Balla D. Károly

Internacionalizmus és nemzeti önismeret

– Privit!

– Szervusz!

Úgy gondolom, vidékünkön szokványos üdvözlési forma e kétnyelvű „párbeszéd”. Érdekessége talán csak annyi, hogy én, a magyar, mondom a „privit”-et, és ukrán barátom a „szervusz”-t. Aprócska gesztus: saját nyelvén üdvözöljük a másik nemzet fiát. Mindennapi internacionalizmus.

1.

Ülök az Ukrajnai Írószövetség vezetőségének plénumán. A beszámolót tartó akadémikuson kívül olyan „élő klasszikusok” kapnak szót, mint Dracs Iván, Pavlicsko Dmitro. Bár az ülés fő témája az internacionalizmus és hazafiság, ez óhatatlanul magával hoz olyan kérdéseket, mint az anyanyelv, a nemzeti önismeret problémája. Alig akad a felszólalók között, aki ne hangsúlyozná: igazi internacionalizmus, azaz igazi nemzetköziség csak nemzetek között lehet. A nemzetnek pedig legfőbb ismérve a megtartott anyanyelv, a nemzeti identitástudat és önismeret. S ha ebből az aspektusból vesszük szemügyre köztársaságunkat, akkor bizony – így a felszólalók – nem a legfényesebb a helyzet. A nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságának elvi leszögezése ugyanis – úgy tűnik – kevés: a gyakorlat sajnos anomáliákat mutat. És nem is keveset. Ezek egyike: az ukrajnai orosz iskolákban az ukrán nyelv oktatása fakultatív. Azaz a tanuló szülei eldönthetik: tanuljon-e ukrán nyelvet gyermekük avagy sem. A felszólaló Honcsar Oleszt idézi, aki szerint ez az „engedmény” antidemokratikus és képmutató. Majd hozzáteszi: a matematika vagy a fizika oktatása miért nem fakultatív? Miért épp a köztársaság nyelve a „kiváltságos”? Amely egyébként a tanulók óriási hányadának egyben anyanyelve. (A Pavlicsko által felolvasott statisztika ugyanis meggyőz minket arról, hogy – a köztársaság nemzetiségi összetételét és az ukrán, illetve orosz iskolák számát tekintve – az orosz iskolákba is főleg ukrán gyerekek járnak.) Mindez azt jelenti, hogy Ukrajnában érettségit szerezhet olyan – ukrán vagy nem ukrán – fiatal is, aki nem beszéli köztársasága nyelvét. És elboldogul nélküle felnőttként is: ezt a köztársaság fennálló intézményrendszere lehetővé teszi. Vajon megakadályozható-e ilyen körülmények között a nyelv romlása, sorvadása? Aligha. Azaz: a nemzetek és nyelvek egyenjogúságának elvi hangsúlyozása mellett konkrét gyakorlati intézkedésekre van szükség. Még ám sürgősen.

Ülök a plénumon. Hallgatom a felszólalókat. És közben eszembe jut: az iskolában, amelybe jártam, egyetlen szót sem tanultam ukránul. Még fakultatíve sem.

Magyar tannyelvű iskola volt.

2.

Ülök a mikrofon előtt. A Magyar Rádió moszkvai tudósítójának – Barát Józsefnek – adok interjút. Kérdései őszinték és élesek. Az utóbbi években a legizgalmasabb társadalmi változásokról tudósít fővárosunkból. Lételeme a peresztrojka, vérébe szívódott a glasznoszty. Éles és őszinte kérdéseire csak élesen és őszintén tudok válaszolni. Igyekszem megfogalmazni, mit jelent számomra az, hogy a Szovjetunió a hazám és a magyar az anyanyelvem. Igyekszem kifejteni, hogy az állampolgári determináltság és a nemzeti hovatartozás kettős gravitációjában élő – és író – ember csak akkor maradhat tisztességes, ha egyik kötöttségét sem akarja a másik ellen kijátszani, fölé helyezni: ha életében és műveiben megtalálja és megtartja azokat a formákat, amelyeknek mértékegysége az egyenes gerinc: az egyforma büszkeséggel vállalt hazafiság és nemzeti identitás. Riporterem bólogat. Aztán megkér, hogy beszéljek a magyar történelemről, mondjam el, mit jelentenek számomra nemzetem történetének dátumai. Hallatlanul nehéz helyzetbe kerülök. Be kell vallanom, hogy e tekintetben az ismereteim – nemzeti önismeretem! – meglehetősen hiányosak. Ugyanis az iskolában, amelybe jártam, nem tanultam magyar történelmet. Még fakultatíve sem. Pedig:

Magyar tannyelvű iskola volt.

3.

– Privit! – mondom.

– Szervusz! – üdvözöl Petróci Iván, ukrán költőbarátom, és elújságolja, hogy verseim – ukrán fordításában – megjelentek egy kijevi folyóiratban. Szép publikáció, egy teljes oldalt szenteltek írásaimnak. Természetesen nagyon örülök… ugyanakkor cseppnyi üröm keveredik az örömbe. Arra gondolok, ahhoz, hogy magyarul is folyóiratban jelenhessenek meg műveim, Magyarországra kell küldenem kéziratot. A vidékünkön élő magyarok csak napilapokból ismerhetik írásainkat. Egyetlen napig élő újságból. Esetleg könyveinkből. De melyik verseskötetünk kapható akár csak néhány hónappal megjelenése után? És hány eredeti szépirodalmi mű kerül évente nagy tekintélyű – népek barátságára érdemrendes, köztársasági – kiadónk gondozásában olvasóink asztalára?

Az ukrajnai irodalom soknemzetiségű irodalom – hangzott el az írószövetség plénumán.

A nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságának elvi leszögezése mellett konkrét gyakorlati intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy minden szovjet állampolgár megtarthassa anyanyelvét és elmélyítse nemzeti önismeretét – hangzott el az írószövetség plénumán.

A kárpátontúli írók – olvasóik igénye alapján – kérik a Kiadói Főigazgatóság illetékeseit és az Ukrajnai Írószövetség Titkárságát, hogy ne vegye le a napirendről egy magyar nyelvű időszaki kiadvány szükségességének kérdését és tegye meg a kellő intézkedéseket létrehozása érdekében – hangzott el az írószövetség plénumán.

4.

Az országunkban folyó forradalmi jelentőségű gazdasági és társadalmi átalakulások, úgy vélem, szükségszerűen azzal járnak, hogy a pangás időszakának hibáit feltárva rámutatunk egyes kérdések megoldásának hosszú évek óta folyó stagnálására is, így például arra, hogy a nemzetek és nemzetiségének lenini értelemben vett egyenjogúságnak érvényesítése érdekében is lépéseket kell tennünk. Még ám olyanokat, hogy az e tekintetben is tapasztalható pangás (sőt: elképesztő anomáliák – lásd Kazahsztán) helyett a körülményekhez igazodó lehetőségek a további fejlődést szolgálják.

A fent vázolt három probléma – magyar tannyelvű iskoláinkban az ukrán nyelv és magyar történelem oktatásának, illetve egy időszaki magyar irodalmi kiadványnak a hiánya – azt hiszem, sokunkat foglalkoztató és valós. Megoldásán munkálkodniuk kell az illetékeseknek. Még akkor is, ha közben hasonló fajsúlyú gondok kerülnek felszínre (például az, hogy magyar iskoláinkban a magyar nyelv és irodalom oktatására sokkal kisebb óraszám esik, mint az ukrán és orosz iskolákban a megfelelő tantárgyakra), még akkor is, ha közben anyagi vagy más természetű nehézségeket kell megoldani. Minderre azonban égető szükség van annak érdekében, hogy a kárpátontúli magyarság anyanyelvének és nemzeti önismeretének tudatos, büszke birtokosaként vehessen részt abban a gigantikus folyamatban, amelyet az átépítés és a nyíltság fémjelez, s amelynek megvalósítása lehetetlen népeink legszorosabb összefogása nélkül. Ebben az összefogásban azonban ki-ki csak önmagát nyújtva, legszebb, leggazdagabb arcát felmutatva, az egymás iránti tisztelet legmesszebbmenő érvényesülése közepette vehet részt.

És bizakodásunkat van mire alapozni, hiszen:

– !!!

– !!!

(1987. júl.)

Az írás 1987-ben jelent meg Ungváron, a kárpátaljai megyei pártbizottság és tanács Kárpáti Igaz Szó című napilapjának július 18-i számában. És bár nem annak szántam, amolyan vitaindítónak bizonyult: azzal, hogy olyan kérdéseket érintettem, amelyek azelőtt tabunak számítottak, „kiszabadult a szellem a palackból”, és hónapokig tartó nyilvános polémia indult a lap hasábjain a nemzetségi kérdésekről, a magyar identitásról, a lakossági igényekről és arról, hogy ezek teljesítése miért nem történt meg eddig. A vitát összefoglaló Dalmay Árpád így írt később: „...a magyar nemzeti önismeret, identitástudat kérdése is napirendre került a Kárpáti Igaz Szóban. Balla D. Károlyé az érdem, hogy a lap 1987. július 18-i számában szóvá tette az internacionalizmus és a nemzetiségi lét kölcsönhatásának problémáit.” A továbbiakban kivonatolja írásomat, majd a tízegynéhány (!) hozzászóló fontosabb (többnyire egyetértő és új kérdéseket felvető) megállapításait, állásfoglalásait ismerteti, végül ezzel zárja összegzését: „...jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, hogy a glasznoszty jegyében olyan helyi jellegű problémák felvetése is lehetővé vált, amelyek eddig tabunak, nem létezőknek számítottak Megoldásuk előbb vagy utóbb elkerülhetetlen, mert egyrészt a területünkön élő magyar lakosság nemzeti önismeretének, azonosságtudatának javulását, másrészt pedig az együtt élő nemzetiségek közötti kapcsolatok további tökéletesítését, magas fokú kultúráltságának elérését szolgálják.” (Évgyűrűk ’88, Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1988.)

Cikkem egyben híven tükrözi az 1987-ben még kötelező szóhasználatot: kárpátontúli, írom ahelyett, hogy kárpátaljai, és az ukrán neveket is az akkor szokásos „magyar sorrendben” használom. Az pedig szinte természetes, hogy a téma felvetésekor nemcsak az ukrán reformer írókra, hanem Lenin nemzetiségi politikájára is hivatkozom, ezzel igyekezve kivédeni bizonyos támadásokat. Azt azonban, hogy a Szovjetunió a hazám, akkoriban komolyan gondoltam…

(A vitában fél év múltán magam is újra meg akartam szólalni, de az akkor írt cikkem már fennakadt a szerkesztői cenzúrán.)