, amelynek a belsejébe majd a hatóság belebélyegzi (!) az utazási kérelem elfogadását vagy elutasítását.

Erre olykor két-három vagy több hónapot is várni kellett, és gyakori volt az elutasítás: túl távoli a rokonság (esetleg bekérték a meghívott és a meghívó keresztlevelét, mert kételkedtek a rokonság valódiságában), vagy így érveltek: „maga tavaly már meglátogatta a nagynénjét, az idén jöjjön ő”, avagy ennél is egyszerűbben: „nem láttuk be az ön utazásának a szükségszerűségét”. Ha meg pozitív volt a döntés, és az ember rohant volna az útleveléért, még mindig érhették meglepetések: kérték a katonai parancsnokság elismervényét, amelyben igazolják, hogy az utazni vágyó távolléte idejére a parancsnokságon letétbe helyezte a katonakönyvét.

Mindez valóban megváltozott még a peresztrojka kezdetén: a hivatalnokok liberálisabbak lettek, elnézték, ha az űrlapon volt egy-két javítás (olyan szentségtörésről is hallottam, hogy valakinek megengedték: kézzel javítson bele a géppel írt szövegbe!), megszűnt a jellemrajz, a számtalan igazolási kötelezettség. Épp csak az útlevéligénylők száma nőtt meg oly mértékben, hogy elfogyott az űrlap, elfogyott az útlevélnyomtatvány, hatalmassá nőttek a hivatal előtt a sorok, emberek ott éjszakáztak, hogy másnap bejussanak…

Aztán megnyílt a kishatár menti forgalom, negyven éve elszakított rokonok borultak egymás nyakába, ungváriak jártak át sörözni vagy strandolni Nyíregyházára… Csak épp „elfogyott” közben a forint, kimerültek a keretek. Előbb csak korlátozták a pénzváltást, majd teljesen beszüntették. Utazhatsz, kárpátaljai magyar, de rubeledért egy huncut forintot sem kapsz. Felüti fejét a feketepiac, családi és baráti szálak helyett az üzérkedés kötelékei szövődnek erősre.

Közben „megindul az ország”, mindenünnen autók és utasok érkeznek a Csap–Záhony határátkelőhöz, 4-6 kilométeresre nőnek a sorok, olykor három teljes nap kell az átjutáshoz…

Aztán ez év nyarán a szovjet fél egyoldalúan megszünteti a kishatár menti forgalmat.

A szomszédolni vágyó atyafiakat visszafordítják a határról, miközben – állítólag – a peresztrojka visszafordíthatatlan.

*

A kárpátaljai magyarság lassan, nehezen talál magára a demokratizálódás első éveiben. Sok a régi beidegződés, a félelem. Az idősebbek még jól emlékeznek arra, milyen gesztussal ölelte a keblére a szovjet rendszer az itt élőket: 1944 novemberében gyakorlatilag a teljes munkaképes magyar férfilakosságot deportálták. Emlékeznek az ötvenes évek féktelen diktatúrájára, az erőszakos kollektivizálásra, papok elhurcolására… Azt pedig már a középnemzedék is fel tudja idézni, milyen rövid életűek voltak a hruscsovi reformok, és az akkori demokratizálódás milyen hamar megfeneklett a brezsnyevi lágy despotizmus zátonyán.

Lassan mégis elkezdődik valami. Egyre többen, egyre gyakrabban vetik fel különböző fórumokon, hogy anyanyelvi oktatásunk, művelődésünk terén volna még mit tenni; hogy a magyar falvakban nincsenek magyar feliratok; hogy zavar mutatkozik a fiatalok identitástudatában stb. E témák egyre nagyobb nyilvánosság elé kerülnek, mígnem a sajtó – elsőül a Kárpáti Igaz Szó – is felvállalja. Máig tartó nyilvános vita kezdődik a lap hasábjain a nemzeti önismeretről, a két- és háromnyelvűségről, nemzeti értékekről, később az autonómiáról, az áttelepülés okairól stb.

Ezzel egy időben irodalmi körök, művelődési egyesületek szerveződnek terület-szerte. Alakuló összejöveteleik sok helyütt egy-egy város első magyar rendezvényei negyven év óta. A hatalom képviselői hol elnézőbbek, hol kevésbé. A munkácsi városi elöljáróság például sérelmezi, hogy a megalakult II. Rákóczi Ferenc Magyar Irodalmi Klub egy arisztokratának (azaz osztályellenségnek!) a nevét viseli, s hogy az összejöveteleit magyarul tartja. (Ez akkor még, mint azelőtt évtizedekig, ha nem is nacionalizmusnak, de nemzeti elkülönülésnek számít.)

Vannak kezdeményezések, melyek kedvező visszhangra, támogatásra találnak. Ennek köszönhetően 1988 szeptemberétől csak néhány, ám 1989-től valamennyi kárpátaljai magyar iskolában oktatni kezdik Magyarország történelmét. Tudomásom szerint az anyaországon kívül rekedt magyar kisebbségek közül ez egyedül nálunk valósult meg.

1988-1989-re kiépül a művelődési körök teljes hálózata Rahótól Ungvárig. Összejöveteleik nemcsak hogy magyarul folynak, nemcsak hogy korábban tabunak számító témák kerülnek napirendre, hanem a közösen énekelt népdalok között olykor fel-felhangzik a Kossuth-nóta, később a Szózat és még a Himnusz is.

Eközben – 1988 januárjában – átalakul a fiatal kárpátaljai magyar írók irodalmi műhelye, a József Attila Irodalmi Stúdió is: elszakad korábbi irányítójától, a Kárpáti Igaz Szótól, megszűnik nemzedéki jellege, és a társművészetek magyar képviselőit is tagjai sorába választja. Ekkor úgy tetszik, hogy a József Attila Alkotóközösség (ekkortól ez a neve) amolyan általános magyarságintézménnyé növi ki magát. Vezetői azonban belátják, hogy ez erejüket meghaladó feladat, és szorgalmazni kezdik egy CSEMADOK-típusú művelődési csúcsszervezet létrehozását: 1988 októberében beadvánnyal fordulnak a legmagasabb állami és pártvezetéshez, kérik az Ukrajnai Magyarok Kulturális Szövetségének a létrehozását. A dokumentumhoz valamennyi öntevékeny művelődési egyesület csatlakozik. A beadvány nem marad hatástalan, párbeszéd kezdődik a hatalom képviselőivel. Utóbbiak arról hallani sem akarnak, hogy ez a szervezet állami intézményként jöjjön létre, dotációt, státusokat, épületet, gépkocsit kapjon. Nincs rá pénz – ennyi az indoklás. „Nesze semmi, fogd meg jól”-megoldásként felajánlják a létrehozandó alakulat keretéül a Szovjet Baráti Társaságok Szövetségét, amely esetleg, idővel, egyetlen fizetett státust tudna biztosítani a magyar szervezetnek.

De erre már nem kerül sor, az események más fordulatot vesznek. 1989 januárjában megalakul az ukrán nyelvi mozgalomnak, a Sevcsenko Anyanyelvi Társaságnak a kárpátaljai tagozata. Ennek alakuló ülésén részt vesznek a magyar értelmiség képviselői is, akik spontán kezdeményező csoportba tömörülnek, és kinyilvánítják egy független tömegszervezet, az Ukrajnai Magyar Anyanyelvi Szövetség megalakítási szándékát.

Hosszas egyeztetések, tárgyalások után, egyhavi lázas szervező munka eredményeként 1989. február 26-án mintegy 500 alapító tag részvételével meg is alakul – immáron végleges nevén – a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. E szervezet már puszta nevével is demonstrál, hiszen hivatalosan a vidék neve mindmáig Kárpátontúli terület, és a Szövetség létrejöttéig a helyi magyar sajtó, tv, rádió nem használhatja a Kárpátalja, kárpátaljai megnevezést. Demonstratív a Szövetség alapítólevele és alapszabálya is. Székhelyül Ungvárt (és nem Uzsgorodot) nevezi meg, kimondja, hogy „a területen élő magyar kisebbség az egyetemes magyarság része”, hogy célja nemcsak a nyelv, a nemzeti hagyományok megőrzése és ápolása, hanem „az e célokkal kapcsolatos érdekek védelme” is.

Érdekvédelmi magyar tömegszervezet Kárpátalján! Aligha tévednek az alakuló összejövetel szónokai, amikor a pillanatot történelminek, a Szövetség létrejöttét ötödfél évtized legnagyobb vívmányának nevezik.

Felgyorsulnak az események. Egymást követik az olyan rendezvények, amelyek örökre emlékezetesek maradnak az itt élő magyarság számára. Így március 15-e első szabad megünneplése az ungvári Petőfi-emléktábla alatt (és terület-szerte), az Illyés Gyula-szobor felavatása Beregszászban, a Rákóczi-emlékkonferencia és a turulmadaras emlékoszlop felavatása Tiszaújlak határában, az október 6-i megemlékezések, a sztálinizmus áldozatainak állított emlékhelyek létesülése és az ez alkalomból tartott emlékkonferencia, a romániai forradalmat követő segélyakciók – ezen események sora folyamatosan bővül, e cikk keltezésekor például Ungvár és Beregszász magyarsága Petőfi-szobor avatására készül.

Alig lehet számba venni a talán kevésbé látványos, de igen fontos változásokat: magyar óvodák és óvodai csoportok létesülését, új magyar iskolák nyílását, illetve régiek visszaállítását, magyar szakiskolai csoportok indítását, a Szovjet Hungarológiai Központ megnyílását, magyar képviselői frakció alakulását a városi, járási és területi tanácsokban, a nemzetiségmegtartó erőként jelentős hitélet fellendülését, templomok visszaadását stb.

Két új sajtóorgánumunk is született.

A Hatodik Síp irodalmi és közéleti folyóirat, mely negyedévenként lát napvilágot 36 oldalon 1989 őszétől, a Kárpátalja pedig, kulturális szövetségünk fóruma, kéthetente jelenik meg 12 oldalon. Azonban mielőtt az olvasó elégedetten csettintene – lám csak, két lap egyszerre! –, tegyük hozzá: az előbbi kiadvány Budapesten, az utóbbi Miskolcon jelenik meg, ott a lapengedély és a kiadáshoz szükséges tőke, a papír és a nyomdai kapacitás. Kárpátalján csak a szerkesztés első fázisa és a terjesztés java történik. Az a körülmény, hogy lapjainkat Magyarországon kell kiadnunk, politikai és gazdasági helyzetünket egyaránt jellemzi. Súlyos gondokkal küzd Kárpátalja egyetlen magyar napilapja, a Kárpáti Igaz Szó, amely ez idáig a helyi párt- és tanácsi szervek orgánuma volt. Most a párt „leveszi róla a kezét” és a tanács, valamint a társadalompolitikai szervezetek tulajdonába kerül – csak épp fenntartásának anyagi körülményei látszanak teljesen bizonytalannak.

A képlet ismerős: amit a politika már lehetővé tenne, annak a gazdaság vet gátat. Visszaérkeztünk a kutyák peresztrojkájához.

*

Aki ma Kárpátalján élni és magyarként megmaradni akar, bizakodó és elkeseredett egyaránt lehet. Bizakodhat, hisz eredményeink vitathatatlanok. Aggodalmának fő oka az egyre kilátástalanabb gazdasági helyzet. A jegyrendszer bevezetéséről már szóltunk, de talán nem árt megjegyezni, hogy például vaj, sajt s a hústermékek többsége szinte egyáltalán nem kapható, és ez vonatkozik a tartós fogyasztási cikkekre is: tévét, porszívót, mosógépet, hűtőszekrényt nem lehet vásárolni. Az üzletek a várakozók hosszú névsorait vezetik. S ha a szerencsés egy-két év alatt sorra kerül, öt évig fel sem iratkozhat a listára…

Aggodalmunk, bizonytalanságunk másik oka politikai. A Szovjetunió teljes és végleges széthullása csak idő kérdése. Nem tudni, egy független Ukrajnában kedvezőbbek lennének-e a magyar kisebbség létfeltételei. Az eddiginél gyakrabban tapasztalni – például az Ukrán Népi mozgalom, a RUH részéről – nacionalista megnyilvánulásokat. Teljességgel indokolt és jogos, hogy Európa egyik legnagyobb nemzete, a negyvenmilliós ukránság végre államalapításra törekszik. Kérdés, hogy a felülről – Moszkvától – követelt önrendelkezési jogokat lefelé, az Ukrajnában élő nemzetiségeknek is meg tudják-e, meg akarják-e majd adni.

Tovább bonyolítja a helyzetet Ukrajna belső ellentmondásossága. Hatalmasak a különbségek Kelet- és Nyugat-Ukrajna közt, ám az eltérés még nagyobb Kárpátalja és a köztársaság belső vidékei közt. Az itt élő szláv lakosság ismét ruszinnak kezdi nevezni magát, hangoztatván, hogy genetikailag sem azonosak a mai ukránokkal (sokan a honfoglalás-kori fehérhorvátok leszármazottainak tekintik a ruszinságot), s ha ez mára szinte kideríthetetlen is, annyi bizonyos, hogy mind ősi kultúrájában, mind vallásában, mind nyelvében a ruszin népcsoport alapvetően különbözik a Kárpátok túloldalán élő ukránoktól.

Nemrégiben megalakult a Kárpáti Ruszinok Szövetsége, amely egyre határozottabban hallatja a hangját, sokszor nemcsak a hatalom képviselőivel, hanem a RUH-hal is konfrontálódva. A nagy ukrán kontinuitás megdöntésére irányuló törekvések számunkra, magyarok számára is szimpatikusak, hiszen a ruszinokkal együtt mi is valljuk, hogy a mai Kárpátalja területe soha nem tartozott a Kijevi Rusz fennhatósága alá, és soha nem lakták ukránok. Ezért a magyarok körében egyre nagyobb a szolidaritás a ruszinok függetlenedő-önmeghatározó törekvése iránt. Ugyanakkor semmi biztosítéka annak, hogy a helyi ruszinok majd hatalmi pozícióba kerülve is viszonozzák ezt a rokonszenvet, s nem kap lábra a ruszin nacionalizmus, amely – testközelsége miatt – akár az ukránnál is veszélyesebb lehet.

Csak reménykedhetünk abban, hogy a józan belátás és az együttélés évszázados hagyományai egyik részről sem engednek utat a szélsőséges, ellenséges magatartásnak. Egy biztos: a ruszinok, hasonlóan a magyarokhoz, ragaszkodnak szülőföldjükhöz, bíznak sorsuk jobbra fordulásában. Mindkét táborban sokan akadnak, akik elképzelhetőnek tartanák egy ruszin-magyar autonóm körzet (vagy akár köztársaság) kikiáltását. Ez a közigazgatási egység Kárpátalja egészét magába foglalná, és később akár egy szuverén kisállam létrejöttéhez szolgálna alapul.

A magyarok körében ez az elképzelés nem talált egyértelmű támogatásra, a közös ruszin-magyar alakulatban ugyanis a magyarság továbbra is kisebbségben maradna. (Az 1989-es népszámlálás adatai szerint a terület több mint 1 millió 250 ezer lakosából mindössze 155 ezer a magyar, ez alig több mint 12,5 %).

Sokan egy olyan magyar autonóm körzet mellett törnek lándzsát, amely a beregszászi járást, valamint az ungvári, a munkácsi és a nagyszőlősi járás magyarok lakta vidékét foglalná magába. Azonban még a legésszerűbb határok megvonásával sem lehetne a magyarság 65-70 %-ánál többet így „körülkeríteni” (hisz Nagyszőlőstől keletre, egészen Rahóig és Körösmezőig a magyarság szórványokban él, pl. Huszton, Visken, Técsőn, Aknaszlatinán stb.), így nem alaptalan azok ellenvéleménye, akik a kívülrekedők kiszolgáltatott helyzete miatt aggódnak, s azoké sem, akik a nemzetiségi kérdés megoldásának a demokrácia érvényesülését gondolják, és nem az etnikai rezervátumot.

Végül ne hallgassuk el azt a lehetőséget sem, amely az itt élő lakosságot szintén foglalkoztatja. Látván a szomszédos államok hasonlíthatatlanul jobb gazdasági viszonyait, politikájuk gyorsabb és kedvezőbb alakulását, sokakban felmerült a kérdés: nem volna-e kedvezőbb számunkra valamely korábbi történelmi határ visszaállítása. Ez ugyan a kérdések legveszélyesebbike, talán mégsem kell megkerülnünk. Hiszen az impérium széthullása részben a birodalmi törekvések megszűntét is jelenti, és bár senki sem táplál illúziókat a tekintetben, hogy a majdani független Ukrajna önként lemondana-e a mind stratégiailag, mind gazdaságilag fontos területekről, mégis kialakulhat egy olyan helyzet, amikor az itt élő lakosság akarata válik mérvadóvá. Egy ilyen szabad akaratnyilvánítás (nem olyan, mint az 1944-ben csalással és erőszakkal kikényszerített) szinte bizonyosan az Ukrajnától való elszakadást és vagy egy önálló állam létrehozását szorgalmazná, vagy azt, hogy a vidék csatlakozzon valamely szomszédos államhoz, Magyarországhoz vagy a hamarosan alighanem önálló Szlovákiához. Nem kétséges, hogy a magyar lakosság melyik verziót választaná, s nincs kizárva, hogy e megoldás a ruszinok jelentős hányada számára is elfogadható lenne. Nem lehet kizárni Kárpátalja esetleges feldarabolódását sem olyan módon, hogy csak az alföldi, túlnyomó részt magyarok lakta vidéke kerülne vissza az anyaország kötelékébe.

Tudom: e kényes kérdés taglalása érzékeny, fájó pontokat érint. Igazán jó megoldás talán nem is kínálkozik. A határok spiritualizálásáról vallott nézetek sajnos illúzióknak bizonyulnak. Az egyre nagyobb gazdasági különbségek közepette a határok felnyitása lehetetlen: lám, a kishatár menti forgalmat is leállították. Az Európához való csatlakozásról egyelőre szó sincs, az ország a totális gazdasági katasztrófa szélén áll, a lakosságot éhínség fenyegeti. Bármilyen szomorú, ez politikai visszarendeződéshez vezethet: nyomorban nem lehet demokráciát építeni. Tartanunk kell egy polgárháború kirobbanásától, s nem is kell, hogy Kárpátalján fegyverek dörögjenek: elegendő, ha a magyar férfiakat besorozzák, újra „elviszik”.

Csodálkozhatunk-e azon, hogy ilyen körülmények közepette kárpátaljai magyarok ezrei nem merik kivárni sorsuk igencsak kétséges jobbra fordulását, hanem szülőföldjük elhagyása mellett döntenek? Becslések és hivatalosan meg nem erősített, de megbízható helyről származó adatok szerint csak Magyarországra 34 ezer (!) kárpátaljai költözött át az elmúlt negyven év alatt. Ezt az adatot látszik igazolni az a tény, hogy – legalábbis a népszámlálás adatai szerint – tíz év alatt háromezerrel csökkent a kárpátaljai magyarok száma, holott, különösen faluhelyen, a magyarok népszaporulata lassú, de biztos gyarapodást eredményezne. További veszteség, hogy elsősorban az értelmiség hagyja el a süllyedő hajót: orvosok, tanárok, mérnökök ezrei távoznak. Olyik kárpátaljai fiatal számára életcéllá válik a kiházasodás.

Van-e értelme ilyen körülmények közepette „kitartani”, magyar kultúrát művelni, érdeket védeni?

Igen, van!

Van, mert az itthon maradók egyelőre többen vannak. Mert a kisebbségi lét kettős mostohaságában egy harmadik veszteség – „sajátjaink” eltávozása – már-már elviselhetetlen lenne. Van értelme, mert hátha nem a nagyobbik falat kenyeret, a szebb ruhát várják el tőlünk gyerekeink, hanem azt, hogy a kisebbségi lét sehogyan másként meg nem élhető élményét megadjuk nekik. Mert vannak e létnek szépségei: a közös sorsverésben közelebb hajlik a lélekhez a lélek, s ami kint hiányzik, azt bent talán megtermi a szükség.

1990. szeptembere

Az írásban kezdőbetűvel vagy név nélkül szereplő személyeket másfél évtized távlatából talán már megnevezhetem. D. – Dalmay Árpád, I. – Dabóczy Imre. A két személy pedig, aki az autonómia-beadvány ügyében visszavonta aláírását: Debreceni Mihály és Horváth Anna. Mihály egyik nap már el is látta kézjegyével az okmányt, másnap ezt visszavonta, Anna „csak” beleegyezett, hogy aláírja, aztán amikor Kovács Elemér megjelent nála az ívekkel, már nemet mondott.

Akkori írásmodoromra és magatartásomra igen jellemző az írás stílusa: keveredik benne az irónia és cinizmus a kisebbségi pátosszal. Későbbi írásaimból az utóbbi fokozatosan kikopott, az előbbi pedig egészségtelen mértékben elburjánzott…