Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László új kötetéről[1]

  Aki kívülállóként közeledik irodalmunk Kárpátalján született művihez, azzal a nehézséggel találja szembe magát, hogy a befogadáshoz, még inkább az érdemi értékeléshez a steril esztétikai megközelítés nem mutatkozik elégségesnek. Hogyan lehetne például Kovács Vilmos legendás Holnap is élünk c. regényét anélkül tárgyalni, hogy ne tudnánk: alighogy elhagyta a nyomdát, kivonták a forgalomból, mert olyan problémákat érintett, amelyek 1965-ben elfogadhatatlanok voltak a hivatalos kultúrpolitika számára? Vagy miképpen érinthetnénk a Forrás Stúdió egykori tagjainak munkásságát anélkül, hogy ne vennénk figyelembe: a szocreáltól eltérő alkotásmódjukért súlyos bírálat érte őket, s ennek következtében alkotói pályájuk megtört?

  Ennél nehezebb a helyzete annak, aki belülről látja a helyi viszonyokat, netán ugyanebben a kis langyos vizű irodalmi medencében lubickol, és így nem csupán a társadalmi beágyazottság és szerepvállalás mozzanatait ismeri, hanem a különféle (világnézeti, alkotócsoportbeli, baráti, családi stb.) elkötelezettségekkel és érdekekkel is tisztában van, ne adj isten, érintett némelyikben. Ha ilyesvalaki vállalkozik ítészi szerepre, jó, ha már az elején bejelenti elfogultságát. Ezt én nyomban meg is teszem. Az alább említendő könyvek szerzőit barátaimnak tekintem, nagyra tartom őket emberi és alkotói mivoltukban, így kritikai megjegyzéseim ekként értékelendők. El kell árulnom azt is, évek óta egyensúlyozok két pólus: a mundér becsületét védő „bajnok” és a saját fészkébe piszkító „gazember” álláspontja között. Azon vagyok, hogy semmit ne értékeljek túl csak azért, mert kárpátaljai – ám ugyanezért le se sajnáljam.

*

  Nagy Zoltán Mihály a 80-as években hívta fel magára a figyelmet novelláival, amelyek „a szovjet valóság” nem túl hízelgő ábrázolása miatt a cenzúrahatáron helyezkedtek el. Első igazi sikerét az először 1991-ben megjelent A Sátán fattya c. regény hozta meg[2]; a kritika méltán állította egy sorba az említett Kovács Vilmos-regénnyel. A belső monológként előadott könyvnyi terjedelmű egyetlen mondatot a téma súlyossága, a művészi hitelesség, a roppant szemléletes és sodró beszédmód, és, nem utolsó sorban, az ábrázolás szimbolikus áttételessége emelte jelentős alkotássá.

  Éppen ezek az erények azok, amelyeket a Sátán óta közreadott művei sajnálatosan nélkülöznek. Nem képez ez alól kivételt a 2001-ben kiadott Az idő súlya alatt c. novellagyűjtemény, amelybe belelapozva legelőbb az tűnik fel, hogy a frissében közreadott írások zöme a nyolcvanas években született. Egyharmaduk már szerepelt a szerző 1988-as, Fehér Eper c. könyvében, és a korabeli kiadványokban, bibliográfiákban való keresgélés után további egyharmadukról derül ki, hogy szintén a rendszerváltozás (és a Sátán megjelenése) előtt jelentek meg először. Így a tizenötből talán öt írásról állítható, hogy az elmúlt évtized terméke.

  Ami önmagában még nem lenne baj. Arra kellett azonban rádöbbennem, hogy a cenzurális körülmények között merésznek, átütő erejűnek tűnt novellák feszültsége mára kisült, mondandójuk érdektelené vált. Akkoriban jelentős írói tettnek számított egy kolhoz lehetetlenségeinek a bemutatása, a nemzedéki probléma éles felvetése, a szerelmi kicsapongások, az ifjúság erkölcstelensége, pláne a prostitúció megemlítése, a karriervágytól fűtött elvtársak mesterkedéseinek az ábrázolása, a csalások, visszaélések szóvá tétele – hiszen ezekről a társadalmi jelenségekről nem illett írni, a gyanakvásnak kitett kisebbségi írónak különösen nem. Nos, NZM novelláinak fősodrában (A szorgalom huszadik esztendeje, Érzelmes történet, Az idő súlya alatt, Katalin tánca, Szentelt szonett, Kiscsillag bűnbeesése stb.) éppen az említett problémák kaptak hangsúlyt – és, alig hinnénk, éppen ezek avultak el mára menthetetlenül.

  Vajon miért? Először azért, mert már akkor is inkább a téma felvetése, kimondása keltett feltűnést, és nem az ábrázolás művészi ereje (amelynek, ha létezne, máig hatnia kellene). Másodszor, mert ezek az írások minden kritikai hangjuk ellenére belül maradtak bizonyos határon (ezért jelenhettek meg a 80-as években), azaz csupán egyes hiányosságokra mutattak rá, ám nem kérdőjelezték meg eleve a létező szocializmust (ami nem is lett volna összeegyeztethető a szerző szemléletével, aki ekkor még a kommunista párt tagjaként és híveként őszintén hitt a rendszer javíthatóságában). Ennélfogva ezek az elbeszélések – mai szemmel olvasva – politikumukat tekintve haloványak, nem éles bírálatok, csupán gyönge dohogások. Érdektelenségük harmadik okát abban látom, hogy az akkor szokatlannak tetsző, az újdonság erejével ható írói stílus mára inkább modorosságnak hat. Nagy Zoltán Mihályt modern, a nyelvi kifejezésmóddal kísérletező írónak láttuk, aki szakított a primitív, sematikusan leíró ábrázolásmóddal, és – például – a szereplők belső monológjaiként mondta el történeteit. Ám egyrészt ezt a stílust neki magának sikerült tökélyre vinnie a Sátánban, ezzel minden korábbi kísérletét előtanulmánnyá, minden későbbit pedig utórezgéssé minősítve, másrészt a vasfüggöny lehullván és ismereteink szaporodván megtapasztalhattuk, hol tart ma a modern magyar és európai próza. Jócskán „előre” tart, lépéshátrányunk óriási, és novellistánk nem sokat tesz ennek ledolgozásáért.

  Legalábbis erre a következtetésre jutottam az új kötet néhány valóban új írását olvasva. Ezek némelyike megint csak roppant aktuális, mondhatni rázós mai témát érint (illegális munkavállalás, földvásárlás), ám a közlésmód mit sem változott. Sőt. Nemhogy árnyaltabbá, finomabbá nem vált a láttatás és érzékeltetés, ellenkezőleg, mintha most már a szerző az üzenet didaktikusan egyértelmű kimondására törekedne, ami azért sül el a vártnál is rosszabbul, mert a leegyszerűsített tartalom súlyos ellentmondásba kerül a körülményeskedő nyelvi formával. A kötetet záró két opuszt említve csupán, Az 1120-es ügy-ben a korábbról jól ismert önmegszólító monológ szokásosnál is nehézkesebb mondatai lökdösődnek, A messiás Szilason képzavaros cirkalmai pedig szinte azt a hatást keltik, mintha NZM tizenöt évvel ezelőtti önmagát parodizálná. Ilyesmiket olvashatni: „Cirógatja tenyered kérge a szakállas legnagyobbat. Kisimul a megsokszorozott arc, hever szép halom fekhelyed takaróján. Rendelkezz vele! Istenem: ötvenöt ezer pénz”; „Felhajtani a picike pohár virgonc tartalmát, megbontani a vadonatúj dobozt, felhőt fújni a beosztott kortyokkal lassan üresedő krigli fölé: jólesik.”; „És nálad az érvényes útlevél. Kihalászni a belső zsebből, emelni magasra szolgálatkészen ácsorgó kézzel”; „Szökdécsel magasan a kéz, gesztikulációval nyomatékosítani a tiltakozást”; „Ereszkedik fejed felől az ülésre terebélyes egyenruhás fenék”; „Az ezüstfényben megtestesült csoda nem gurul, de úszik a zötykölőssé vetemedett úttest fölött”; „Ácsorognak félholddá fagyott öreg férfiarcok”; „Körülfolyják ámuldozva a könnyű sóhajjal megállapodott pompás fogatot”;„Nyitogatják szemüket a beépített ablakok, teremtődik a kezünk alatt pompás palota. Még egy szint és rákerül a kimódoltan tetszetős sapka” – no igen, úgy fest, a kimódoltan tetszetős sapkát szerzőnk szüntelenül felteszi mondaira, így modora végképp elveszíti „sültrealista” természetességét, anélkül, hogy a talán megcélzott intellektuális absztrakcióhoz közeledni tudna.

  És végül, az új kötet olvastán tett legszomorúbb megfigyelésem: a teljes anyagból az emlékezetem szerint éppen 20 esztendeje íródott Lecke tűnt a legfrissebbnek és művészileg leghitelesebbnek. Nagy Zoltán Mihálynak tehát nemcsak meghaladnia van mit, hanem visszatérnie is lenne hová.

*

  Vári Fábián László méltán legmegbecsültebb költője Kárpátaljának. Írói rangját nem csupán nagyszerű versei alapozták meg, hanem mindenkori kiállása, művészi hitvallása is. Alkotói szemlélete a kollektív történelmi tudatban gyökerezik és a népi hagyományokból meríti energiáját.

  Egyike azoknak, akik az 1960-as évek legvégén a Forrás Stúdióban kezdték pályájukat, majd a hatalmi retorzió miatt a 70-es években jobbára hallgatásra kényszerültek. Ahogy pályatársait, ez őt sem törte meg, írt, alkotott, népballadákat gyűjtött. Amikor a 80-as évek elején újra publikálni kezdett, sorra jelentek meg tollából azok az emlékezetes költemények (Hajnali virágének, Szüreti ének, Széphistóriák, Útban Törökország felé, Illyés Gyula fejfája előtt, Ady alkonya, Bárhori Anna, Három árva, Mikor a gyerek…), amelyek egy nagy formátumú alkotó kiteljesedő életművét előlegezték meg, és az évtized végére már egy erős kötet gerincét képezhették volna. Ám csak a rendszerváltás után kerülhetett sor első önálló könyvének a megjelenésére, amelyet aztán három további követett. A legutóbbi, a Világtalan csillag című 2001-ben látott napvilágot, és a saját munkái mellett ruszinból készült műfordításokat is tartalmaz[3].

  A kötetbe lapozva első megfigyelésem ugyanaz volt, mint a másik írótárs könyve esetén: ennek az anyagnak a döntő többségét is a 80-as években publikált darabok képezik…

  Tudnivaló, szerzőjük nem tartozik a nagytermelők közé: műjegyzéke évente mindössze néhány verssel gyarapszik. A poézist azonban, persze, nem rőfre mérik, a magas minőség bőven pótolja a mennyiségi hiányt. Nem az a bökkenő, miért tartalmaz kevés friss írást egy-egy új válogatás, hanem hogy a régebbiek folyton ismételt közreadását mi indokolja.

  Vettem a fáradtságot, és a négy önálló könyv anyagát összevetve kis kimutatást készítettem. Kiderült, a mostani kiadvány amolyan opera omnia, egy kivételével az eddig kötetbe sorolt összes VFL-verset tartalmazza, szám szerint 72-t. Ebből 44, azaz az anyag közel kétharmada már az első kötetben (Széphistóriák, 1991) is benne volt! Az ekkor közzétettek 6 újjal kiegészülve képezték a második tartalmát (Kivont kardok közt, 1992). A következő (19 vers a hűségről és a halálról, 2000) 9 új és 10 korábbi verset adott közre, a most tárgyalt legújabb gyűjtemény pedig az előzőkhöz képest 13 opusszal gyarapítja az életművet. Az összesen 73 vers közül 17 szerepelt két kötetben, 33 kapott helyet háromban, és találunk 10 olyan költeményt is, amelyet a szerző mind a négy kötetébe felvett. (Hozzátehetjük, a különféle antológiákban, kezdve a 80-as évek Évgyűrűk-sorozatától a Sugaras utakon és a Vergődő szél c. reprezentatív válogatásokon át a tematikus gyűjteményekig – Töredék hazácska, Sors megírva, Nézz töretlen homlokomra – szinte kivétel nélkül ugyanezek variálódnak.)

  Szívesen megismétlem: Vári Fábián László költészetének (vagy Nagy Zoltán Mihály prózájának) értékéből semmit nem von le a sok újraközlés, csupán téves képzetet kelthet akár az olvasóban, akár a szakma egyes képviselőiben arra vonatkozólag, hogy a rendszerváltás után szerzőink alkotókedve felpezsdült, életműve kiteljesedett volna. Inkább ellenkezőleg történt: a legerősebb, legfontosabb írások éppen a lágy diktatúra idején születtek (és jelentek meg!), az azóta keletkezettek pedig éppen hogy halványabbak, erőtlenebbek.

  Ezt jól példázhatja az új kötet. A fentebb cím szerint is említett és még tovább sorolható versek nemcsak hogy kiállták az idő próbáját, hanem a legáltalánosabb (ha tetszik: összmagyar) szempontból nézve is magas nívón reprezentálják poézisünknek azt az ágát, amelyet népi gyökerűnek és nemzeti elkötelezettségűnek szokás nevezni. E versei alapján VFL minden engedmény nélkül besorolható abba a kortársi vonulatba, amelyet Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Csoóri Sándor, Farkas Árpád, Mezey Katalin, Nagy Gáspár, Szepesi Attila, Utassy József – és folytathatnám – , neve fémjelez. Ehhez az igen magasra állított mércéhez képest látszik gyengének az elmúlt időszak termése: mintha alkotójuk a maga teremtette költői világ csapdájába esett volna. Hogy ez a világ hiteles és érvényes, afelől nincsen kétségem, arra vonatkozóan azonban vannak, lehetséges-e zártságán belül megújulni, eddig bejáratlan utakat meghódítani, sosemvolt érzéseket kifejezni, a kor kérdéseire korszerű választ adni. Lehet-e még valami újat meríteni az időjárási és természeti szimbolikából? A történelmi és bibliai evokációkból, az istenhez-fordulásból?[4] Meddig variálhatók a sorsverés és hontalanság metaforái? Nem újraközlés-e a mindig ugyanazt-mondás? A beszűkült motívumvilág, az ismétlődő életérzés, a sok visszaköszönő rutin-megoldás vajon nem súlytalanítja-e el a kimondhatatlan kimondásnak azt a nemes terhét, amelyet éppen Vári Fábián László emelt vállmagasságba?

*

  Újraközlő irodalom, mondogatom...

  …Egy másik költőről és egy másik prózaíróról olvastam: az előbbinek első verses, az utóbbi első novelláskönyve után másodikként már válogatott kötete jelenik meg. Rutinos kárpátaljaiként előre sejtem, ez javarészt a korábbi anyag újrapublikálását jelenti majd.

  Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László írói nagyságához másfajta gyakorlat illik. Alkotói kvalitásuk az „örök új” keresésére és megragadására predesztinálja őket. Hiszem, hogy nem térhetnek ki saját tehetségük kihívásai elől.

(2002)