A 2002. évi Könyvhét kínálatában három kárpátaljai magyar szerző új prózakötetét[1] is megtalálhattuk. A ténynek az ad különös jelentőséget, hogy a régió irodalmát évtizedekig mint költészetközpontút tartották számon, így a három könyv egyidejű megjelenése egyáltalán nem mondható mindennapinak, még csak „mindenéves” eseménynek sem.

  A líra hosszú időn át tartó elsődlegessége nem ok nélkül alakult ki: az 1945 utáni fél évszázad, úgy tűnik, inkább kedvezett a versíróknak. Ekként jelentkezett az első generáció két meghatározó alakja, Balla László és Kovács Vilmos (igaz, Balla később szinte teljesen átállt a prózára és Kovács nem versesköteteivel, hanem 1965-ben megjelent egyetlen regényével hívta fel magára a legnagyobb figyelmet). A költők voltak erős többségben a 60-as–70-es évek fordulóján két rajban (Forrás Stúdió, József Attila Stúdió) indult újabb nemzedékben, így az önálló kötettel rendelkező és az antológiákban, irodalmi mellékletekben rendszeresen szereplő poéták száma a 80-as években a két tucatot is meghaladta… És ugyancsak költőként kavarta fel kis irodalmunk állóvízét (és a kedélyeket) a 90-es években az a négy fiatal, akik később sorra Budapestre költöztek és ott alakítottak folyóiratot (Véletlen Balett).

  Hogy a próza miért szorult háttérbe, annak számos okát gyanítom.

  A legelső és legfontosabb talán az, hogy a prózaírás bizonyos fokig életkor-függő, és ez nem csupán az egyes íróktól igényel érettséget, hanem magától az irodalomtól is. A kárpátaljaira azonban mindig is bizonyos kialakulatlanság, kiskorúság volt a jellemző, így egyszerűen nem tudott felnőni ehhez a műnemhez.

  Második korlátozó tényezőként a szovjet éra kultúrpolitikáját említem. A szocialista realizmus mint követelmény azt várta el, hogy az epikus művekben a szovjet valóság forradalmi fejlődésében legyen ábrázolva, tipikus pozitív hősöket felmutatva tekintsen a boldog jövőbe. A valódi művészi értékek létrehozására törekvők ezzel az irodalom-idegen szemlélettel nem tudtak megküzdeni, a neki megfelelni kívánók pedig az alkalmatlan sémákat követve nem hozhattak létre remekműveket. Sokkal könnyebb volt a költők dolga: a metaforák világában kevésbé volt tetten érhető a szovjet tematika hiánya, szerelmi bánatba vagy természeti képekbe, történelmi vagy irodalmi reminiszcenciákba rejthették a nyíltabb-burkoltabb társadalomkritikát. A kompromisszumra hajlamosabbak is jobban tudtak a költészetben boldogulni: az unalomig ismételt szimbolika (fényes október, vörös csillag, forradalom, nép, szabadság, Lenin, béke, boldog jövő) alkalmazásával megadták a császárnak, ami császáré, és aztán írhattak őszintébb sorokat, másfajta verseket. Mód nyílott arra is, hogy a verset „eladó” fogalmak mögé áttételesebb tartalmakat rejtsen a költő. Külön tanulmány tárgyát képezhetné annak felmérése, hányszor és hányan bújtak, például, a Nép, a Szabadság, vagy akár a Haza szimbóluma mögé: ha így olvastuk a verset, akkor a nagy szovjet népet, a rendszer biztosította szabadságot és a hatalmas dicső hazát találtuk benne, de ha úgy olvastuk, akkor a nép jelenthette Kárpátalja magyarságát, a szabadság a számára áhított valódi szabadságot és függetlenséget, a haza pedig akár Magyarországot, akár a vágyainkban (és a magasban) létező virtuális hazát. Dózsa lehetett a nép erejének, szavának, az osztályharcnak a megjelenítője, de lehetett a nemzeti tragédia, az elbukott igazság metaforája is. Rákóczi „kifelé” példázhatta a szabadságharcot, de „befelé” jelenthette a száműzetést. Az univerzális jelentéstartalmú Petőfi a valódi vagy vélt cenzornak lehetett a forradalom, az olvasónak lehetett az idegen hatalom elleni lázadás. Ez az írói mimikri azonban a szocreál igényével fellépő prózában megvalósíthatatlannak bizonyult. Az egyenes vonalvezetésű elbeszélés arról szól, amiről, nem valami másról. Itt nem érvényesülhetett semmiféle áttétel, lebegtetés, többértelműség. Sőt, egy elvhű párttitkár vagy egy jóságos kolhozelnök szerepeltetése is kevés volt: a mű egészének kellett a szovjet rendszer kitűnőségét bizonyítania, azaz nem hogy azt nem sugallhatta: kérem, ez úgy rossz, ahogy van, hanem a valódi problémák szinte mindegyikét vagy tabuként kellett kezelnie, vagy csak egyfajta ideológia megközelítéssel ábrázolhatta. Így aztán a prózának szinte „nem volt miről szólnia”: egyes témák érinthetetlennek számítottak (nemzeti kérdés, alkoholizmus, szexualitás), másokat csak eleve megszabott mederben volt szabad görgetni. (Utóbbira csak két példát hozok fel: nem kétséges, hogy a háborús időkben játszódó vagy azt bemutató, arra utaló írásokban a szemben álló harcoló felek közül melyik kaphatott pozitív és melyik negatív szerepet; másik példának a kolhozosításról szóló művek sorát lehetne felhozni: itt ugyan mód volt éles társadalmi konfliktusok bemutatására, de arról ugye szó sem lehetett, hogy az író ne a kollektív tulajdon mellett tegye le a garast.) Vagyis: a prózának a valóságról kellett volna szólni, de éppen a valóságról nem szólhatott. Nem csoda, ha nem tudott lábra kapni.

  A harmadik ok a fentieknél speciálisabb. Kárpátalján valamiért úgy alakult, hogy a kis és nagyepikát művelők többsége nem eredendően prózisra, hanem más műfajból érkezett. Említettük az első generáció költőként indult két tagját, itt tegyük hozzá, hogy mind kortársaik, mind a későbbi generációk képviselői közül sokan hasonló utat jártak be, ám ennél is feltűnőbb, hogy a 60-as, 70-es, 80-as években döntő többségben voltak azok a prózaírók, akik újságíróként keresték kenyerüket (Szenes László, Lusztig Károly, Györke László, Márkus Csaba, Erdélyi Gábor, Horváth Sándor, Kovács Elemér, Tárczy Andor, Tóth Károly, Bundovics Judit, Orémusz Kálmán), és a zsurnalizmus rá is nyomta bélyegét írásaikra, amelyek így gyakran közelebb álltak a riporthoz, publicisztikához, esetleíráshoz, hírlapi tárcához, semmint vérbeli novellához. Jelentős azoknak a száma is, akik a tanári hivatás vagy más civil foglalkozás gyakorlása mellett írtak elbeszéléseket. Ettől persze még alkothattak volna remekeket is, ám viszonyuk az íráshoz végig megmaradt műkedvelőinek, mellékes elfoglaltságnak. És hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a kifejezetten prózaíróknak tekinthető alkotóink (ők igen kevesen vannak) maguk is sokműfajúak: Nagy Zoltán Mihály például ír verset és kritikát, Penckófer János verset, tanulmányt,  kritikát, hangjátékot, és mindketten működnek szerkesztőként is.

  Ezeket a körülményeket csakúgy, mint a korábban említetteket azért tartom figyelemre méltónak, mert megvilágíthatják a kárpátaljai próza és prózaíró státusát, és adalékokat szolgáltathatnak ahhoz, milyen külső és belső tényezők hátráltathatták a kibontakozást. Ezek sorában utoljára hagytam az elköltözések, áttelepülések kérdését. Csinos névsort lehet összeállítani azokból a prózát (is) író egykori szerzőkből, akik ma már nem élnek Kárpátalján (itt most nem érdemes vizsgálni, másutt folytatták-e szóban forgó tevékenységüket, illetve azt sem, mennyiben lehetett számítani arra, hogy idehaza jelentős alkotókká válnak); csak ízelítőül: Szenes László, Györke Zoltán, Márkus Csaba, Györke László, Boldog János, Lusztig Károly, Prófusz József, Orémusz Kálmán, Skotnyár József, Bundovics Judit…

  Szóltam arról, hogy nem prózaírók, hanem költők voltak mind a négyen azok a fiatalok is, akik a 90-es években magukra vonták a szakma és a közönség figyelmét azzal, hogy szakítottak a korábbi tradíciókkal, levetették a „kisebbségi pózt”, avantgárd és posztmodern verseket kezdtek írni. Ám igazságtalan lennék, ha nem említeném, hogy ekkor azért a próza terén is történt néhány jelentős esemény. A rendszerváltás éveiben kezdte írni és publikálni kortörténeti regényfolyamát Balla László (A végtelenben találkoznak összefoglaló címen), és 91-ben jelent meg először Nagy Zoltán Mihály méltán elhíresült műve, A Sátán fattya, amelyet értékelői egy sorba állítanak Kovács Vilmos sorsregényével. Erre az időszakra tehető a modern prózaírás vizeire evező Penckófer János és később Berniczky Éva indulása, ekkor jelentkezett prózakötettel a sokáig nagy ígéretnek tartott Bartha Gusztáv. Révükön novellairodalmunkban is végbement bizonyos hangváltás, és remélhető volt, hogy a nehéz kezdet után megtörténik a várva várt kiteljesedés. Kedvező fejleménynek tűnt az is, hogy a fentebb említett tradíció-törő fiatal költők mindegyke is bele-beleízlelt a prózába. (Lengyel Tamás és Pócs István egy-egy novellájára, Bagu László életrajzi stílparódiáira, Cséka György költői prózaszövegeire gondolok.) 

  A várakozások azonban csak részben, hellyel-közzel igazolódtak be. A nyilvánvaló eredmények ellenére csalódást okozott például A Sátán fattya folytatásaként megjelent Tölgyek alkonya, Nagy Zoltán Mihály második regénye. Erőtlennek, gyöngének bizonyult Horváth Sándor, Tárczy Andor, Szöllősy Tibor első prózakötete, nem bontakozott ki Keresztyén Balázs, Czébely Lajos, Bartha Gusztáv novellisztikája. A fiatalok négyesfogata elköltözött…

  Ilyen előzmények után talán érthető, miért kapott jelentőséget a tény, hogy a könyvheti forgatagban a Vörösmarty téren három kárpátaljai szerző nyomdából akkor kikerült prózakötetét is felfedeztem. Sajnos örömöm nem lehetett felhőtlen…

*

  Horváth Sándorra pontosan ráillik, amit fentebb említettem: költőként indult és újságíróként működik – emellett ír szépprózát. Novelláival a 80-as évektől jelentkezik, az utóbbi időben eléggé gyéren. Új prózakötete – Álmos tájakon járok – sok tekintetben a kárpátaljai magyar irodalom (és könyvkiadás) állatorvosi lovának tekinthető, amennyiben magán hordozza annak legtöbb gyengéjét. Lássuk csak.

  A könyv a következő megjelöléssel látott napvilágot: Válogatott novellák, szociográfiák. A szépírás és a tudományos társadalomvizsgálat egy kötetbe vegyítése még elfogadható lenne, a „válogatott” minősítésen azonban az is fennakadhat, aki nem tudja, hogy a szerzőnek korábban egyetlen ilyen jellegű könyve jelent meg, hiszen ez a „válogatás” a kétfelé műfaji merítés ellenére is csak 88 könyvoldalt tesz ki. Első belepörgetésre az is kitetszik, ennek az alig-könyvnyi terjedelemnek közel egynegyedét a fő- és ciklus-címek, az egész oldalas illusztrációk, továbbá ezek túlfelének üres lapjai teszik ki. És ez még mindig bocsánatos lenne, ha a hetvenoldalnyi maradékon azt kapnánk, amit az alcím jelöl. A tüzetesebb vizsgálódás azonban arról győzött meg, hogy a szerző–lektor[2]–szerkesztő[3]–kiadó[4] szakmai négyese vagy nem tudja megkülönböztetni sem az újraközlést a válogatástól, sem a szociográfiát a riporttól, vagy szándékosan félrevezette az olvasót.

  Mert miről is van szó? Először is arról, hogy Horváth Sándor új címen közreadott könyvének az írásai egyetlen kivétellel mind benne voltak a nyolc évvel (!) korábban kiadottban[5]. A legtöbb helyen még a sorrend sem változott. A válogatás műveletét az összeállítás készítői eszerint úgy értelmezték, hogy néhány írást kihagytak a már akkor is karcsú könyvből, majd az anyag élére betették az elmúlt 8 esztendő egyetlen erre érdemes opuszát. Az így összeállt anyagot tisztességesebb lett volna, második, bővített kiadásként változatlan címen bocsátani napvilágra. Javított kiadásnak azonban a legnagyobb jóindulattal sem lehetne nevezni, mert a korábbi megjelenés különböző természetű hibáit senki sem próbálta meg kiküszöbölni, ellenkezőleg, akkora baklövésekre figyelhetünk fel, amelyek még a kárpátaljai kiadói gyakorlatban sem szokásosak. A szövegeknek a korábbiakkal való összehasonlítása felvetette bennem a gyanút: az új anyag összeállítása úgy történt, hogy a régi könyv oldalait egyszerűen beszkennelték és karakterfelismerő programmal szöveggé konvertálták. Másképp nem történhetett meg, hogy a korábbi elírások, központozási hibák mind-mind megismétlődtek és számos súlyosabb újjal „gazdagodtak”, mégpedig tipikusan olyan lapszusokkal, amelyek a visszaállító program használatának a következményei, illetve annak, hogy a konvertált szöveget szerkesztői, korrektori szemmel senki el nem olvasta. Másképpen hogy történhetett volna, hogy a sorok közepére elválasztó-jelek kerültek, hogy a mondatokba fölös pontok ékelődtek, és például ez az eredeti szövegrész: „Bagó is félve jött. Maga akarta látni, hogy a lány…” ilyen alakot öltött: „Bagó is félve jött. Ma. // Ja, akarta látni, hogy a lány…” (a kettős perjellel egy betoldódott fölösleges új bekezdést érzékeltettem). És ha ezeknek a vétségeknek a szóvá tételét még lehetne is szőrszálhasogatásnak nevezni, az már könyvészeti ritkasággá teszi a kiadványt, hogy a nyilván figyelmetlen szkennelés során két novella esetében csak az első szövegoldal került beolvasásra, így az egyik a harmadánál, másik a felénél abbamarad, és ember legyen a talpán, aki ezek után megérti, miről szól az Üzlet (épp az üzletre már nem kerül sor) és milyen is Egy békés ember (a lényeg itt is a hiányzik). A novellarészek nyilvánvalóan nem tördelés vagy nem a nyomdai munkálatok során sikkadtak el, hiszen egyrészt a könyvoldalak számozása folyamatos, másrészt az a szöveg, ami korábban a novella első oldalát képezte, most nem fért el ugyanide, egy kurta bekezdés erejéig átnyúlik a következő oldalra, de alatta már nincs ott a folytatás, az oldal nagy része üres, a következőn pedig már új írás kezdődik új címmel. A hiátus tehát a kézirat „szerkesztése”, „válogatása” közben keletkezett és a többi hibával együtt a szöveggondozás, a szerkesztői alaposság teljes hiányáról tanúskodik. A szerzői és kiadói nemtörődömségnek ez a csúcskísérlete eljelentéktelenít olyan apróságot, hogy három olyan címet is találtam, amely más formában szerepel a tartalomjegyzékben és másban a novella fölött…

  Így fest tehát a válogatottan rontott anyag. Ami pedig a szociográfiákat illeti… Nagy lehet a csalódása annak, aki a szó értelmének megfelelően tudományos igényű tarsadalomrajzokat, felméréseket, adatokkal és tényekkel alátámasztott vizsgálati eredményeket, tanulmányokat remél felfedezni a novellák közé ékelve. Amit helyettük talál: riportokat, de még csak nem is hosszas tényfeltáró vagy oknyomozó alaposságú újságírói munka termékeit, hanem – például – magnószalag alapján lejegyzett beszélgetéseket. (Magyar testvérek, Jelentés a mélyből). Ha tudományos közléseknek nem is lehet tekinteni ezeket, ettől persze még lehet (és van is!) dokumentum-értékük, a bemutatott helyzet különlegessége (etnikai sajátosságok, többnyelvűség, nyomor) nyilván adhat (és ad is) a szövegeknek irodalmi emelkedettséget, és valóban szolgálhatnak (szolgálnak is) szociográfiai adalékul.

  Kicsit adalék-jellegűek maguk a novellák is (amelyekről illene már érdemben is szólni…); olyanok, mintha valamely nagyobb írói teljesítmény környezetéből származnának, bizonyítására annak, hogy szerzőjük néhány oldalon is képes feszültséget, drámát teremteni. Mint amikor jeles táblakép-festők kisgrafikáit nézzük. Amikor a IX. szimfónia ismeretében hallgatunk rövidke zongoradarabot. Ezekben is felismerhető a nagy formátumú alkotó keze nyoma. Nos, ilyen kis remekek a sikerültebb kisprózák: Az ugató lány, az És elmúlik a félelem, a Karácsony előtt – kitűnő a tömörítés, pontos a környezet- és jellemrajz. Horváth Sándor mestere annak, hogy néhány mondattal megteremtse, végsőkig fokozza és fel is oldja a feszültséget. Mélyre hatóak az észlelései, birtokában van az írói átlényegítés és összefoglalás képességének: a témával szoros egységet alkotó zárt, feszes kompozíció keretei között biztos kézzel ragadja meg a lényeget. Ám eközben a részletek gazdagságát se hagyja elsikkadni, ügyel a hitelesítő apróságokra: ahogy a fiú négykézlábra állítatja a néma lányt, ahogy a meztelen cigánylányok a vagonban combjuk közé szorítják a koszos rongyokat, ahogy a szétroncsolt koponyájú kutya fekszik a havon – a legjobban beállított zoom-mal és a dolgok mélyére rávillanó vakuval készített pillanatfelvételek. Pontos megfigyelésen alapulnak kitűnő párbeszédei is, amelyek híven adják vissza a köznapi, vagy inkább igénytelen nyelvhasználat pongyolaságait, a soknyelvű közeg makaróni-mondait, a műveletlenek, lecsúszottak, lumpen elemek szegényes szóhasználatát csakúgy, mint a félig műveltek hamisan finomkodó modorát. Ennek egyik legjobb példája egyébként éppen az egyetlen új (címadó) írás lehet, amely műfaját tekintve szintén félúton áll a novella és az irodalmi riport között: egy kocsmaasztalnál hallottak képezik a nagy emberi színjáték jellemző töredékeit.

  Töredék, írom. Akaratlanul is újra olyan kifejezést használok, amely az egész hiányát jelzi, pedig még nem is szóltam az utolsó ciklus miniatúráiról: 5-10-20 soros, aforizmánál hosszabb, az örkényi egyperceseknél rövidebb szösszenetekről, amelyek közéleti vagy etikai tanulságokat fogalmaznak meg, néha valóban filozófiai, máskor inkább laposan moralizáló szinten – ám mindig szemléletesen.

  A fentiekből is kitetszhet, mennyire heterogén ez a nem túl vastag kötet, milyen kis terjedelemben von egymás mellé valódi novellát, irodalmi riportot, újságírói módszerrel feldolgozott valóságanyagot és villanásnyi életképeket. Erre a műfaji különneműségre, mint 11-re az ász, következik az utolsó ciklus, amely egyetlen, a többihez képest hosszabb elbeszélést tartalmaz. Kicsit be is fuccsol tőle a kötet. Mert hogy ez nem az a nagy mű, amelyre vártunk, arról már az első mondatai meggyőzhetnek bennünket. Magam már a 8 évvel ezelőtti első olvasáskor sem tudtam eldönteni, mi a műfaja, és azt sem, mit keres egy valamennyire is igényes kötetben. A tábornok és az ő hadainak hiteles története avagy minden üveggel szebb a világ nyelvi poénokra és helyzetkomikumra épülő olyan történet, amelyet valószínűleg szívesen végighallgatna egy vidéki kocsma félig elázott társasága, ha a csapos a sokadik rundó után felolvasná nekik. Vannak benne, persze, szellemes élcek, mint ahogy egy valamire való kabarétréfában, át van hatva az egész a „részeg szocializmus” gunyoros eszméjével – épp csak a könnyű gegekből sehogy nem akar összeállni a társadalmi szatíra. Kacagni persze ezen is lehet, még józanon is, de valahogy olyan módon, mint ahogy a hagyma tisztítása közben sem a meghatottságtól könnyezünk.

  Az állatorvosi lovat emlegettem, azt hiszem, helytállóan, hiszen Horváth Sándor kötete jól példázza a régiónkban kialakult helyzet egészét: a valódi érték és az igazi teljesítmény csak töredéknyi, ám mivel ezzel nem lehet fenntartani az irodalmi folyamat kibontakozásának, a kulturális élet felvirágzásának és a szerzők aktvitásának a látszatát, fel kell hát hígítani a belletrisztikát zsurnalizmussal; az aforizmát kisprózának, a hírlapi riportot szociográfiának, az elbeszélést kisregénynek, a tanulmányt monográfiának, az újraközlést válogatásnak kell nevezni; új és új kéziratokat kell megpályáztatni, aztán minél olcsóbban és minél kevesebb munkával kiadni. Mivel nem végeztek valódi munkát, a szerző és az anyag gondozóinak tiszteletdíját a minimálisnál is alacsonyabbra lehet venni, meg kell spórolni a szedő és a korrektor munkáját és bérét, lehet tördeltetni olcsón és igénytelenül, ahogy esik, úgy puffan hozzáállással, az sem baj, ha a rosszul használt számítógépes program tönkreteszi az illusztrációkat. Ez így megfelel a szerzőnek, lektornak, szerkesztőnek, kiadónak, sőt, a támogatónak is. Nem merek rákérdezni, hogy: és vajon az olvasónak?

*

  Részben újraközlésnek tekinthető Penckófer János könyvheti regénye, a Hamuther is. A szerző ezzel a művével egy erdélyi pályázat díjnyertese volt, és a versengésben élen végzett három művet közös kötetben ki is adta a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó 2000-ben. A mostani önálló közlés jogosságát azonban semmiképpen nem merném elvitatni: a mű feltétlenül érdemes volt arra, hogy méltó formában, külön könyvként kerüljön a szélesebb olvasóközönség elé.

  Érdemes volt rá, mert ebben a műfajban szerintem az utóbbi évek legjobb kárpátaljai teljesítménye, de még ennél is több, jelentősebb, olyasmi, ami ezen a tájékon nemigen született még: pszichológiai regény. Hősét, a lelki válságban vergődő Hamuth Ernőt borzongató hitelességgel ábrázolja a szerző, de anélkül, hogy hosszú lelkizésekbe sodorná vagy írói pszichoanalízis alá vetné. Ehelyett sodró erejű történetet kanyarít köréjé, az események úgy lökdösik szegény Ernőt, mint a súlyos biliárdgolyók közé tévedt üres tojáshéjat, nem is csoda, ha sérül, reped, megtörik… De kiknek a kezében vannak a mindent irányító roppant dákók? 

  A neves történésztől, az angliai Péter Lászlótól hallottam egyszer a fejtegetést, miszerint minden tudományosságot nélkülöz a világtörténelemnek mint valamiféle összeesküvések sorozatának az értelmezése. Kabdebó Tamás kisregényében (Érettségi) meg éppenséggel ezt olvastam: „A világ nem összeesküvés, csupán van.” A szigeteken élő két jeles férfiú megállapítása talán össze sem kapcsolódott volna a fejemben, ha most nem érezném úgy, a Penckófer-regény ennek épp az ellenkezőjét állítja. Átláthatatlan és kibogozhatatlan összeesküvések szövevénye az élet. Pontosabban Hamuth Ernőé. Még pontosabban: ő ekként éli meg mindazt, ami vele történik. Mi pedig töprenghetünk azon, vajon mennyi az igazság a közismert kelet-európai mondásban: amiért üldözési mániád van, attól még lehet, hogy valóban figyelnek.

  Hogy Hamuthnak van-e üldözési mániája, az lehet kérdéses, de hogy ízig-vérig kelet-európai, az vitán felül áll, mégpedig abból a fajtából, akinél ez nem csupán és talán nem is első sorban földrajzi, hanem sokkal inkább mentális meghatározottságot jelent. A mi Ernőnk ugyanis megfelelő mértékben frusztrált, kicsit aberrált is, és eléggé hiszékeny balek ahhoz, hogy önmagán beteljesítse mindazt, amit egy Budapestre érkező határon túli „szegény rokontól” elvárható. Szinte mindegy, nevetséges apróságokról van-e szó, arról, hogy orosz-ukrán honfitársai elszedik a pénzét a vonaton, avagy arról, hogy áttelepült ismerőseit végiglátogatva és adataikat feljegyezve, majd pszichológusának mindenről részletesen beszámolva akaratlanul is hozzájárul a titkos erők (a maffia?) információs bázisának a kiépítéséhez – egyre megy, mert bármit tesz vagy bármit mulaszt el megtenni, minden és mindenki őellene szövetkezik. Ő pedig csak sodródik, vergődik a történésekben, és nemhogy egzisztenciális, de érzelmi kapaszkodói sincsenek, kiszolgáltatottjává válik barátságnak, szerelemnek, testvéri köteléknek. Szinte egyetlen vigasza az elveszettségben, ha visszaréved legnagyobb szexuális élményére, amikor egy ligetben meztelenül futott szemben a széllel és így juttatta férfitestét örömhöz.

  Penckófer mindezt már-már bűnügyi történetbe illő talányossággal adja elő. Közlésmódja pontosan kidolgozott, stílusa egységes. A mondatok ugyan formailag szerzői narrációként jelennek meg (egyes szám harmadik személy), azonban valójában belső monológok. Olyan szövegek, amelyeket Ernő fogalmaz meg a benne Szüntelenül Beszélő számára, magyarázatul, önigazolásul – egyszerre enyhítő és terhelő vallomásként.

  Roppant feszes a regény szerkezeti kerete. Ennek egyik sajátos eleme a késleltetési technika: hogy mi történt a vonaton, azt a főhős a Sunshine bárban adja elő; a bárban történteket a nővérének meséli; hogy mit mesélt a nővérének, arról a pszichológusának ad számot; és hogy miről számolt be a pszichológusának, azt „a hetesben”, vélhetőleg egy elmegyógyintézet kórtermében mondja el, nem tudni, kinek. Így aztán a cselekmény időrendje és az elmondás elő- és utóidejűsége egymásba játszik, tovább növelve a szöveg lélektani feszültségét – és azt a sejtetést, hogy az egész mögött szervezett bűnbanda átgondolt, de kifürkészhetetlen haditerve áll.

  És amilyen mértékben egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy Hamuth Ernő csupán üres váz, hangtölcsér, eszköz, közvetítő, öntudatlan médium, ugyanolyan mértékben egyre eldönthetetlenebb, kinek a médiuma: a benne szüntelenül beszélő VALAKIé vagy az ukrán-orosz maffiáé, netán mindkettőé. A bent és kint egyszerre megfoghatatlan egér józsefattilai paradoxona egyre súlyosabb teherként nehezedik a főhősre – és talán az olvasóra is.

  A való világ titkai és a belső, mélyre rejtett lélek cinkosai egymásnak, összejátszanak: ami odakint történik, arra bent sincs magyarázat, és amit bent érez, tud az ember, azt kint lehetetlen tettekbe ágyazni. A valóság átélése ezért az átélés valóságává minősül át, érdektelenné válik minden, ami létezik és ami történik, mindez csupán látszat, amelynek semmi más, csak a létezőt és történőt önmagává lényegítő psziché adhatna jelentést. Adhatna, de nem ad, mert nemhogy a külső jelek, hanem önmaga értelmezésére is képtelen.

  Olyan csapda ez, amely saját csapda-voltát is kelepcébe csalja. Minél mélyebbre hatolsz, annál kevésbé tudsz majd visszatérni, de nem lebeghetsz a felszínen sem, nem maradhatsz kívül a labirintuson, mert elfogynak feláldozható tisztaságaid, elfogy a becsület, az igaz barátság és szerelem, a Minotaurusz felfalja az összes szűzlányt, szembe kell szegülnöd a fenevaddal, akkor is, ha nem segít Ariadné, és csak szakadó, feslő fonalakat ad kezedbe a volt barát, az új pártfogó, a legközelibb vérrokon.

  A külső és belső kiszolgáltatottságnak, a teljes kilátástalanságnak és az önellentmondásosságnak ebben a kognitív disszonanciájában a főhőst  még a szerző is elhagyja az utolsó fejezetben. Míg egészen eddig az ő fejéből „nézett ki”, most a regény origója áthelyeződik a pszichológus nézőpontjába. Az innen történő megfigyelés egyben dimenzióváltást is jelent: olybá hat, mintha síkká tágulna a vonal, amelyről eddig nem tudtunk letérni, vagy mintha felmagasodnánk a sík fölé, amelyről azt hittük, világunk netovábbja. A banális képtelenség is megoldódik eddigre: dehogy hívhatnak Somának egy pszichológust, van neki sokkal titokzatosabb, ijesztőbb, gyanúsabb eredetre utaló neve is…

  És hogy mire is látunk rá a lélek sötét erőkkel összejátszó doktorának a szemszögéből?

  Először is ügyes kis távcső segítségével a pokol kapujára, a sötét ügyekre nevével cinikusan ráfelelő Sunshine bár bejáratára, ahol is, úgy tűnik, a szálak jelentős része összefut. A valódi gócpont azonban a pszichológus lakása, rendelője, az ő feje, az ő számítógépe, amelyben nem csupán a mindenre kiterjedő adatbázis terjeszkedik, hanem digitális testet ölt a gátlástalan kreatív fantázia is. Az egyszerre szent és gyilkos alkotásvágy, amely, többek között, létrehozza – mint egy közbülső munkafázis végtermékét – a hamuther.doc nevű fájlt.

  Hihetnénk, a regény igazi rejtélye az, vajon ez a dokumentumfájl maga a regény-e, vagy netán egy olyan állomány, amellyel Hamuth Ernő tudatát felülírják. Erre azonban már hiába várjuk a választ akár a hetes kórteremből, akár Soma rendelőjéből, akár a Sunshine éjszakai füstjéből.

  De vajon a szerző is adósunk marad a megoldással?

  Igen is, nem is. Megnyugtató egyértelműséggel semmi sem derül ki, de az enigmákra fogékony olvasó mégiscsak találhat a maga számára valami ultima ratio-t. Vagy inkább ultima irratio-t, végső eltévelyítést, elveszejtést.

  Ahhoz hasonlatosan, ahogy Hamuth ereszkedett a valóság felszínéről a gondolat-ásványok lakta mélybe, nekünk magunknak is alá kell szállnunk a szöveg makrovilágából a textus elemi részeinek mikrovilágába, hogy a betűkből, amelyek szétszórva, magán- és mássalhangzós csoportokba osztva, mint rejtvények, ott díszlenek „érthetetlen” címként a fejezetek fölött, egybeolvassuk az akrosztichon-regény algoritmusa alapján a titkos egyenlet egyik lehetséges megoldási gyökét: A TEST HALÁLÁT KÉSZÍTIK ELŐ A MONDATOK – AZ ÍRÓJUK HALÁLÁT.

  Megvan a gyilkos, mondhatnánk megkönnyebbülten, és az író is szerencsésen túlélte a saját regényét. Akkor viszont ki az áldozat?

  A szellemi kihívással megküzdő olvasóként magam szívesen vállalom ezt a szerepet.

*

A három könyvheti újdonság közül valóban friss irodalmi produktumnak egyedül a harmadik számít: Nagy Zoltán Mihály kisregénye, a Páros befutó.

  A szerző a peresztrojka előestéjén hívta fel magára a figyelmet „a szovjet valóságot” kritikusan ábrázoló novelláival. Első kiugró sikerét az először 1991-ben megjelent A Sátán fattya c. regény hozta meg; a kritika méltán nevezte a kárpátaljai magyarság sorsregényének, és 2001-es új kiadása megérdemelten nyerte el Az Év Könyve díjat saját kategóriájában.

  A Sátánban gyakorolt írói erényeket azonban sajnos nélkülözik az újabb dolgozatok. Ha Horváth Sándor kötetének számos gyengéjét sorra véve mégis megállapíthattam, hogy a néhány igazi novella mind kis írói remeklés, és ha Penckófer János regényét egyszerre tekinthettem olvasmányos-cselekményes és mély intellektuális élményt nyújtó műnek, akkor Nagy Zoltán Mihály legújabb könyvének sekélyességét látva az egészet, úgy, ahogy van, írói tévedésnek kell neveznem, lévén eleve elhibázott alkotói felfogás eredményének gondolom. A szerző ezúttal, úgy tűnik, nem belső indíttatásra, hanem azzal a görcsös elszánással fogott munkához, hogy töviről hegyire bemutassa a falun élő kárpátaljai családok sanyarú helyzetét, és ebben az igyekezetében megpróbálta azon közvetlenségében „megírni az életet”, egyetlen milliméterrel sem emelkedve a hétköznapiság banalitásai fölé. Ettől lett az írás töményen közhelyes: az életszerűnek szánt figurák és helyzetek, konfliktusok és történések nem kaptak semmiféle művészi megformálást, ám ennek eredménye nem valaminő szociográfusi száraz tényszerűség lett (amely nagyon is értékelhető lenne), hanem egyfajta édeskeserű hamisság. A regény nemhogy „az igazat mondd, ne csak a valódit” követelményének nem felel meg, hanem a valódiságát sem sikerült megalkotni: még a Veres Péter-i sültrealitást is kikezdi a sok mesterséges párbeszéd, a szereplők gondolataként idézett számtalan lapos okoskodás, az írói közlések szóvirágos szépelgéseiről már nem is beszélve.

  Csupán néhány példa.

„A pedagógia feladata, hogy jótékony ráhatással a legszebb erkölcsi kategóriák tiszteletére, elsajátítására ösztönözze a fiatalokat” (– gondolja magában a tanárnő); „Ezek a fiatalok nincsenek felkészülve a létminőség problémáinak kezelésére, pedig azok felismerése, a feloldásukra irányuló törekvés nagyon fontos, a legfontosabb” (– bölcselkedik magában a tanár); „Hogy gondolják ezek odafenn? Sütkéreznek a kivívott – fenét kivívott: ölükbe pottyanó – függetlenség dicsfényében, az emberek pedig nyomorognak. Ilyen körülmények közt az ember nemcsak vágyik rá, köteles is egyéb forrásból jövedelmet szerezni. Ha felelősen viszonyul a maga és családja jövőjéhez” (– emelkedik filozófiai magaslatokba belső gondolataiban a tanár); „Anyagi gondjaink nincsenek, mégis hiányzik az életünkből valami, amire szükség lenne a nyugodt együttléthez. Mi az? A boldogság?” (– tűnődik az élet mélyértelmén a tanárnő).

A Sátán fatya arra az írói (bár nem teljesen eredeti) fogása épült, hogy a szerző egy megbecstelenített leány belső monológjaként adta elő a sorstörténetet, még ám művészi erővel, hitelesen. A Páros befutó szereplőinek a fejébe tett gondolatok azonban hamisan csengenek. Az idézett mondatok (nem egyedüliként a regényben!) egyik részről tökéletesen nélkülözik az „egyszerű” emberek természetes szófűzését, másrészről viszont egyáltalán nem teremtődik meg az írói közlés irodalmi nyelvezete. Valóban ilyen mondatokat formál magában, a maga személyes használatára egy vidéki pedagógus? Nem olyan az egész, mint amikor hivatali jelentések ficamodott stílusát próbálja a félművelt nyilatkozó zavartan reprodukálni a tv hírműsorában? (Rendben lenne, ha NZM ezt akarná bemutatni, netán kifigurázni – de erről szó sincs!) Számomra ugyanilyen hamisan csengenek a leginkább regényújság-sorozatokba illő szerzői közlések: „A vörösre vált napkorong megérintette a horizontvonalat”; „Mihelyt hálóingbe bújt, Balázs mohón megragadta, magára húzta, játékosan megpaskolta popóját. A szétbomló hajkorona csiklandozva borult az arcára”; „Maga is meglepődött, mennyire jólesett az egyébként kívánatos csillogással barnálló féldeci”; „Zsuzsa ráérzett apósa bánatának kettős gyökerére”; „…szemében megcsillanni látszott a szeretet és hála halvány fénye”; „Zsuzsát meghatotta a keresetlen szavakban megtestesülő őszinteség”; „Reményt leginkább az ajakharapdáló szótlanság sejtetett, amellyel a mindenesti, hosszúra nyúlt vita végén reagált a feddő intelmekre”; „A részben tudatosult felismerés szüntelenül mocorgott belsejében, legömbölyítette a sérelmek élét”; „A vészjósló nyugalom, amely mögött sejteni lehetett a kavargó zaklatottságot, megbénította Zsuzsát”; „Szaggatott, torz sikoltozása beleveszett az erőteljes szökelléssel nekilóduló Audi motorzajába”.

A mondatokon átsütő kimódoltság és szóvirágosság a párbeszédekben válik még fülsértőbbé. Egyetlen példa. Az egyik főhős magában így idézi fel (tehát megint csak belső hangról van szó!) az előző napi intim perceket, amikor is állapotos hitveséhez közeledett az ágyban:

  »„Mi van, angyalodat látod?”

  Zsóka nevetgélése visszafogott kacagássá erősödött.

  „A fiad… Nem félsz, hogy megfogja a végit?...”

  „Csacsi! Mi jut eszedbe… Izé, komolyan beszélsz? Most már nem lehet…?”

  „Csak csínján”.

  „Hátulról… Akkor nem lehet baj”.

  Zsóka engedelmesen oldalvást fordult, arccal a fal felé.

  „Parancsolj…”«

  Ha nem félnék attól, hogy magam is ordenáréságra ragadtatom magam, azt írnám: „Igen, én »parancsoltam«, és megpróbáltam hátulról is. Sajnos abból az irányból sem leltem élvezetemet ebben a kárpátaljai kukkoló-showban.”

  A regény alapvető gyengéje persze nem a rossz mondatokban keresendő, ám ahogy a szervezet betegségét okozhatják a hibás DNS-ek, az összefüggés itt is eléggé nyilvánvaló. A fals mondatok hamis szereplőket jellemeznek, a hiteltelen szereplők kimódolt helyzetekben mutatkoznak, a mesterkélt helyzeteket mondvacsinált cselekmények kötik össze, és mindez együttesen válik a téves koncepció részéve.

  A koncepció pedig azért hibás, mert a Páros befutó szerzője azt gondolta, megtakaríthatja az írói munkát, elegendő, ha a realizmus csizmájában végigcaplat a valóság sarán. Mintha teljesen megfeledkezett volna arról a művészi többletről, amely a realista műnek éppen úgy sine qua non-ja, mint bármely más felfogásban fogant alkotásnak. Mintha nem tudná, a realista ábrázolás alapelve: úgy rendezni a jelenségek felszínét, hogy mélyebb összefüggésekre – mint lényegre – lehessen rálátni. Ezzel szemben szerzőnk a jól-rosszul megragadott jelenség-elemeket didaktikus elszántsággal felülről önti le az előre gyártott következtetések mázával. Így jön létre a valóságnak nem a művészi, égi mása, de még csak nem is hű fényképe, hanem degradált látszata.

  Mindez nem önmagában lehangoló, hanem Nagy Zoltán Mihály tehetségének az ismeretében. Nem is tudom, korábbi két nagy erénye közül mit kérhetnék jobban számon rajta: az ösztönös, átütő őserőt – vagy az elmélyült, tudatos írói műgondot. Biztos vagyok benne, erre a két favoritra érdemes lenne fogadnia. Az irodalomban ugyanis ez a páros a befutó.

*

  Három új könyv erényeit és hibáit érintettem. Úgy érzem, a merítés túlmutat önmagán: az egyes szerzők konkrét műveihez kapcsolódó megfigyelések bizonyos vonatkozásaikban kiterjeszthetők a kárpátaljai magyar prózairodalom egészére. Mégis, az hiszem, az általánosítást, és még inkább a messzebb mutató következtetések levonását célszerű későbbre halasztani. Akkorra, amikor már nem a pályatárs elfogult érdeklődése és szenvedélyes-gyötrelmes szembesülése, hanem az idő józan távlata szolgáltat alapot a megfontolt és minden szempontból igazolható értékítélethez.

(2002)